Chris & Frankie ~ adventure is worthwhile in itself
Vendég
Vas. Jún. 20, 2021 6:07 pm
A Tiltott Rengeteg szélén egy kidőlt fatörzsön ücsörgök. Fogalmam sincs, hogy Chris hol a fenébe van már. Most lenne lehetőségünk bejutni a Rengetegbe, és nem csak addig a részig, amíg a Legendás Lények Gondozása órákat tartják. Ha csak addig mennénk, akkor a beadandónk közhelyes és unalmas lenne, azt pedig egyikünk sem szeretné. A térdeimre támaszkodva bámulom magam előtt azt a lapos kavicsot, amibe idefele jövet ügyesen belerúgtam. A mai napon egész jó kedvem van, ahhoz képest, hogy milyen bombát robbantottak nemrégiben felettem. Most viszont nem tudom miféle csoda történt, de legalább azok az idióta mardekárosok megfékezték a nyelvüket, így a délelőttöm békésen telt. Nyűgösen egyenesedek fel, miután már a kavics nem tűnik elég érdekfeszítőnek, és megfordul a fejemben, hogy magam mögött hagyom Chris-t, és egyedül megyek be, de attól tartok, ha gáz lenne, akkor nem biztos, hogy egyedül meg tudnám oldani. Ketten együtt úgyis többet érünk. A függőhídhoz vezető domb felé pillantok, amin végre megpillantom őt. Legalább már látótávolságban van, így feltápászkodok a rönkről. Amúgy is kényelmetlen volt. − Chris, végre! Minden oké? – utalok arra, hogy szerintem késett, aztán lehet, hogy csak a saját időérzékem tréfált meg. Ahogy az erdő szélén állunk, és a sötét lombkorona felé pillantok izgatottá válok. Azt akarom, hogy miénk legyen a legjobb beszámoló. És az is lesz. − És mi a terv? Keresünk egy távolabbi pontot, ahol beosonunk? És utána? Milyen lényt akarsz megfigyelni? Az első szembejövőt, ami nem unalmas annyira, mint egy bólintér, vagy egy szurcsók? – bombázom le a kérdéseimmel, miközben megigazítom a vállamon lévő táskát. Akkor hát, ha Chris is készen áll, felőlem indulhatunk.
The Forbidden Forest looked as though it had been enchanted
Rohadjon meg Bagman, rohadjon meg Travers, rohadjon meg az összes Briggs és rohadjon meg az egész világ, amiért mostanában minden minden - hangsúlyozom: minden - arra pályázott, hogy nekem nehezebb legyen az életem. Először az egyik büntetés, aztán a másik büntetés, aztán…. jön majd a harmadik büntetés azért, amit most készültünk tenni Frankievel. De, megmondom őszintén, már pont leszartam, hogy mit enged meg az iskola szabályzata és mit nem. Azt hiszem, eljutottam már arra a pontra, amikor ezen a téren már minden mindegy volt. Amúgy is, több cserediák mondta már, hogy az Ilvermony jobb hely, mint a Roxfort. Kevesebb a szabály és kevesebb a tanfelügyelő, na meg persze kevesebb a Briggs is. Így belegondolva egy álom lehetett ott tanulni. De ez egyelőre nem volt több, mint ábrándos B-terv, hiszen még a Roxfortba jártam és lélekszakadva vágtam át a birtokon, hiszen elkéstem. Amivel tisztában voltam, de nem tudtam mit kezdeni vele. Nyilvánvalóan, amikor tegnap - vagy tegnap előtt? - megbeszéltük Fankievel ezt a kis kiruccanást, nem azt terveztem, hogy Travers magunkra haragítja a Hárpiát és ezért büntető munkára ítélnek, amit akármilyen gyorsan is csináltunk, nem végeztünk korábban. Jó… lehet ebben szerepet játszott az is, hogy nem voltam képes visszafogni magam és mindenképpen meg kellett próbálnom beleverni - nyilván nem szó szerint - Travers fejébe, hogy mi is volt a baj a viselkedésével. Nem hiszem, hogy megértette, szóval még csak nem is érte meg! - Ne… haragudj - lihegtem a két térdemre támaszkodva, miközben levegő után kapkodtam. - Elhúzódott az újabb csodás büntetés - fintorogtam. - Ha nem hallottad mi volt, majd elmesélem. Hidd el, szenzációs történet, aminek a lényege az, hogy Travers miatt megint sikerült beleállnom Briggsékbe - szedtem még mindig kicsit szaporán a levegőt, ám egyelőre direkt nem kezdhettem bele a nagyobb sztorizgatásokba. Szorított minket az idő, mire a vadőr ideér szokásos körjárata alatt, jobb lett volna már bent lenni a Rengetegben, ahol nem lát már minket. A mai nap után határozottan nem sok kedvem lett volna még menekülni is előle. - Valahogy így - bólintottam, bár nem hittem, hogy olyan nehéz lenne bejutni a Rengetegbe, sokkal inkább a kijutás lehetett problémás. - Igen, valahogy így. Bármi jó szerintem, ami izgalmas, nem öl meg minket és újszerű. Nem pedig olyan mainstream, mint Alina Scamander veszett, közveszélyes golymókja - mert biztosan az volt, állatnak nem szabadott volna úgy vicsorognia, mint ahogy az a túlméretezett plüss tette. - Illetve… nem acromantula. Shame on me, de utálom a pókokat, akkor is ha kicsik, nem hogy házméretűek - borzongtam meg a már csak a gondolatra is. - Neked van valami, amit inkább kihagynál? - kérdeztem, miközben elindultam a feltételezett bejárat felé, remélve, hogy Frankie is követni fog. Teljes listánk pedig arról, hogy mik is lakoztak a fák mögött, nem volt, sejtéseink azonban lehettek. Erről is, meg arról is, hogy Duval mit fog szólni a dolgozatunkhoz, ha most nem bukunk le és túléljük az estét… éjszakát. Fogalmam sem volt, hogy meddig fog ez tartani
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 1:42 am
Mostanában Chris-re is épp annyira rájár a rúd, mint rám, épp ezért akármennyire is pampogok, a kellemetlen érzéseim a késésével hamar elillannak. − Semmi gond, haver. Megesik – vonom meg a vállamat, és tartom a kezemet, hogy lepacsizzunk. Valójában csak nem akarok sokáig egy helyben maradni, vagy feltűnést kelteni. Azért mégiscsak olyan szabályt készültünk megszegni, amiért még a szüleim is letépnék a fejemet, bár tény, pont nem érdekelt a véleményük. Szívok miattuk eleget. Most talán én is adhatok nekik egy kis okot a szégyenkezésre, ha esetleg tetten érnek minket. − Ó, biztos élmény lehetett. – A magam részéről nagyon ritka, ha befognak valami büntetőmunkára, bár tény, az elmúlt időszakban többször csináltam olyat, ami nem tetszett nekik, mint az elmúlt hat év alatt. Nem az én hibám, tessék odamenni a szüleimhez, és megkérdezni őket, hogy mit szúrtak el a nevelésemben. − Elég kellemesen hangzik, kíváncsivá tettél, de nem itt kéne megtárgyalni – pillantok körbe én is, hiszen a vadőr tényleg bármelyik pillanatban felbukkanhatott, és terelhetett volna vissza minket a kastélyba. Így épp csak megbeszéljük a tervet, és hagyom, hogy Chris egy kicsit szusszanjon, aztán már fordulok is a Rengeteg felé, amely már órák óta csalogat engem. − Pedig azért Alina golymókja is egy jelenség, és tuti, hogy veszettséget terjeszt – nevetek fel kurtán, bár való igaz, egy golymók nem annyira menő, mint egy acromantula, vagy egy vérfarkas. Bár az előbbiről Chris az imént fejtette ki, hogy nem szívleli őket, egy átváltozott vérfarkassal összefutni meg nem buli, szóval beérem egy unikornissal, vagy hippogriffel is. − Csak vidd a közelemből a békákat – fintorodok el, de szerintem ő is ismeri a sztorit, miszerint James egy életre traumatizált azokkal a dögökkel, és ha meghallom a Trevor nevet, akkor kiráz a hideg. Jamesnek hála a csokibékát is rühellem, és mégis azt kapok tőle minden karácsonyra és szülinapra, hogy borítaná be a békanyál egy életre! − Ezenkívül amúgy nincs semmi, amivel bajom lenne. – Követem Christ az erdő irányába. Eleinte sokkal ritkásabbak a fák, így bejutni nem túl bonyolult dolog, bár fogalmam sincs, hogy pontosan merre lehetünk, annyiban biztos vagyok, hogy kicsit északabbra lehettünk attól a ponttól, ahol LLG-re szoktunk menni. A biztonság kedvéért már most bekészítem a pálcámat, hiszen ki tudja, hogy mi vár ránk az erdőben, és miközben előrebaktatunk, Chris felé fordulok. − Szóval mi történt már megint? – suttogom halkan, hiszen mégsem szeretném magunkra hívni a figyelmet, bár kétlem, hogy az intelligensebb lények ennyire közel élnének az erdő széléhez.
The Forbidden Forest looked as though it had been enchanted
Frankie jó barát - aki nem szúr hátba azzal, hogy rám haragítja Bagmant az önös érdekei miatt valamint nem lett egy világi paraszt sem egyik napról a másikra -, így azt se rótta fel nekem, hogy késtem. Pontosan olyan lazán kezete, mint ahogy én is tenném a helyében. Fiatal volt még az este úgyis. - Csak mint a legtöbb Bagman büntetés - csaptam a tenyerébe fáradtan. - Yablonkova munkáját kellett végeznünk és tiltólistára tett könyveket válogatni. Gondolom vitte őket megsemmisíttetni. Esküszöm haver, ez az egész kezd olyan lenni, mintha csak valami mugli sci-fit néznék - ráztam meg a fejem még mindig hitetlenkedve. - Bár jobb ha nem picsogok, mert legutóbb Lestrange neveletlen kutyáját kellett megfürdetnem Mason Briggs-el, annál tulajdonképpen csak jobbat találhatott ki a Hárpia - engedtem meg magamnak egy őszinte fintort az emlék hatására. Életem - első és egyben - legborzalmasabb büntetése volt az. A pont, aminél egyszerűen nem lehetett lejjebb. Szerencsére Frankie is osztotta a véleményem, mi szerint jobb előbb, mint később helyet változtatni, nehogy még azelőtt véget érjen a kalandunk, hogy egyáltalán elkezdődne. A végén még a kastélyból való kilépéstől is eltiltanának minket - bár talán anyáék még ebben ebben találtak volna valami jogi buktatót - , ezzel arra kényszerítve a kis csapatunkat, hogy valóban arról a veszett szőrcsomóról írjuk a dolgozatot. - Nem is értem, hogy engedhetik be egyáltalán az iskolába - ragadt rám a nevetése, noha próbáltam ügyelni a hangomra, nehogy túlságosan is jól érezzük itt magunkat. Bátrak voltunk, nem pedig ostobák. Ámbátor egyesek szerint a kettőt nem sok választotta el, belegondolva pedig, hogy mire és miért készültünk, talán még igaza is volt. - Békát? - vontam fel a szemöldököm, még szélesebbre húzva a mosolyom. Csak a vadőr esetleges közeli jelenléte miatt nem röhögtem fel, hiszen lássuk be: rohadt vicces volt mindezt egy Longbottom szájából hallani. - Pedig képzeld el, milyen vicces kis írás lehetne. Tervor I, Trevor II és Trevor végtelen összehasonlítása, avagy béka evolúció a Longbottom családban - ugrattam jókedvűen. Merlinre, eddig nem is éreztem, hogy mennyire rám fért ez már Travers őrült ámokfutása és Briggsék hisztije után. - De értettem, akkor békák és pókok kilőve, marad tulajdonképpen legalább háromezerféle és fajta dolog, ami jó lehetett és megölhet minket - nyugtáztam tehát az eredményt. A befelé vezető út, ahogy azt korábban gondoltam: nem volt egy nagy ördöngösség. Valójában nem is különbözött sokban egy átlagos erdőtől, vagy éppen attól a biztonságosnak ítélt szeglettől, ahol az óráinkat tartották. Persze, az alkony sárgás sugarai adtak némi misztikus, talán kissé ijesztő derengés a helynek, de még az sem volt para. Ha ennyitől megijedtünk volna, akkor nem oroszlános címer virítana a mellényünkön. - Ejj, Longbottom. Ezek szerint még mindig nem olvasod a suli újságot, pedig a szobatársad szerkeszti - ciccegtem tettetett rosszallással. - Röviden annyi történt, hogy szabad kezet adtam Flora Traversnek, mert megbíztam benne, erre képes volt lehozni egy cikket - interjút? nem voltam benne még most sem teljesen biztos, hogy melyik is fedte le jobban az írás tartalmát -, amiben Harper Briggst kérdezte, Bagman szerint sokkal inkább inzultálta. A téma pedig Kyle és viselt dolgai voltak. Ebből pedig, minő meglepetés, sosem gondolnád - szedtem elő minden szarkazmust, amit magamban találtam -, hatalmas botrány kerekedett. Most már szinte biztos, hogy Russel Briggs halál listájának az élére kerültem. Féléven belül sikerült belekötni minden élő gyerekébe, meg tulajdonképpen a holtba is - gondolkoztam el. - De legalább most nem hívták be apát. A múltkor is összevesztünk a folyosón, szerintem éppen csak nem kiabáltunk egymással. Komolyan Frankie, egyre kevésbé várom a nyári szünetet. Néha azt érzem, hogy egyszerűbb lenne a suliban maradni - rúgtam bele egy kőbe, ami hangos koppanással ütközött neki az egyik, már-már fekete kéreggel borított fa törzsének. Kíváncsian vártam, hogy ennek hatásra történik-e valami, de egy meglehetősen sablonos varjú károgáson kívül minden változatlan maradt. Még nem voltunk elég mélyen.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Szomb. Júl. 03, 2021 8:41 pm
A Bagman-féle büntetésekre vigyorogva csóválom a fejemet. El sem hiszem, hogy Runcorn után kaptunk egy hisztis perszónát, aki még Willownál is rosszabb volt, és a kreativitás terén sem jeleskedett. De, legalább nem mozdult rá apámra. − Nem hinném, hogy a könyvtáros megsemmisítené őket. Max úgy tesz, tudod, hogy a könyvek számára szentek – vakarom meg az államat, hiszen amennyi időt töltöttem a könyvtárban, annyi idő alatt leesett, hogy bár nem egy Madam Cvikker a nő, de a könyvek iránti szeretet épp úgy benne él, és egy Bagman-féle nőért nem darálna be csak úgy könyveket. − Mármint az ilyen diktatórikus sztorikra gondolsz? Én azt várom, hogy mikor válik az iskola olyanná, mint amilyen apámék korában Umbridge idején volt. Tényleg, ha szerinted felemlegetjük őt a kentauroknak, akkor túléljük, vagy nekik épp olyan mély sebeket okozott, mint nekünk Bagman rikácsolása? – vigyorodok el, hiszen rengeteg sztorit hallottam az öregemtől arról az időszakról, amikor még ő volt iskolás. Az más kérdés, hogy jelenleg a hátam közepére nem kívántam őt. − De Briggs-szel jóban voltál, nem? – ráncolom össze a homlokomat, bár az elmúlt időszakban lemaradtam egy-két dologról, amikor éppen a saját nyomorommal voltam elfoglalva. – Bár a kutyafürdetés még nem is olyan gáz, mintha mondjuk varázslat nélkül kellene felmosnod az egész kastélyt. Az azért ciki lehet – tűnődök el, hogy egyébként egy ekkora épületet varázslat nélkül tényleg elég kellemetlen lehetne tisztán tartani. − Mert szerintem tudják, hogy nem érdemes packázni Alinával. Láttad mekkorákat dob, amikor továbbpasszolja az elfogott kvaffot a csapattársainak? Nem lennék a célpontja helyében – mondom én, aki minden frusztrációját a gurkók püfölésében vezeti le, de eddig legalább még nem öltem embert vele. Meg aztán, nem is tervezek, bár néha eljátszok a gondolattal, hogy apám, vagy Willow felé ütöm a labdát csupán merő véletlenségből. − Hé, haver… − válik kissé fenyegetővé a hangom, hiszen egyáltalán nem vicces, amit mond. Ha James nem lenne a legjobb haverom, akkor már nem élne a húzása miatt. – Ha nem fogod be, akkor találok neked acromantulákat, aztán szteppelhetsz majd velük – vágom finoman oldalba a könyökömmel az iménti heccelése miatt. − Egyébként meg csak az acromantulák, a kentaurok, a vérfarkasok, a hippogriffek meg… Ó! Hallottad a sztorit a megvadult Ford Angliáról? Szerinted az beszámítana a LLG-dolgozatunkba? Szóval, ja, csak ezek tudnak kinyírni minket szerintem – nevetek fel halkan, hiszen továbbra sem szeretném magunkra hívni a figyelmet. Viszont a Ford ötlete megpiszkálja a fantáziámat, hiszen mint mondtam, apámtól rengeteg sztorit hallottam már, és az egyik kedvencem az volt, amikor Ron és Harry ezzel a kocsival érkezett meg az iskolába. Ahogy egyre sűrűsödött az erdő, úgy egyre nehezebben láttam magam elé, így egy halkan elsuttogott Lumos után apró fénycsóvával világítottam meg az előttünk lévő csapást. − Őszintén, az elmúlt időben annyira hányingerem volt mindenféle pletykától és feltételezéstől, hogy még az újságot se olvastam – fintorodok el, és bár tudom, hogy a szüleimről pont nem cikkeztek benne, de ettől függetlenül elég alacsony tűréshatárral rendelkezem jelenleg. − Á, szóval fél percig nem figyelek oda, de folytatódik a szarkavarás. Hát, öregem, sok sikert az öreg Briggs-papával – veregetem meg a vállát, majd azért ugratva hozzáteszem: − Ha le akarsz lépni, csak szólj, és szívesen megpattanok veled. Lehet, hogy viccnek szántam, de teljesen megértem Chris érzéseit. Annyi hülyeséggel kell mostanában foglalkozni, pedig szerintem mindketten csak egy nyugodt évre vágytunk. − De amúgy, ha szeretnél lelépni, akkor szólj, és megyek veled. Én is rosszul vagyok az egésztől – teszem hozzá, miközben a pálcám fényével követem az elrúgott kavicsot, ami egy fatörzsnek csapódik. Feláll a szőr a karomon, ahogy a háttérben egy varjú károgni kezd, aztán észreveszek valamit a korábbi kavics mellett. − Nézd csak! – világítok egy jókora kupacra, ami valami lénynek az ürüléke lehet. – Elég nagy darab, és vannak itt valami nyomok is. Szerinted kövessük? – sandítok Chrisre, és bár a józan eszem azt diktálná, hogy most azonnal keressünk egy másik útvonalat, mégis jobban érdekel, hogy mi hagy akkora nyomokat, mint az én fejem.
The Forbidden Forest looked as though it had been enchanted
- Róla én se - valójában nem sok mindent néztem ki Yablonkovából. Már azt is csodálatraméltónak találtam, hogy egyáltalán felvették a Roxfortba dolgozni, amikor a jobb napjain is úgy festett, mint egy szovjet orosz maffiózó vagy annak a felesége. - De Bagman az irodájába kérette a könyveket, nem Yablonkova asztalára, szóval... - tártam szét a karjaim, tudva, hogy Frankie pontosan érteni fogja mire gondoltam. Szóval nem volt választása. Bármit is gondolt az orosz könyvtáros - egy brit iskolában - nem számított, ha szóvá tette, ha nem. Minden zsebpénzem feltettem volna rá, hogy senkit sem érdekelt, legalábbis senki olyat, aki fontos lett volna. Amennyiben pedig szerette a munkáját - márpedig azt hiszem szerette, amennyit legalábbis én láttam belőle meg a könyvtárból -, akkor nem szegült szembe Bagmannal, a tettek mezejére lépve. Közveszélyes őrült volt a nő az tény - mindenki tudta, aki csak egy percet is beszélt vele -, de a Briggs klán mégis hatalmat adott a kezébe, az életünk megkeserítésére. Mert bárhogy gondolkoztam, más indokot egyszerűen nem szólt a mellett, hogy az Udvari Bolond után őt küldték ide. - Ja ja, azokra. Tudod, amikor valaki egyeduralomra tör, elnyomja a népet, egy csomó embert kinyír, megpróbálja butítani az embereket, de a végén rábasz és egy halom fiatal, vagy lázadó végül kinyírják. Mondjuk… akkor ebben a kontextusban mi vagyunk a lázadók, akiknek el kéne kergetni Bagmant? - hajtottam oldalra a fejem tűnődést mímelve, mintha ez valóban egy lehetséges opció lett volna, nem pedig csak a Tiltott Rengeteg közepén történő álmodozás. - A szüleim szerint - akik fiatalabbak voltak, mint Frankie apja (és anyja), így nem voltak benne annyira a dolgok sűrűjében - az a nő parább volt, mint maga Tudjuk Ki. Bár szerintem már most is közelít a felé a suli. Csak pár intézkedés, egy kis rózsaszín festék és még néhány macskás tányér. Határozottan nem rossz ötlet. A végén nem csak kiválót kapnánk erre a dolgozatra, de még iskolai hősökké is avanzsálnánk. Mondjuk ahhoz előbb Kentaurok kellenének, még ha elég lerágott csontnak is számítanak téma tekintetében. Abból azonban egyelőre nem sok volt, ahogy másból sem. Tulajdonképpen a kellemetlen, kissé mély, természetellenes sötétséget kivéve semmi érdekeset nem találtunk ebben az erdőben eddig. Legalábbis olyat nem, amelyet bármelyik másikban ne fedeztünk volna fel kevesebb kockázattal. Persze, ez Griffendélseként nem zavart, sokkal inkább dühített, hogy lehet semmi értelme nem volt. Határozottan utáltam az értelmetlen dolgokat. - De, valamikor egy másik életben. Jelenleg inkább bokszzsáknak használom… na jó, csak egyszer fordult elő, az is azért, mert nem tudott lakatot tenni arra a kurva nagy szájára - szusszantottam elégedetlenül, ami az elmúlt másfél évnek, mintsem Frankienek szólt. Tisztában voltam vele, hogy nem egyszerű most náluk az élet. - Ooooh, dehogynem. Az a kutya maga az ördög, mit több, inkább Tudjuk Ki. Egy rettenetesen neveletlen dög. Szerintem előbb végeztünk volna a kastéllyal, mint azzal a fürdetéssel. És kevésbé lettünk volna vizesek is -és kevesebbet is érintkeztünk volna, tettem hozzá gondolatban, kiegészítve azzal, hogy amennyiben ez így történik, sosem nem kerül sor arra a megkérdőjelezhető momentumra, ami azóta sem hagyott nyugodni. Szóval igen, minden tekintetben határozottan jobb lett volna, ha csak az egész kastély felnyalása a feladat. - Nem láttam még, de ha te mondod, elhiszem - igazság szerint arról se volt fogalmam, hogy Alina Scamandernek bármi köze lenne a kviddicshez. A saját csapatunk összeállítását is csak foghíjasan tudtam, nemhogy más házakét, a legkevésbé sem érdekelt a sport. Főleg nem az olyan, ami nagy részben a szerencsén alapult és egymás gyepálásán. Néha még azt is összekevertem, hogy Frankie és James mely posztokon játszanak, hiába állították mindig olyan vehemensen, hogy márpedig jelentős különbség van a kettő között. Valóban, az egyiknek volt egy ütője. Különbség a javából, mit ne mondjak! - Jól van, jól van - emeltem fel a kezem nevetve - többet egy szót se ejtek a Trevor Tanulmányról - pedig milyen menőn troll cím lett volna ez egy olyan dolgozathoz, ami Franklin Longbottom nevével is fémjelezve van. - Ahhoz előbb találni kell egy önként jelentkezőt, aki megtanítja szteppelni a pókot, vagy engem - forgattam a szemem, nem hozzátéve, hogy a keringő alaplépéseit is nehezen sajátítottam el, a sztepp nagyjából lehetetlen vállalkozásnak tűnt. De próbálkozni persze szabadott. - Sajnos nem hiszem, hogy az legendás lénynek számítana, ahogy azt se gondolom, hogy annak a természetes élőhelye a Tiltott Rengeteg, de valóban menő lenne összefutni eggyel. Majd kérdezzük meg Jamest, hogy a nagyapjának megvan-e még - vetettem fel, nem hozzátéve, hogy abból is milyen menő kirándulást lehetett volna csinálni, nem gondolva a tényre, hogy feltehetően még elméletben sem tudtuk, hogy hogyan kell egy mugli autót vezetni, nem hogy gyakorlatban. Már azon kívül persze, hogy a kormánykereket kell ide-oda forgatni. Na, az pattentul megvolt! - Pedig nem szoktunk pletykákat lehozni - vettem védelmembe kicsi az újságot, miközben követve a példáját én magam is megidéztem egy Lumost. - Vagy legalábbis nem a durvákat, inkább az érdekeseket. Jobban szeretem azt a rovatot így nevezni: Érdekességek - fintorodtam el, hiszen alapvetően én sem szerettem a pletykákat, azt ki kivel kavar és hasonlók, ha rajtam múlott volna, akkor az egész rovatot ki is szedem az újságból. De nem tehettem, sajnos. A felmérések alapján a diákok ezt olvassák a legtöbben, mert olyan szuper azon csámcsogni, hogy James és Rheia éppen szakított vagy összejött-e. Még engem se hozott lázba a téma, holott én egy szobában laktam Potterrel. - Nem félek annyira, mint szerintem illene. Ha arra kerülne a sor, nekem jobb ügyvédeim vannak, mint neki. Amúgy is, az Ilvermorny még mindig egy faszább helynek tűnik, mint ez - ott jobb esetben nem ismerték apámat, ahogy nem köszönt vissza az újság címlapjairól se. - Lehet egyszer szavadon foglak - vigyorogtam, rá -, de egyelőre még tudom kezelni a helyzetet… nagyjából. De ha menni akarsz és csak egy indok kell, felőlem bármikor megpattanhatunk rám hivatkozva - tártam szét a karjaim, nem törődve a gondolattal, hogy ha ilyet tennénk, a tulajdon szüleink miután megnyugodtak, hogy élünk, egészen biztosan a csupasz kezükkel tekernék ki a nyakunkat, hogy ilyen felelőtlen ostobaságot tettünk. - Ennyire rossz a helyzet, egyébként? - kérdeztem óvatosan, mellékesnek álcázva a kérdést, mintha csak véletlenül jutott volna eszembe, nehogy tolakodónak gondoljon. Nem akartam feltétlen faggatni a családi helyzetéről, ha ő nem akart mesélni. Frankie felkiáltására csak felkaptam a fejem, majd a tekintetemmel követtem az övét, így én is kiszúrtam a nagy adag ürüléket. Körülötte a nyomokkal. A kérdésre nem válaszoltam egyből, helyette inkább olyan határozottsággal guggoltam le a szar mellé, mintha én lennék minden lények varázsdoktora, aki még a varázsdoktori disszertációját is ebből írta és ennyiből meg tudná mondani, hogy mivel állunk szemben. Vagyis fogunk, ha egyszer utolérjük. - Nos, patája van - jelentettem ki olyan ünnepélyesen, mintha valami új információt mondtam volna, nem csak olyasmit, ami eddig is egyértelműen feküdt előttünk. - Persze, ha már idáig eljöttünk, nem futamodunk meg. Én legalábbis nem - sandítottam Frankire megadva neki a tiltakozás esetleg lehetőségét, hiába nem olyannak ismertem meg hat év alatt. - Remélem nem egy kentaur lesz, az tényleg elég main stream - ráztam meg a fejem, miközben elindultam még beljebb, követve a nyomokat.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Szomb. Aug. 14, 2021 11:21 am
− Azon is csodálkozom, hogy még nem gyilkolta meg Bagmant, vagy éppen fordítva – nevetem el magam, hiszen valljuk be, ők ketten eléggé ellentétes személyiségek voltak, és már az is meglepett, hogy Bagman nem paterolta még el innen Yablokovát. − Á, az mondjuk elég gáz, de biztos vagyok benne, hogy a hőn szeretett könyvtárosunk megoldotta valahogy. Egy jó kis illúzióval, vagy akár egy este betört az irodájába, kicserélte és kilopta őket – felelem egy kelletlen fintor kíséretében, hiszen amit az a nő leművelt elég durva volt. És még meglepi a szüleinket, hogy szinte az összes diák egy emberként utálja… Rendesen megdolgozik az utálatunkért. − De ha nemrégiben történt, akkor akár mi is betörhetünk a banya irodájába. Tiszta hősök lennénk – vigyorodok el, s bár az agyam egyik hátsó szegletében megfogalmazódik a gondolat, hogy apám kicsinálna érte, nem igazán hat meg. Főként azért, mert szerintem Chris sincs éppen olyan hangulatban, hogy ismét vásárra vigye a bőrét, a mostani kalandunk is épp elég veszedelmes. − Azok a sztorik egy idő után egykaptafára mennek, de én nagyon szívesen felveszem a lázadó szerepet, hogy elkergessem innen. Legalább megkímélnénk magunkat némi migrénes fejfájástól, mert öregem, annak a nőnek olyan hangja van, amikor üvölt, hogy kínozni lehetne vele – csóválom a fejemet, és még a szőr is feláll a karomon belegondolva a legutóbbi Bagman-féle rikácsolásba. Pedig én nem is voltam akkor érintett, ha jól emlékszem inkább kollektív leteremtés volt azért, mert valaki mobilmocsár-felállító hadműveletbe kezdett. Chris szavaira akaratlanul is elvigyorodok, bár valljuk be, a Roxfort undorítóan giccses lenne, ha minden fal rózsaszínűre lenne festve és mindenhol cicás tányérok lennének. − Mondjuk, Voldemorttal nem kellett együtt élniük, a mesékből azt hallottam, hogy az egyetlen para dolog benne az volt, hogy az orra kicsit deformált volt – vonom meg a vállamat egykedvűen. Egy pillanatra elmerengek rajta, hogy Chrispy miért beszél még mindig úgy róla, mintha félni kellene tőle, bár tegyük hozzá, én akkor is a nevén hívnám, mert nincs mitől tartanom. – Umbridge viszont a cicás tányérokon meg a hülye rendeletein kívül az arcukba tolta azt a ronda békaképét. Nem lep meg, hogy egy életre traumatizált mindenkit, aki abban az időben járt ebbe az iskolába – teszem hozzá, bár ha Bagman eljut erre a szintre, akkor biztos vagyok benne, hogy átiratkozok az Ilvermornyba, hiszen addig se kerülget majd az idegbaj, és talán ott nincs ennyi kettyós ember sem. − Megoldjuk, ne aggódj. Ha napokig kell keresni őket az erdőben, akkor is találunk egy-kettőt – válaszolok némileg csendesebben, miközben a fák között kóválygunk. Nem tudom, hogy valaha is bárki a végére ért-e ennek az erdőnek, de minél többet kutyagolunk, annál sűrűbbé válik. A sűrűbb növényzetnél meg a sötétnél kicsit több kell ahhoz, hogy visszafordítsanak, és örülök, hogy Chris is osztozik a véleményemen, hiszen az ő arcán se látok félelmet, meg hát nem is panaszkodik pisis módjára, hogy most azonnal húzzunk vissza. Ha már egyszer elindultunk, eredmény nélkül nincs is értelme visszamenni. − És nem gondoltál arra, hogy rendezd vele a problémádat, ahelyett, hogy bokszzsáknak használd? – pillantok rá kíváncsian, bár pont én, a nagy mediátor és konfliktuskezelő jártatom a számat… Mondjuk, az hogy a szüleid felforgatják az életedet meg a haverod éppen hülye korszakát éli külön lapra tartozik. − Miért nem mondod ki amúgy? – ugrok témát, amikor a kutyáról beszél, és immár másodjára tűnik fel, hogy kerüli kiejteni Voldemort nevét a száján. Még engem is elgondolkoztat, hogy miért nem vagyok ennyire óvatos ezzel a névvel, de apám nagyon sokat mesélt róla, a roxforti csatáról és valahogy azok után, hogy megölték őt, nem tudom komolyan venni. Pedig talán nem értene, hiszen egy pillanatra ugyan, de súlyos csend telepedik közénk, és olyan érzésem támad, mintha figyelne minket valaki. Elhessegetem ezt a gondolatot, és megpróbálom feldobni a beszélgetésünket egy újabb kis sztorival, amely mosolyt csal az arcomra. − Én is Yates-Newman picsogását hallottam, amikor egyszer beugrottam a gyengélkedőre, ő meg arról panaszkodott anyámnak, hogy Alina golymókja seggbe harapta – prüszkölve próbálom elfojtani a nevetésemet, mert ismét magam előtt látom a jelenetet, meg anyám arcát, ahogy türelmes próbál lenni a gyerekkel, aki úgy ontja magából a szót, mint Chrisék nyomdagépe az újságnál. A kuncogásom viszont azon nyomban elhal, amint Chris felemlegeti a békákat, hiszen ismer már annyira, hogy tudja, gyűlölöm őket. Ez főként akkor mutatkozik meg, amikor mindenki csokibékát tol az arcába előttem, én pedig öklendezve elfordulok, majd olyankor olyan érzésem támad, mintha egy valódi állatot akarnának letuszkolni a torkukon. Köszi James, tényleg. Megrohadhatsz a takaród alatt, és remélem, mivel mi nem vagyunk ott, ezért Malfoy beosont a hálóterembe, és creepy-n bámul, amíg te a nyáladat csorgatod a párnádra. − Egy jó kis Imperio-val bármi el lehet érni – húzom a számat, bár én nem lennék képes azt az átkot használni, még akkor se, ha egy apró élőlényről lenne szó. – De lehet inkább megkérdezem majd Ront, ő úgyis annyira szereti őket, mint én a békákat – vigyorodok el szélesen. Talán kicsit tagadhatatlanul is jól ismerem apa egykori évfolyamtársainak a családját, elvégre a többségükkel együtt is nőttem fel. − Sajnos James ismét elkapta a malfoyitist, szóval nem hinném, hogy az agyában lévő infók közt el tudna navigálni a Ford Angliáig, miközben ábrándos tekintettel nyáladzik Rheiáról. Nem hallottad, amikor múltkor álmában motyogott? "Ó, Rheia, annyira szeretlek, kérlek legyünk megint együtt" – parodizálom ki Jamest, miközben úgy teszek, mintha a karjaimmal egy képzeletbeli lányt ölelgetnék. Bár az is lehet, hogy az én rémálmaim közé férkőzött be ez a kép, de épp annyira pusztító, mint a családommal kapcsolatos rémképek. – De én esküszöm, hogy meg akarom találni, és el akarom gázolni vele Bagmant. Ha a Fúriafűzzel összeűzött az a kocsi, akkor mindenre képes – vakarom meg az államat a szabad kezemmel, és képzeletben már azzal játszok, hogy a Fordban ülve kocsikázunk az udvaron. − Ott a pletykarovatod – pillantok oldalra, bár tudom, hogy az újság mennyire fontos Chrispy-nek, így nem is kezdem szidni, csupán megjegyzem, hogy mostanában nem igazán vagyok nyitott a hírekre. – Jó, jó, akkor hívjuk érdekességeknek, de ettől függetlenül igyekszem kerülni mindent, ami felhúzhatna. És ha nekem kitalálná valamelyik újságíród, hogy mekkora lenne sunyiban cikkezni a szüleimről, most szólok, hogy nem vagyok egy verekedős alkat, de beverem a képét – figyelmeztetem óvatosan arra, hogy tényleg nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy mások hülyeségét elviseljem, így ha bármelyik írója ilyesmire vetemedne, akkor az emberének az érdekében fogja vissza magát. Mostanában úgyis elég sokszor küzdök dühkezelési problémákkal, nem kellene még egy indok arra, hogy utáljam a világot és saját magamat. − Hát, én nem hiszem, hogy tudnék nyerni egy Briggs ellen, bár nekem nincsenek is olyan szüleim, akik ezt el tudnék intézni. Ellenben értek a növényekhez és némileg a gyógyításhoz, kár, hogy mások elmeállapotát nem tudom gatyába rázni vele – tárom szét a karjaimat, és gondolok ez alatt akár Bagmanre, akár Briggsékre, akár a saját szüleimre. – De részemről akármikor mehetünk, úgyis szeretnék egyszer világot látni. Chris szüleimre vonatkozó kérdésére megtorpanok, és a fejemet ingatva felsóhajtok. Nem szeretnék belefogni a lelkizésbe, amúgy sem vagyok az a típus, aki a haverjainak sírja el a bánatát, ráadásul a Tiltott Rengeteg sem éppen a legjobb hely erre. − Maradjunk annyiban, hogy talán egyedül a húgom az egyetlen normális ebben a családban… − Nem térek ki annyira, hogy mennyire szétszakadt a családom, és hogy milyen utakon terveznek tovább indulni, miközben én úgy érzem, hogy választanom kellene két oldal közül, és egyiket sem akarom, csupán visszakapni a régit. Még szerencse, hogy észreveszek valamit, így kibúvót találok a további mesélés elől. Az ürülék és a lábnyomok pedig sokkal izgalmasabbnak számít, mint az én nyomorúságosan pocsék életem. Leguggolok Chrispy mellé, s bár egy külső szemlélőnek elég viccesen tűnhet két fiatal, aki a sötétben egy kupac szar mellett kuporog, mégis mi úgy viselkedünk, mintha vadászok lennénk, és épp a prédánk után nyomoznánk. − Azt én is látom, te nagyokos – lököm oldalba vigyorogva, és finoman végigtapogatom a nyomokat, mert olyan, mintha valami nem teljesen stimmelne vele. − Én sem tervezek visszafordulni, ha már találtunk valami érdekeset, akkor már illene a végére járni – fordulok Chris felé olyan határozottsággal, amely vagy nagy bátorságra, vagy pedig ostobaságra vall. De hát, ízig-vérig griffendéleseket vagyunk, ciki lenne pont itt hátraarcot tenni. − Nem hiszem, hogy kentaur… Nézd – mutatok az egyik nyomra, amelynek kicsit furcsa, deformált alakja van. – A talaj nem annyira laza, hogy megcsússzon, de az a patanyom egészen szokatlan. Lehet megsérült, vagy épp valami áttörő felfedezés előtt állunk. Mindenképpen meg kell találnunk! – pattanok fel a nyomok és az ürülék mellől, és a pálcámmal körbe világítva próbálom lekövetni az útját. − Ott folytatódik! – bökök egy közeli pontra suttogva, miközben megteszek előre pár lépést, de nem távolodok el annyira, hogy kikerüljek Chris látóteréből. Most kezd igazán izgalmassá és veszélyessé válni az este.
The Forbidden Forest looked as though it had been enchanted
- Túlságosan is sokat nézel ki abból a nőből - ingattam a fejem nevetve, belesűrítve talán némi értetlenkedést is. Fogalmam sem volt, Frankie mit látott Yablonkovában, amiért így bízott benne és a képességeiben. Én egy kifejezetten creep valakinek tartottam, aki hiába szerette a könyveket, nem kellett volna engedni, hogy ezt a munkát végezze. Nem sok rálátásom akadt ugyan a dolgokra, de nem hiszem, hogy könyvtárosnak lenni csak a könyvek szeretetéről szólt volna. Sőt! Újságíró sem azért és úgy lett az ember, hogy szeretett írni. A munkának csak egy kis, már-már elenyésző része volt maga a cikk írás. A jobb helyeken, legalábbis. - Most délután - azért is késtem, tettem hozzá gondolatban, mellőzve még itt is az azt már mondtam részt. Frankie éppen nehéz időket élt meg, a szülei válása árnyékaként vislekedett eredeti önmagának. Semmi szükség nem volt a felesleges basztatásokra. - Viszont lehet ezt a bulit kihagynám. Szeretek veszélyesen élni, de szuicid hajlamaim azért nincsenek. Ez a mondat mondjuk kifejezetten vicces hangzott a Tiltott Rengeteg fáinak árnyékában gyalogolva, kis híján esti sötétben. De ha választanom kellett, hogy egy random mágikus lény vagy Bagman szedjen darabokra, akkor hezitálás nélkül böktem az elsőre. Azért a kínhalálnak is voltak fokozatai, Bagaman pedig a lefelső felett állt még pár lépcsővel. - Egy idő után minden zsáner történetei így járnak. Napjainkban kevés az igazán kreatív és tehetséges író. - Engem nem zavartak a klisék, adtak egy olyan kiszámítható színezetet a történetek túlnyomő részének, amit személy szerint élveztem. Valahol megnyugtatóan hatott az élet kiszámíthatatlanságai mellett. - De legalább lesznek útmutatók, ha tényleg felcsapunk lázadónak. Megalakíthatnánk Dumbledore Seregének harmadik verzióját is. Bár nem tudom mennyire lenne releváns ez a név, így több mint húsz évvel az öreg halála után. Nem mintha valóban erre vágynék, mármint arra, hogy indítsunk háborút a tanfelügyelő ellen. Szerettem volna hinni, hogy az erőszak nem megoldás semmire, de a történelem párszor már bebizonyította: ez nincs így. A diplomácia többször hasalt már el, mint kellett volna. - Milyen szépen és illedelmesen fogalmaztad meg, hogy nem volt neki - kuncogtam halkan, ügyelve arra, hogy ne legyen körülöttünk nagyobb hangzavar a kelleténél. Állatokat akartunk megfigyelni, nem pedig a figyelmük magunkra vonni. - Szóval azt mondod, hogy mi kevésbé leszünk traumatizáltak, mert Bagmannak csak kacsa képe van? - ugrattam, noha pontosan értettem, hogy mire gondolt. Az új szabályok és a kényszeres ellenőrzés mániája nem volt egyenlő azzal, amit Umbridge csinált a szüleink idejében. Bár hajlamosak voltunk összehasonlítani őket - egyelőre - még ég és föld volt a különbség. [color:208a=#aec5e0- Ha te mondod - vigyorogtam, mert valóban üdítő volt a gondolat, hogy ilyen egyszerű elmozdítani onnan azt a Borzalmat. Persze, tisztában voltam vele, hogy a valóságban nem így működik. Nyilván. Azonban itt, a Tiltott Rengeteg mélyén, az egyre sötétedő árnyékok és sűrűsödő fák között, jól esett fantáziálni róla. Az még nem volt bűn, a megvalósítással ellentétben. (Az is csak bizonyos nézőpontok szerint.) - Nem gondoltál arra, hogy megpróbáltam már? - kérdeztem vissza reflexből, némi sértett éllel a hangomban. Nem vártam el, hogy Frankie naprakész legyen az életemből és a nyomoraimból, főleg nem a sajátjai mellett. Az viszont határozottan rosszul esett, hogy majd hat évnyi együttélés után - ami lássuk be, azt jelentette, hogy több időt töltöttem vele és a szobatársainkkal, mint a tulajdon családommal - nem ismert annyira, hogy tudja: biztosan nem az az első vagy a második reakcióm egy ilyen konfliktusban a verekedés. - Félig évig próbálkoztam, ha már szerinted meg kellene beszélnem vele és először ütök, de minden kísérletem olyan könnyedén pannat le Masonről, mint egy gumilabda a falról. Én pedig tökre megértem, hogy szar neki, meghalt a bátyja és faszkodnak a családával, ezért inkább más haverokat keresett, mert… franc se tudja igazából, de azért mindennek vagy egy határa - tártam szét a karjaim, mert nem sajnáltam a történteket. Ha egy flancos időnyerővel képes lennék arra, hogy visszamenjek, akkor is ugyanígy cselekednék, mivel pontosan tudta, hogy a szavai milyen hatást fognak kiváltani. Hogy amíg engem aláz az nem érdekel, de a családom és apám már egészen más lapra tartozott. Tudta és úgy is csinálta. - Mit nem mondok ki? - ráncoltam össze a homlokom értetlenül. Nem kerülgettem semmilyen témát, ahogy mást sem. Ha eszembe jutott valami vagy csak simán volt egy véleményem, annak mindig hangot adtam. - Tényleg? - kérdeztem hitetlenül nevetve. Annyira lehetetlen sztorinak tűnt. És mégis, szinte biztos voltam benne, hogy igaz. - Yates-Newmant szerintem maga az élet is segbbeharapta amilyen kattos szegény. Néha nehezemre esik elhinni, hogy a mi korosztályunk és nem a húgainké - ráztam meg a fejem, még mindig jóízűen nevetgélve. Egy könnycseppet is ki kellett törölnöm a szemem sarkából. Egy elengedő mosoly és egy fejrázás kíséretében hagytam, hogy a pókos-békás téma leüljön és annyiban maradjon. Jobban jártunk így mind a ketten, noha azért meg kell jegyeznem: Frankie érzékenyebb volt Trevor egyes változataira, mint én a nyolclábúakra. Csak a miheztartás végett. - Uh… a színes mardekáros után megint Rheiának csapja a szelet? - ez határozottan új infó volt és nem feltétlen a legkellemesebb. Nem mintha komoly problémám lett volna a lánnyal - a maga módján egészen kedvesnek tűnt -, de amikor legutóbb jártak James-el úgy rémlik: nagyon rá volt cuppanva. Vagy csak zavarta, hogy Potter a seprűjét választja helyette és így próbálta meg magára felhívni a figyelmet. Ki tudja már azt. Az viszont biztos, hogy a külső szemlélőként határozottan ijesztőnek találtam. Arról nem is beszélve, hogy én sose mennék vissza egy exemhez se. Nem mintha olyan sokat számlálnék abból. Egyet, meg egy első csókot, ha pontos akarok lenni. - Nem cikkeznénk a szüleidről, megnyugodhatsz - sóhajtottam elengedően. Késztetést éreztem, hogy elmagyarázzam Frankinek, hónapok teltek a történtek óta, mindenki tudott a dologról - a szülei válásáról és Wilkinson professzorról, lévén egyik se volt titok - és ennyi idő elteltével már senkit sem érdekelt. Senki olyat legalábbis, aki kívülálló volt a családi drámájukban. A diákok aktualitásokra vágytak lerágott csontok helyett. Mégsem mondtam semmit. Bölcsebbnek éreztem így, mint valóban belemenni ebbe a parttalan beszélgetésbe. - Majd megosztom veled az ügyvédeim, tuti mind a kettőnket kihúznak a csávából, ha arról lenne szó. Őket ismerve jobban élveznék a pereskedést Briggsék ellen, mint az normális emberek között egészséges lenne - mert a szüleim rettenetesen utálták azt a családot. Vagyis… Anya legjobb barátja (is) egy Briggs volt, így inkább csak azt mondom: a politikájukat utalták nagyon, nem a személyeket. Legalábbis nem mindet. - Én csak pár helyre vagyok kíváncsi, az is inkább a Kontinensen és Ázsiában. Amerikától valahogy nem dobom el annyira az agyam, inkább csak praktikus hogy egy nyelvet beszélünk és oké… - vettem tudomásul egy bólintás kíséretében, hogy nem akar mély lelkizéseket folytatni, erről a témáról legalábbis. Erőltetni pedig nem volt szándékomban, semmit sem érne az a beszélgetés, ahol harapófogóval kell kirángatnom belőle a szükséges információkat. - Gondoltam ellenőrzöm, neked nem homályosítja-e el a látásod ugyanaz, mint Potter barátunknak és remélem a szart is meg akarod így vizsgálni - vigyorodtam el szélesen, miközben guggolva figyeltem Frankie kezét, amint a nyomokat tapogatta. Nem gondoltam, hogy ettől bármivel is okosabbak lennénk, de azért türelmetlenül vártam, hogy mégis felfedez-e valami újdonságot, mert nekem nem sikerült. A nyomok még mindig frissek voltak, az ürülék meg büdös. Persze… tényleg megnézhettük volna azt is, már a tartalmát, abból is lehetett volna következtetéseket levonni, de nem volt olyan indok a haverom tarsolyában, amiért hajlandó lettem volna bárminek a végtermékében turkálni. - Egy kentaur is megsérülhetett - mutattam rá, hogy ez tulajdonképpen nem zár ki semmit, miközben közelebb araszoltam a különös nyomhoz. - Bár a távolság alapján szerintem ennek a valaminek kisebb az egész teste, mint nekik, talán olyan kecskeszerű vagy még annál is apróbb lény lehet - billentettem oldalra a fejem és mozgattam odébb a pálcám, hátha így sikerül jobban megfigyelnem a mélyedést. Beszéd helyett csak követtem Frankie kezét és próbáltam átvilágítani a körülöttünk gomolygó sötétet meglehetősen sikertelenül. Mintha az árnyak elnyelték volna a fényt. Talán így is volt, hiszen hiába a lumos pár méternél előrébb nem láttunk. Normális emberek ilyenkor megfutamodtak volna, mi azonban Griffendélesek mondhattuk magunkat - és talán kissé ostobának is -, így ez az opció meg sem fordult a fejünkben. Azt hiszem ezt, hiába nem voltam gondolatolvasó, biztosan állíthattam. - Menjünk! - álltam fel, majd indultam meg a nyomok után, gondosan ügyelve arra, hogy ne hagyjam le Frankiet. Bátorság ide, hőslelkűség oda, egyedül azért elég para lett volna itt. - Neked már van tipped arra, hogy a retek mi lehet ez?
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Kedd Okt. 12, 2021 7:09 pm
− Te pedig túlságosan is kritikus vagy másokkal szemben, nem gondolod? – szólok vissza egy kicsit ugratva őt, bár tény, rossz napjaimon talán kritikusabb voltam, mint ő maga. Mondjuk, nekem személy szerint nincs bajom a könyvtárossal, bár csak annyit érintkezek vele, amennyi szükséges a tanulmányaim kapcsán, illetve, ha arra járok, és segítségre szorul, akkor nem hagyom magára. De nyilván nem ülök be hozzá teapartival egybekötött felolvasóestekre. Arra se időm, se energiám. − Te tudod – vonom meg a vállamat egykedvűen, pedig én biztosra veszem, hogy erre a bulira még Jamest is rá lehetett volna venni. És én is hajlandó lennék szemet hunyni a dolog felett, elvégre egy nagyobb jó érdekében cselekednénk. − Ezzel nem vitatkozok – bólintok. Engem azért szokott zavarni, ha valami ugyanarra a sémára épül, de ez nem csak a könyvekre, hanem a filmekre és a sorozatokra is vonatkozott. Nyáron Goldie-nak nehéz dolga volt elrángatni engem olyan filmekre, amelyekről tudtam, hogy mennyire kiszámíthatóak lesznek. Persze, néha szeretem élvezni az agyzsibbasztó egyszerűségét ezeknek a műremekeknek, de azért jobban értékelem én is a kreativitást és az egyediséget. − Hát… Nem igazán, és szerintem apáink se örülnének neki. De esetleg lehetnénk a Főnix Rendjének a junior különítménye, az úgyis menőbben hangzik. Vagy megkérdezhetnénk Hermionét, ő úgyis olyan kreatív neveket tud adni ilyen szervezeteknek – mosolyodok el a gondolaton, hiszen ki nem hallott még a legendás M.A.J.O.M.-ról? Á, túlságosan is sok történetet hallottam apámtól, és ennek a helynek a múltja is kísért engem. Mondjuk, jelenleg szívesebben diskuráltam volna Hermionéval a házimanókról, minthogy a szüleimmel egy asztalhoz üljek. − Azért mert én egy jólnevelt gyerek vagyok – nevetek halkan Chrisszel együtt, amely tulajdonképpen igaznak is mondható, hiszen ha nem hergelt fel senki, akkor mindenkivel figyelmes és udvarias voltam. − Talán. Szerintem ő nem olyan súlyos, mint Umbridge volt – vonom meg a vállamat, bár ki tudja, hogy az új tanfelügyelőnő miket tartogat még a tarsolyában. A végén kiderül, hogy igazából egy minidiktátor, csupán még nem adtak neki elég lehetőséget arra, hogy kiteljesedjen. − Fogalmam sincs. Őszintén, mostanában nem követtem nyomon senkinek az életét Jamesét leszámítva, de azt akkor is követem, amikor nem akarom – emelem fel a kezeimet védekezően, hiszen mentségemre szóljon, hogy az utóbbi időben tényleg többet vagyok egyedül, mint valaha. Nekem most ez így jó, mert legalább áll fenn az esélye, hogy megbántok valakit. És hát a Szükség Szobájában lévő kacatok terelőütővel való szétverése még mindig jobb feszültséglevezetésnek számított, mint bármi más. − Hát sajnálom. Nem ismerem annyira Masont, hogy tudjam mi jár a fejében, de azért remélem, hogy valamikor megoldódik a dolog. – Talán sablonosnak hat, amit mondok, valóban nem tudom mit felelhettem volna erre. Az biztos, hogy tényleg remélem, legalább Chris problémái rendeződnek, ha már az enyém nem látszottnak. − Azt, hogy Voldemort, de újságírók gyöngye – lököm meg a karját poénból, hiszen tényleg kerüli kimondani a nevét. Mintha attól tartana, hogy menten megidézi a szellemét itt az erdő kellős közepén, pedig tudtommal Voldemort nevén nem ült semmiféle varázslat, mint Bettlejuice-én, vagy Bloody Mary-én. − Valóban vannak ott bajok – tör ki belőlem hangosan a röhögés, és szinte azonnal elhallgatok, amikor a hátunk mögött megrezzen az egyik bokor. Gyanakodva abba az irányba fordítom a pálcámat, és kicsit feszülten várok, majd amikor egy bagoly bukkan fel onnan, láthatóan lazítok a tartásomon. Talán nem kellene az Tiltott Rengetegben vihogni, ahogy egyre beljebb merészkedünk, úgy válik nyomasztóbbá ez a hely. − Igen, bár azt mondja, hogy lehet csak szórakozik a lánnyal, de amilyen szemekkel néz rá, szerintem hirtelen megint rátalált a szerelem. Vagy Rheia Amortentiát itatott vele, de azt sajnos nem tudom bizonyítani – tárom szét a karjaimat, miközben elmesélem Chrisnek a legfrissebb híreket James Sirius Potter zavaros szerelmi életéről. − Apropó, nem tudom mi lett azzal a lánnyal. Szerinted átkérette magát másik suliba miután James összetörte a lelki világát? – pillantok rá kíváncsian, hiszen egy ideje nem láttam James exét, és hirtelen érdekelni kezdett, hogy ugyan már mi történt vele, mert elég jól elnyelte a föld. A szüleimmel kapcsolatos dolgot csak egy hálás félmosoly kíséretében elengedem, és inkább nem jegyzem meg, hogy ha bármi is megjelenne a pletykarovatban róluk, akkor nem csak a cikkírójának, de Chrisnek a fejét is belenyomkodnám Myrtle kedvenc vécékagylójába. − Azért hálás lennék, mert kötve hiszem, hogy az én szüleim engem meg tudnának védeni, sőt… Szerintem Briggsék a szart is kiperelnék belőlük – vonom meg a vállamat, és bármennyire is utálom őket jelenleg, azért ennyire rosszat mégsem kívánok nekik. Márpedig Briggsékkel összeakaszkodni felér azzal, hogy önként és dalolva hajtod a fejedet a guillotine alá. − Amerika ilyentéren engem se vonz, de legalább nem kell németül, oroszul, vagy koreiaiul megtanulnom, így folytathatnám ott a tanulmányaimat, ahol abbahagytam. – Azért nem szeretnék éveket tölteni egy teljesen új nyelv elsajátításával, amikor az Ilvermornyban különösebb fennakadás nélkül befejezhetném a tanulmányaimat, bár tény, Afrikába és Dél-Amerikában a szüleim biztos nem keresnének. − Nem vagyok szerelmes, Dearborn. Nem kell attól félned, hogy a rózsaszín ködtől ne tudnék gondolkozni, ezt meghagyom Jamesnek – horkantok fel immár a nyomok vizsgálgatása közben, majd a szemeimet forgatom a trollkodására. − Meghagyom neked, hogy megvizsgáld az állagát, én szeretnék ebben turkálni – pillantok fel, és elgondolkozok azon, hogy óvaintem attól, hogy nehogy véletlenül belenyomjam a fejét az előttünk lévő szarkupacba, azonban én nem vagyok Mason Briggs, és nem is keresem a felesleges konfliktusokat. − Egy kentaur ennél nagyobb patanyomokat hagy. Ez jobban hasonlít egy unikornisra, vagy egy thesztrálra, csak az a gáz, hogy én nem látom a thesztrálokat – morgom az orromat alatt, hiszen hirtelen megcsap az ürülék kellemesen bódító illata. − De lehet igazad van, méretre lehet inkább egy kecskére hajaz – morfondírozok hangosan. Semmi ehhez foghatót nem láttam még az életem során, de abban sem voltam biztos, hogy a tanárok egyből tudták volna, hogy milyen lényről van szó. − Fogalmam sincs, de most már tudni akarom – pillantok tanácstalanul Chrisre, ahogy elindulok beljebb az erdőbe. Nem túlságosan bölcs cselekedet a részünkről, de a kíváncsiságom erősebb a józaneszemnél, és különben is olyan időszakomat élem, amikor teszek arra, hogy a szüleim mit rosszallnának. Átlépek egy vaskos, letört faágon, majd a földre szegezve a tekintetemet további nyomok után kutatok. Teljesen elveszítem az időérzékemet, abban sem vagyok már biztos, hogy merre járunk éppen, vagy melyik irányban található a kastély. Kezd az idő is hűvösödni, de még ez sem állíthat meg abban, hogy ne akadjak annak a lénynek a nyomára.
The Forbidden Forest looked as though it had been enchanted
A kérdése hallatán csak szemforgatva, az arcomra is kirajzolódó hetyke közönnyel rántok egyet a vállamon. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Amíg és amikor a szülei helyzetén tipródott, Franke kritikusabb volt, mint az Édesanyám, szóval ha van ember - már az Anyukámon kívül, nyilván - aki nem vethetett rám egy kavicsot sem, na az pontosan ő volt. - Bocsi haver, de az életem megóvása eléggé a prioritási listám élén áll. - És a Tiltott Rengeteg még mindig kevésbé tűnt veszélyes helynek, ha a másik lehetőség Bagman féktelen haragja azt követően, hogy betörtünk az irodájába. Mindezt úgy, hogy rám így is éppen eléggé zabos volt, a saját hibámon kívül, valaki más faszságai miatt. - Hm - vakartam az meg az államat, mintha valóban komolyan venném a nemlétező-leendő szervezetünk névadási dilemmáit -, nem rossz, bár ez is az old school időket idézi, amikor nem a szüleink, hanem inkább a nagyszüleink tevékenykedtek még. Lehet ki kéne találni valami teljesen újat, ami már nem lerágott csont. Mint… nem tudom, igazából semmi kreatív ötletem sincs - vallottam be jobb híján. - Hogy valami olyasmi nevünk legyen, mint a M.A.J.O.M? A végén mi leszünk a T.R.O.L.L.! Tiszteltem Hermione Grangert, azt amit tett és elért, jelenben, múltban egyaránt, de a szervezetének névadása meglehetősen komikusra sikerült. Ezt mindenkinek el kellett ismernie, neki is. Bár lehet így is volt, ezt nem tudhattam, mert (gondolom) Frankievel ellentétben személyesen sosem találkoztam még vele. - Hát persze - vágtam rá szinte azonnal, nevetve, kevés hittel, de annál több szarkazmussal. Nem mintha egy világi parasztnak tartottam volna őt. Akadtak szituációk, amikor is ez a kijelentése megállta volna a helyét, de nem most. Jól nevelt gyerekek ilyentájt aludtak vagy a klubhelyiségben tartózkodtak, nem pedig a Tiltott Rengeteg egyre sötétebbnek tetsző árnyai között kalandoztak. Csak hümmögtem és bólogattam, jobb híján. Nyilvánvalóan tudtam kiről beszél, én is hallottam anekdoták tömkelegét, azonban az én családom nem tudott olyan részletes és mélyreható beszámolót adni azokról az időkről, mint az övé. Anya és apa nagyon fiatalok voltak még akkor. - Ehhez nem az életemet kell követned, csak egyszerűen ismerned… - ráztam meg a fejem, ebből most nem voltam hajlandó engedni. Nagyon sok - néha véleményem szerint, amit sosem kívántam szavakba foglalni, e téren legalábbis, már-már túlságosan - sok mindent néztünk el Frankienek azt látva, mennyire szétesett a szüleivel történtek után. Szinte semmit sem tettünk szóvá, csak meghallgattuk ha kellett, szidtuk vele azt a kurvát, ha kellett és békén hagytuk, ha kellett. De ettől még tizenegy éves korunk óta ismertük egymást, azt hogy milyen a másik, hogy reagál egy adott szituációra, vagy… legalábbis, eddig azt hittem ismerjük egymást. - Mindegy, hagyjuk - sóhajtottam. Nem akartam erről beszélni, most és így legalábbis biztosan nem, főleg azért, hogy a világ legsablonosabb válaszait hallgassam. Ezeket én is képes voltam feldobni saját magamnak, ha éppen arra volt szükségem. - Oh, hogy azt… szerintem csak megszokás - vontam vállat. - A felnőttekben még élnek a régi beidegződések és rám ragadt. - Mással bárhogy is próbáltam, képtelen lettem volna megmagyarázni, hiszen nem féltem egy névtől vagy annak kimondásától. Megértettem, hogy régen miért volt ez nagy dolog, életek függtek tőle, nem is egyféleképpen, de manapság… már semmi sem volt. Különös, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába már csak annak a gondolatára is, hogy milyen gyorsan hullott porba a dicsőség, legyen az fényes, sugárzó vagy éppen mocskos, vértől csatakos. - Megint milyen jól nevelt fiú módjára fogalmaztál - cukkoltam kicsit, ám a nevetésre, ami a szavaimat követte volna nem maradt már időm. Éreztem, hogy mellettem Frankie megfeszül, így amilyen gyorsan csak lehetőségem volt rá, kaptam én is oda a fejem és a pálcám, amelyre az ujjaim szorosabban markoltak rá, mint korábban bármikor. - Csak nem félsz? - kérdeztem bolondozva miközben szemmel követtem a felröppenő bagoly útját, noha a hangom nem volt teljesen vidám. Bár vágytam rá, nem tudtam tagadni, hogy egy pillanatra rajtam is eluralkodott a páni félelem: mi van akkor, ha valami olyasmi van mögöttünk, amivel nem bírunk el. Ennek ellenére nem dobtam fel, hogy forduljunk vissza. Makacsabb és kíváncsibb fából faragtak ám! - Lehet csak szórakozik? - horkantam fel. - Szóval megint össze akar jönni vele, de nem hogy a csajnak, még magának se hajlandó bevallani. Csodás esték várnak ránk - gyűrődött őszinte fintorba az arcom. Én tényleg nagyon szívesen meghallhattam bármit bárkitől, de James Sirius Potter szerelmi életének már ki tudja hányadik felvonása - vagy éppen annak ismétlése - kezdett kicsit unalmas lenni. Hogy nem volt képes eldönteni, hogy akar-e valakit vagy sem? Mondjuk... jó ember teszi fel ezt a kérdést. - Amennyire össze volt törve nem lepődnék meg rajta, de az sem kizárt, hogy átfestette a haját pinkről mondjuk szőkére, így pedig már nem ismerjük fel - mert amúgy semmi olyasmi nem volt abban a lányban, ami kiemelte a tömegből. Simán lehet, hogy a minap is ugrándozott mellettünk a folyosón, mi pedig oly' nyugodtan sétáltunk el mellette, mintha sose beszéltünk volna vele egy szót se. - Nem elképzelhetetlen. - Fogalmaztam meg némi, pár másodpercre nyúló hallgatás után diplomatikusan, hogy igen, biztosan a legutolsó kis sarlót is kiperelnék belőlük, amit csak tudnak. Longbottomék valahogy túlságosan nyugodtnak és békésnek tűntek ahhoz, hogy valóban vérre menő jogi csatározások résztvevői legyenek, nem hogy Briggsék, de bárki ellenében. Bezzeg az én vérmardekáros, vérjogász, véreb szüleim! - Pontosan ezt mondtam apámnak is, miután kijött az igazgatóiból, hogy ha kicsaptak, akkor oda akarok menni. - Mert ahogy Frankie is levezette: ez volt esetünkben a logikus lépés. Tulajdonképpen még most is az. - De ha jól emlékszem, Afrikában jó pár helyen beszélik az angolt. Van ahol hivatalos nyelv is a a törzsi nyelvek mellett. - Bár arról halványlila segéd fogalmam se akadt, hogy az Uagadouban is így van-e. Még egy cserediákot se kérdeztem erről, meg másról se tulajdonképpen. - Nem-e? Akkor mit szólnál, ha ráhajtanék a griffendél fogójára? - akinek amúgy a nevével se voltam tisztában, de ezt nem kellett tudnia. Ahogy azt se, hogy jelen pillanatban nem érdekeltek a lányok, meg úgy senki, előbb magamban kellett helyre raknom a dolgokat valakivel kapcsolatban. - Azért minek kéne megvizsgálni? Látszik rajta, hogy nem folyik, meg ilyesmi. - Az anyám kutyatenyésztő volt, akár akartam akár nem, hallottam már beszélgetéseket arról, hogy milyen egy állat egészséges végterméke és milyen, amikor nos… nem az. Beszélni bármikor gond nélkül képes voltam rá, de belenyúlni… az csak egy Longbottomnak fenntartott privilégium volt, semmi más. - Őket én se, szerencsére - motyogtam, bár gondolom Frankie tisztában volt ezzel. Nekünk boldog átlagosságban telő gyerekkor jutott, bár nem kellett félünk, legalább két-három szerencsétlen sorsú diák biztosan jutott ránk, ha nem több. Egy rövid, eltökélt bólintással jeleztem számára, hogy én is. Innen már akkor sem fordultam volna vissza, ha maga Voldemort áll előttünk és fenyeget minket. (Amilyen mélyen voltunk lehet nevetve kerültem volna meg, mondván, hogy ez a Rengeteg játéka, semmi több.) Túlságosan sok kérdés merült már fel ahhoz, hogy megválaszolatlanul maradjanak. Nem véletlen intettek minket óva ettől a helytől, ahogy fogyott a fény és nyúltak az árnyak, olybá’ tűnt, mintha a sötétség egy külön létforma volna, amely tökéletes szimbiózisban él az erdő teremtményeivel; óvja őket az olyan behatolóktól, amilyenek mi is voltunk. Nem tudtam eldönteni, hogy a félelem esetleg a hideg hatol-e a csontomig - ha kérdeznének ez utóbbit említeném -, de nem is foglalkoztam vele. Feltettem egy kis polcra a tudatom szélén és mentem tovább. Vagyis… mentem volna, ha még lenne út előttünk, de már semmi se volt. Sem fák, sem avar, sem gallyak, egyedül a sűrűn gomolygó sötétség, amely mintha nyelte volna a pálcánk fényét, nem engedve nekik utat, mintha csak külön halmazállapota lenne és egy furcsa, mégis ismerős hang. - Szerinted is… most egy vízparton állunk? - kérdeztem az erőltetett nyugalom jelmezébe bújtatva a hangom, miközben az utolsó nyomot figyeltem, amit még láttunk, mielőtt a horizont a végtelen sötétbe veszett volna. Mennyi lehet az idő? Vajon… miért nem látszik már a Hold?
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Vas. Május 01, 2022 1:57 pm
− Pedig azt hittem, hogy szeretsz kockázatosan élni, ha már griffendéles lettél – vigyorodtam el hetykét, szinte már a saját házunkkal kapcsolatban ironizálva, hiszen a többiek gyakran hivatkoztak arra, hogy a griffendélesek mennyi őrültséget tudtak elkövetni, és bár szerettem volna megcáfolni őket, nem lehetett. Én még az egész békés természetűek közé tartoztam, vagyis azok közé, akik azért kétszer is megfontolták, hogy beteszik-e a lábukat a Tiltott Rengetegbe, de a jó jegy érdekében egész mélyre merészkedtünk. − Csodálatos lenne, és mit jelentene? – kuncogtam halkan, hiszen kettőnk közül Chris volt a kreatívabb, így bíztam benne, hogy ha már talált nekünk rövidítést, akkor akár egy rendes nevet is ki tudott találni. – Vagy szervezhetnénk mi is egy csapatot Juniszdruszilla ellen, lehet mi McGonagall Serege, vagy ilyesmi. Ha már úgyis szeretjük kopizni a szüleinket. Együtt vigyorogtam Chrisszel, miközben a pálcáink fénye árnyékot vetett az előttünk lévő területre. Talán valahol mégis csak őrültek lehettünk, ha képesek voltunk ilyen helyzetben röhögcsélni, vagy éppen ezzel próbáltuk elűzni a közeli árnyakat. − Ezt úgy mondod, mintha nem ismernélek – dünnyögtem az orrom alatt, hiszen bár mostanában kicsit elvoltam a magam világában, attól még szerintem eléggé tisztában voltam Chris életének fontosabb eseményeivel. Sok mindent inkább annyiban hagytam, és próbáltam a feladatunkra koncentrálni, miszerint találjunk egy olyan legendás lényt, amely remek alanya lett volna a házi dolgozatunknak. − Kikérem magamnak, én mindig jól nevelt fiú vagyok – nevettem el magam halkan, bár mindketten tudtuk, hogy azért nekem is volt olyan oldalam, ami hajlamos volt a hülyeségekre. Perpillanat épp ez az énem dominált, máskülönben régesrég a takaróm alatt húztam volna a lóbőrt. − Csak szeretnéd – vágtam rá egy csibész mosollyal. Ez a párbeszéd akár egy ikonikus film momentuma is lehetett volna, de sajnos szinte biztosra vettem, hogy ez a valóság volt, mi pedig nem holmi kitalált történet szereplői voltunk. − Tudja a fene, én már nem bírom követni – legyintettem Jamesszel és Rheiával kapcsolatban. Néha túlságosan is öregnek éreztem magam a drámájukhoz. – Majd szerzek neked egy füldugót, vagy majd az ő száját tömjük be. Mondjuk, engem nem zavart, amikor James beszélt, hiszen a másik legjobb haverom volt. Békésen tűrtem mindenkinek a hülyeségeit, addig se a sajátjaimmal kellett foglalkoznom. − Nem tudom, haver, akkor inkább maradnék Amerikánál – vakartam meg az államat, és nem akartam részletezni, hogy az Egyesült Államoknak mennyivel több előnye volt bizonyos afrikai országoknál. − Szerintem nem az eseted – vontam meg a vállamat egykedvűen, lazaságot színlelve, hiszen tudtam, hogy Chris nem tette volna meg. − Miért ne? Egyrészt, te vagy a szakértő. Meg aztán, lehet, hogy utal arra, hogy esetleg beteg-e, vagy mennyi idő telt el azóta, hogy kinyomta magából… − vonogattam a vállamat, de nem igazán volt hangulatom beletúrni. Nem igazán szerettem volna thesztrálokról beszélgetni, már csak a gondolatuktól kirázott a hideg, így csupán egy biccentéssel jeleztem, hogy tudomásul vettem Chris szavait. Elindultam hát Chris mellett, de minden egyes megtett lépésnél egyre hidegebb lett körülöttünk. Olyan hirtelen zuhant meg a hőmérséklet, hogy szinte láttam a saját leheletemet. Megbotlottam egy gyökérben, így kénytelen voltam megtámaszkodni a közeli fában. Ahogy végighúztam a kezemet az ősi fatörzsön, egy hosszú vágásra lettem figyelmes. − Figyelj, Chris, szerinted ez mi? – egyenesedtem ki, és a pálcám fényét a törzsre irányítottam. Egy hosszú vízszintes vágás húzódott rajta, de annyira egyenesnek és tisztának tűnt, hogy biztosan nem karom ejtette ezt a nyomot. Végül egy vállrándítással elengedtem a dolgot, és haladtunk tovább a semmibe. A sötétség egyre sűrűbbé vált, én is észrevettem, hogy nem igen látok előre. − Nem tudom… − szerettem volna keríteni egy botot, vagy egy kavicsot, amelyet előre hajíthattam volna, de nem találtam semmit. − Szerinted, tovább menjünk? – kérdeztem leplezetlen bizonytalansággal a hangomban, amikor jobbról egy éles hang törte meg a csendet. Chrisre pillantottam, megmarkoltam a felsőjét, és hátrafelé rántottam, jelezve, hogy talán itt és most kellett volna visszarohanni a vadőrlakig, amíg még nem volt késő.
