Botrányos. Nem találtam jobb szót arra, ami ebben az iskolában zajlott. Nem róhattam fel pusztán a professzor kollégák számtalan hiányosságának, bár nyilván az is hatalmas szerepet játszott benne, ahogy azt már sokszor sugalltam az igazgató asszonynak - akinek a pedagógusi képességeit szintén megkérdőjelezhetőnek tartottam. Nem, ez ennél sokkal mélyebben gyökeredzett, ezeket az értékeknek alig nevezhető attitűdöket otthonról hozták a Roxfort tanulói. Ugyan mi mást is várhattam volna a Dearborn fiútól? Nem tehetett róla, hogy otthon átmosták az agyát, csupa ostobasággal tömték a fejét és nem is várhatott az ember túl kiemelkedő képességeket egy vérfarkas ivadékától. A Travers lány sem önmagától lett ilyen, az aranyvérű fertő megmételyezte, már minden bizonnyal a bölcsőben. De! Ez természetesen senkit sem mentett fel a bűnei alól. Talán még menthetőek voltak, tanulhattak illemet, tiszteletet, kitágíthattam rendkívül szűk és téves politikai látókörüket... Hálával tartoztak nekem. A könyvtárban vártam rájuk, a kedd esti vacsorát követően. Pontosan érkeztek, szerencsére, így ezt a hibát nem sorolhattam fel bűneik hosszú listáján. - Jó estét, Miss Travers, Mr. Dearborn - biccentettem, kezemben az iskolaújság legfrissebb, aznap reggel kiadott számával. - Nyilvánvalóan tudják, miért hívtam ide magukat ma este. Ez itt... ez itt szégyen és gyalázat. A könyvtár egyik asztalára terítettem az újságot, mintha csak valamiféle véres, gusztustalan bizonyítéka lenne egy kegyetlen gyilkosságnak. Nem is állt ettől olyan távol a helyzet, ez a két jómadár karaktergyilkosságot próbált elkövetni. - Hatalmasat csalódtam magukban. Az egész iskola hatalmasat csalódott, szégyent hoztak az iskolaújság nevére - kezdtem bele a monológomba. - Nem elég, hogy ocsmány módon politizálnak egy diákoknak szóló lapban, ami már önmagában is felháborító, hiszen semmi helye az iskola falai között a politikának. De az, hogy mindehhez felhasználtak egy ártatlan diáklányt és meghurcolták mindenki előtt, erre egyszerűen szavak sincsenek. Örülhetnek, ha Harper Briggs családja nem akarja kirúgatni magukat, és köztünk szólva, teljes mértékben érthető lenne tőlük. Veszélyeztetik egy törékeny egészségű diáktársuk mentális egészségét és meggyalázzák a testvére emlékét. Hogyan tehettek ilyet? Vettem egy mély levegőt, galacsinná gyűrtem az újságot, majd egy gyors kis bűbájjal hamuvá égettem. - Még egy ilyen kihágás és eltávolítom mindkettejüket az iskolaújságtól. Ami pedig az újság jövőjét illeti: szorosabb ellenőrzés alá vonom. Mindent személyesen én fogok átnézni publikáció előtt. Ne nézzen így, Dearborn, nem érdekel, hogy maga a főszerkesztő. Kötelessége mindent elém terjeszteni, ha megpróbál a hátam mögött publikálni valamit, páros lábbal repül ebből az iskolából és a jogász szülei sem fogják megmenteni. - Az asztalról felemeltem egy vaskos pergamenköteget. - De térjünk át a büntetésükre. A Roxfort könyvtárában alapos tisztogatást tervezek. Itt találják a listát a kidobásra ítélt könyvekről, ezeket a köteteket kell összegyűjteniük, majd átszállítani őket az irodámba. Az elpusztításukat már rám bízhatják, maguknak csak ki kell válogatniuk őket. Ellenőrizni fogom, ne merjenek semmit kihagyni a listából.
Censorship is the child of fear and the father of ignorance.
Fel tudtam volna robbanni a méregtől. Mérges voltam, Traversre, Bagmanra, a kurva rendszerre, de elsősorban magamra. Magamra, mert hagytam idáig jutni a dolgokat, mert abban a hitben éltem, hogy megbízhatok annyira Flora Travers-ben, hogy nem csinál hülyeséget. Hogy, amikor azt mondom, neki: megcsinálhatja a szenzációs ötletét, amiről nem akar részletesen beszélni, csak legyen óvatos és tartsa be a határokat, azt nos… betartja. Vagy legalább csak felfogja, hogy Harper Briggst inzultálni nem éppen olyan dolog, ami ezeken a határokon belül van. Tudhatta, mit több: tudnia kellett, hogy amint ez kiderül, Bagman patáliát fog csapni. Persze, szívesen közbe szóltam volna, hogy az alapján, ahogy Harpert ismertem - noha ezt még véletlen sem lehetett szorosnak, vagy mélynek nevezni, de azért mégis csak az ikertestvére volt évekig a legjobb barátom - hugrabugos mivolta ellenére nem kellett félteni. Azonban griffendéles bátorság ide vagy oda, jobbnak láttam befogni a szám. Így is egy kellően mély gödörbe kerültünk, nem volt szükség arra, hogy még ennél is lejjebb ássam magunkat. Bár, a fenyegetései nem hatottak meg különösebben. Lehet Briggsék kirúghatnak? Ugyan már, nem volt ez több, mint egy átlagos kedd, számomra. Amúgy is! Ha Russel Briggs az után nem akart kirúgatni - csak valami cseszett kemény büntetésre száműzni Roxfortos pályafutásom végéig -, hogy behúztam egyet az utolsó, megmaradt fiának, nem hiszem, hogy egy ilyen miatt vetemedett volna ilyesmire. Vajon bejött egyáltalán pampogni a lánya miatt, vagy csak egy baglyot küldött? Talán hosszabb ideig is tűnődtem volna ezen a az eszméletlen rejtélyen, hiszen még ez is érdekesebbnek mutatkozott, mint Bagman mondandója, ha nem terelődik az újságra a téma. - De… - akartam tiltakozni, lehetőséget azonban nem hagyott rá. Egyszerűen belém fojtotta a szót. Nyilván sejtettem, hogy lesznek szankciók. Megszegtük a hallgatólagos megállapodást, miszerint megmarad az autonómiánk, ha rendesen viselkedünk. De… ezt azért túlzásnak éreztem. Jelentős túlzásnak. Ökölbe szorítottam a kezem, mást nagyon nem tudtam tenni, hiszen akárhányszor csak tiltakozni próbáltam, a Tanfelügyelő hamvában fojtotta el minden kísérletem. - Megnézném azért, hogy szembeszáll a szüleimmel, miután kirúgott - dünnyögtem inkább magamnak, mint másnak. Anyáéknak amúgy se volt a kedvence ez a nő - és akkor még enyhén fogalmaztam -, lehet még hálásak is lettek volna, ha szétalázhatják a bíróságon. Már, ha hagyták volna nekik. - Ez nevetséges - adtam hangot a véleményemnek, amint biztosak lehettünk benne, hogy a tanfelügyelő egyedül hagyott minket a feladatokkal. Azzal a feladattal, amit mintha valamelyik híres mugli könyvből vett volna, csak a fránya címe nem jutott az eszembe. - Mindegy - vettem a kezembe a pergament, ha Travers addig nem nyúlt érte -, essünk túl rajta, lesz ez még rosszabb is - állítottam teljes bizonyossággal, miközben a címeket és a lista hosszúságát tanulmányoztam. - Az megfelel, ha te kezded középről én pedig az elejéről? - mert így nem kellett sokat érintkezünk, ez által nem fenyegetett az a veszély sem, hogy olyasmit mondok neki, amit később megbánok. Mert Merlin, a Sors vagy Isten - ki milyen feljebbvalóban hitt, én leginkább egyikben sem - rá a tanúm, tudtam volna cifra dolgokat mondani neki. Nem is keveset. - Azt remélem sejted, hogy a többieknek te mondod el, hogy miért leszünk ezentúl a Tanfelügyelő szigorított ellenőrzése alatt - pillantottam rá. Nem kívántam teljes mértékben rátolni a felelősséget, csak annak a nagy részét. Tudta milyen rizikót vállal a cikkel, hát akkor merjen kiállni a többiek elé is ezzel. - Komolyan - sóhajtottam fel frusztráltan, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszafogjam magam és ne harapjam le szerencsétlen fejét -, mit gondoltál, amikor megírtad mit több: lehoztad, azt a cikket?
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Szomb. Május 29, 2021 11:11 am
A mai nap folyamán kaptam hideget és meleget is. Többen egyetértettek velem a cikk miatt, mások reggel óta úgy kezelnek, mint egy pulykatojást. Csakhogy az újságírás nem abból áll, hogy azt írom le, amit hallani akarnak. Elegem van az ostoba interjúkból, mikor valaki olyannal kell leülnöm beszélgetni, aki világ életében tök unalmas volt és ezt még el is meséli. Persze tudtam, hogy belenyúlok a darázsfészekbe, ha Briggséket piszkálom, de ettől még jogosnak érzem, hogy szemrehánytam Harpernek, hogy kígyót melengetett a keblén a bátyja személyében az egész családjuk. Sosem kedveltem Kyle-t. Lehet, hogy ez némiképp befolyásolta a róla kialakult képet. Na ja, nyilván tudom, hogy az új iskolafelügyelőnek, akit a Briggs-kormány úgy rángathat, ahogy csak szeretne, nem lesz ínyére semmi, ami arra a papírra leírásra került. Az egészből mindössze annyi nincs ínyemre, hogy a húzásom miatt bizony nem csak engem vesznek elő. Próbálok bocsánatkérően pillantani Chrispy-re, mikor egymás után belépünk a könyvtárba, de őszintén szólva nem nagyon könnyíti meg a dolgomat, hogy egész nap került és most sem igazán szeretne rám nézni. De tudom, mi a dolgom. Csendben tűrni, hogy ez a hárpia - nem tudok rá ennél kedvesebb jelzőt találni - lehordjon a sárga földig és reménykedni, hogy attól, hogy Damoklész kardja most a fejem felett lebeg, egy esetleges kicsapástól még nem kell tartanom. Russell Briggs ide vagy oda, azért még az én apám is kikérné a magáét. Lehet, hogy tudnék vitatkozni azon, hogy Harper Briggs vagy a családja mennyire ártatlan, de kétlem, hogy lenne még annyi cérnája Bagmannak, hogy eltűrje. Lélekben persze már fel vagyok készülve a rivallóra, amit apámtól fogok kapni. Az apámtól, aki egyébként karácsony óta nem sokat hallatott magáról és nem is nagyon érdeklődött felőlem. Remek lesz. - De... - próbálok közbeszólni, de lehetőségem sincs, már folytatja is. Pedig szeretném a képébe vágni, hogy nem várhatja el tőlünk, hogy tájékozatlanok maradjunk politikai téren. Márpedig ha valaki nem tájékozott, azt könnyű megvezetni. Hamarosan pedig nekünk is pont annyi jogunk lesz beleszólni a politikába, mint neki. Csak nehogy meglepetés érje. Mégis lenyelem a gondolatot, és őszintén szólva csak részben magam miatt. Ez az elmebeteg még a végén tényleg eltilt az újságtól, rosszabb esetben mindkettőnket. - Ez a könyvtáros dolga... - morgom hangosan utána, mikor magunkra hagy. Nem rejtem el, hogy semmi kedvem a kedd éjszakát azzal tölteni, hogy a hülye könyveit válogassam. Azt hiszem, hogy Chrispy is talált volna magának jobb elfoglaltságot. - Nem hiszem el, hogy ránk sózta a könyveket.. - mérgelődök tovább. Bár tény és való, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne, de ettől függetlenül még nem fogom megköszönni neki. - Mire tartja Yablokovát? - tárom szét a karjaimat. Egyébként is elég ijesztő a könyvtárban lenni, miközben rajtunk kívül már senki nincs itt. Legalább nem hallották, hogy miket vágott hozzánk Bagman. - Oké, szóval látni sem akarsz.. - nyugtázom a szavait halk sóhajjal. Nyilván nem másért akar külön dolgozni, minthogy ne kelljen túl sokat beszélgetnünk közben. Márpedig a könyvtár elég nagy ahhoz, hogy ledolgozzuk a büntetést külön-külön úgy, hogy ne nagyon kelljen látnunk se egymást. - Sejtettem, hogy megnyertem ezt a feladatot.. - húzom el a számat. Igazából tudom, hogy az újság tagjai közül lényegében mindenki jogosan fog haragudni rám. Leginkább nem is azért, mert leírtam az igazat, hanem mert sokkal jobban megnehezítem a munkájukat azzal, hogy Bagman mostantól minden betűt ellenőrizni fog. - Oké, először is. Eltelt egy év azóta és senki, ismétlem senki nem írt róla semmit, márpedig erről kellene írni. Ahogy arról is, hogy az előző tanfelügyelőt lecsukták a gyilkosság vádjával. Meg arról is, hogy Kyle sose volt normális... Nem tudom miért sajnálja most őt mindenki, mikor egy évvel ezelőtt konkrétan bulit tartottak azok, akik utálták őt. Mert örültek, hogy megszabadultak tőle. Mielőtt még megkérdeznéd honnan tudom, nem, én nem vettem részt rajta és nem is írtam róla sehol. De lássuk be, hogy valakinek meg kellett írnia az igazságot. Lehet, hogy átvertem Harpert, mikor interjút kértem tőle, de azért őt sem kell ám félteni. Hogy sajnálom-e, hogy Bagman emiatt ránk szállt? Naná. Azt is sajnálom, hogy te is elő lettél véve, Chris. De felelősségünk van, nem csak a tanári kar felé, hanem a diákok felé is. Ha emiatt úgy gondolod, hogy kiteszel az újság tagjai közül, vállalom a következményeket.. - tárom szét a karjaimat a hosszúra sikerült monológ végén. Egész nap gyűlt bennem, most pedig, hogy végre nem tud úgy tenni, mintha nem léteznék, ki is adom magamból. Tudom, hogy jogosan érez dühöt, mert őt is kijátszottam, de erre elég jó okom volt. És azt le is írtam.
Censorship is the child of fear and the father of ignorance.
- Gondolom alapvetően az ő dolga lett volna, csak aztán jöttünk mi - mondtam rezignáltan, megállva a késztetést, hogy hozzáfűzzem azt az egyszerű szót, hogy miattad. De nem, egyelőre még találtam magamban annyi önuralmat, hogy visszafogjam és egyszerűen csak távolságtartóan, ne pedig paraszt módjára viselkedjek Travers-el. Pedig Merlinre mondom, annyira, de annyira nagyon szívesen megmondtam volna a valós véleményem a viselkedéséről. - Kiváló megfigyelés, tíz pont a Hollóhátnak - dünnyögöm, miközben továbbra is a listát tanulmányozom. Noha azt már nagyjából eldöntöttem, hogy hol fogom elfelezni, hogy egyikünk se pakoljon többet vagy kevesebbet, arra vagyok kíváncsi, hogy Bagman - minden bizonnyal önhatalmúlag, valami meglehetősen ostoba okra hivatkozva, amit rajta kívül a kutya se értene meg - milyen könyveket szeretne eltávolítani. Aztán gondolom, megsemmisíteni. Arra csak egy vállrándítással reagáltam, hogy sejtette az övé a feladat. Mit mondhatnék? Már azon kívül persze, hogy így a logikus. Elsősorban ő okozota a baj és élt vissza a belé fektetett bizalommal, pontosan ezért a többiek előtt is neki kellett elvinnie a balhét. Még úgy is, hogy minden bizonnyal haragudni fognak rá és talán rám is, mert nem kívántam a teljes felelősséget rátolni Flórára, csak a nagyját. Mondjuk annak a 80%-át. Magam alatt vágtam a fát, ez alól semmi kétség. Édes Merlinem, miért vagyok én akkora idióta? Én tényleg nem akartam vitába keveredni Traversel, mégis feltettem azt az idióta kérdést és ezzel egy lavinát indítottam el. Egy hatalmas lavinát, amit nem tudtam megállítani, hiába próbáltam. Azért az én önuralmamnak is volt egy határa. - Hallod egyáltalán magad, hogy milyen kibaszott önző vagy? - vontam fel a szemöldököm. - Az egész beszéded arról szól, hogy szerinted mi milyen és hogy te mit gondolsz, neked mit kellett tenned - mutattam rá és egészen biztos voltam benne, hogy ha egy ostoba rajzfilm szereplői lettünk volna, akkor bizonyosan pattogna egy ér a homlokomon. Ki tudja, lehet ez sem kellett hozzá. - Egy percig sem fordult meg a fejedben, amibe már nem tudom eldönteni, hogy mennyi ész szorult, hogy nem véletlen nem engedtem egy ilyen cikket és témaválasztást sem az utóbbi egy, másfél évben? Hogy direkt kerültük a Briggs családot érintő kellemetlenségeket? - tártam szét a karom. - És nem, mielőtt azt hinnéd: kurvára nem érdekel egyébként, hogy ki mit gondol vagy éppen olvas róluk, ahogy a jó hírük és kapaszkodj meg, Harper Briggs lelkivilágának állapota is hidegen hagy. Ellenben tudod mi az, ami nem hagy hidegen? - költői kérdésnek szántam, nem vártam választ. Tulajdonképpen esélyt sem hagytam rá. - Az iskolaújság és az a nagyjából meglévő szuverenitás, amit most a az ostobaságodnak, az önzőségednek, esetleg mind a kettőnek köszönhetően elvesztettünk. Mert én, hiába értek egyet részben azzal amit mondtál, nem csak magamra gondoltam, hanem a többiekre is. Azokra, akik tagjai a szerkesztőségnek, arra, hogy ők ne szenvedjenek semmi hátrányt miattam és az ideáim miatt - vagy éppen az ő ideái miatt, mert Merlinre, ez nem a Próféta volt, ahol nagyjából bármit lehetett a függetlensége miatt, hanem a suliújság -, mert egy csapat vagyunk. Egy csapat, akik megbíznak egymásban és egymás döntéseiben. Legalábbis eddig így volt. Szóval Travers, őszintén remélem, hogy az a pár vállveregetés, amit a cikkért kaptál, megérte, hogy eláruld a csapatot, amivel együtt dolgozol és visszaélj a bizalmammal - sóhajtottam az egyik asztalnak támaszkodva. Valójában mire a mondandóm végére értem, már nem is dühös voltam, sokkal inkább csalódott. Csalódott, hogy idáig jutottunk, hogy ezt egyáltalán magyarázni kell. - Gondolkodtam rajta, de nem - ráztam meg a fejem -, nem akarlak kirakni. A kicsinyes bosszún kívül amúgy se lenne rá más indokom, hiszen Bagmannak köszönhetően úgyse lesz esélyed hasonló akciókra a jövőben - engedtem meg magamnak egy őszinte fintort. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nevezhetem magam még főszerkesztőnek, hiszen nem voltam már több, mint Bagman titkárnője a suliújságnál.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 7:49 am
Jöttünk mi.. Úgy érti jól elcsesztem, ezért Yablokova helyett minket szívat ezzel Bagman, csak nem mondja ki, mert ő Christopher, aki inkább célozgat, de lefogadom, hogy magában mindennek elszidott már idefelé jövet engem. - Ezt most direkt csinálod? – állok meg a mozdulat közben egy pillanatra. Oké, számítottam rá, hogy nem fog a nyakamba ugrani és megdicsérni azért, mert felelőtlenül döntöttem, mikor az az ötletem támadt, hogy a Kyle-sztorit jó ötlet egy Harper Briggs interjúban újra leközölni. Persze, tökre igaza is van, mert nem kértem rá engedélyt, de minden mást meg tudunk beszélni normálisan, ezt most pont miért nem?! A barátom – vagy legalábbis én annak tartom őt, lehet, hogy neki már megváltozott erről a véleménye -, sejtheti, hogy ha előre tudom, hogy milyen retorziót alkalmaz majd Bagman, akkor kétszer is meggondolom, hogy miként fogalmazom meg a véleményemet. De még azt is meggondolnám újra, hogy csúnyán merek-e nézni Harper Briggsre vagy a testvérére ezek után… - Én vagyok önző? ÉN? – nyílnak tágra a pupilláim a meglepettségtől. Oké, erre nem számítottam, szívesen fel is nevetnék, de őszintén szólva már az sem esne jól ezek után. A könyvek meg addig nem válogatják ki magukat, úgyhogy legjobb lenne gyorsan munkához is látni. – Mivan, lehúzták nálad a Briggs-redőnyt, vagy ..? – pillantok rá értetlenkedve. Nehezen tudom elképzelni, hogy azok után, hogy bemosott Masonnek – naná, hogy tudok róla, mindenki tud róla, nehéz titkolni, ha valami a nagyterem kellős közepén történik – még a védelmébe vegye őket… - Miért, mit gondolsz, SZERINTED mit kellett volna csinálni? Várj, ne is fáradj, tudom.. SEMMIT. Ez szerinted a jó hozzáállás? Hogy elkerüljük a kellemetlenségeket? Hogy elfordítjuk a fejünket és úgy teszünk, mintha tök normális lenne, hogy Kyle megerőszakolt egy lányt az iskolában? – háborodok fel teljes magabiztossággal. Gyerünk Chris, merd csak azt mondani, hogy nincs joga tudni mindenkinek, hogy Kyle Briggs mekkora patkány volt életében, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Bár alapvetően valószínűleg még így is csak a felszínt sikerült megkapargatnom és csak Merlin tudja, miket művelt még, amikről eddig senki nem mert beszélni, de nem titkolt szándékom volt az is, hogy merjenek beszélni róla és ne kezeljék tabuként a témát. Hát.. Őszintén szólva attól tartok, most csak még nagyobb tabut csináltam belőle. - Tudom, hogy a szíveden viseled az újság sorsát, ezért lettél mondjuk te a főszerkesztő és nem én vagy bárki más.. De Chris, ezt muszáj volt megírnom. Gondoltál te azokra, akiket Kyle valaha terrorban tartott? Gondoltál azokra? Mit mondanál nekik? Ugyanezt? Hogy egyetértesz az írással, de sehol se szabadna megjelennie, mert cenzúrát kapunk érte és ezt nem tudod összeegyeztetni azzal, hogy főszerkesztőként az egész szerkesztőségért felelsz? – tárom szét a karjaimat. Mert ha ezt így és ilyen formában mindegyiknek előadná, akkor Merlinre mondom, hogy nagyon félreismertem őt és az egész eddigi barátságunkat át kell gondolnom, de tüzetesen, mert mégsem biztos, hogy hasonlóan gondolkozunk. Hitetlenkedve is nézek rá, mert nem teljesen értem, hogy most hányadán állunk, elvégre egy rossz döntés miatt hurcol meg engem, ráadásul egy olyan miatt, amivel egyébként, ha nem lenne itt Bagman által végrehajtott Briggs-diktatúra, még ő is egyet tudna érteni. Talán nem teljesen ilyen formában, de ezt mondta. - Oké, értem, egy csapat voltunk, és elárultam a bizalmadat, meg szerinted az egész bandát. Értem… De ha ez a véleményed, akkor akár meg is szabadulhatnál tőlem, nem? Nem kellene attól tartanod, hogy merek önállóan gondolkozni is… Sőt, felvehetnéd a helyemre Maddent, úgyis olyan elmés megjegyzései vannak, biztos felvirágoztatná az újságot.. – kelek ki magamból. Nem azért, mert ez utóbbiban nincs igaza, sokkal inkább azért, mert fájó pont, hogy csak azért nem vágott még ki a szerkesztők közül, mert innentől kezdve egyébként is meg lesz követve a kezünk. De az is lehet, hogy a sértettségemen túl a bűntudat is beszél belőlem. Elvégre tényleg miattam fog szívni most mindenki. Mégis belegondolni abba, hogy van élet a suliújságon túl is.. Nem tudom, én így szeretem a mindennapjaimat, már megszoktam, hogy zsúfoltak és hogy a többiek is, hogy általában elkések a megbeszélésről, a próbáról vagy az edzésről, mert mindig éppen valahol máshol vagyok.
Censorship is the child of fear and the father of ignorance.
Eszembe se jutott, hogy válaszoljak Travers kérdésére. Minek? Ő is pontosan tudta rá azt, legalábbis szerettem volna abban a hitben élni, hogy ennyi esze még talán volt. Bár a kis húzása után már semmiben sem lehettem biztos. Azon kívül, hogy önző és felelőtlen, persze, mert ezek adták magukat. - Ki más? Katie és Marco, akik képeket készít? Vex, aki csak irodalmi cikkeket ír? Brie, aki kérésemre igyekszik ügyelni, ha politikai témákról ír? Én, aki minden lapszámnál igyekeztem úgy egyensúlyozni, hogy ne veszítsük el azt, amink eddig volt sok más szakkörrel ellentétben? - kérdeztem vissza szinte gondolkodás nélkül. Tudom, hogy nem soroltam fel mindenkit, de szerencsére a rejtvényekben, Mollynál és a külföldi hírekben Rafaellánál nem gyakran volt olyan, ami a sértette volna Bagman érzékeny lelkivilágát. - Szóval szerinted ők lennének az önzők? - néztem rá kihívóan, mert nem, mind tudtuk, hogy ők nem azok, nem tettek semmi rosszat. Még ha nem is fűlött hozzá a foguk. Mert nyilvánvalóan nem. Példának okáért Briony Rutledge sem volt boldog, amikor év elején, amikor bekerült a laphoz, beszéltem vele erről, mégis láttam rajta, hogy megértette a ki nem mondott szavakat. Azt, hogy ha meg akarjuk őrizni azt a maréknyi függetlenséget, ami még maradt, akkor jól kell viselkednünk és nem kihívni magunk ellen a sorsot. Legalábbis nem olyan nyíltan és látványosan, mint ahogy azt Travers tette. - Vagy csak gondolok másra is magamon kívül - egészítettem gond nélkül a félbehagyott kérdését. Nem érdekeltek Briggsék, a kis titkaik és mocskuk, amit hagytak maguk után. Nyilván nagy szenzációt jelentett, ha éppen lebuktak, de az elsősorban úgysem egy diáklapban jelent meg, hanem a Prófétában, aminek azért, még a jelen helyzetek mellett is jóval nagyobb befolyása és szabadkeze volt, mint nekünk. Lássuk be, a mi kis diák lapunk sorsra senkit sem érdekelt. Minket leszámítva persze. Ellenben ha a Próféta szuverenitását vennék el, na az komoly felháborodást keltett volna. - Igen pontosan ezt kellett volna tenned, ülnöd a seggeden és nem kicseszni az összes többi emberrel ennél az újságnál. Mert ezt tetted és ne próbáld nekem beadni, hogy nem tudtad Bagman mekkora patáliát fog csapni, mert akkor lyukasabb az agyad, mint a cikk megjelenése óta gondoltam - fakadtam ki. Nehezen álltam meg, hogy ne azt mondjam: lyukasabb, mint a kezed, de nem tettem. Alapvetően nem volt célom belegyalogolni Travers lelkivilágába, a szemére hányni, hogy nem ő az évtized őrző tehetsége, mindössze csak arra vágytam, arra az egyszerű kis dologra, hogy fogja fel: kibaszottul nem volt helyes, amit csinált. Hogy ezzel tönkretett mindent, amiért az elmúlt egy évben vért izzadva güriztem, mióta a tavaly leköszönő főszerkesztőtől átvettem a stafétát. Mert basszameg, ez volt az összes feladat közül a legnehezebb, úgy megfelelni Bagmannak, hogy közben kicsit mégis feszegetjük a határokat. Mint Briony cikke a megerőszakolt nőkről és arról, hogyan élik meg a helyzetet, miért nem mernek szólni az őket ért bántalmakról. Nyilvánvalóan értette mindenki, hogy miért került bele - Caroline Dolohov apja feleségének a húgától, hogy még cifrább legyen -, de nem volt nyílt támadás Briggsék ellen. Bagman egyértelműen dohogott, mert értette a célzást, de mivel a miniszterelnök és családja nem lett konkrétan megemlítve, így retorziót sem vont maga után. - Én gondoltam e rájuk? Te valami alternatív univerzumban élsz, Travers, ahol te vagy a hős, hogy megírtad ezt a cikket? Ha valaki kettőnk közül gondolt rájuk az nem te voltál. Te, aki több mint egy évvel később ismét a képükbe toltad a történteket ezzel eszükbe juttatva minden borzalmas élményt - tártam szét a karom és tényleg nem hittem el, hogy ez a beszélgetés megtörténik. Ezeknek a diákoknak nem felkavaró cikkre, hanem orvosi segítségre volt szükségük pszichomágusoktól vagy mugli pszichológusoktól, melyik szülő mit tartott jobbnak. - Szerinted mire vágyik inkább egy áldozat ennyi idő elteltével, főleg ha a terrorizáló már halott? Mert szerintem nyugalomra és felejtésre. Én legalábbis inkább ezt tudtam leolvasni tavaly Carol Dolohov elkínzott arcáról és üveges tekintetéről, amikor is minden létező sajtóorgánum azzal volt tele, hogy megerőszakolták-e és ha igen, akkor hogyan. És nem azt mondtam, hogy sehol sem kéne megjelennie, csak azt, hogy a suli újságban nem, főleg nem ilyen helyzetben és főleg nem ennyi idővel később - és ehhez tartottam magam, ő bármit mondott, bármit is beszélt be magának, hogy igazolja a tettét. - Semmi relevanciája nem volt a dolognak, ha belegondolsz, mindösszesen annyi, hogy megaláztad a Briggs családot és basztattad Harpert. Fogd már fel Travers, hogy ez nem a Reggeli Próféta! Itt kimondott és kimondatlan szabályok vannak. Komolyan kezdtem elengedni az egészet, Flora láthatóan és hallhatóan a fejébe vette, hogy ő az, aki igazságot szolgáltat, nem pedig csak feleslegesen kavar fel egy régi történetet. Biztos vagyok benne, hogy sokan - főleg Briggsék - utáló megveregették a vállát. De vajon az áldozatok köztük voltak-e? Akadt akárcsak egy is, aki azt mondta neki, hogy szép amit csinált, vagy inkább Harperrel éreztek együtt, aki egyszeriben maga is áldozattá vált - válhatott - hirtelenjében? Fogalmam sem volt róla. - Te tényleg nem érted mi a baj viselkedéseddel? Nem az önálló gondolat, az Isten verjen már meg, hanem az, hogy nem használod az eszed, vagy egyszerűen csak sötét vagy, mint egy dementor? Mert a reakcióid alapján egyre jobban hajlok ez utóbbi felé, holott eddig kifejezetten értelmes embernek tartottalak - keltem ki magamból én is. Meg sem próbáltam titkolni, hogy mennyire mérges és csalódott voltam, érezze és lássa csak, hogy mit is művelt a kis akciójával. Hogy a történetnek következményei vannak, ami nem merült ki csak annyiban, hogy Bagman ránk telepedett, mint valami ellenőrző szerv.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
