Én igazán szeretem az iskolát és a tananyagok magolását, de tényleg. Tudjátok, hogy most melyik lett a kedvenc tárgyam? Hát a szünet! Főleg a téli, mert most itthon lehettem és nem kellett azokat az idiótákat bámulnom egész nap. Örültem, hogy valahogyan sikerült kikeverednem tőlük… Igaz, hogy az is segített benne, hogy elárult és lelépett az egyik tag, szóval… Mondhatni jól sültek el a dolgok. Jobb lett volna, ha alapjáraton nem is csatlakoztam volna hozzájuk. De az már a múlt volt. Bíztam abban, hogy minden szál el volt varrva és engem kihagytak végre a dolgokból. Ennek tudatában ugrottam is a kanapéra, lábaimat szépen felpakolva a dohányzóasztalra és tömtem magamba a szendvicsemet. A délutáni órák nyugisan teltek nálunk mindig is, de most még csendesebb volt. Mi? Hogy miért? Hát mert a család többi tagja fogta magát és elhúzták a csíkot a nagyszülőkhöz. Nekem meg aztán semmi kedvem nem volt most hozzájuk, szóval behazudtam azt, hogy nem vagyok toppon. A hitelesebb közjáték miatt, folyamatos hajszínváltoztatást is alkalmaztam, mert hát valamivel alá kellett támasztanom a betegséget. Ami persze nem volt és anya itthon is akart maradni, de meggyőztem, hogy nem kell. Megígértem neki, hogyha jobban leszek, megyek is utánuk. Meg is nyugodott valamennyire. A tesók, meg apa ráhagyta az első pillanattól kezdve, hogy beteg vagyok vagy sem. Öcsi tudta, hogy bekamuzom, mert az évben már eljátszottam ezt a suliban is az egyik dogánál, de tartotta a száját. Mire valók a tesók, nem? Már éppen vittem volna ki a tányéromat a konyhába, hogy jó gyerekként elmossam és eltegyem a helyére, mikor a riasztóbűbáj bejelzett. Csodálatos volt, mit ne mondjak. Nem vártam senkit se, éppen ezért is volt felhúzva a bűbáj. Egy intéssel kiküldtem a tányéromat a konyhába, egy másikkal pedig magamhoz hívtam a pálcámat. Azt persze farzsebembe rejtettem, mert lehet csak az egyik szomszéd mugli jött át sütit hozni. Miért nem tudunk mi varázslók környékén lakni? Gyors átszeltem a nappalit, és elővettem a mosolyomat is, még az ajtóhoz értem. Azért megvártam a csöngő hangját, aztán nyitottam csak ki az ajtót. Meglepetésemre egy ismeretlen alak volt ott. – Üdv! Segíthetek? –Végig mértem a tagot, hátha beugrott, hogy ki is lehetett, de nem igazán rémlett. – Ha a bátyámat keresed, sajnos rossz hírrel kell szolgálnom. Elutazott és csak az ünnepek után jön haza. –Beugrott, hogy a tesóm nem igazán mutatta még be az új ismerőseit. Szóval jah, lehet ő hozzá jött, de akkor Hyung miért nem mondta neki, hogy nem lesz itthon? Na mindegy, úgy is ki fog derülni, hogy mit akar a tag.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
Vendég
Kedd Jan. 05, 2021 6:09 pm
Neo & Finley
So you were a bad boy…
Ahogy Torquay utcáin hoppanált, egy eldugott részen a Meadfoot Beach közelében, hogy felkeresse pár utcányira lévő célpontját, Finley még mindig fel tudott volna robbanni a dühtől. Nem is az a gond, hogy váratlan és sürgős melót kapott, miután az ünnepek után nagy nehezen talált magának egy pár napot, hogy elvonuljon a világ elől Holcombe-ban lévő családi nyaralójukba, hanem, hogy mégis milyen megbízatás volt ez.
Egy helyi, Devon megyében randalírozó, fiatal varázslókból és boszorkányokból álló banda mugliellenes támadásokat hajt végre a környéken. Piti ügyekről beszélünk, mint betörések, rablások, némi verekedés, drog, és mindehhez persze nyíltan mágiát alkalmaznak, megszegve eközben a kiskorúak varázshasználatáról szóló törvényt, számos mugli tárggyal való visszaéléssel kapcsolatos szabályozást, és a többi és a többi. Egyelőre még nem teljesen világos, hogy a tizenhat és húsz év közötti, nagyjából nyolc-tíz tagból álló banda egy elharapózott kamaszlázadás csupán, általában rossz családból érkező, lázadó tiniktől, vagy ennél jóval komolyabb az ügy, mindenesetre őt kérték fel a szálak felgöngyölítésére, lévén, jól ismeri a környéket és családja által számos kapcsolattal is bír errefelé.
Most éppen a Brightmore (vagy koreai nevükön Song) família lakhelye felé tartott, ahol információi szerint a fiúk közül valamelyikük kapcsolatban áll, vagy állt a bandával. Gyorsan átfuttatta agyában az alapvető tényeket, amiknek utánanézett, mielőtt ideérkezett. A családban egy tizennégy, egy tizenhat és egy tizennyolc éves fiú nevelkedik, a kérdéses srác közülük a középső. Jelenleg a Roxfortban tanul, hollóhátas.
Megpróbálta felidézni magában az arcát, hiszen mihelyt meghallotta a családnevet, tudta, hogy Brightmore-ék távoli kapcsolatban állnak az ő családjával. A szülők a Minisztériumban dolgoznak, ahol az ő apja is, és gyerekkorában nyaranta hivatalosak voltak néha egymáshoz egy-egy vacsorára, társasági eseményre, ahol megjelentek a környéken élő varázslócsaládok. Neo nyolc évvel fiatalabb nála, mikor utoljára látta, talán kilencéves lehetett. Igen, a bátyját akkor vették fel a Roxfortba. Nem sokra emlékezett a társaságból, ő maga akkor volt végzős a suliban, és mint minden tizenhét éves, leginkább azon agyalt, hogy léphetne le a kötelező és végtelenül unalmas estélyről. De Neo mégis rémlett neki, mert ha jól emlékszik, a kissrác rajtakapta őket, ahogy pár haverjával megbűvölt cigit szívtak a hátsó udvaron. Tényleg, az a vadbarom Clayton rá is akart erőltetni egy slukkot, de nem engedte neki, pedig a gyerek szemmel láthatóan szintén élvezte, hogy leléphet egy kicsit a modorosan fényűző környezetből és valami izgalmasabbat csinálhat.
Hát, ezek szerint ez a vagánykodás a későbbi években annyira jól sikerült, hogy most egy kétes hírű bandában követ el bűncselekményeket. Szuper. Nem, mintha nem értené meg valahol a helyzetét, hasonló háttérrel rendelkeznek, de semmi kedve nem volt unatkozó kamaszokkal hadakozni, akik jódolgukban azt se tudják, mit csináljanak. Bassza meg, hogy nem tudtak valaki mást ráállítani az ügyre…
Azon kapta magát, hogy igyekszik minél lassabbra fogni lépteit, de így sem tudta elkerülni, hogy végül a Brightmore rezidencia ajtaja elé érjen. Szép, nagy és rendezett, de nem túldíszített, vagy feltűnősködő épület volt. Amolyan ízléses arisztokrata család villája, nem a csicsás újgazdag típus. Mielőtt újra felidegesítette volna magát, amiért itt kell lennie, becsöngetett és várta, hogy hogy válaszoljon valaki. Sokat nem kellett várnia, mert alig vette el ujját a csengőről, már nyílt is az ajtó.
Nem túl magas, vékony fiú állt vele szemben, abban a típusú divatos oversize melegítőben, amiről mindenki tudja, hogy drága és márkás, mégis úgy néz ki benne az ember, mint egy csöves. Legalábbis szerinte. Ő maga halszálkamintás, grafitszürke Givenchy öltönyt viselt, és most finom grimasszal az arcán mérte végig a srácot, aki tájékoztatta róla, hogy a bátyja jelenleg nem tartózkodik otthon. Tehát nem ismerte meg. Nem csodálkozott rajta, hét év hosszú idő, ő sem erre a majdnem teljesen felnőtt, flegmán jóképű arcra emlékezett, hanem egy kerekfejű, mosolygós kis kilencévesre. A pillanat töredéke alatt elfojtott egy mosolyt és hivatalos hangra váltott. - Nem is a bátyját keresem. Finley Hammond vagyok, auror és a Mágiaügyi Minisztérium megbízásából kerestem fel. Ha jól sejtem, ön Sorin Neo Brightmore. Amennyiben feltételezésem helytálló, meg kell kérnem, pár szó erejéig álljon a rendelkezésemre…
Sosem láttam még a küszöbünkön álló, vagány öltönyben feszítő, sármos csóka képét. Vagyis, a másodperc töredéke alatt mértem végig, és mintha mégis… Valahonnan derengene a pofázmánya. Azt viszont nem mondtam volna meg, hogy honnan is. Ezen információ lényegében nem is volt fontos. Ami meglepett, az nem más volt, minthogy engem keresett a bátyámmal ellentétben. Szemöldököm felszökött, mikor elmondta, hogy ki is Ő valójában és azt, hogy honnan is érkezett. Most jönne az, hogy rácsapja az ember az ajtót, és fejvesztve menekül. De nem ez történt. Ajtómögötti kezemmel elengedtem a pálcámat, amit a biztonság kedvéért a farzsebembe rejtettem. – No fene. Azt nem gondoltam volna, hogy az ősök egy aurort küldenek a nyakamra, hogy ellenőrizzenek. Feltételezése nem csal, kérem fáradjon beljebb. –Merlinre. Még magáz! Hát menten összecsináltam volna magam, ha rám jött volna a dolog. Látszólag is bőven fiatalabb vagyok nála, de akkor is magáz. Ez egyben bosszantó, ijesztő, de ugyanakkor szívmelengető is volt. Jónevelt srác, és pozíciójából ítélve, tudja is a formalitásokat. Ez tetszett, nagyon is tetszett. Hátrébb léptem az ajtóból, és kijjebb is nyitottam azt, hogy az auror bá’ be tudjon jönni rajta. Ha megtette, a nyílászáró becsukása és bezárása után fordultam csak felé. – A zakóját nyugodtan felakaszthatja a fogasra, lábbelijét pedig le tudja tenni oda –mutattam is a polcos szekrény üres helyeinek egyikére. – Egyébként szerencséje van. Ha egy perccel később érkezik, már áztattam volna magam a forró fürdőmben –nemes egyszerűséggel közöltem a taggal, közben bevezettem a nappaliba is. Azért az előszobában nem lett volna szerencsés beszélgetni. Hideg is volt, meg kényelmetlen is. Nem voltunk mi lovak, hogy állva beszélgessünk. Valami pedig azt súgta, hogy egykönnyen nem szabadulhatok majd meg az aurortól. Így hát nem volt mit tennem, elő kellett vennem a cuki énemet, amelyik szerette a vendégeket. Jah, hogy olyan nem volt? Szopacs. – Ha netalán fázna, csak gondoljon az önnek megfelelő hőmérsékletre. Egy-két percen belül a nappali felfűti magát. –Ezt a sajátosságát szerettem a helyiségnek. Mivel úgy is mentem volna áztatni magam, lejjebb vetettem a hőmérsékletet, de mivel vendégem lett, nem hagyhattam hidegben. Nekem meg mindegy volt, hogy hány fok volt. – Foglaljon helyet. Megkínálhatom valamivel: kávé, tea, forrócsokoládé, valami erősebb? Sós vagy édes teasütemény, gyümölcsök? –Micsoda vendégszeretetet sugároztam Finley felé. Az áldott jó lelkem, na meg a vérem és származásom. Ha helyet foglalt a kanapén, vagy ahol szeretett volna a másik, én vele szemben ültem le. Megvártam, hogy kér-e valamit, és ha igen, akkor egyszerű kézmozdulatokkal hívtam is magamhoz a kellékeket. Egy percig sem szerettem volna magára hagyni a vendéget, ha már megtisztelt a látogatásával. Csupán azt nem tudtam, hogy miért is jött. Tuti nem azért, amit az ajtóban mondtam neki. Inkább anya jött volna haza rám nézni, plusz nem riasztott volna be a bűbáj, hiszen a család minden tagja szabadon járhatott a területen. – Ne kíméljen.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
Vendég
Szer. Jan. 13, 2021 3:45 pm
Neo & Finley
You were a bad boy…
Ahogy a fiú félreállt az ajtóból és belépett mögötte a házba, Finley arca összerándult a feszültségtől. Még hogy a szülei küldték ide… mégis minek nézi őt ez a taknyos, bébiszitternek? Zakóját csak kigombolja, nem veszi le, drága bőrcipőjét is csak kénytelen-kelletlen, de tudja, hogy ázsiai népeknél ennek eleve nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, és az ő jólneveltségét illetően szó nem érheti a ház elejét, így az elegáns lábbelik az előszobában maradtak. Miközben a másik bíztatta, hogy érezze magát otthon, nem tudta eldönteni, hogy az előzékeny udvariasság tényleg a srác személyiségének, vagy legalábbis a neveltetésének a része, vagy csak szórakozik vele. Égnek emelte a szemeit; nem volt hozzászokva tinédzserekkel való társalgáshoz és őszintén szólva nem is sok kedve volt gyakorolni most ezt. Amikor még a forró fürdőjét is megemlíti, a pillanat töredékéig zavar fut át rajta, ami aztán türelmetlen sóhajjá fejlődik.
- Igazán kedves, köszönöm, Mr. Brightmore, nem kérek semmit. Jobban szeretnék a tárgyra térni. – Egy fotelban helyezkedik el, nem szereti a kanapékat. Az embereknek mindig kedvük támad mellételepedni, mintha haverok lennének. Gondolatban feltolja a hőmérsékletet két-három fokkal, majd karjait összefonva előredől ültében, és tekintetét a vele szemben ülő kamasz szemeibe fúrja. – A Black Flame nevű bandával kapcsolatban lenne pár kérdésem. Gondolom, nem cseng önnek ismeretlenül a név…
Élesen figyelte a fiú reakcióját, ahogy megemlítette a bűnszervezetet. Kíváncsi, hogy reagált az említésére, ebből sok minden leszűrhető. Mindeközben némi üdítővel és rágcsálnivalóval megrakott tálca érkezett az asztalra. - Nocsak, ha jól látom, ért a pálca nélküli varázsláshoz - elismerően megemelte a szemöldökét, de tekintete egy pillanattal később el is komorul. Kíváncsi lenne, még miféle különleges képességei lehetnek ennek a nyegle kis tininek. Vajon ez az egész lazaság, amivel a helyzetet kezeli, csak színjáték, és egészen más valaki rejtőzik a kerek szemek és az ártatlannak tűnő arc mögött, mint ahogy az ember először gondolná?
Elvett a tálcáról két golden crunchy Peperot, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Neoról. Szokása szerint egyszerre harapott mindkét fehér pálcikába, ami nagyjából az egyetlen édesség volt, amit előszeretettel fogyasztott. Ahogy a sós és édes ízek összekeveredtek a szájában, megpróbált a megérzéseire hallgatni. Vajon valóban egy olyan ígéretes ifjú mágustanonc ül vele szemben, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik és ezeket a sötét oldal szolgálatának szenteli? Vagy egy figyelmet igénylő, megtévedt gyerek csupán, aki némi terelgetésre és törődésre szorulna? Esetleg a kettő valamilyen arányú keveréke?
- Értesüléseim szerint szoros kapcsolatot ápolt, vagy ápol említett banda tagjaival. Szeretném megtudni, milyen módon találkozott velük, és milyen megfontolásból töltött oly’ sok időt a társaságukban. És gondolom, nem szükséges külön kérnem, de teljes őszinteséget várok el öntől, Mr. Brightmore… Neo, ha szólíthatom így. – Vajon megfélemlíteni, vagy közvetlenebbnek lenni a jó taktika egy ilyesmi kamasszal szemben…?
Ki gondolta volna, hogy a méregdrága zakótól nem fog megszabadulni. Az olyan aurorok, mint Finley is, tuti elengedhetetlen tartozékának tartotta azt. De hát ha neki így kényelmesebb, felőlem aztán rajta maradhat. Én tökéletesen elvoltam az egyszerű fehér pólómban és a melegítő alsóban. A fene se gondolta, hogy vendég fog jönni. Azt meg kizárt dolognak tartottam, hogy felszaladjak a szobámba és elegánsba vágjam magam. Főleg azért nem, mert fürdeni indultam. Csak hát ennek itt meg kellett ezt zavarnia. Kellettlen volt, de inkább gyorsan elrendezem, aztán mehetek áztatni magam. – Rendben, de ha valamire szüksége lenne, csak szóljon nyugodtan –biccentettem egyet. Szóval sietetett. Legalábbis erre tudtam következtetni abból, hogy kínálatomat elutasította és azt mondta, hogy bele akart kezdeni az egészbe. Fogalmam sem volt, hogy mit is akart pontosan, de nagyon kezdett frusztrálni az egész. Egy tök jól nevelt gyerek voltam, soha nem volt gondom a törvénnyel. Vagyis az aurorokkal nem, mert a suliban azért jártam tilosban, de hát ott nem a Minisztérium emberei jöttek büntetni. Le is huppantam a másik fotelba, ami Finley-vel volt szemben. Amit mondott, arra viszont nem számítottam. Szóval onnan fújt a szél. Hajam akaratlanul is vörösre váltott. Feszültséget váltott most ki belőlem Finley ezzel az egésszel. Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet. Erre idejött ez az alak és feltépte a sebeket. – Talán igen, talán nem. –Miért is mondjam meg a teljes igazságot azonnal? Előbb meg kellett tudnom, hogy mit is akart pontosan Finley ahhoz, hogy normális válaszokat adjak neki. Persze már réges-régen nem tartottam a kapcsolatot velük, de most kezdett érdekelni, hogy mi a fenét is csináltak, hogy megint nekem kell megszívnom miattuk. Vagy csak inkább miatta? Esküszöm, ha találkozok vele, szétátkozom a képét.
A nem rég felsorolt kínálat mind-mind érkezett is be hozzánk. Jobbnak láttam, ha inkább van bent, minthogy később kelljen ezzel foglalkozni. A tálcákon volt mindenféle édesség, legyen szó varázsvilágról vagy éppen a koreairól. Természetesen az erősebb italokból is akadt pár, de főleg soju. Ha nem is kért a másik, mikor kínáltam, az nem jelentette azt, hogy később sem kívánja meg valamelyiket. Mint ahogyan azt a két Peperot is. Elgondolkodtam azon, hogy vajon ismeri-e azt a játékot, amit Koreában szoktak játszani, és tekintetem akaratlanul is a másik ajkaira csúszott, ahogyan a pálcikákat harapta le. Bókja miatt rögtön észbe is kaptam és ajkaim mosolyra húzódtak. Hajam közben visszaváltott a vörös előtti színére, ami a barna volt. Magam is elvettem egy Peperot a dobozból, csupán én az Oreo kekszeset választottam. A hőmérséklet közben feljebb szökött, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Még nem volt annyira meleg, hogy vetkőzésre kényszerüljünk… hogy mi?
– Szólíthat, ha én szólíthatom Finley-nek és elhagyhatjuk ezt a magázást, mert a falra fogok mászni miatta. Természetesen, ha igényli ezen tisztelet teljes formaságokat, részemről nincs további akadálya. Sem a korom, sem a származásom nem engedi meg, hogy én kezdeményezzem ezt, csupán felvetés az egész. –Gyűlöltem az arisztokrata, befásult izéket. Természetesen jó nevelt voltam, muszáj volt megadnom a tiszteletet a másik felé és ameddig Finley nem kezdeményezte a tegeződést, addig én sem tehettem meg azt. Az értesülésére szándékosan nem ragáltam azonnal. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy honnan is tudott ilyeneket. Jah hát auror, honnan máshonnan. – Ugye tudja, hogy nem vagyok nagykorú és hogy a szüleim jelenléte nélkül nem vagyok köteles válaszolni? –Kíváncsian néztem a másik szemeibe. Érdekelt, hogy mennyire fogom felbosszantani ezzel, de hát volt nekem eszem. Még akkor is, ha nem mindig szerettem használni. Közben roppantottam is el a második Peperomat.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
Vendég
Vas. Jan. 24, 2021 10:16 pm
Neo & Finley
You were a bad boy…
Ahogy elhagyta a száját a banda neve és a velük kapcsolatos kérdés, a srác haja égővörösre váltott. Finley-nek megemelkedett a szemöldöke; szóval még metamorfmágus is. Úgy látszik, valóban nem egy hétköznapi gyerek ül vele szemben.
A flegma, kitérő válasz hallatán, amit kapott, ökölbe szorult a keze. „Talán igen, talán nem.” Szóval így játszunk. Természetesen ez egyet jelentett azzal, hogy pontosan tudja, milyen bandáról van szó, bár zavarára vöröslő üstöke önmagában is ékes bizonyíték volt.
Elgondolkodva nézte a fiút, amint az egy oreós Peperoért nyúlt és beleharapott. Ahogy ő maga is éppen a pálcikákat ropogtatta, egy futó pillanat erejéig elterelődtek a gondolatai és fura melegség futott át rajta. Nem volt túl jó az érzései tanulmányozásában, valószínűleg együttérzés támadhatott benne, vagy ilyesmi, hiszen mégis ismerte valamennyire a srácot még gyerekkorából, és amúgysem hasonlított a szokásos gyanúsítottakhoz, akiket ki szokott hallgatni. Igen, minden bizonnyal erről lehet szó, mi másról…
Ahogy Neo a maga stílusában jóváhagyta a tegeződést, Finley ajka mosolyra húzódott, ami csak még szélesebb lett, ahogy a másik ügyesen terelni kezdte a témát. - Természetesen tisztában vagyok vele, hogy fiatalkorú vagy, Neo, így nem kötelezhetlek arra, hogy beszélgess, vagy bármit is megossz most velem. Ezért is használtam egészen idáig a „kérem” és a „szeretném” kifejezéseket, ami egyébiránt nemigen szokásom. Mondhatni, inkább vagyok az „akarom” típus. – Pár másodpercig csak a Peperot ropogtatta, miközben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Viszont azt is tudni vélem, hogy nem repesnél a gondolattól, hogy hármasban, vagy négyesben üldögéljünk most itt édesapáddal és édesanyáddal, és a jelenlétükben osszam meg az információimat egy erősen kétes hírű bandához fűződő viszonyodról és tegyem fel a kérdéseimet neked, akár, mint tanúnak, akár, mint gyanúsítottnak. Rajtad múlik, hogyan játszunk, bennem megvan a segítő szándék. Én egyszerűen csak tudni akarom, amit tudnom kell, ennyi és nem több.
Hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a karjait, míg lábait laza terpeszben nyújtotta ki. Abszolút szokatlan volt tőle ilyen könnyeden viselkedni egy idegen előtt, kiváltképp’ ha munkaügyben járt el, de egyrészt így, hogy kettesben volt a fiúval, valóban nem lehetett teljesen hivatalosnak tekinteni a beszélgetést, másrészt szeretett volna egy kicsit bizalmasabb hangot megütni. Minél előbb a végére akart járni ennek az ügynek, de közben furán nosztalgikus érzés vett erőt rajta, ahogy Neot elnézve saját iskolás évei jutottak eszébe. Hirtelen ötlettől vezérelve hangot váltott. Remélte, hogy a másik nem küldi el. Semmi kedve nem volt újra visszajönni ide a szabadsága közepén és szembesíteni Brightmore-ékat azzal, hogy a fiacskájuk tévútra sodródott. Remélhetőleg amúgysem komoly az egész és hamarosan mégis megtud mindent, amit érdemes.
- Biztosan nem emlékszel rá, de mi már találkoztunk korábban. Te lehettél vagy kilenc, én meg hetedéves voltam a Roxfortban. Találd ki, melyik házba jártam. Ha jól tippelsz, kapsz valamit, vagy mittudomén. Te hollóhátas vagy, ugye? Ezek szerint megvan a magadhoz való eszed és szeretnéd ezt kamatoztatni is. Mik a terveid? Szeretnél a Minisztériumban dolgozni, mint a szüleid?
Tekintete a modern kandalló párkányán szimmetrikusan elhelyezett családi képekre tévedt, amelyeken Mr. és Mrs. Brightmore, illetve a három fivér volt látható különböző eseményeken. Egyértelműnek tűnt, hogy egy összetartó, szerető családot lát maga előtt, mégis ez a bizonyos középső fiú a legtöbb fotón olyan volt, mintha fejben nem egészen ott járna.
Megrázta a fejét és ahogy újra Neo felé fordult, elhatározta, megpróbálja feltérképezni a lelki világát, ezzel is halad valamennyit előre, nem igaz?
Ökölbe szorította a kezét. A nem túl egyértelmű válaszom pont annyira bosszanthatta, mint ahogyan engem az, hogy szóba hozta a bandát. Persze jól tudtam, hogy miről volt szó, de mikor a suliban közéjük keveredtem, még nem forrták ki magukat annyira, mint amennyire most. Muszáj volt minden szálat elszakítanom tőlük, mert ilyen kellemetlen pillanatok származhatnak, mint a mostani is volt. Finley kellemes társaság lenne… ha nem éppen kihallgatás lenne ez az egész. Vagyis ez még nem volt az. Hiszen ahhoz a Minisztériumban kellett volna lennünk, szülők társaságában és minden egyéb formasággal megfűszerezve. Ez a szokott eljárások előtti cucc volt, mikor még kedvesen próbálkoznak az információk megszerzésével a rend őrei.
A cukkolásom szándékos volt. Azért tisztában voltam én is néhány dologgal, hiszen apa a Minisztériumban dolgozott, még ha nem is aurorként. Sokszor mesélt érdekes dolgokról, amiket a mai napig szerettem hallgatni. Csak hát a suli miatt, ezen esti mesék… hát elmaradtak sajnos… Finley mosolya s szavai újabb vörös tincseket eredményeztek közben. Noha nem az egész üstököm lett az, csupán elől néhány. Jobb kezemmel még idegesen doboltam is a térdemen… – Túlságosan is érdekes egy auror vagy te. A rend őrei valóban csak az „akarom” stílust szokták alkalmazni. Mivel érdemeltem ki a különleges bánásmódot? –Fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A dobolást közben nem hagytam abba. Néha gyorsabb volt, néha lassabb… Egy ütem, még egy ütem. Majd gyorsabb kettő vagy három… vagy négy. – Ebben igazad van. Nem szívlelném belevonni az ősöket ebbe az egészbe, hiszen megvan a maguk dolga is. De honnan tudod, hogy nem tudnak ők is valamit erről az egészről? Hogy mikbe keveredtem? Meg szerinted, ha bandatag vagyok, elárulnám a társaimat? –Kicsit érdekes felvetés ugyan, de kíváncsi voltam a válaszára. Hogy Ő mit tenne ugyanebben a helyzetben. Szerintem Finley sem árulná el a társait.
Érdekes stílust vett fel a másik. Kicsit lazábbra vette ezt az egészet. Talán tényleg segíteni akart, de milyen szándékkal? Hajam közben visszaváltott az eredeti színére, de a dobolást nem hagytam abban. Ugyanúgy, furcsa tempót diktáltam, mint eddig. Azonban, ahogy megemlíti, hogy mi már találkoztunk, abbahagytam kezem járását. Most az én arcomra ült ki a csodálkozás jele. Oldalra billentettem a fejem, és az arcát fürkésztem. Homlokráncoltam, ahogyan emlékeim mély bugyraiban kutattam. Aztán kitört belőlem egy kisebb nevetés is. – A cigis srác a puccos vacsoráról, nem? –Érdekes egy este volt az. Már akkor is inkább nekem akart jót azzal, hogy nem hagyta a slukkot. Talán most is segítő szándékkal van itt és ezt kicsit kezdtem el is hinni ezek után. – Mardekáros voltál, csak rád kell nézni. Tervek? Passz. A napot éljem túl, aztán a következőt és így tovább. Még nem igazán terveztem ilyeneket –lazán vontam meg a vállam. Előrehajoltam, hogy töltsek magamnak egy teát és közben Finley-t is megkínáltam, hátha időközben meggondolta magát. Láttam, hogy a családi képeket nézegette, de nem tettem szóvá. Engem annyira nem nyűgöztek le azok, a látogatók meg előszeretettel nézegették. Főleg azok, kik elsőnek jártak nálunk. – Ha tippelnem kell egyébként, akkor azért vagy te ezen az ügyön, mert ismersz. És vagy ezért sózták a nyakadba vagy ezért vállaltad el te. De mivel látszik rajtad, hogy csak nyűgnek tartod, tuti biztos, hogy az előbbi lesz a jackpotot érő válasz. Jut eszembe, mit kapok, amiért eltaláltam a házad? –Jutalomról volt szó, hát kapta is a csillogó, gyermeki kíváncsisággal teli tekintetet hozzá, még a teámat kortyolgattam.
|| 417 szavacska || 
Ahogy Torquay utcáin hoppanált, egy eldugott részen a Meadfoot Beach közelében, hogy felkeresse pár utcányira lévő célpontját, Finley még mindig fel tudott volna robbanni a dühtől. Nem is az a gond, hogy váratlan és sürgős melót kapott, miután az ünnepek után nagy nehezen talált magának egy pár napot, hogy elvonuljon a világ elől Holcombe-ban lévő családi nyaralójukba, hanem, hogy mégis milyen megbízatás volt ez. 
