Hátammal a falnak dőlve, egyik kezemben a nyugodtan szuszogó - doromboló? nem lepődtem volna meg rajta jobban, mint bármin, ami ezzel a kutyával volt kapcsolatos - Gyilkoskával vártam, hogy történjen végre valami. De mindhiába. Azon kívül, hogy simogattam az ebet és néha-néha megvakartam a füle tövét az Istennek sem változott semmi. Briggsék már leléptek, nem sokkal az után, hogy apa azt mondta, kint várjak, majd kezembe adta a kutyát. Még most, ennyivel később sem tudtam eldönteni, hogy mi lepett meg jobban: ez, vagy az, hogy az igazgatónő beleegyezett, hogy nélkülem folytassák a… tulajdonképpen fogalmam sincs mit. Bár jobban belegondolva, már az előtt bevallottam mindent, hogy a kétméteres vérfarkas és a vadul csaholó Izé megjelentek. Apropó vadul csaholás, amíg Briggsék a közelben voltak a fekete lény úgy ugatott, mint a fába szorult féreg. Nem mintha bárki is megpróbálta volna őt lenyugtatni, eszünk ágában sem volt. Számomra inkább az volt a meglepetés, hogy ennyire tudta kikre kell morognia. Ha nem Gyilkokásról beszélnénk még azt sem tartanám kizártnak, hogy apa külön a Briggs család ellen képezte ki őt, szagmintákkal s minden egyébbel. A vicc pedig az, hogy még csak támadásnak se lehetett volna nevezni, hiszen ez a kutya alig volt nagyobb, mint az alkarom és szerintem egy kvaff is nehezebbnek bizonyult, mint ő. Legalábbis az alapján a pár alkalom alapján, amikor kvaff volt a kezemben így véltem. Ahogy kinyílt az iroda ajtaja és megláttam az apámat nagyon erősen koncentrálnom kellett, hogy vissza fogjak egy mély sóhajt. - Ha most azt akarod mondani, hogy valami liberális faszság miatt menjek és kérjek tőle bocsánatot, akkor felejtsd el. De nagyon gyorsan. Inkább vállalom a büntető munkát az összes hátralévő iskolás évemre - hiszen behúztam egyet a Mágiaügyi Miniszter unokaöccsének, csodálkoztam volna, ha kevesebbel megúszom. - Ha pedig kicsaptak, akkor az Ilvermornyba szeretnék átmenni, ott legalább beszélem a nyelvet… nagyjából. Az Amerikai angol nagyon furcsa tud lenni - tettem hozzá pontosan olyan hanyagul, mintha ez valami kívánságműsor lett volna. Tulajdonképpen nem igazán érdekelt, hogy mi is történik velem, nem voltam hajlandó bűnbánatot mutatni, Mason - még ha valamikor barátok is voltunk - megérdemelte azt, amit kapott. Senki sem mocskolódhat úgy a családomon, ahogy ő tette. Senki! De... azért remélem, talán annyi esze volt az idiótájának, hogy az apámnak nem adta tovább pontosan, hogy mi is történt. Remélhetőleg kellően megrémítette ahhoz a kétméteres vérfarkas, hogy befogja. Megalázó lett volna, ha megtudja, hogy miatta verekedtem.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Pént. Ápr. 23, 2021 11:56 am
K ét nappal telihold előtt mindenre vágytam, csak arra nem, hogy Russel Briggs tenyérbemászó képét és Minerva McGalagony szigorú arcát kelljen néznem az igazgatói iroda ódon falai között. Nem Chrispyre haragudtam, abban a másodpercben, ahogy kibontottam az igazgatónő levelét - és mekkora szerencséje volt mindenkinek, hogy ezt én tettem meg és nem Gen -, tudtam, hogy a történteknek oka volt. Chrispy jó gyerek volt, minden kétséget kizáróan. Hisztis kamasz is, természetesen, a maga hangulatingadozásaival és kényszeres szarkasztikus megjegyzéseivel, de attól még talpig becsületes, rendes fiú volt. Így neveltük, jó embernek. Ha az én fiam bemosott egyet valakinek, az nem puszta erőfitogatásból történt. Mivel ezt már azelőtt eldöntöttem, hogy egyáltalán elindultam volna az iskolába, nyilvánvalóan Briggséknek és McGalagonynak sem volt esélye arra, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről. Nem értettem miért történt mindez, hiszen Christopher és Mason kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Eleinte nem bántam, hiszen Mason igazán kedves fiú volt, jól kijöttek Chrispyvel és egyszerűen csak örültem annak, hogy Chris nem magányos az iskolában. Mikor Maurice Briggs gőzerővel kezdte nyomatni a kampányát, már voltak fenntartásaim a barátságukat illetően, de ezeket igyekeztem magamban tartani - Holdent is elviseltem Gen mellett, és ő Masonnel ellentétben tényleg irritáló is volt. Csupán akkor tettem megjegyzést, mikor Kyle Briggst meggyilkolták, és még akkor sem Mason személye ellen, pusztán óvatosságra intettem Chrispyt, hiszen nem lehetett kizárni annak a lehetőségét, hogy a többi Briggs testvér is veszélyben volt. A fiam sem akkor, sem később nem említette, hogy történt közöttük valami a korábbi legjobb barátjával. Teljesen érthetetlen és váratlan fordulat volt, hogy összeverekedtek, ez pedig még inkább meggyőzött arról, hogy Christopher biztosan joggal tette, amit tett. Nyilván Russel Briggs ezt nem így ítélte meg, McGalagony pedig nem mondhatta ki igazgatóként. A szülői elbeszélgetésünk annyit ért, mint megvadult vérfarkasnak a fültővakarás, azaz semmit. Briggs hajtogatta a saját igazát, én az enyémet, még vitának sem lehetett nevezni, ahogy egymást túlharsogva védtük a fiainkat. Az az embertestbe zárt földigiliszta minden áron súlyosabb büntetést akart kierőszakolni Chrispynek, arról pedig hallani sem akart, hogy az egyetlen, kedves kisfia vajon mivel érdemelte ki, hogy orrba vágják. Tipikus Briggs mentalitás. Briggsék távozása után még bent maradtam beszélgetni McGalagonnyal, nem voltam hajlandó elfogadni, hogy csak Christopher kapjon büntetőmunkát. Közöltem az igazgató asszonnyal, hogy felőlem akár rám hívhatják az egész Varázsbűn-üldözési kommandót is, én innen akkor sem megyek ki addig, amíg meg nem ígéri nekem, hogy a fiam nem fog méltánytalanul sok büntetést kapni csupán Mason Briggs neve miatt. McGalagony természetesen biztosított róla, hogy bár nem tűrik meg az erőszakot az iskolában, de figyelembe fogják venni Christopher eddig makulátlan viselkedését és a korábban érkezett panaszokat Mason Briggsre. Én ennyivel be is értem - ezért volt hatalmas szerencséjük, amiért nem Gen jött ide helyettem, akkor már lángokban állt volna az egész iskola. Chrispy a folyosón várt, Gyilkoska azonnal őrült csóválásba - az egész testével! - és berregés-szerű ugatásba kezdett, mikor meglátott. Kitépte magát Chris kezéből, hogy aztán odarohanjon a pálcika lábain hozzám és felugráljon rám. Felemeltem a földről és a kabátom zsebébe süllyesztettem, bőségesen elfért benne. - Ha bocsánatot kérsz tőle, többet ne is kerülj a szemem elé - jelentettem ki, ezúttal figyelmen kívül hagyva a stílust és hogy mennyire nem vette komolyan az esetleges kicsapását. - Nem tudom, mi történt közöttetek, de abban biztos vagyok, hogy okkal ütötted meg. Ismerlek, Chrispy, tudom, hogy ez nem tinifiús farokméregetés volt. Ha Anya most itt lenne, ő azt mondaná neked, hogy legközelebb legyen annyi eszed és ne mindenki szeme láttára moss be egyet a mágiaügyi miniszter unokaöccsének... Gen teljesen biztosan ezt mondta volna. Az egyetlen kifogása a történtekkel kapcsolatban az lett volna, hogy Chrispy nem mardekáros módra intézte az ügyet. - De tudod nekem mi a véleményem. Nem szeretem a sunyi megoldásokat. Igazából megértem, én is legszívesebben betörtem volna Russel Briggs orrát. - Fogjuk a közelgő teliholdra. - De mégis mi volt ez az egész? Azt hittem, barátok vagytok Masonnel...
-Legalább ebben egyetértünk - szusszantottam elégedetten. Az utóbbi időben ritkaságszámba ment az, ha mi apával egy véleményen voltunk. Ott volt például az állandó feltűnési viszketegsége, hogy szerepeljen a Prófétában és mondjon egy vagy két szót arról, hogy milyen igazságtalan és rasszista is a Briggs-kormány. Egyszer-egyszer elment volna, node minden héten már sok volt. Sok és kellemetlen! És ez csak egy volt a rengeteg nézeteltérésből kettőnk között. Külső szemlélőnek úgy is tűnhetett, hogy direkt kötekszem az apámmal, pedig erről szó sem volt. Nem tartottam lételememnek azt, hogy mindenképpen belekössek, egyszerűen csak… így alakult. Ezzel pedig nem tudtam mit tenni, a véleményemhez akkor is ragaszkodtam, ha az nem egyezett a szüleimével. Tulajdonképpen ők maguk is erre tanítottak, szóval ha valakit mindenképpen hibáztatni kívántak, akkor azt a tükörbe nézve kezdhették. Nem válaszoltam neki egyből, viszont egy mély, megkönnyebbült sóhaj kiszakadt belőlem a szavai hallatán. Ő be tudhatta a annak is, hogy nem csaptak ki, noha valójában pont nem érdekelt, hogy hol fejezem be a sulit. Az Ilvermorny is volt olyan jó, mint a Roxfort. Talán még jobb is. A sóhaj valójában annak szólt, hogy Masonben volt annyi - talán csak életösztön -, hogy nem kotyogta el, hogy miért is történ az, ami. Bár lehet senki nem is kérdezte, így esélye sem volt rá. Ugyan nem hallgatóztam, de Russell Briggs ki-kiszűrődő hangja alapján a fiát teljesen ártatlannak kívánta beállítani, mint aki semmit sem tett. Persze, mindenki aki élt és mozgott - bizonyosan maga Russell is -, tudta, hogy ez hazugság, nekem ellenben tökéletesen megfelelt ez a magyarázat, ha kérdeznek bőszen bólogattam volna rá. Inkább leszek egyedüli bűnbak, mint hogy Apa megtudja a valódi okot. Azt egészen bizonyosan nem éltem volna túl. - Valójában nem akartam megütni - tettem zsebre a kezeimet, miközben mellette lépkedtem a folyosón. Nap közepe volt, a többiek órán ültek. Talán bájitaltanon, de nem igazán voltam ebben biztos. Nem igazán tudtam belőni, hogy mennyi időt is töltöttünk az igazgatónőnél. - Csak így alakult - vontam meg a vállam hetykén, tudva, ha rá is kérdez a miértekre, akkor sem fogom elmondani neki. Mondom, előbb viszem el egyedül a balhét, mint hogy valljak. - Oh, ne aggódj - engedtem meg magamnak egy óvatos mosolyt -, szerintem Anya következő levele pontosan erről fog szólni. Hosszan, részletekbe menően ír majd arról, hogy hol és miként intézhettem volna ezt csendben, feltűnés nélkül. Bár megjegyzem ebben sem vele, hanem apával kellett egyetértenem. Én se kedveltem a sunyi megoldásokat. Szerettem őszinte és egyenes lenni, ez a jobbegyenes pedig Mason Briggs szeme alá pedig minden kétséget kizáróan az volt. És meglepően erős is. Elnézve a monokliját, én magam is meglepődtem, hogy képes voltam ekkora erő kifejtésére, sosem edzettem komolyabban. A sportokat sem kedveltem. Lehet mégis csak volt abban valami, ha valakinek vérfarkas az apja. - Most tényleg itt akarsz lelkizni, a suli kellős közepén? Nem érzed kicsit későnek?- fontam össze magam előtt a karjaim. Alig hittem a fülemnek. Különösnek tetszett a gondolat, hogy apának meséljek erről, vagy úgy bármiről. Anya már tudott róla, neki hónapok óta panaszkodtam levélben és személyesen is Mason pozitívnak legkevésbé sem mondható változásairól. De valahogy sosem jutott eszembe, hogy apának is elmondhatnám, hogy őt is érdekelné az ilyesmi. Hogy bármi is érdekelné amit mondok. Nem úgy festett, hogy túl sok jelentőséget tulajdonít annak, hogy hogy érzem magam úgy általánosságban vagy az iskolában. Ha így lett volna, akkor figyel rám, amikor arra kérem, hogy egy kicsit vegyen vissza, mert a suliban cikiznek miatta. (Pont Mason Briggs és újdonsült bandája, de ez már csak plusz volt, hab a tortán, mondhatni.) De hát a mai nap is bizonyítja, hogy bárhogy is próbálkoztam azt szart se ért. Lehet Gyilkoska előbb felfogta volna, mint ő. - Ja, voltunk. Úgy tavaly decemberig - sóhajtottam végül. Semmi okát nem láttam annak, hogy ne mondhatnám el. - Kyle meggyilkolása után megváltozott, aztán a nyáron nem igazán beszéltünk. - Leginkább nem beszéltünk, mert nem keresett, számomra pedig kezdett már-már kellemetlen lenni, hogy próbálok kapcsolatot teremteni vele. Mintha valami creep zaklató lettem volna. - Aztán szeptemberben már Kyle korábbi, még el nem ballagott haverjaival lógott és teljesen felvette a stílusukat. Vagyis… sokkal inkább a bátyja stílusát. Azóta ő Kyle Briggs 2.0 hollóhátas kiadásban, mi pedig nem annyira vagyunk barátok. Nem nagy sztori - túrtam a hajamba frusztráltan, miközben megpróbáltam a lehető leglazábbnak lenni. Úgy tenni, mintha semmiség lenne, pedig nem volt az. Baszottul bántott Mason pálfordulása és az, hogy nem értettem a miérteket. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor kidobták az embert, de mindezt úgy, hogy neki elfelejtettek szólni és egyszer csak azt vette észre, hogy lecserélték. Nem voltam benne teljesen biztos egyébként, hogy most nem ez történt. Azt leszámítva, hogy mi nem jártunk, csak barátok voltunk. - Egyébként… bocs, hogy két nappal telihold előtt berángattak, azt hittem Anyát fogják keresni - jegyeztem meg halkan. - Nem akartam még nehezebbé tenni.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Kedd Jún. 08, 2021 2:31 pm
A z egyetértek szó nem túl gyakran hangzott el az utóbbi időben kettőnk között. Nagyon szerettem Chrispyt, Katie-vel ők voltak a világom közepe, de néha azt éreztem a fiammal kapcsolatban, hogy kilométeres távolság alakult ki közöttünk és bárhol kellemesebb légkörben lettem volna, mint az ő társaságában. Nem értettem a pontos okokat, csak azt tudtam, hogy az irántam érzett... nos, akármi - mert fogalmam sem volt róla, mi lenne a megfelelő szó arra, amit Chrispy tanúsított - túlmutatott egyszerű kamaszos lázadáson. Hiszen Gennel is vitatkoztak, de soha nem úgy, mint velem. Néha azt éreztem, hogy a fiam gyűlölt engem, és mindig ugyanahhoz a válaszhoz kanyarodtam vissza: szégyellte, hogy az apja az, ami. Ez egyszerre bántott és dühített, hiszen nem így neveltük, nem ilyennek, én biztosan nem... Milyen jó lett volna többször hallani ezt az egyetlen szót, hogy "egyetértünk". Be kellett érnem ezzel, azt hiszem. Nem láttam semmi megbánást Chrispy tekintetében, de ezt pozitívnak tartottam. Ha Russel Briggs hallotta volna a beszélgetésünket, biztosan őrjöngött volna, de Merlinnek hála nem lihegett a nyakunkba - egyelőre legalábbis, meglepett volna, ha ennyiben hagyja a dolgot, elvégre megütötték az egyetlen megmaradt fiát, méghozzá egy mocskos vérfarkas ivadéka emelt rá kezet. Russel Briggs nem az a fajta volt, aki jól tűrte a családjuk becsületén esett foltot, erre a nyakamat tettem volna. - Azért véletlenül elég nehéz ekkorát bemosni valakinek - szaladt fel a szemöldököm. - Ő is megpróbált megütni? Nem láttam Christopheren semmilyen sérülést, de ez nem azt jelentette, hogy tényleg nem is kapott egyetlen legyintést sem vagy hogy Mason nem próbálkozott. Valahol simogatta az egómat, hogy az én fiam megúszta látszólag egyetlen karcolás nélkül, míg a Briggs-fiú olyan szép monoklival üldögélt az igazgatónő irodájában, mintha csak egy mugli akciófilmből szokott volna. Nem szerettem az erőszakot, de... de én is csak férfiből és apából voltam, jól esett tudni, hogy az én fiam nyert. - Ebben biztos lehetsz. Még nem tud róla, Russel Briggs hatalmas szerencséjére csak én voltam otthon. Ha ő jött volna, már nem állna ez a kastély, Russel meg darabokban lenne. - Gen kapott volna az alkalmon, hogy nekiugorjon a középső Briggs testvér torkának, akit ettől az incidenstől függetlenül sem kedvelt túlzottan. Sosem kérdeztem részletekbe menően az okokat, mert csak felidegesítettem magam a feleségem és Holden Briggs gyerekkor óta tartó szerintem túlságosan mély barátságán, de úgy sejtettem, onnan ered az ellenszenv is. Viszont Christopher és Mason összetűzésének a háttere már nem volt számomra ennyire nyilvánvaló. Nem kellett volna ennyire meglepődnöm, hiszen Chrispy sok mindent nem osztott meg velem, túl sok mindent elhallgatott előlem, nem volt benne semmi megdöbbentő, hogy éppen ezt is elfelejtette megemlíteni. Hiszen mégis mit mondott el nekem önszántából azon kívül, hogy mennyire idegesítőnek talált? Semmit. Pedig szívesen meghallgattam volna, tanácsot is adtam volna neki, bár nyilván a háta közepére sem kívánta... - Nem is mondtad - jegyeztem meg csendesen, egyszerre sértetten és bűntudattal telve. Talán próbálta elmondani, csak én nem figyeltem eléggé? - Azért erre nem mondanám, hogy nem nagy sztori. Mason egyáltalán nem hasonlított a bátyjára és az apjára... Tudtam, hogy igazából őt is érdekli és igenis "nagy sztorinak" tartja. Elveszítette a legjobb barátját, aki nem csupán új társaságot keresett, hanem kifordult önmagából. Nyilván bántotta Chrispyt, hiába nézett hülyének, attól még tudtam. - Téged is... piszkál? - Nem találtam jobb szót erre. Biztos volt valamilyen tinis szleng rá, de én nem ismertem és általában nagyon felsültem vele, ha megpróbáltam lazának tűnni és a gyerekek nyelvét beszélni. Gen már többször megkért rá, hogy inkább mellőzzem, mert már ő érezte magát kellemetlenül a kínos próbálkozásaimtól. - Ugyan, legalább Russel Briggs tenyérbemászó képe elterelte róla a figyelmem - legyintettem. - Nehéz a rosszullétre figyelni, ha közben magadat győzködöd, hogy ne rúgd fel azt a pöffeszkedő pávát... Gyilkoska indulatosan felmorrant a zsebemben, bár lehet ennek semmi köze nem volt Briggs említéséhez, egyszerűen csak zsörtölődött egy sort a nagy semmiért. Gyakran tett így.
Majdnem felnyögtem apa kérdésére. A válasz hiába volt egyértelmű rá, mégis sejtettem… nem is, inkább tudtam, hogy ez hova fog vezetni. Az indokhoz. Ahhoz, hogy miért is húztam be egyet Masonnek, ha nem ütött meg, hiszen nem ilyennek neveltek és ehhez hasonló kedves anekdoták, még akkor is, ha ez tulajdonképpen igaz volt. Arról nem is beszélve, hogy én magam sem szerettem az erőszakot, inkább a megbeszélés híve voltam, de be kellett látnom: akadtak helyzetek, amikor már nem működött. Ez is ilyen volt. - Nem - dugtam zsebre mind a két kezem, félszemmel apára, fél szemmel pedig a folyosóra figyelve. Hiába nem hittem, hogy bárki is hallgatna minket, azért jobb volt félni, mint megijedni. - Én voltam az, aki elsőként ütött - és hiába lett Mason és címeres pöcs az utóbbi évben, nem hittem volna, hogy viszonozta volna. Még úgy se, hogy már régen nem az az ember volt, akit annak idején a barátomnak neveztem. Találtam abban valami végtelenül komikusat, hogy hosszú ideje ez volt az első, viszonylag normálisabb beszélgetésem apával. Mindezt közvetlen az után, hogy behúztam valakinek a Nagyterem kellős közepén. Az pedig, a komikus mellett kissé szánalmas is volt, noha nem okoltam magam a kialakult helyzet miatt. Én mondtam apának, nem egyszer, nem kétszer nem egy és nem kétféle módon, hogy zavarnak a polkorrekt tevékenységei, vagy legalábbis az, hogy mindenképpen ekkora sajtóvisszhangot szeretne neki. Komolyan, miért nem volt képes beérni azzal, hogy mondjuk kéthetente egyszer cikkezzenek róla, nem pedig hetente legalább kétszer? Esküszöm annyit láttam őt a Próféta címlapján, hogy honvágyam sem volt, már-már olyan volt, mintha itt lenne velünk a Roxfortban. - Pedig szívesen megnéztem volna, ahogy anya letépi az arcát azok után, amiket mondott, vagyis sokkal inkább üvöltött. Csoda hogy nem kell azért perelni, mert miatta károsodott a dobhártyánk - engedtem meg magamnak egy szemtelen, féloldalas mosolyt. Tisztában voltam azzal, hogy nem apa lesz az, aki rám szól azért, hogy beszéljek több tisztelettel a Mágiaügyi Miniszter egyik öccséről. Meg a másikról sem, de azt inkább megtartottam magamnak, hogy szerintem Holden Briggs néha úgy viselkedett, mint akinek komoly terápiára lenne szüksége. Anya nem értékelte volna a legjobb barátjáról alkotott őszinte véleményemet, még akkor sem, ha apával ellentétben én nem picsogtam azon, hogy kivel tölti a szabadidejét. Az pedig, már más kérdés, hogy szerintem magasról tett volna mindenféle ellenvéleményre ezzel kapcsolatban, hiszen apával is mindig ezt csinálta. - Mikor mondtam volna? - kérdeztem vissza csípőből. - Egyébként sem igazán szoktad megérteni, amikor mondok valamit. Nem láttam értelmét - rántottam egyet a vállamon. Talán vissza kellett volna fognom magam, talán nem kellett volna ennyire őszintének lennem, hiszen tudtam, hogy ez fáj neki, látszott rajta. De nekem is jogom volt ahhoz, hogy rosszul essen, amint magasról cseszik arra, amit kérek. Ha nem így tesz, ha csak egyszer igazán figyel rám és problémámra, akkor lehet nem jutottunk volna idáig. Szóval mondhatjuk, hogy kvittek voltunk. - Pedig nem az. A dolgok változnak, ez is ilyen - próbáltam a továbbiakban is lazára venni a figurát. Még ha éppenséggel igaza is volt, azt be nem vallottam volna neki, ahogy beszélni se akartam róla. Mi értelme lenne? Nem mehetünk vissza tavaly december előttre, nem tehettük meg nem történtté a múltat. Akkor meg miért keseregtem volna. Próbáltam elfogadni és továbblépni és új barátokat szerezni, más régiekkel lógni, még úgy is, hogy Mason mintha mindent - de tényleg mindent - megtett volna azért, hogy ezt megnehezítse. - Neeeeeeem, dehogy. Sosem fordult elő. Csak azért húztam be neki egyet, mert úgy gondoltam, hogy a lila szépen kiemeli majd a szeme színét. Szerinted? - néztem rá hitetlenkedve, hogy ezt a kérdést most komolyan tette-e fel, de úgy nézett ki, hogy igen, komolyan. Ismét nagyon kevés választott el attól, hogy fel ne nevessek, noha nem azért, mert bármi vicceset vagy szórakoztatót találtam volna a helyzetben. Inkább azért, mert apa ezzel az egy, jólirányzott kérdésével bizonyította, hogy mennyire is figyel rám, a nyomoromra vagy éppen arra, amit mondok neki. Hiába szerettem őt, kezdtem azt érezni, hogy egyszerűbb lenne, ha csak Katieval foglalkozna, ő még hősként tekintett rá… egyelőre. - Pedig én élveztem volna, bár akkor biztos ránk húznák, hogy milyen erőszakos a környezet otthon. Pedig ha tudnák, hogy amúgy Gyilkoska a legagresszívabb görcs abban a háztartásban…
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 9:40 am
N em erre a válaszra számítottam és hirtelen abban sem voltam biztos, hogyan kéne éreznem és reagálnom, ha felelősségteljes apa akartam lenni. Már ha egyáltalán az akartam lenni, mert az igazat megvallva most a felelősségteljes és a jófej apa közül mindenképp utóbbi felé húzott a szívem. Haragudnom kellett volna rá, de minimum aggódni a viselkedése miatt, mégsem találtam magamban ezeket a negatív érzéseket, pedig esküszöm, kerestem őket. - Ó, hát ez... hát ez nem volt túl bölcs dolog. Az erőszak sosem megoldás - válaszoltam nagyjából annyi őszinte meggyőződéssel és dorgáló éllel a hangomban, mintha éppen azt közöltem volna Christopherrel, hogy felcsaptam neo-halálfalónak és most megyünk együtt közös koponyás-kígyós tetkót csináltatni magunknak. - Legközelebb inkább próbálj meg például beszólni neki, abban tapasztalatom szerint nagyon tehetséges vagy. Bár ahogy elnézem, bemosni sem tudsz rosszul másoknak... Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne látszódjon a borosta alatt megránduló arcizmom az elfojtott vigyortól. Merlin rúgja meg, össze kellett szednem magam, mégsem taníthattam azt a fiamnak, hogy teljesen helyénvaló volt pofán vágni másokat, ha felidegesítették - még akkor sem, ha az illető egy Briggs volt és ez tulajdonképpen önmagában elég nyomós indok volt nagyon sok mindenre. - Beszélj a magad nevében, én közvetlenül mellette ültem és egészen biztosan károsodott a hallásom. Nehezen tudnám eldönteni, hogy a három Briggs testvér közül melyik okozott maradandóbb károkat a mentális és bármilyen egészségemnek - ingattam a fejem. Ha csak egy Briggst kellett volna választanom, akin csettintésre átdübörög egy kentaurcsorda, akkor habozás nélkül Maurice-ra, a mi egyetlen, csodás vezérünkre esett volna a választásom. Eddig nagyon szorosan mögötte állt a második helyen a kisebbik öccse, akinek akárhányszor meghallottam a kellemesen mély, dohányfüstös orgánumát a konyhánkban, kedvem támadt megfogni az aznapi ebédet és mindet a nyakába borítani - de valószínűleg még azzal sem sikerült volna eltávolítanom a feleségem közeléből. Merlinnek hála már nem járt hozzánk annyit, mint régebben. És Gen még őt akarta Chrispy keresztapjának... De a lényeg: Russel Briggs a mai nap során sikeresen felkúszott az öccse elé a második helyre, mert még egy ilyen idegbeteg, nárcisztikus, álszent barmot biztosan nem hordott hátán a föld. Kezdtem azt érezni, hogy előbb kerülgetném újból Holden Briggst Gen akadémista kori albérletében, mint hogy újabb perceket töltsek el Russel társaságában. Nem tudom, hogy a középső testvér milyen alternatív valóságban élte az életét, de egészen biztosan halvány elképzelése sem volt a gyerekeiről vagy bárkiről a környezetében. - És ki mondta, hogy anya nem fogja utólag letépni az arcát? Elvégre Genről beszéltünk. És már megint itt kötöttünk: Chrispy újabb alkalmat talált arra, hogy szörnyű apának nevezzen, sőt, egyenesen elhanyagolónak és érdektelennek. Kezdtem úgy érezni, hogy akár egy égő házból is kimenthettem volna a fiamat, akkor is a fejemhez vágta volna, hogy engem nem érdekel ő és az érzései. Mindezt miért is? Mert nem húztam meg magam szépen csendben pusztán azért, mert ő szégyellte az aktivista munkámat? - Meg szoktam érteni, amit mondasz. De amit te vársz tőlem, azon nincs mit megérteni. - Sikeres jogászként és szónokként az ember azt gondolná, hogy jól meg tudtam válogatni a szavaimat bármilyen helyzetben. A fiam esetében ez biztosan nem működött, rendszeresen hagyták el a számat olyan mondatok, amiket már abban a pillanatban megbántam, de bocsánatot nem kértem miattuk és nem is magyarázkodtam, mert úgy éreztem, azzal csak rontanék a helyzeten. Nem vártam el Christophertől, hogy teljes mértékben megértse a munkám fontosságát. Sosem avattam be őt és a húgát a betegségem részleteibe, ha szóba került otthon a vérfarkaslét, mindig jogi oldalról közelítettem meg, már egészen kiskorukban is. Nem kértem, hogy érezze át a helyzetemet vagy értse meg az olykor irracionális viselkedésemet, egyszerűen annyit vártam el tőle, hogy tartsa tiszteletben azt, ami nekem ennyire fontos volt. De az utóbbi időben mintha Chrispy szándékosan vette volna semmibe azt, ami nekem a családon kívül a világot jelentette. Talán le kellett volna ülnünk egyszer őszintén beszélgetni, még arról is, miért volt nekem ennyire fontos ez az egész ügy, hiszen sosem említettem neki, mennyit jelentett számomra, mikor az Akadémia első évében megleltem a saját hangomat és ezzel együtt az önbecsülésemet, arról pedig végképp nem, előtte milyen volt. Nem akartam, hogy tudja, ahogyan arról sem beszéltem neki és a húgának soha, mi is történt azon a végzetes éjszakán, mikor az egész életem fenekestül felfordult. Nem gyerekeknek való téma volt és én sem tudtam róla beszélni, erről tényleg nem. Pedig talán segített volna áthidalni a köztünk tátongó szakadékot - vagy a fiam ezt is ugyanolyan rideg elutasítással fogadta volna, mint mindent, amit tettem és mondtam. - Igen, a dolgok változnak, de senki sem fordul ki önmagából egyik napról a másikra. Persze nem azt mondom, hogy ez felmenti Masont, de attól még ez nem egy semmiség... Nyilván sikerült már megint rosszat mondanom. A legártatlanabb, legőszintébb, érdeklődő kérdésből is személyes sértést generált, mint mostanában mindenből. - Mi lenne, ha a Mason miatti frusztrációdat nem rajtam vezetnéd le? Ha nem vennéd észre, éppen most rángattalak ki egy nem éppen kicsike mocsárból... - Miért kellett már megint ide jutnunk? Olyan jól indult ez a beszélgetés... - Egyik pillanatban a fejemmhez vágod, hogy nem érdekelnek a gondjaid, utána pedig felháborodsz rajta, ha érdeklődök. Idegesen, hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Érthetetlen volt ez a gyerek, egyenesen követhetetlen. - Gyilkoska nem egy görcs - vágtam rá olyan sértetten, mintha legalább az anyámat szidta volna. Gyilkoska a neve említésére mozogni kezdett a zsebemben, morogva dugta ki a fejét és jó nagyot bele is csípett a kezembe. Szerencsére nem volt túl sok foga, így alig éreztem - és amúgy is eltörpült volna a telihold előtti fájdalomtól, ami szinte minden lépésnél a lábamba nyilallt.
-Tudom, mondtam már, hogy nem akartam megütni - legalábbis azt hiszem, hogy mondtam, de ha nem, akkor gondolni mindenképpen gondoltam, ami pont elég volt. - De nem hagyott más választást, ez nem olyasmi volt, ami miatt csak visszaszól az ember - engedtem meg magamnak egy fintort, továbbra sem részletezve, hogy pontosan mi volt az, ami mi miatt arra vetemedtem, hogy így tegyek. Még ha a kapcsolatunk éppen eléggé viharos is volt, mert apa egyszerűen képtelen volt túllátni a farkasos ideáin, azt azért még sejthette - volna -, hogy nem ütök meg senkit, csak úgy, főleg nem elsőnek, mert úri kedvem így tartja. Persze, miért is vártam el, hogy apa tudjon rólam bármit is, ami túlmutat a komfortzónáján? Ahhoz már némi erőbefektetést is kellett volna tennie, az pedig biztosan elvonta volna a mindenek fölé helyezett jogi tevékenységétől. - Holden Briggs nem is olyan vészes. Tagadhatatlan, szüksége lenne egy jó szakemberre, ez tény, de legalább nem süketülsz meg a hisztijétől és nem is diktátor - vontam vállat nyugodt szívvel. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy apám az utolsó ember, aki bármi és bárki miatt védené anyám legjobb barátját. Komolyan, szerintem csak a farkasok hátrányos megkülönböztetésére vonatkozó törvények miatt nem az auror parancsnok vezette a legutáltabb Briggs listát. Bár azt, bevallom őszintén, soha sem értettem, hogy mi a baja vele. Több őrült ismerőse akadt a farkasai között, mint ami egészséges lett volna, arról nem is beszélve, hogy pont tőle nem vártam volna a rasszizmus bármiféle jeleit. - Jogos - bólogattam bőszen -, de ha így lesz, mindenképpen szeretnék ott lenni az elsősorban, egészen biztosan nagyon élvezném - tisztáztam ezt a miheztartás végett. Ki nem hagytam volna azt a műsort, ahogy anya nekiesik Russel Briggsnek. Már csak a meglehetősen egyoldalú szájkarate miatt is megérte volna. Anya egyszerűen zseniális volt, ha éppen nagyon belelovallta magát valamibe. Ez egészen biztosan ilyesmi lett volna. - Mi? Hogy megérted? - nevettem fel kissé hitetlenkedve, csak azért nem hangosabban, mert a suli folyosóján álltunk és igazán nem kellett volna kiteregetni a családunk magánügyeit. - Nem tudom eldönteni, hogy ezt kinek akarod inkább beadni, nekem vagy saját magadnak, de hidd el, nekem felesleges. Tudom, hogy meg sem próbáltad megérteni a helyzetem. Csak elkönyvelted annak, hogy a kis ügyed ellen lenne, ne értem meg, vagy valami hasonló és kész, ezzel könnyedén le is söpörted az asztalról - vontam vállat, különös mód most még a hangomnak sem volt támadó élete, tulajdonképpen nem is annak szántam. Már elfogadtam a tényt, hogy nálunk ez már csak így megy. - Azért ha az életemről lenne szó, remélem legalább elgondolkoznál a dolgokon, mielőtt nemet mondasz a fontos ügyed érdekében - vettem oda foghegyről, tudatában annak, nem fognak neki jól esni a szavaim. De hát voltunk így ezzel egy páran. Nekem sem esett jól, amikor csúfoltak, ahogy az sem, amint ugatást mímeltek a hátam mögött és farkas fiúnak hívtak. Miatta. Persze, ez neki mind nem volt fontos. Kit is érdekelt a saját gyereke nyomora, amikor ott volt egy halom vérfarkas, aki mellett ki lehetett állni a nagyközönség előtt? Néha, kis túlzással, tényleg úgy éreztem, hogy sokkal egyszerűbb lett volna, ha én is vérfarkas vagyok, talán akkor figyelne is rám és a szemében semmilyen problémáimra. - De ha nem tudok vele mit kezdeni? - tártam szét a karom tanácstalanul. Próbáltam vele beszélni basszameg, nem is egyszer, nem is kétszer, de azért nincsenek mazochista hajlamaim sem. Nem megyek házhoz a pofonért, mert felesleges, csak azoknak a szemeteknek a dolgát könnyítettem meg, akik annyira szerették köszörülni rajtam a nyelvüket. - Eszedbe sem, hogy valamit tényleg te rontasz el, nem pedig más miatt történnek veled a dolgok, legyen az Mason vagy a tény, hogy vérfarkas vagy? - kérdeztem most már kicsit ingerültebben. Próbáltam visszafogni magam és tekintettel lenni arra, hogy pár nap múlva Telihold van. Én esküszöm megpróbáltam, de ez egyszerűen lehetetlen. Apa mintha direkt provokált volna. - Igen, mert az egész csak látszat, hogy elmondhasd megetted, nagyon szuper vagy és én vagyok a szar arc, aki ezt nem értékeli. Holott az egész nem több annál, mintha én kérdezném meg egy Teliholdas éjszaka másnapján, hogy jól vagy-e, hiába tudom, hogy nem vagy. Őszintén reméltem, hogy ezzel a zseniális hasonlattal végre megérteti vele, hogy mi is volt a problémám, hiszen farkasok szerepeltek benne. Azon a nyelven általában értett, néha úgy éreztem, hogy máson már nem nagyon. - Akkor izé, nekem mindegy - vontam meg a vállam, mit sem törődve a sértettségével. - Én legalább nem csupasz patkánynak nevezem. Mert azt mind a ketten tudjuk, hogy kutyának maximum csak csúfolni lehetne.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Szer. Okt. 20, 2021 12:12 pm
M ost jöhetett volna az a rész, amikor megkérdezem tőle, hogy pontosan miért döntött úgy - még ha nem is teljesen tudatosan, inkább csak indulatból -, hogy megüti Masont. Annál viszont jobban ismertem a fiamat, hogy ne tudjam, úgysem fog válaszolni a kérdésemre. Jobban jártam, ha körbepuhatolóztam a témát, ha hagytam, hogy magától mondja ki az okot. Már ha egyáltalán létezett egyetlen konkrét ok, mert ebben sem lehettem biztos. Gyakran megesik, hogy az utolsó csepp a pohárban egy jelentéktelen semmiség, talán most is ez történt, mert az én fiam nem volt agresszív, nem ütött gondolkodás nélkül. - Azért nehéz megütni valakit, ha nem akarod megtenni. Főleg ennyire... Nem vádaskodni akarok - tettem hozzá gyorsan, megelőzve a sértődést. - Csak mondom, hogy jó nagyot bemostál neki, ez véletlenül nem sikerülhet. Azért örülök, hogy nem sérültél meg... Gennel sosem osztottuk azt a modern nézetet, hogy a gyerekek cukorból vannak és az utolsó horzsolástól is meg kell védeni őket. Hagytuk Chrispynek és Katie-nek, hogy felfedezzék a világot. Összefogdoshattak minden csigát és békát a természetben, nem estünk kétségbe, ha a kutyák játék közben apró sebet ejtettek rajtuk, futkározhattak, mászhattak, kúszhattak kedvükre, ahogyan egy kisgyereknek kellett az egészséges fejlődésükhöz. Ha megsérültek, kaptak sebfertőtlenítő bájitalt, ragtapaszt és egy gyógypuszit, ami után minden megoldódott. Azonban ha valaki kezet emelt volna a gyerekeimre, azt nem tudtam volna le egy legyintéssel, még akkor sem, ha esetleg Chris kezdte a verekedést. - Ha a bátyjához vagy nem is tudom, egy halálfalóhoz viszonyítod, akkor tényleg nem vészes. De ilyen alapon mondhatnád azt is, hogy a húgod zenei ízlése nem vészes, mert akár hallgathatna sellővisítást is. És nyilván mindketten tudjuk, hogy Katie fiúzenekarai felérnek egy emberiesség elleni bűncselekménnyel. - Imádtam a kislányomat, elfogadtam bárhogyan, de azok a zenekarok és a poszterekről mosolygó nyálgépek... Minden jogom megvolt a traumatikus jelzőt használni Katie zenei ízlésére, nem Gennek és nem is Chrispynek kellett órákat sorban állnia az Abszol úton, hogy a családunk legkisebb tagja aláírathassa az albumát valamelyik bandával. A sikítizó tinilányoktól kisebb migrénes rohamot kaptam, és Katie kedvéért muszáj volt úgy tennem, mint aki nem fontolgatja az öngyilkosságot. Bár a lányom legalább nem szégyellt velem mutatkozni és szerveztünk közös programokat, amit Christopherről egyre ritkábban mondhattam el... - Ki kéne raknunk a kertkapura egy "vigyázz, az asszony harap" táblát a harapós kutya figyelmeztetés helyett, nem? - Ez egy olyan gyenge vicc volt, amit Gen jelenlétében biztosan nem mertem volna elsütni. A békés beszélgetésünk szinte egyetlen másodperc alatt csapott át az ellenkezőjébe - és a szomorú, hogy ebben nem volt semmi meglepő. Mindig ez történt. Egyik pillanatban még minden rendben volt, könnyen szót értettünk, hasonlóan fárasztó vicceket sütöttünk el, majd egyetlen rosszul megválasztott szó mindent tönkretett. Nem tudtam kiigazodni a fiam hangulatingadozásain, olykor úgy éreztem, hogy vele beszélgetni olyan, mint egy taposóaknákkal teli mezőn lépdelni. - A kis ügyem, mi? - kérdeztem vissza, egyszerre érezve mélységes döbbenetet és sértettséget. Megint itt tartottunk, az, amire én feltettem az egész életemet, amin sok-sok sorstársnak múlt a jövője és jelene, az számára csak egy buta kis ügy volt. - Hát képzeld el, Christopher, nem minden körülötted forog. Nem a te életed van veszélyben, mert akármennyire szörnyűnek érzed a sorsodat, van egy szerető családod, megkapsz mindent, egészséges vagy és senki nem akarja még a létezésedet is eltörölni. Úgyhogy ez nem a te életedről szól, és már ne haragudj, de nem is tudom, hogyan feltételezheted, hogy nem tennék meg mindent a biztonságotokért. Egyáltalán hallod ilyenkor, hogy miket mondasz? Tini. Majd kinövi. Idővel jobb lesz - mantráztam magamban ezeket a mondatokat, szinte láttam lelki szemeim előtt Gen megnyugtatónak szánt, de nem egészen őszinte mosolyát, amellyel ezeket a szavakat minden Chrispyvel folytatott vitám után kimondta. Valószínűleg ő sem hitt benne rendíthetetlenül, hogy ez igaz, hogy a kapcsolatunk visszaállhatott valaha is abba az idilli állapotba, ahol néhány évvel ezelőtt tartottunk. Napról napra, vitáról vitára lehetetlenebbnek tűnt, hogy valaha is rendbe jön minden Chris és közöttem. Mély levegőt vettem, lenyeltem a sértettségemet. Nem köthettünk ki már megint itt. - Nem mondtam, hogy kezdj vele valamit. Valószínűleg már nem is lehet és amúgy sem a te dolgod megakadályozni, hogy Mason kiforduljon önmagából. Jobb is, ha nem vele barátkozol, ott van Franklin és Lyanna, velük biztosan nem történne ilyen soha. - Nehezemre esett elképzelni, hogy Neville Longbottom és Hannah Abbott gyereke a roxforti nagyterem közepén összeverekedik Chrispyvel. Ha kicsit is hasonlított Frankie a szüleire, nem lehetett egy erőszakos teremtés. Ennyi, eddig tartott a pillanatnyi békesség, már ha azt lehetett békésnek nevezni, hogy Christopher haragja éppen nem egyenesen rám irányult, hanem Mason Briggsre. - Mi van? - torpantam meg idegesen a folyosó közepén. Éveknek tűnő másodpercekig némán álltam, Chrispy arcát tanulmányozva, emésztve a szavait. Bárhogy csavartam magamban a mondatot, bárhogy próbáltam értelmezni, sehogy sem hangzott szebben. Tényleg ezt mondta? És még csak nem is visszakozott? - Persze, minden az én hibám. Mindent én rontok el, én tehetek arról is, hogy az vagyok, ami, és neked szégyellned kell. Mert erről van szó, nem? Ezt akarod mondani. Én tehetek az egész családunk minden nyomoráról, a sajátomról és a tiédről főleg... Visszanyomtam Gyilkoskát a zsebembe, aki a levegőben szinte tapintható feszültségre vékonyka hangon csaholni kezdett. - Látszat, hát persze, mert engem egyáltalán nem érdekel az életed, egy önző, szemét vagyok és tönkreteszem az egész életed. Mivel is? Hogy nem húzom meg magamat csendben, mert neked az kényelmesebb lenne? Van bármi fogalmad róla, hogy hányan éven át tettem pontosan azt, amit vársz tőlem és el tudod képzelni, hogyan esik nekem, hogy a tulajdon fiam várja el tőlem éppen ezt? Elhittem, hogy neki kényelmesebb lett volna, ha nem kell közvetetten cipelnie az én terhemet. De attól még borzalmasan fájt, ahogyan viselkedett és meg sem próbálta megérteni, hogy mennyire rosszul esett minden egyes szava. Annyi évbe telt, amíg sikerült - nagyjából - elfogadnom magam, a megmásíthatatlan sorsomat, és arra számítottam a legkevésbé, mikor először a kezembe vettem a vekni kenyér méretű kisfiamat, hogy majd éppen ő lesz az, aki feltépi ezeket a sebeket újra és újra, talán nem is szándékosan. Legalábbis bíztam benne, hogy nem akarattal tette. - Ne beszélj így róla. Ő is kutya, és nem lenne ennyire agresszív veletek, ha nem érezné folyamatosan a megvetést tőled és anyádtól. Velem és Katie-vel egy földre szállt angyal.
Türelmetlenül fújtam ki a levegőt. Nem tudtam eldönteni, hogy Apa most direkt csinálta-e azt amit, vagy csak valami ügyvédes, feltétlen reakcióról beszéltünk. Mindenesetre alig volt átlátszó ahogy mindenféle mellékúton próbálta kideríteni, hogy miért is húztam be egy akkorát Mason Briggsnek, hogy remélhetőleg még holnap is borogatni fogja. Ha nem tudtam volna, hogy valóban sikeres ügyvéd, most biztosan megkérdőjelezem. - Jó, hát nyilván valamikortól eljött az a pont, amikortól már be akartam húzni neki - túrtam a hajamba egy, a kelleténél jóval ingerültebb válasz kíséretében, képtelen voltam arra, hogy nyugodtan válaszoljak neki. Miért kellett ennyire forszírozni ezt a témát?! Megütöttem, ez van, az élet megy tovább. Fiúk között amúgy is megesett ilyesmi, vagy valami hasonló borzalmas általánosítás, amit ilyenkor mantráztak a felnőttek, mintha az erőszak akár csak egy kicsit is okés lenne. - Ugyan kérlek - horkantam fel -, Masonnél egy elsős, tizenegy éves kislány nagyobbat üt álmában. Nem lett volna semmi bajom - állítottam magabiztosan, holott valójában fele ennyire se voltam határozott a témát illetően. Másfél éve semmit sem tudtam róla - már azon kívül, hogy milyen fasza remek új társaságba keveredett, na azt nagyon tudtam -, így ezt sem. Jelenleg azonban pont nem érdekelt, hogy mi a helyzet Masonnel, éppen miért emelték minden bizonnyal piedesztálra, mint szegény, szerencsétlen áldozatot, akik megütött a csúnya, gonosz iskolatársa jogtalanul. Nyilván! Hiszen beszólni és sértő dolgokat mondani a másik családjára teljesen rendben volt, főleg akkor, ha az ember Briggsnek született. - Szerintem kicsit túlzol… már nem Katie fiúbandáit illetően, azok egyértelműen a világegyetem legminősíthetetlenebb trash zenéjét játsszák, hanem Holden Briggssel kapcsolatban. Nem olyan rossz arc ő csak… kicsit… nem is tudom, fura? - kerestem a megfelelő szót. Tudom, Apa előtt nyugodtan titulálhattam volna bárminek - és akadtak jelzőim, nem is kevés -, ő vevő lett volna rá, mi több: még tetszett is volna neki, valahogy azonban mégse éreztem helyesnek. Anya egyik legjobb - és egyetlen? - barátja volt, arról nem is beszélve, hogy kitartottam a korábbi véleményem mellett, ami szerint valami segítség kéne neki, pedig eskü’ nem tudtam róla annál többet, mint amit néha meghallottam abból, amit anyának mesélt. De már az is elég para volt! Nem is értem Anya miért nem rángatta még el egyhez. - Lehet, de ha ezt úgy mondod, hogy meghallja, biztosan belőled készíti el azt a tálblát - nevettem el magam. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor valóban jól éreztem magam Apával és kicsit olyan érzés volt, mintha tényleg lenne egy apám, akinek fontosak a (szerinte jelentéktelen) problémáim, és nem azt mantrázza, hogy legyek már megértőbb, meg mit tudom milyen liberális cuccok, mert ilyen meg olyan szerencsés vagyok. Persze, nyilván ez sem tartott sokáig, mert témánál voltunk… megint. - És te hallod magad, hogy mennyire lekicsinyelsz állandóan? - kérdeztem vissza élesen, minden olyan hangsúlyt belesűrítve ebbe az egy mondtatba, amire a szülők egyből felkapták a fejüket, hogy ne feleslejünk velük. Baromi jój esett! - Miért kell minden_egyes_alkalommal másokhoz hasonlítani? Miért nem lehetnek az én problémáim is valódi problémák? - torpantam meg. Komolyan kezdett kurvára elegem lenni abból, hogy én nem érezhettem rosszul magam, nem zavarhattak dolgok és hasonlók, mert abban a percben én voltam a világi szar arc, aki semmit és senkit sem ért meg. - Képzeld el: tudom, hogy nem minden körülöttem forog. Nem is várom, soha nem is vártam, de néha, csak így szökőévente egyszer, igazán jól esne, ha nem valami utolsó ízének érezném magam a szemedben a szerinted pitiáner gondjaimmal. Lassan már úgy érzem, azért is bocsánatot kell kérjek, hogy ahogy te mondod: van családom, meg fedél a fejem felett és minden ilyesmi, mintha én tehetnék arról, hogy másnak szarabb lapokat oszott az Élet. De ha így gondolod dobj ki nyugodtan és fogadj be helyettem egy szerencsétlen sorsú vérfarkast, ha már szörnyű pechedre én nem lehetek az és csak átlagos, semmit sem érő gondjaim vannak, amik szart se számítanak a "nagy ügy" ellenében. A szavaid alapján biztosan sokkal, sokkal boldogabb lennél ezzel az opcióval. Lehet, de csak lehet nem kellett volna ezt és így mondanom, ebben a formában, ebben a kontextusban, azonban nem tudtam megálljt parancsolni. Annyira, de annyira elegem volt már, hogy mindig mindenki talált valamit, mivel igazolta, hogy megbánt vagy csak figyelmen kívül hagy vagy csak így nem tudom... egyik pillanatról a másikra lecserél. Mason fasz se tudja mit, de biztosan mantrázott magának valamit, hogy miért jó és helyes az, amit csinált; Apám pedig a vérfarkasokkal, hiszen értük mindent és bármit. Komolyan nem értem, hogy miért nem fogadtak egyszerűen örökbe valami farkas gyereket vagy csak cseréltek el rá. Bár ki tudja, lehet Apának megfordult ez a fejében, (lassan már az legne meg, ha nem így lenne, nem pedig az ha igen,) csak Anya ragaszkodott hozzám, ha már megszült. Végülis, azt mondják, az egy elég fájdalmas dolog. - Gyerünk, mondd ki nyugodtan, hogy te megmondtad: ne barátkozzak vele, hiszen csak egy Briggs. Szinte ide hallom, hogy ez kattog a fejedben. - Már meg sem próbáltam normálisan viselkedni, az a vonat már korábban elment, csak a végére akartam érni ennek a folyosónak és vele együtt a beszélgetésnek is. Amúgy nem tudom Apa annakidején tényleg ágált-e Mason ellen, régen volt és már akkor sem érdekelt, hogy a szüleim mit gondoltak a barátaimról; végül is az év nagy részében távol voltam tőlük, nekem kellett, hogy megfelejenek az emberek, akikkel az időmet töltöttem, nem nekik. De szerintem biztosan, sosem kedvelte igazán a Briggs családot, már csak Holden Briggs miatt sem, ugyebár. Ennek ellenére képtelen voltam felidézni, hogy ez valóban elhangzott-e, de… nem is érdekelt igazán. Minek? Mi értelme volt itt bárminek is, ami bántott engem? Nyilván a szemében semmi… - Hah, volt kitől örökölnöm a szavak kiforgatását, az egyszer szent - horkantam fel oda se pillantva; lehet (a szerk.: fiam, ez inkább teljesen biztos) más már régen pofon vágott volna a hang súlyomért, meg minden másért is, amit kiejtettem a számon. De nem aggódtam ilyesmi miatt, mert azt mindenhogy és mindenféle állapotban tudtam: Apám előbb vágná le a kezét, mint hogy lekeverjen egyet bármelyik gyerekének. - Mikor mondtam én ilyen? Semmikor. Azt mondtam, néha igazán magadba nézhetnél és rájöhetnél, hogy TE szoktad elrontani a dolgokat, nem a tény, hogy vérfarkas vagy - csak azért nem emeltem feljebb a hangomat, mert a világon arra volt a legkevésbé szükségem, hogy ez az egész itt Mason Briggs és a hülye haverjai, vagy bárki más fülébe jusson. - És igen, az én iskolai nyomoromról te tehetsz, ha mást nem, legalább ezt megértetted az elmúlt években, amikor mélységesen tettél rá, rám és az egészre. És neked van róla fogalmad milyen az, amikor mindenki téged csúfol, rajtad nevet és farkas vonyítást imitál a hátad mögött, úgy hogy szart se tehetsz róla, az meg aki segíthetne, közli veled kvázi, hogy le vagy ejtve, a problémád egy nagy kerek semmi, mert mások nálad is nyomorultabbak? - Szóval szerintem kuvára kvittek voltunk. Őt basztatták az Roxfortban maga miatt - gondolom, legalábbis, sosem mesélt, én pedig, amikor nem veszekedtünk voltam annyira tapintatos, hogy nem kérdeztem -, engem meg miatta. Milyen csodálatos kör is volt ez, amit képtelen volt arra, hogy megszakítson vagy legalább mérsékeljen. Miért kellett neki az én iskolás éveimet is tönkretennie? - De nyilván miért is érdekelne? Csak a fiad vagyok, egy senki, aki nem elég nyomorult, nem elég vérfarkas és az utolsó minden sorban, ami csak létezik. Még hogy a szülőnek a gyereke az első, nyilván akkor, ha az pontosan olyan, amilyennek ő akarja. Nem voltam indulatos, már nem. Az valahol félúton kifúlt, kimerült és eltűnt, a helyét átvette a keserűség és a fáradtság. Már nem érdekelt Apa mit mond, mit vág a fejemhez, miért leszek már megint én a világi seggfej ebben - ahogy mostanában mindig, ha éppen zavart valami - a történetben, amiben én voltam először a sértett. Csak szabadulni akartam a francba. Ellógni az egész tanítási napot, aludni egy nagyot, aztán túlélni a büntetést, amiről még elképzelésem sem volt mi lehetett. Remélem nem WC-ket kell takarítanom, ennyit egy Briggs bevert képe sem érhetett! - Egy kutya patkány felmenőkkel. - Komolyan, milyen kutya visított a feszültség hatására olyan magas hangon, mint egy rágcsáló? Semmilyen, a nyilvánvaló válasz, de ezt már hangosan hozzá se tettem, ahogy azt sem, hogy Gyilkoska velem és Anyával is kedves volt, ha éppen enni adtunk, sétzáltattuk, felmeletük vagy… tulajdonképpen bármi csináltunk, amit élvezett. Nem volt ő elég okos ahhoz, hogy kinézet alapján megkülönböztesse az embereket (nem is vagyok benne biztos, hogy jól látott, ugyanis mindig minden szarnak is nekiment), akik kedvesek vele, csak Apa szerette azt gondolni, hogy több van benne…
Itt éppen nagyon tini még, de eskü szereti az apját
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
