Fleur Isabelle Weasley (née Delacour)

Megbízható. Nem az a fecsegő típus, az idők során rájött, hogy a gyermekeinek arra van szüksége, hogy megőrizze a titkaikat, ne nevessen jókat rajta, hanem csak meghallgassa őket és tanácsot adjon nekik. Szereti ha bizalommal fordulnak hozzá, szeret mindenről tudni ami velük történik, ezért ír nekik mindig ha úgy érzi elhanyagolja őket. Természetesen ő is megosztja velük, hogy ő éppen hogy van, mit csinált vagy mivel lepte meg az édesapjukat és Bill hogyan reagált rá. Ha lett volna éppen akkor egy fényképezőgép biztosan lefényképezi és elküldi, hogy az édesapjuk milyen vicces is tud lenni ha akar még ennyi idősen is. De aztán sosem tesz hozzá ilyesmit a levelekhez, inkább megőriz önmagának és Bill-nek ezeket a pillanatokat.
Megnyugtató. Talán abból fakad ez a tulajdonsága, hogy mindenkit megakar védeni, mindenkit biztonságban akar tudni, legalábbis a gyermekeit és férjét biztosan - meg persze a családja többi tagjait, beleértve az összes Weasley-t és Delacour-t - ebből kifolyólag nyugodt és kiegyensúlyozott a személyisége, ami egy kellemes környezetet teremt a közelében. Igyekszik lágyan szólni - ám nem kell félteni őt attól sem, ha épp megróni kell az egyik gyermekét és harsányan kell fellépni, mert képes rá.
Nem kivételez. Valószínűleg ezt a gyermekei nem igazán veszik észre, de mindegyiküknek egyformán ad mindent, ha az egyiknek születésnapja van, akkor a másik kettő is mindig kap valamit, mert nem akarja, hogy féltékenyek legyenek egymásra. Nagy az igazságérzete, ezért ha igazságtalanságot lát akkor persze szóvá teszi, mert ő ilyen.
Melegszívű és szeretni való. Legalábbis a családja számára biztosan az. Igyekszik kifejezni feléjük az érzéseit, a törődését, a gondoskodását. Merlin kellőképpen megáldotta őt anyai szeretettel, amit nem tart magában. Kedvessége is határtalan, de ha valaki felbőszíti őt, valószínűleg egy darabig nem fog az illetőhöz szólni.

Franciául káromkodik ha ideges. Valószínűleg azért, mert tudja, hogy nem családos anyához illő és nem akar rossz példát mutatni a gyermekeinek. Neki is vannak nehéz napjai, amikor egyszerűen nem tudja, hogyan vezesse le a kialakult feszültséget magában. Ilyenkor legszívesebben elvonulna és nem mutatná meg senkinek sem ezt a kétségbeesett felét.
Szókimondó. Ami a szívén az sajnos néha a száján is, megesett már, hogy emiatt nem kedvelték őt. De úgy érezte kötelessége kimondania ha valaki valamit esetleg rosszul tudd. Illetve mindenről megvan a saját véleménye és ezt nem rejti el mások elől. Persze igyekszik építő jellegű kritikát nyújtani másoknak, nem pedig rombolót, még akkor is ha tudja, hogy nem a pátyolgatástól lesz valaki erős. Ilyenkor is inkább támogatni szereti a bátortalan illetőt, mintsem lehúzni és visszatartani. Úgy gondolja, hogy a tapasztalatokból csak tanul az a személy, legyen szó a gyermekeiről vagy egy kedves ismerőséről is.
Rendmániás. Szereti ha a dolgok rendben vannak, ha a ház tiszta, ha minden arról árulkodik, hogy ő milyen tökéletes rendben tart mindent. Persze felvonja a szemöldökét ha a gyermekei vagy a férje Bill ezt a fogalmat nem ismerik, nem tartják be a házirendet. Szóvá tenné, de tudja, hogy üres fülekre talál, feleslegesen meg nem veszekedne senkivel sem, inkább háziasszonyhoz illően elintézi ő.
Szereti ha az ő akarata érvényesül. Vagy legalábbis neki adnak igazat, mert nem szeret veszíteni semmiben sem. Megvan benne a kellő versenyszellem, viszont az sem keseríti el őt annyira, ha éppen neki kell engednie. Tudja, hogy nem mindig az a helyes, amit ő helyesnek gondol. Ezért szereti ha mások is elmondják a véleményüket, mérlegel és csak aztán mond bármit is.

Fleur vicces emléke
Victoire-val

Rábíztam a gyerekeket Bill-re, amíg vacsorát készítek foglalja le egy kicsit Louis-t, ugyanakkor a többiek se érezzék nagyon elhanyagolva magukat, én most nem tudtam felvenni őket. Puszilgatni az arcukat és csodálni őket csak úgy minden ok nélkül. Szerintem anélkül is tudja, hogy mennyire imádom a gyermekeinket ha nem hangoztatom nap, mint nap, mennyire ügyes volt Victoire és Dominique amikor firkálgattak valamit együtt vagy éppen babáztak esetleg vagy Louis-t figyelték, hogy felnyithassa a szemeit és motyogjon nekik valamit. Tagadhatatlanul imádtam őket figyelni, amikor lefoglalják magukat, amikor egy kicsit csendben vannak és nem a ház felfordításának szeretnék szentelni az idejüket.
Mindenki itthon volt és csak ez számított. Nem kellett a nagyszülőket meglepni egyik vagy másik csemeténk ideiglenes elajándékozásával, mert nagyon hiányolták őket, még akkor is ha a mi gyermekeinkről van szó, nem az övékéről. Mindegyik babusgatni akarta Victoire-t, Dominique-t vagy éppenséggel a kicsi Louis-t, akit még nem szívesen engedek el egyedül a nagyszülőkhöz. Neki még szüksége van az anyukájára és az apukájára, szerintem ezt mindenki megérti. Hamarosan készen leszek a vacsorával is és akkor boldogan ülhetünk az asztalhoz, ölünkben a három kis muskétással. Ám közben másra leszek figyelmes.
– Ha megnövök akkor apa lesz a férjem. – jelentette ki olyan nyíltan és ellenkezést nem tűrően Victoire, mint ahogyan én szoktam valamit nyomatékosítani. Pedig csak három éves volt még, de minden bizonnyal mégis csak a mi gyerekeink voltak, meglepő lett volna ha nem örökölnek tőlünk valamilyen tulajdonságokat. Bill éppen akkor nagyban lovagoltatta a térdén a kis Louis-t, Dominique ott ült most Victoire mellett és kekszet majszolt amit én adtam oda neki, mert láttam, hogy nyújtózkodik érte, de nem éri el, mert még túl kicsi.
Abba hagytam egy pillanatra a zöldség aprítását, letettem a kést, kíváncsian rá néztem és mivel túlságosan vicces volt az amit hallottam az ajkaim elé helyeztem az ujjaimat, még mielőtt szegényt megbántanám azzal, hogy kinevetem.
– Victoire, d'hágám, ápád nem léhet a fé'jed. – ellenkeztem vele, a lehető leggyengédebb hangnemben, mert nem az volt a célom, hogy megsértsem őt, hanem az, megértessem vele ez most egy kicsit butaság volt és lehetetlen kérés.
– Miért nem? – persze, hogy rögvest visszakérdezett. Ő magyarázatot akart kapni, most rögtön és olyan kíváncsian rám meresztette a szemeit, hogy nem tudtam nem elmosolyodni rajta újra. El szerettem volna magyarázni neki, hogy hogyan mennek a dolgok, legalábbis érthetően úgy, hogy egy gyerek is megértse, de mire újra szóra nyithattam volna a számat ő újabb válasszal állt elő.
– Akkor Teddy lesz! – olyan határozott volt ebben is, mégis hirtelen bizonytalanságot láttam az arcán. – A bátyám lehet a férjem? – erre persze már tényleg nem tudtam mit mondani neki.

Fleur kedves emléke
Louis-al

A gyerekek odakint fogócskáztak, bújócskáztak, nehezen tudtam eldönteni, a lényeg, hogy nagyon visongtak örömükben és én nem akartam megzavarni őket. Pedig már régen készen volt az ebéd, mégis olyasfajta örömmel töltött el, őket figyelni, amit mai napig nem tudok megmagyarázni. Victoire magyarázott nagyban valamit Dominique-nek, amit persze nem értettem tisztán, szájról meg nem tudok olvasni, a lényeg, hogy nagyon beleélte magát, a kis Louis meg érthetetlenül bámulta őket. De nagyon látszott rajta, hogy ő is közbe akar szólni és a felhők irányába mutatott. Bizonyára megint csak az jár a fejecskéjében, hogy az odafent lévő kékség miért termel annyi vattacukrot, miért nem osztja meg velük vagy legalábbis vele, mert nagyon szereti. A két nagyobbik lányom összenézett és nemlegesen megrázta a fejét. Szegény olyan szomorú arcot vágott, hogy elkezdtem sajnálni őt. Ám nem maradt sokáig a lányokkal, faképnél hagyta őket és beosont a házba, egyenesen a konyhába vette az irányt. Bizonyára azt hihette, hogy valahol máshol vagyok most éppen, mert nagyon meglepődött amikor meglátott itt.
– Louis? Miért nem jhátszol a többhiekkel kicsikém? – odalépek hozzá, megsimogatom a fejét, ahogy mindig is tenni szoktam, valami furcsa frizurát kölcsönözve ezzel neki. Olyan védtelen volt a szemeimben és mégis sugárzott róla az értelem.
– Csorog a hasam és éhes vagyok! – kíváncsian felvontam a szemeimet, majdnem elnevettem magam, de igyekeztem visszatartani, végső soron nem áll szándékomban megbántani őt, hiszen még kicsi. Bizonyára azonban észre vette, hogy valamilyen nevetés félére késztetést érzek, ezért szokásához híven szégyenlősen dörzsölgette meg a kicsi szemeit.
– Korhog, nem csorhog. Mit mondánák á többhiek 'á ezt meghallják tőled? Hm? – leereszkedtem hozzá, így abba hagyta a szemecskéje dörzsölgetését és rögvest a nyakamba ugrott, hogy felvehessem őt és valami nagyon finomat adhassak neki, mert ő nem várja meg a többieket, éhes és most akar enni, nincs alku.
– Elmondom nekik, hogy a fent lévő tenger gyomra is csorogni szokott akkor ha éhes és sír ha nem kapja meg időben az ennivalóját. – magyarázott kézzel-lábbal és közben mégis olyan aranyos volt, hogy csak na.
– Milyhen tengher kicsikém? – persze tisztában voltam azzal, hogy nem specifikusan a tengerre gondol, mégis olyan jól eset belemenni a játékba és hallgatni az ő magyarázatát. Közben leültettem őt a székébe, levest adtam neki először és én is leültem mellé. Kíváncsian hallgatva miféle magyarázattal szolgál végül erre is.
– Hát ami a házunk felett van és ha túl sok vattacukrot eszik akkor elcsapja a hasát. – próbált mutogatni, még a tenger fájó gyomrocskáját is prezentálta nekem, hogy tesz amikor nagyon fáj neki és görcsöl, nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Erre viszont már nem tudtam mit mondani neki.

Fleur bájos emléke
Dominique-el

Ismét levelet kaptam, hogy lányhoz képest mennyire rakoncátlan, ez a helyes szó rá. Megfogadtam, hogy kevésbé fogok a kedves anyából hisztis házisárkánnyá változni, de valahogy muszáj volt ráijesztenem. Ha nem viselkedik és tanul rendesen akkor ez meg az lesz. Magamat ismerve ezek csak üres szavak, egyiküket se bántanám. Nem vagyok olyan anya aki veri a gyerekét, ha a férje nincs otthon és nem látja. Eddig azt mondogattam, hogy a szó sokkal hatásosabb. Ezután is így van. Tisztában vagyok azzal, hogy a nővére már nincs a Roxfort-ban, hogy egy kicsit zavarhatja, hogy nem ugyanabba a házba kerültek. Na és aztán? Nem fogom a hajamat tépni, mert nem mindegyikük Griffendéles. Már régen tudniuk kellene, hogy úgy szeretem őket ahogy vannak, persze gyakran megesik, hogy apró felindulásból elszólom magam és mindig Victoire-val példálózgatok nekik, hogy miért nem olyanok, szabálytisztelőek, mint ő. De aztán meg is bánom. Tudom, hogy megbántom őket és ahelyett, hogy folytatnám a veszekedést, inkább úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Akárcsak most.
Persze tanácsot fogok kérni az édesapjától, hogy ő ebben a helyzetben mit tenne, mert én kifogytam az ötletekből és nem akarom, hogy megutáljon a saját lányom. Az rémes lenne. Amilyen érzelgős tudok lenni néha, biztosan elsírnám magam, olyankor, amikor senki se látja, még Bill se. Nem akarom, hogy azt higgye valami baj van, mert nincs baj csak tipikus Fleur dolgok amiket nem tudnék mivel megmagyarázni, hanem egyszerűen csak úgy vannak és kész.
Készítettem neki forró csokit, sok mályvacukorral és egy kis csokisziruppal a tetején, úgy ahogyan azt ő szereti. Valószínűleg most csupa méreg amiért felhergeltem őt, amiért megint csak azt mondtam neki, hogy miért nem tud egy kicsit nyugodtabb lenni, mint a nővére. Ez hiba volt. Ezért is kopogtatok be hozzá. Nem akarom, hogy a szobájában duzzogjon és kellemetlenül teljen el a vakációja és azt sem szeretném ha szomorú lenne vagy azt érezné, hogy nem szeretem. Mert szeretem őt is.
– Igen? – kidugta a vörös fejecskéjét az ajtón, csak résnyire nyitotta ki, biztos nagyon haragudhatott rám.
– 'oztám nékhed válámit. – rá mosolyogtam és megmutattam neki a bögrét ami tele volt a kedvenc forró csokijával. Erre felcsillant a szeme, az ajtó is tágra nyílt és olyan szeretettel ölelt magához ami már nagyon hiányzott tőle.
Beszélgettünk egy kicsit, amíg megitta a forró csokiját, megpróbáltam neki értelmesen elmagyarázni, hogy nem rá vagyok mérges csak ma rossz lábbal keltem fel, semmi sem jött össze és a levél teljesen betette a mai napi hangulatomat.
– Szhép hájád ván, ákárod,'ogy befonjám nékhed? – végighúztam egy vörös tincsen az ujjbegyem, most biztos megint azt fogja hinni, hogy csak túlzók és az ő haja nem szép, mert nem szőke, mint az enyém vagy a nővéréé. Pedig a vörös is szép.

Fleur felejthetetlen emléke
Bill-el

Hajnali akárhány óra lehetett amikor észre vettem, hogy nincs mellettem. Egy pillanatig még vártam, mert azt gondoltam, hogy csak a természet hívta őt és felébredt. De amikor meguntam a várakozást egyszerűen kimásztam az ágyból és felderítő útra indultam. Felvettem a hátamra egy kardigánt, hidegek az éjszakák és nem akarok hálóingben elé vagy eléjük állni. Nagyon halkan és nagyon óvatosan lépkedtem, hogy még véletlenül se ijedjen meg. Most el fogom kapni! Valószínűleg megtalálta a holnap reggeli ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb sütiket, amiket elrejtettem előlük, mert meg akartam lepni őket. Megint. Ő meg persze, hogy megint elrontja a meglepetésemet. Ehhez lesz még egy két szavam. Bár valószínűleg nevetésbe fogok kidőlni ha meglátom az arcát és nem fogom tudni megszidni, mert túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy haragudni lehessen rá. Különben is, tudok sütni még egy-két adagot ha túl hamar fogyna el a süti, mint azt én szeretném.
Alig észrevehetően osontam le a földszintre amikor valami mocorgás, zajféleség hallatszott a konyha felől. Szinte gondoltam, hogy ott van. Miért is lenne máshol? Miért nem pont mellettem, békésen az ágyban a legszebb álmát álmodva? Mert ő ilyen. Már megszoktam. Nem kérem tőle, hogy „viselkedjen felnőttesen”, mert megesik a közelében, gyakran én sem viselkedem úgy. Mintha megragadtunk volna az időben, abban a korszakban amikor mindketten fiatalok voltunk, amikor nehezen állíthatott volna meg minket bárki is. Boldog vagyok mellette.
Épp belestem a konyhába, ahol valóban ott volt ő. Háttal állt nekem így nem vehetett még észre. Kihúztam magam, megpróbáltam elővenni a legpulykásabb arckifejezésemet, hogy elhiggye most nagyon mérges vagyok és megvagyok sértve – de amúgy egyáltalán nem voltam az, mégis most ezt kellett eljátszanom előtte.
– Bill? – egyszerre próbáltam meglepett és mérges hangon megszólítani őt. Nem tudom mennyire sikerült, mert legszívesebben elnevettem volna magam, mégis nagyon, nagyon kellett erőlködnöm, hogy ez ne legyen így.
Megállt a rágcsálásban, kihúzta magát és óvatosan hátra nézett, mintha érezte volna, hogy most nagy bajban van. Az arcomat látva teljesen megfordult és szembe nézett velem. Porcukor díszítette rőt szakállát, megannyi meglepettséggel párosítva az arckifejezésében, mint aki éppen mentegetőzni készülne. Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, így a hirtelen jött állítólagos hiszti volt és nincs. Közelebb léptem hozzá és megérintettem az arcát, óvatosan letörölve a porcukrot a szakálláról.
– Ne ággódj! Nékhed sütöttém égy külön ádágot. Tuudom ménnyire szérétéd. – valószínűleg mire a gyerekek észbe kapnának addigra ő már el is tüntetné az egészet. Nem haragszom rá ezért, azért sütöm, hogy megegyék, nem pedig azért, hogy megpenészedjen és ki kelljen dobni. Bár kétlem, hogy nálunk ez megfog valaha történni.

Elég rá nézni és máris kiderül, hogy biztosan ad a külsejére. Persze a sminkelést mai napig nem viszi túlzásba, a természetesség híve. A bőre túl sápadt ahhoz, hogy megtalálja a tökéletes alapozót, ezért inkább megkíméli a férjét attól a látványtól - különben is szép a bőre, nem kell alapozó, sem smink; ettől függetlenül bőrápolót persze használ, mert nem akar leégni, sőt mi több retteg attól.
Az öltözéke mindig elegáns, nőies, visszafogott mégis divatos a maga módján. Ettől eltekintve az sem zavarja ha sportosan kell felöltöznie, mert még az is jól áll rajta.
Szép formás teste van, nem mondaná meg senki, hogy három gyermeket szült és nem maradtak rajta plusz kilók az évek múlásával sem. Kitett magáért: tornászott, eleget mozgott, normálisan táplálkozott megválogatva, hogy mit eszik, diétázott, szóval nem kis munkába telt neki így kinézni. Való igaz, hogy elkezdett egy kicsit ráncosodni, erre azonban inkább büszke, mintsem, hogy rejtegetnie kelljen, hiszen a gyerekei majdnem felnőttek már, hamarosan mind kirepülnek a családi házból és erre fel van készülve, így a ráncok csak az idő múlását bizonyítsák.
Szőke haj viselete mindig eltérő, hangulattól és kedvtől függő, megesik, hogy csak lófarokba köti, befonja, vagy kontyba köti, esetleg csak simán kiengedve hadd lógjon.
Megnyugtató világos acélkék szemszíne van, ami könnyen lehet, hogy a ridegséget juttatja mások eszébe, de amint megszólal lágy, aggódó hangján ez a téves feltevés elmúlik.