Emily Yordmoon

Kedves Naplóm!
Mármint... ugyan, miket is beszélek? Huszonegy éves létemre naplót írok? Hát mi ez már? Még jó, hogy apám lánya vagyok, és szinten mindent érzelmi alapon közelítek meg... a racionalitás, a logika nem az én területem, az egyszer biztos. Soha nem is volt az. Az érzelmek viszont annál inkább. Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy a Süveg a Hugrabugba osztott be. Bezzeg apa, és a nagyszüleim nagy szemeket meresztettek, mikor kiderült, hogy a sárga-fekete borzoknál leszek, és nem a Hollóhátban, ahogy tették azt ők, generációkra visszamenőleg. Na igen, megtörtem a hagyományt... de őszintén szólva egyáltalán nem sajnálom. Hogy néha harsány, hangos, esetenként idegesítő vagyok? Hogy tudálékos lennék - ami, megjegyzem, eléggé hollóhátas tulajdonság -? Hogy a húgom és az öcsém elneveztek Nagyokos Kisasszonynak, mert valahogy megéreztem, mivel tudok a legtöbbet segíteni valakinek...? Na és akkor mi van? Mostanában már szinte fel sem veszem. Gyakran ugyanis egy kedves szóval többet érünk, mint akármilyen nagy eszmefuttatással - ezt még mindig mindig nem sikerült apa konok kobakjába vernem, pedig Merlin a tanúm rá, próbálkozom én is, meg anya is. De legalább Jessy és Nathan hozza az elvárt normát, mert mindketten a Hollóhátba kerültek, így  újabb két okostojással bővült a család. Mondjuk nem szeretném, ha csak a könyvek fölött görnyednének, és nem élveznék ki a fiatalság varázsát. De csak van annyi sütnivalójuk maguktól is, hogy rájönnek, élni is kell, nemcsak tanulni. Mert fontos a könyvek nyújtotta tudás, de van, amit csak az életből, a tapasztalatainkból tudunk megtanulni. Meg az állatoktól. Mert bizony tőlük is rengeteget tudunk tanulni - ezért is tanultam ki az animágiát, ami már egész sor szorult helyzetből mentett meg. S hogy még mennyitől fog? Az még a jövő zenéje, de a kalandozó kedvemet ismerve valószínűleg még jónéhánytól. Na nem mintha bánnám, hiszen imádom a levegőt szelni fecskeként, mert ilyenkor érzem, hogy élek. Ilyenkor, és akkor, amikor valakinek segítek. Mert nekem a segítségnyújtás a lételemem. Ezért is tanulok pszichomágia szakon, hogy aztán követhessem a szívem szavát, és minél több embernek segíthessek. Hogy egyedül, vagy akkor már lesz mellettem valaki, akire számíthatok, s akit én magam választottam magamnak társul? Még nem tudom, de idővel ez is kiderül. Egyszerre egy lépés, hiszen így is elég hosszú és rögös ez az út, ami előttem van. De abban biztos vagyok, hogy megéri. Mert mindig megéri segítőkezet nyújtani valakinek - akár kéretlenül is.

Hogy hogy nézek ki? Na, ez egy olyan kérdés, ami talán még egy átlagos varázsló, boszorkány esetében is felvetne bizonyos pontosító kérdéseket. Egy metamorfmágus esetében pedig egészen biztosan. Az, hogy hogyan is nézek ki, az nagyban függ az aktuális hangulatomtól, érzelmi állapotomtól. Néha még én sem tudom, éppen milyen fejjel fogok megjelenni egyik-másik helyen. Azért persze igyekszem megmaradni valami rendes, megszokott színnél, amivel nem keltek túl nagy feltűnést az Akadémián se. Úgyhogy általában hosszú, barna hajfürtjeim vannak, amiket leginkább kibontva viselek. Néha a barna átvált sötétkékre, szinte már-már feketébe hajlik. A szemem általában kék színben pompázik, de néha átváltom barnába, bár ez egészen véletlenül is meg szokott történni. Ruhák tekintetében a "kényelmes a legjobb" elvet követem, de még így is leginkább farmert és valami kényelmes, mégis jól kinéző felsőt hordok.