Harry James Potter

Kedves Anya és Apa!

Nem igazán tudom, mi is visz rá most arra, hogy mindezt leírjam. Tudom, hogy úgysem küldöm el sehová sem, úgysem kapja meg senki, és mégis... mégis leírom. Talán azért, hogy kiírjam magamból és ezzel is jobb legyen, legalább egy kicsit. Fogalmam sincs.
Az idő telik, talán túl gyorsan is. Szinte repül. Néha úgy érzem, hogy ha lehunyom a szemem, aztán újra kinyitom, vagy egyet pislogok, akkor máris évekkel, de legalábbis hónapokkal később vagyunk, mint pislogás előtt. Ugyanakkor tudom, hogy csak néhány pillanat telt el. Mégis, van, hogy néhány pillanat is rengeteg időnek tűnik. Akkor hogy ne tűnne rengetegnek mindjárt négy évtized? Négy évtized… még kimondani, sőt, rágondolni is szörnyű. De tény, hogy rengeteg dolog történt velem, velünk. Egyesek akaratunktól függetlenül mentek végbe, másokat szándékosan tettünk vagy mondtunk.
Az egész élet egy nagy küzdelem. Tetszik, nem tetszik, ez van, és az embernek két lehetősége van. Pontosan: megszoksz vagy megszöksz. Én pedig már életem legelején megszöktem a Halál karmaiból. Illetve pontosabban fogalmazva: apával együtt megszöktettetek a Halál karmaiból. Azóta pedig folyamatosan menekülök előle, bár néha épphogy csak sikerült elkerülnöm a korai halált. Pedig nem kerestem a bajt – a baj talált meg engem… de folyamatosan, fáradhatatlanul. Szerencsére nem kellett, és mai napig sem kell egyedül küzdenem. Ugyanis mellettem van az első roxforti napunk óta legjobb barátaim, Ron és Hermione… a hármasunk pedig szép lassan, fokozatosan kibővült egy nagy csapattá, akikkel öröm együtt küzdeni – habár néhányuk sajnos már nincs közöttünk. Na és persze ti is mellettem vagytok, még akkor is, ha ténylegesen nem lehetünk már együtt. Az évek során rengeteg kalandban volt részünk egyenként, de együttesen is. De van valami, amivel csak egyedül nézhetünk szembe: saját magunk és a félelmeink. Az aggodalmaink. Az esetleges sztereotípiánk és ellenérzéseink. Márpedig abból valószínűleg mindenkinek van, még ha nem is vallja be. Nekem ez már a Beosztáskor gondot okozott, de szerencsére a Süveg figyelembevette, hogy mit is szeretnék. Most, felnőtt fejjel már teljesen máshogy állok ehhez a kérdéshez, és igyekszem a gyerekeimnek is ezt az irányt mutatni. Nem a ház teszi a varázslót vagy boszorkányt. Nem az számít, melyik házba kerülsz, az számít, milyen ember is vagy tulajdonképpen, és hogy légy hűönmagadhoz és az elveidhez. Ha valamit, hát ezt biztosan át tudom adni a gyerekeknek – és semmi probléma, vagy kivetnivaló nincs abban, hogy a három gyerek három különböző házba került. Annak ellenére, hogy Albus idegeskedett miatta, hogy mi lesz, ha a Mardekárba kerül. Mi lenne? Semmi. Akkor is ugyanúgy fogjuk szeretni, mintha Griffendéles lenne.
A gyereknevelés többi része viszont sajnos nem megy ilyen könnyen, egyszerűen. Habár én gyakorlatias embernek tartom magam, a gyerekek terén, apaként mégsem mondhatom, hogy nagyszerűen, hiba nélkül teljesítek. Pedig lett volna, meg van is rá lehetőségem bőven. Mindig szerettem volna egy nagy, boldog családot – jó, megelégedtem volna a boldog családdal is. Aztán amikor végre összejött, és megszületett James, akkor szégyen, nem szégyen, de kissé bepánikoltam, hogy mit is fogok kezdeni a helyzettel. Igyekeztem nem mutatni Gin előtt, de valószínűleg észrevette, akárhogy is próbáltam nem mutatni, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Ezzel talán még nem is lett volna akkora baj, mert szerintem minden újdonsült szülő bepánikol valamennyire, mikor belekerül egy ismeretlen szituációba. Na de hogy Albus és Lily születése után is „lebénuljak”, az már nem járja. Pedig pontosan ez történt. Jó, valamennyivel jobban vettem az akadályokat, mint először, de még mindig nem vagyok a helyzet magaslatán. Nem, ez még most is inkább Ginny „birodalma”. Szerencsére neki működnek az anyai megérzései, úgyhogy legalább egyikünk normálisan működik ezen a téren. Apa, segítség! Hogy kell jó apának lenni? Ezt miért nem tudtad átadni, mint a kviddicshez való tehetséget? Lehet, hogy pont emiatt dolgozok egyre többet és többet? Hogy úgy érezzem, legalább az élet egyik frontján jól teljesítek? Nagyszerű kérdés, csak azt tudom, hogy tényleg egyre többet dolgozom. Emiatt pedig egyre fáradtabb vagyok, és egyre inkább úgy érzem, hogy ha így folytatjuk, de leginkább én, akkor ennél is távolabb kerülünk egymástól Ginnel. Tényleg meg kellene találnom az egyensúlyt… csak még nem tudom, hogyan.
Jut eszembe: munka. Fentebb azt írtam, hogy nem kerestem a bajt, a baj talált meg engem? Hát, ez azóta megváltozott. Ezen a területen egészen biztosan. Aurorként tudatosan keresem a bajt – azzal a feltett szándékkal, hogy ezzel megakadályozzam az esetleges későbbi problémákat. Nem, nem épp a legveszélytelenebb szakmák egyike, de egyáltalán nem bánom, hogy ide sodort az élet. Sőt! Itt tényleg önmagam lehetek, és tehetek a jövőért, a szabadságért, és a békéért. Azért, hogy a gyermekeink generációja már békében, gondmentesen élhessen, és ne kelljen folyton a hátuk mögé nézniük, azt figyelve, hogy honnan leshet rájuk az esetleges veszély. Persze, itt is megvannak a gondok, konfliktusok, mint mindenhol. Esetemben leginkább Malfoy jelenti a problémát, bár mióta Albus és Scorpius legjobb barátok, azóta mi is elástuk a csatabárdot. Legalábbis mindent megteszünk ennek érdekében. A másik problémaforrás Hermione, és az ő papírhalmai. Na igen… én, meg az iratok. Már Roxfortban is sokkal jobban szerettem a dolgokat gyakorlati oldalról megközelíteni, mint mindenféle beadandót körmölni… és ez máig sem változott. A papírmunka monoton, és rengeteg időt igényel, de a legnagyobb veszély, ami az íróasztal mögött ülve fenyeget az az unalom. Na meg a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban leborulhat a nagy kupac irat, és agyonnyom. De ez van, az aurorparancsnokok élete sem fenékig vajsör. Egyáltalán nem panaszkodom, de néha elég erős késztetést érzek rá, hogy áttestáljam Hermionéra a papírmunkát, ő mindig szeretett írni. És nem, az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy talán meg kéne csinálnom, és nem lenne több gondom vele. De persze a Főnökasszonynak nem mondok ellent, ahhoz még én sem vagyok elég bátor. Ahhoz képest, hogy rengeteg energiámat felemészti a munka, bármennyire is szeretem, mégis nagyon rosszul alszom. Főleg mostanában. Gyakran csak forgolódom, vagy álmatlanul nézem a plafont, hallgatom Gin egyenletes szuszogását és gondolkozom. Gondolkozom mindenfélén. Azon, hogy mi lett volna, ha minden máshogy alakul, már a roxfortos időkben, és azon, hogy mit kellene tennem, hogy jobb apa legyek, és visszataláljunk egymáshoz Ginnyvel, rendbehozzuk a dolgainkat. Mert tudom, hiszem, hogy még nincs minden veszve. Addig nem, amíg együtt vagyunk. Vajon sikerül? Sikerül elég jó társnak, férjnek, apának lennem, úgy, hogy közben a munkámban is helytállok? Őszintén szólva nem tudom… de egy biztos: mindent megteszek, hogy sikerrel járjak. Remélem, nektek sem okoztam, okozok nagy csalódást, és legalább egy kicsit büszkék vagytok rám. Rám, és a családunkra.

Szerető fiatok, Harry

Fekete, göndör, szinte állandóan kócos, homlokomba lógó fürtjeim vannak. Nem panaszkodom, mert legalább eltakarják a villám alakú sebhelyemet - persze, mindenki tudja, miért is van ott a heg, de legalább nem bámulják, és már az is valami. Fehér, majdhogynem sápadt bőröm és zöld szemem van - ez utóbbiról elég sokszor hallottam életem folyamán, hogy anyától örököltem őket. Na és persze az elmaradhatatlan szemüveg is itt van, bár a rossz látásomat valószínűleg apától örököltem, legalábbis amennyire képek alapján meg tudom ítélni - és kifejezetten hátráltató tényező tud lenni a szemüveg, az egyszer biztos. Illetve rövidet ugyan, de szakállat is növesztettem az évek során. Ez annak is köszönhető, hogy lassan borotválkozni sincs időm, annyi dolgom van - vagy csak néha lusta vagyok. De könnyebb a munkára fogni az ilyesmit.
Öltözék tekintetében leginkább a kényelmeset szeretem, de munkába legtöbbször ingbe-zakóba járok. Elvégre nem mindegy, hogy néz ki az ember, bármennyire is nem szeretek kiöltözni. Ami kell, az kell.