Sam Rhys

Ha valakivel, hát vele könnyű megtalálni a közös hangot, ha valakire, hát rá lehet számítani, mikor a tilosba készülsz, de jobb szeretnél társaságot magad mellé, ha valaki, hát ő meghallgatja a problémáidat, pedig azt hihetnéd, harsánysága képtelenné teszi erre.
Nem ítélkezik, főleg nem ismeretlenül, de megmondja, ha nem ért egyet veled, különösen, ha a véleményét kérdezed.
Titkaid nála biztonságban vannak, nem fogja kiadni őket senkinek, semmiért, de biztos lehetsz benne, hogy tudtodra adja, ha véleménye szerint nem sokáig kellene azt magadban tartanod.
Foggal-körömmel védi azt, ami és aki az övé. Legyen szó tárgyról, családtagról, háziállatról vagy éppen barátról.

Időnként mindenben, amit mások általában jó tulajdonságnak mondanának, átlép egy határt és segítőkész barát helyett egyből idegesítő alakká válik. Igyekszik elkerülni ezt, de van, hogy észre se veszi, hogy már megint csinálja.
Van, hogy túl zajos, túl lelkes, túlságosan beleüti az orrát mások dolgába. Van, hogy nem veszi komolyan, amit kellene, hogy viccet csinál abból, amiből nem lenne szabad.
Időről-időre magába fordul, elzárkózik, álarcot ölt, csendessé, megközelíthetetlenné válik, aztán, mintha mi se történt volna, néhány nappal később újra önmaga. Soha, senkinek nem árulja el, miért történik ez, hiába faggatják.
Egyesek szerint túlságosan is könnyedén veszi a meleg témát.Elmondásuk szerint nem zavarja őket a másság, de jobban örülnének neki, ha nem fogná meg aktuális barátja kezét, nem ölelné meg és főleg nem adna csókot neki, még az arcára se.

Arcán széles vigyorral vágtat végig a pályaudvaron, egyenesen a fal felé, amit azóta szeretne átlépni úgy, hogy maga előtt tolja saját kocsiját, mióta bátyja elsős lett. Most pedig eljött végre a várva várt nap.
- Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! – skandálja boldogan, fel-le ugrálva, s két kézzel integetve szüleinek és testvéreinek, akik elnéző mosolyok széles skálájával arcukon igyekeznek utána, mielőtt még elkeveredne nagy boldogságában. Mindenki más is megbámulja, ki hasonlóan elnézőn, míg mások inkább helytelenítőn fintorogva, de bármit is gondoljon róla a környezete, nem tudja visszafogni örömét és ha őszinte akar lenni, nem is akarja. Hiszen végre elkezdheti élete egyik legnagyobb kalandját.


- Anya? Apa? – terrorral telt szemekkel, egész testében remegve fordul körbe. Nem lát mást, csak fákat, azoknak is épp csak a sziluettjét a telihold halovány fényében, mi nehézkesen átküzdötte magát a sűrű lombkoronák között. Ellenben hallani túl sokat hall, s egyetlen zajt se tud hová tenni. Állatok? Emberek? Vagy pusztán a szél?
Kétségbeesetten tekint körbe, kiutat, ösvényt, megoldást keresve, de nem tudja, hol van, merről érkezett, merre kéne mennie. Valahonnan a közelből halk morgás üti meg fülét. Ide-oda kapkodja tekintetét a fák között, remélve, a hang gazdája csupán egy apró, védtelen állat, ami jobban fél tőle, mint amennyire ő.  Pillanatokkal később azonban nehéz léptek zaja töri meg az erdő egységes zaját, összetörve utolsó reményeit is.
- Anya? Apa? – suttogja maga elé, indokolatlanul reménykedőn, az utolsó másodpercig bízva abban, csak az elméje játszik fele, hogy nincs semmi veszélyes a közelben, hogy valójában nincs is olyan messze a tábortól, hogy a szülei nemsokára itt lesznek.
- Anya? Apa? – hangja megremeg, karjaival átfonja mellkasát, megadva a védettség illúzióját, azt képzelve, szülei védő ölelése fonja körbe, ahol nem árthat neki senki, még a fák között felbukkanó sötét, fenyegető sziluett se.
- Anya? Apa? – ajkai némán formálják már csupán a szavakat, könyörgőn, reménykedőn. Szemei sarkába könnyek gyűlnek, elhomályosítva látását, de még így is ki tudja venni a földtől elrugaszkodó, felé lóduló, nehéznek, hatalmasnak tűnő testet. Kétségbeesett sikolya messzire száll, de nincs eszméleténél elég sokáig ahhoz, hogy megtudja, a vadállaton kívül hallotta-e valaki a hangját.


- Mi lenne, ha..
- Nem! – mordul fel, meg se várva, hogy édesanyja befejezze a kérdést. Tudja, mit akar, annyiszor átrágták már a témát oda-vissza, hogy kívülről fújja családja összes tagjának minden érvét. Tisztában van azzal, hogy valahol igazuk van, de nem érdekli. Nem fog elbújni, nem fog kihagyni egy évet, mert túl ostoba volt ahhoz, hogy gondolkozzon cselekvés előtt. Ami történt, megtörtént, nem fog elmúlni, örökre vele marad és el kell jönnie a pillanatnak, amikor folytatnia kell az életét. Miért ne kezdhetné el akkor most? Fél. Persze, hogy fél. A lebukástól, a lesajnáló, rémült vagy undorodó pillantásoktól, de azzal, ha otthon marad, csak tolja maga előtt a problémát, nem oldja meg. S hát mégiscsak griffendéles lenne, vagy mi a fene, márpedig nem véletlenül.
- Kérlek, menni akarok – már nyugodtabban sóhajtja kérését a jelenlévők felé, s hiába kap szomorú mosolyt és ellenző fintort, tudja, ezt a csatát megnyerte. – Írok, ha bármi van – teszi hozzá még, bevetve legnagyobb fegyverét. S bár hiába használja most ezt, hogy a saját malmára hajtsa a vizet, nem hazudik, valóban jelentkezni fog, ha úgy érzi, itthoni segítségre van szüksége.


- Helló – arcán széles vigyorral, annak biztos tudatában, hogy pillanatokon belül melegebb éghajlatra küldik, huppan le a random kiszúrt srác mellé. Nem ismeri Őt, mármint látásból biztosan, hiszen nagyjából egykorúnak tűnnek, de kétségkívül nem ugyanabban a baráti körben mozognak. Abban mindenesetre biztos, hogy a fiú felismeri Őt, végül is tavaly elég nagy port kevert a vallomásával. Végtére is, ha valamit tudatni akar az egész iskolával, akkor az a minimum, ha azt nagyban, látványosan teszi.
- Hogy van a nővéred? Mit gondolsz, jár épp valakivel? – várakozón pislog, mosolya nem szelídül, a válasz hallatán se, habár biztos benne, a szélén azért megremegett meglepetésében.

Valahogy így kezdődött, s azóta, amikor csak kiszúrja Alexandert a  tömegben, egyből ki is használja a lehetőséget, hogy szóba elegyedjen vele. A probléma mindössze annyi, hogy valamilyen rejtélyes átoknak köszönhetőn, minden egyes alkalommal szóbakerül a testvére, akihez nem csak hogy nem vonzódik semmilyen módon, de még csak azt se tudja, pontosan kiről is van szó. Pedig annyi mindent szeretne mondani, annyi mindent szeretne megtudni, aminek semmi köze a lányhoz, arról már nem is beszélve, hogy éppen a fiú az, akinek udvarolni igyekszik. Kétségtelen azonban, hogy ezen törekvése messze van a sikerestől, sőt, abban is biztos, Alexnek még csak halvány sejtelme sincs róla, hogy Ő az érdeklődésének tárgya. Csinálnia kell ezzel valamit, helyre kell hoznia a kezdeti félreértést, méghozzá minél hamarabb, de fogalma sincs, mégis mit mondhatna. Mégse kezdhet legközelebb azzal, hogy, helló, bocsi, hogy eddig nem említettem, de meleg vagyok és te jössz be nekem, nem a nővéred. Vagy igen?

Alakja, korának megfelelőn, félkésznek látszik. Törzséhez képest végtagjai túl hosszúak, mozgása, ennek köszönhetően, időnként esetlennek, viccesnek ható, de, lévén szinte mindenki hasonló problémákkal küzd, társai közül ezzel nem tűnik ki. Magasságával ellenben igen.
Piszkosszőke haját hátrazselézve viseli, világoskék szemei kiválóan mutatják érzéseit, elég csak egy kicsit közelebbről megfigyelni őket.
Stílusa az iskola falai között kevésbé mutatkozik meg, de, aki a szünetek idején is veszi a fáradtságot, hogy találkozzon vele, megtudhatja, hogy bár a kényelmet helyezi előtérbe, messze többől áll a ruhatára, mint néhány pulcsi és melegítőalsó.