Gilderoy Lockhart II

Anyám szerint szétszórt vagyok és figyelemzavaros. El akart vinni pszichomágushoz, de azt is kiborítottam, így sosem kaptam semmi papírt róla, hogy ne lennék teljesen százas. Azt is mondta, hogy sokra fogom vinni és beteljesítem apám sorsát, akinél még sokkal többre vagyok hivatott. Nem látom nagy bóknak.

Apám szerint a legnagyobb rajongója vagyok, ezért megváltoztattam a nevem az övére.

A feleségem szerint bolond, idegesítő és túl sok vagyok. Azt nem tudná megmondani, hogy ez pozitívum vagy negatívum, mert bár az utóbbira szavaz mindig, nekem nem esik nehezemre felhívni a figyelmét rá, hogy mégis hozzám jött feleségül. Azt hiszem, ezáltal valami csak szerethető bennem, ahogy én is nagyon szeretem őt. Bármit feladnék érte, az életemet is.

A fiam szerint szégyellnivaló vagyok, bár apámról is ez a véleménye, amit nem csodálok. Teljesen jogosan mondja ezt, mert minden lehetőséget megragadok rá, hogy kínos helyzetbe hozzam, mert egy hozzám hasonló apának csak ez lehet a célja a gyerekeivel. Azért nagyon büszke vagyok rá és ezt nem restellek elmondani neki.

A lányom szerint egy bálvány vagyok... vagy bárány, néha nem értem, miről beszél, mert előszeretettel motyog. A legnagyobb boldogságom, hogy ennyire szeret és ennyire sokra tart, ráadásul semmi rosszat nem lát bennem. Ő a legnagyobb rajongóm, én pedig az övé.

A barátaim szerint hatalmas arc vagyok, aki néha túl sokat füvezik és soha nem találja meg a határokat. Ha bármi elképzelhetetlen, részeg hülyeségről van szó, én vagyok az első, aki felé fordulnak, mert tudják, hogy megteszem. Elég csak annyit mondaniuk, hogy "ha mered". Egyébként bármikor, bármiben számíthatnak rám.

A kollégáim szerint tehetséges vagyok, remek ruhákat és jelmezeket tervezek és készítek, igazán fordíthattam volna a figyelmemet erre, ahelyett, hogy pokollá teszem az életüket. Pedig esküszöm, hogy jó főnök vagyok, csak ők nem veszik észre.

A hallgatóim szerint egy sültbolond vagyok, teljesen kettyós, ráadásul a pletykák kedvenc alanya. Soha nem tagadom egyiket sem, bármennyire lehetetlenül hangzanak, én akkor sem cáfolok rájuk. Meglehetősen szórakoztató, ahogy ezekről beszélnek. Egyébként rémes tanárnak tartanak, mert ha valaki tehetségtelen és unalmas, azzal közlöm és kivágom a tanszékről. Más tanszékek esetében nem érdekel ennyire a sorsuk, velük kedvesebb vagyok.

Szerintem fasza csávó vagyok.

Hatalmas, zajos átrium, tele tehetséges, ifjú varázslókkal és boszorkányokkal. Néhány a többinél is sokkal nagyobb reménység, jópáran pedig már most fél lábbal a bukáshoz közel álltak, hiába volt ez még csak az évnyitó ünnepség. A felsőbb évesek elég szellősen voltak, de a gólyák mind végtelen lelkesedéssel foglalták el az tanári pódiumhoz legközelebb lévő asztalokat. Még nem tudták, mi vár rájuk.
Gilderoy Lockhart felállt, Sonorus bűbáj segítségével felerősítette a hangját, hogy a legtávolabb ülők is hallják évnyitó beszédét. Elcsendesedik az épület, jobb oldalán a felesége, Hester felsóhajt. Ő már tudja, mi következik.

Kedves hallgatók, kedves kollégák! Köszöntelek mindannyiótokat a tanév első napján! Nagyon örülök, hogy ilyen szép számmal eljöttetek, hiszen itt annyi lehetőség van az ismerkedésre. Kedves gólyáink, titeket külön üdvözöllek köreinkben, biztosan nagyon új még nektek ez a hatalmas tér, ez a rengeteg hallgató és a sok ismeretlen arc. Megígérem nektek, hogy remekül fogjátok érezni magatokat itt, rengeteg tudást szereztek majd, barátságokat köttök és ki tudja, talán házasságot is. Úgy emlékszem a saját első évnyitómra, mintha csak tegnap lett volna...

Mintha csak varázsütésre történne, a legtávolabbi sorokból halk papírzörgés egyéb zajok hallatszanak. Néhányan keresztrejtvényes füzetet vesznek elő, mások vázlatfüzetet rajzolni, akad, aki olvas, egy lány a sarokban pedig kesztyűt horgol. A gólyák mindebből semmit nem vesznek észre. Gilderoy Lockhart sem.

Húsz évvel ezelőtt éppen ilyen lelkesen és naivan ültem itt én is. Nekem szerencsém volt, a gólyatábor akkor még a nyár közepén megtartásra került, nektek csak a következő héten lesz, mindenesetre én már sok társamat ismertem ekkor. Nagyon boldog voltam, hogy bekerültem a szakra, ami oly' nagyon érdekelt, barátokat is szereztem, olyan volt, mintha az egész világ az enyém lenne. Így is volt. Ezt jegyezzétek meg jól, mert ezek lesznek a legfontosabb évek az életetekben, amit itt az akadémián töltötök, hiszen nem csak a jövőtöket határozzátok meg, de saját magatokról is rengeteget tanultok. Én is sokat változtam ezekben az években. Nagyon fontos volt számomra az, amit tanultam, persze egyszerűbb is akkor, ha az embert érdekli, amivel foglalkozni akar. Az első két évem úgy repült el, hogy szinte észre sem vettem, mégis megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam.

Vékony, hosszú ujj váj bele Gilderoy Lockhart oldalába. A felesége az, próbálja elcsendesíteni, de sikertelen. A férfi meg sem rezzen. Néhány harmadéves hallgató, akik eddig feszülten figyeltek, zúgolódni kezdenek. Az egyik leállítja a kezében lévő stopperórát, a második egy öreg pergamenre lefirkant valamit, minden bizonnyal a kijelzőn lévő számot. Strigulát is húz, ami később többször is újra megtörténik. Egy bökés, egy időjelzés és egy strigula.

Az utolsó évem volt a legcsodálatosabb. Kitárult előttem a világ, tudtam, hogy amint év végén kiteszem innen a lábam, soha többet nem nézek vissza és azt kezdek magammal, amit akarok. Sok tervem volt már akkor. A nyáron, a gólyatáborban, ahol immáron harmadszorra vettem részt, ezúttal mentorként, megismertem azt a személyt, akiről tudtam, hogy a legtöbbet fogja jelenteni nekem hamarosan. Igaz, akkor még nem így állt a helyzet, mondhatni ki sem állhatott engem, hála a nem túl kedves megnyilvánulásaimnak felé. De hát mentor voltam, az volt a feladatom, hogy minél jobban megnehezítsem a gólyák életét. Persze lehet, hogy nem kellett volna kifejezetten rá fókuszálnom minden remek viccemet, mint például a fogkrém kicserélését a samponnal és bezárni a faházba egy tengernyi tücsökkel, de... végül nem lett annyira rossz vége. Igaz, hogy a tábor végén csúnya átkokat kaptam érte, ahogy a tanév folyamán többször is, de a végzősök báljára már őt vittem magammal. Életem legboldogabb napja volt.

Hester Lockhart arckifejezése nem erről árulkodott. Neki valószínűleg nem az volt élete legszebb napja, ahogy a mai sem.

Elhagytam az akadémiát, remek eredményekkel és elhelyezkedtem egy kisebb szabászatban, ahonnan hamarosan feljebb is léptem és egészen jó nevet szereztem magamnak. Látjátok? Nagyon sokat ér a tehetség és a kitartás. Hamarosan meg is házasodtam, azzal a nővel, aki pár évvel korábban még meg akart ölni, nem sokkal később pedig a karomban tarthattam a kisfiamat. Az akadémia nagyon meghatározó egy ember életében, az én példám tökéletes erre. Azóta két gyermekem is van, egy csodás feleségem, és amikor meguntam a tervezést, visszatértem ide tanítani, hogy magamhoz hasonló, reményekkel teli fiatalokat segíthessek előre a szakmában, de akár a magánéletben is. Most pedig... nos, itt vagyok, rektorként, tanárként, és ugyanezt ti is elérhetitek.

Gilderoy Lockhart széles mosollyal az arcán néz körbe. Néhány gólya az asztalt lefejelve aludt, mások döbbenten nézték, a horgoló lány befejezte a kesztyűt.

Jaj, elkalandoztam. A tanévet megnyitom, blablabla, mehettek utatokra.

Nagyon extra. Göndör, már javában őszülő haj, nagy, barna szemek, általában borosta vagy idétlen bajusz, változó, hogy normális vagy teljesen értelmezhetetlen ruhakollekció. De nagyon extra.