Szeretik, ha őszinte a mosolyom, mert az nagyon ritka és mégis, mélyről jön és sokak szerint szép. Nem túl férfias a szép mosoly és mégis, mert a lélek öröme, amiből nekem lassan aligha jut. De szeretik, hogy általában igazat mondok, vagy valami érdekeset, esetleg vicceset. Szeretik, ha hangosan olvasok, mert az tagolt, érthető, mintha meséket olvastam volna előző életemben is, pedig nem is tudják, mennyire utálom, mert elakadok néha vagy ki sem tudok mondani egy-egy szót. Azt mondják, hogy talán képtelen vagyok rosszat tenni, hogy sosem fogok senkinek sem ártani, sosem verek át senkit – pedig arra készülök, pedig talán bántom és ártok, legfőképp azoknak, akik várnak tőlem valamit. Ezeket elrejtem, ezek fölé emelem, hogy egészen jól tanulok, belemásztam a kviddicsbe is, mint őrző, ezt is szeretik, mert a kviddics örök. Lojális, nevetés, jó hallgatóság, valahol a szelídség és mégis, valamiféle erő, amelyet mind a név, mind én hurcolunk. Se nem a legjobb, se nem a legrosszabb, szeretem az aranyközéputat, szeretném az egyenes utat is, de kerülnöm kell. Szeretem a képzeletet, a mágiát, amely átjár, szeretnék elérni egy olyan célt, amely örömmel tölt el. Mégis, reális vagyok – még ha az szomorú is valahol – és kreatív, bár a művészetekhez nem értek, csak csendben csodálom, ahogy teszik. Valahol kicsit egészségesen irigy vagyok ebben a testvéremre és ezért csodálom. Nem tagadom meg, hogy szeretek és szeretnék szeretni, hogy van az udvarias felem, meg a társasági, bár ez utóbbi kicsit speciális. Szeretik azt, hogy nem vagyok olyan, mint a legtöbb pasi, hogy kapura hajtok, gólokra és összetört szívekre. Hogy velem tudnak beszélni – bár a női dolgok nagy részét nem értem, na – és a legtöbb mókás, vagy érdekes dologra vevő vagyok. Sok időmet töltöm ki emberekkel, mert legbelül egyedül vagyok és várok valakire. De ők azt hiszik, szeretik, hogy én mindig ott vagyok valahol és nekik. Szeretek beszélgetni, megismerni, történeteket hallani. Addig sem a sajátom van a fejemben. Másokra figyelni könnyebb. Ha azt kérdezed, egy szobában, amelyben sokan vannak, hol állnék, azt mondanám, nem a falnál, de nem is középen. Valahol a szélén, ahol már kényelmes a távolság, de még mindent hallok.
Ami zavar bennem másokat
Nem szeretik, amikor csendben vagyok, otthon főleg nem, mert a csend azt jelenti, megint nem vagyok hajlandó beszélni. Hogy alapvetően, mintha kilépnék az iskolából, bezárnék minden kapuk és senkit sem engedek be rajta, még az ablakon sem kukucskálhatnak, semmit sem. Nem szeretem, hogy hazudnom kell, hogy olyan gondolatok kavarognak bennem, amelyek rosszak; hogy félek, rettegek egyszer megnyílni, úgy igazán, amely számít és ezzel mindent romba döntök. Nem szeretek a jövőre gondolni, mert lehet nem olyan jó az, mint ami lehetne. Nem kedvelem a támadó, gonosz embereket, mert velük olyannak kell lennem, aki hangos, ripacs és aki támadni is kész, vagy védekezni. A negatív dolgok annyira nem bántanak, nem mindig gonosz az, csak a legtöbb nem érdekem, kicsit felszínes vagyok a legtöbb kapcsolatommal, sok mindent veszek negatív és támadó jellegnek, ha épp nincsenek jó napjaim. Mert akadnak. Nem szeretem a kettősséget magamban, mások nem szeretik, amikor kocsis módjára beszélek, amikor motiválatlanul bámulok előre. Nem szeretik a valóságot, nem szeretem nagyon magam sem. Haragtartó vagyok valahol, de nem bosszúálló. Lámpalázas és amúgy, eléggé naiv és befolyásolható. Hogy néha csak a szememnek hiszek és ami mögötte van, az... Nehezen kezelem a nagyobb változásokat, a barátok elszakadását és úgy magát a hiányt. Nem hiszem, hogy ezektől rossz lennék, attól távol állok. Csak... más, mélyebb, kicsit árnyaltabb. De jól színészkedem, és ez megtévesztő. Még magamnak is. Rágom a körmöm, csámcsogok, néha motyogok álmomban, ropogtatom az ujjaimat, tagjaimat. Hogy pár apróságot még idefűzzek. Ezeket nem kedvelik, csak elfogadják. Mit nem szeretek igazán? A tükörképem. Önmagam.
Életem története
Egészen kicsi voltam, a kilincs még a fejem fölött volt bőven, amikor még csendben figyeltem, ahogy a szobában, ahova nem volt szabad menni, dolgozott. Görnyedt az asztal fölött, mindig volt valami és én csendben figyeltem, nem zajongtam, vágtam játékot a falnak vagy repültem keresztül miniseprűvel. Csak néztem, aztán mikor észrevett, fáradt tekintettel figyelt és terelt ki, hogy nem ér rá, hogy ne zavarjam. Pedig nem akartam, csupán nézni, mert ennyi jutott nekem belőle mindig, mielőtt rohantam anya után, mert eszembe jutott, hogy nincs a közelemben. Nekem ennyi jutott belőle, hogy nézhettem, pergamenillat és tinta, por, a fa bútorok jellegzetes lakkillata, a szék nyikordulása és súrlódása, ahogy felállt és leült, vagy a penna sercegése. Néha akartam beszélni, megszólalni, hogy itt vagyok, hogy én is szeretnék, egyszer megtettem, utána nem mertem, pedig nem kiabált. Csak az elutasítás. Aztán már a kilincs fölé értem, amikor utolsónak tettem meg. Ott álltam, csendben, kezemben a kávéval, ami borzasztóan nem kávé volt, de én csináltam. Én, mágia nélkül, mert szerettem az illatát de nem tudtam, hogy kell, ezért csak meleg víz volt és kávézacc. A bögrébe néztem, ahogy lassan gőzölgött, ahogy szemcsék úsztak a felszínen, kavarogtak. Kimondtam, hogy apa, egyszer és nem jött válasz. A folyosón lévő kicsi asztalon hagytam a kávét, ahogy minden további próbálkozásom is. Sosem mentem oda többé, sosem beszéltem erről és arról sem, hogy míg ott álltam, olyan fontos ember akartam lenni, ő maga. Soha többé. Eltemettem.
Akkor sem volt ott, amikor a mágia megmutatkozott. Kicsit későn, mint ahogy beszélni is később kezdtem, úgy mindent, mert ugye a fiú gyerekek sokszor lusták, nincs semmi bajuk amúgy. A mágiám is lusta volt, a sövény az udvaron pedig haragos vörös levelekkel pompázott, mert épp valami miatt nagyon dühös voltam és veszekedtem a testvéremmel. Az volt az első és az utolsó, és persze az, amikor már anya aligha volt önmaga. Talán ő már készült arra, amit mi nem tudtunk, a jelek körülöttem mindig biztatóak voltak, csak sosem látta senki. Aprók, várták őket és szégyellősen mutatkoztak. De legalább jött. Viszont azt hittem, ott lesz, vagy anya, de mindenki elfoglalt volt, én pedig akkor már mérges. Végül az nyugtatott meg, akit épp megbántottam és végül megfogadtam, hogy sosem teszem többé.
Megkaptam a levelem, és a számat húztam. Nem azért, mert menni kell, hanem mert sosem volt körülöttem sok gyerek. Ez amolyan családi típushiba, itt minden megvan, a rokonság ritkán jön, nem úgy voltunk, mint a mugli gyerekek, hogy bedobva a játszótérre. Jártam én ott, csak sosem szerettem. Tartottam attól, hogy milyen lesz, mennyire megy, mennyire fogom én jól viselni, mert bár szerettem volna, sosem tudni, hogy végül mi sül ki belőle. Az Abszol út csodás varázsa sem vette ki ezt a fejemből, ahogy a sokadik próbált pálca csak még jobban stesszelt, mert azt hittem, már itt elbukom. De végül megtaláltuk egymást, rám szabták a talárt és bár kérhettem volna kisállatot, nem tettem, a választék nem nyűgözött le. Nem szeretem a madarakat, a macskák pedig túl szeszélyesek. Jobb volt így, az otthoni bagoly mindig idetalált, amikor meg kellett, használtam iskolait, bevallom, alig. Nem volt mit hazaírni, aki fontos volt, már ide járt, mindent tudott. A beosztásnak lehet nem örült annyira, kevesebb időt jelentett egymással, nekem azonban tetszett. Nem azok közé az éles vonalat közé kerültem, akiktől akaratlan vár el az ember dolgokat, hanem a háttérbe, nekem pedig ez kellett. Valahogy megnyugodtam, vagy nem is tudom. Amikor először ültem le a háztársaim közé, gratuláltak és fogadtak, elmúlt minden bajom, aggodalmam.
Noha az első repülés nem, de az első végignézett iskolai meccs meghozta a kedvem. Láttam én már előtte is, így viszont más, amikor reng alattad a lelátó a hangorkántól és az ugrálástól. Amikor csendben néztem egy ideig, majd azt sem tudtam ki csinálja, de megjött a hangom és üvöltöttem. Akkor írtam haza először, hogy szeretnék egy saját seprűt, amint lehetséges, hogy játszhassak. Első évben tilos, mire hazaértem, volt seprű és a birtok rejtekében gyakorolhattam. Sosem hittem a tárgyakkal való szeretetvásárlásban, mert annak semmi értelme, de ennek örültem. Legalább valami lesz, ha már a köpkőtől rosszul lettem, a varázslósakkot pedig nem is értettem. Azt már annál jobban, hogy ennyit tanulni lehetetlen és bár mindig figyeltem, elvégre bennem volt, hogy ne hozzak szégyent senkire, magamra, eléggé meredek lépcső volt. Azt hiszem. Az első vizsgáim valami katatón állapotban írhattam, mert ha megvernének sem tudnám felidézni, hogy voltam képes pennát fogni vagy épp bármit bemutatni. Lehet nem is én voltam.
Volt egy meccs, azt hiszem a harmadik, ahol azt hittem, felmondok. Valami iszonyatos idő volt, a gondolataim nem hallottam, nemhogy látni, akármit. Szerintem nem mérték fel jól, rég le kellett fújni, de továbbra is cikáztak és cikáztak, én meg vetettem magam a kvaff után, mert első körökben őrzőként voltam jelen, az akkori többit vétek lett volna lecserélni. Egy ízben megfejeltem egy háztársam seprűjét, csillagokat látva adtam el majdnem a labdát és az, hogy a besikerült a gól, nem lepett meg. Ketten estek ki, én meg mint valami lajhár, úgy csüngtem a seprűmön, mire végre feladták a küzdelmet. Elnapolták volna, vagy hagyták úgy, nem értettem, mert visszamerészkedtem a seprűre, hogy legalább a landolásom legyen kecses, ha már az előző megmozdulásom kabaré volt inkább. Lefele menet álltam meg, mert épp egy széllökés akart a halálba taszítani, vagyis inkább a griffendéles lelátóban állók ölébe, amikor valami koppant a fejemnek. Odakapva, a kis arany szárnyas lifegett ujjaim között, mert ez még neki is merész időjárás volt, csoda, hogy eddig nem vitte el egy erős áramlat. Én meg nem voltam fogó, csak jót röhögtem, hogy tessék, itt a 150 pont, de aztán becsületesen leérve, átadtam a tanárnak, azzal a szöveggel, hogy a zsebembe menekült a vihar elől. Kaptam egy széles mosolyt, meg egy jókora puklik a fejembe. A következő évben pedig, a villámkarrierem fogóként helyett, már hajtó lettem, azóta mintha jobban ügyelnének a viharra.
Negyedév második fele volt, amikor először csókoltam meg egy lányt. Valentin nap volt, kaptam tőle egy kedves kártyát és csokoládét, bár ezt nekem kellett volna, de én, mint addig minden semmit sem csináltam ezen a napon, mert vagy nem is voltam érdekelt vagy mint akkor, valóban nem érdekelt. Körbepillantottam, és rájöttem, nem volt gyerekkori szerelemem, sem amikor idejöttem, se sosem. És a csók... semmi. Nem történt semmi, csak egy kínos köszönés, majd elsiettem. Előtte is éreztem már, hogy amennyire megy minden, ahogy csak lehet, valami még sem jó velem. Mégsem jó bennem. Nem tetszett a csók, de nem undorodtam, fogalmam sem volt, hogy mit kellene ezzel kezdenem. Kidobtam mindent, elfelejtettem és onnantól kezdve gondolkodtam. Kerestem a válaszokat, miérteket, a fogalmam sincs érzés forrását. Aztán feladtam. Nem volt rá válasz, míg el nem ért az év vége. Akkor, valami isteni sugallat miatt kanyarodtam a folyosóra, ahol beleütköztem valakibe. Egyel felettem járt, rendszeresen kijárt az edzésekre, csere volt, néha be is állt, hogy együtt gyakoroljunk. Majdnem fellöktem, mert nekiesett a páncéloknak, én meg röhögtem, ahogy illik. Nem ilyen belépőre számítottam és ő sem. Nevetett végül, összeszedtük a leesett sisakot és könyveket, majd elköszönt. Röpke találka volt, nekem mégis a karomon állt az összes pihe az egésztől. És akkor megértettem, amikor lenyomtam a kilincset a teremnél. Utána néztem, ő pedig már sehol sem volt. Megértettem, hogy mindvégig azért szerettem az edzéseket, mert ott volt. Megértettem, miért nem érdekelt a csoki, a lap, a kedves csók. Miért nem érdekel senki. Mert csak ő érdekel. És én akkor olyan boldog voltam.
Az asztalnál ülünk, de nincs étvágyam. Noha semmi nem lett abból, amit beismertem magamnak, az sem, hogy bármit is elmondjak. Akárhányszor gondoltam rá, elkapott a rosszullét, nyitottam a számat, de végül iskolai dolgokról dicsekedtem. Vagyis csak soroltam őket, mert nem volt benne öröm. Elmúlt a vacsora, pár falat, a szobámba siettem. Még aznap éjjel átszöktem a testvéremhez, mert már nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel. Féltem, vele akartam aludni, mint valami kisgyerek, pedig felkeltettem. Aztán elmondtam. Olyan egyszerűen mint bármit, mégis, tőle féltem a legjobban. És végül a titkunk lett. Csak a miénk. Könnyebb lélekkel tértem vissza a kastélyba, de üresen. Már nem keresem, már nem örülök, csak lézengek. Egyszer meg akarom találni a helyem, de az nem most van, nem most lesz. Szeretném meglelni, legyen mégis a legnagyobb bajom az RBF. Ugye? .
Ha tükörbe nézek
Szőke hajam hullámos, félhosszú, nem szeretem túl röviden hagyni, megszoktam, hogy a szél belekap és a szemembe lóg, omlik, ha nedves. Szemem színe zöld, néha egészen sötét, biztos a fényviszonyok. Arcom ovális, akad egy-egy markánsabb vonal rajta, de alapvetően nem olyan maszkulin, bár nekem nem bánat és nem is nagyon foglalkozom vele. Akkor emelődik ki bármi rajta, mikor mosolyt engedek, olyankor arccsontom és a mosolygödör határozza meg. Azt mondják, legtöbbször bánatos kiskutya tekintetem van, vagy épp aki kaját akar kunyerálni, a legtöbbször azonban egész fénytelen. Szőkeségemhez szinte hozzátartozik a világos, fehér bőr, már-már kissé sápatag, az azokat borító anyajegyek és itt-ott fellelhető karcolások hege, amiket gyereknek vagy a kviddicstől szereztem. Nem nőttem még égimeszelőre, olyan 180 centi körül állok jelenleg és szerintem tovább sem nagyon megyek én ebben, épp elég. Alkatom átlagos, szálkás, mert látni rajta a sportot, bár utálom magam jellemezni, mert igazából nézz rám és ítélkezz. Nem viszek semmit sem túlzásba, szerencsére enni ehetek bátran, ez nem akadályoz semmiben. Öltözködésem az egyenruhán túl elegáns és kényelmes között mozog, kedvencem mindenféle tornacipő, épp milyen színvilágba öltöztetem magam. Sosem harsány, sosem hivalkodó, az alapszínek, azok kellemes árnyalatai. Nem kedvelem a sötét és fekete darabokat, maradok a szürke és a haloványan árnyalt. Csak annyi törődöm ezzel, mint amennyit kell és elvárható, nem vagyok hiú, hogy órákig tollászkodjak és bámuljam magam a tükörben.
Családom
Édesapám
Ő Levin Dolohov, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője, a tökéletes és mindig megnyerő szavakat hangoztató ember, aki előtt úgy néz ki, nincs akadály. Ő az apám és aligha ismerem azon kívül, amit láttat magából az emberek felé. Olyan, mintha idegen lenne és mégsem, mert tudom, mikor húzódik úgy a szemöldöke, hogy fáradt és ideges, mikor van jó kedve, de csak megfigyelni volt időm, megismerni sosem. Nagy és mély szakadék áll közöttünk, én anyás gyermekként messzebb voltam tőle, később pedig, ahogy értek bennem a dolgok, végleg elszeparáltam magam. Nem tudom, hogy direkt érdektelenség, vagy csak az események sorozata az egész, vagy bármi más, de egyelőre nem akarok lépni. Nem fogok lépni. Tartok és félek attól, hogy ha ő megismer engem, akkor nem azt fogja látni, amit akart, akar. Sajnálom, lehetne szép és jó, de sekélyes ez és mint valami protokoll.
Édesanyám
Daphne Greengrass, anya, nagyon hiányzol. Fáj, hogy elment, hogy elhagyott és vissza sem nézett, hogy nem néz vissza. Fáj, hogy nem fog már az életem része lenni. Caroline-al ellentétben én a mai napig szeretem és várom őt haza, bármi is történt, ugyan úgy elébe szaladnék és átölelném. De tudom, hogy nem fog megtörténni, soha már. Elment, kicsit vádolok mindenkit, hogy így történt, még magamat is, de reménykedem, hogy akárhol van, boldog.
Fiona Dolohov, a mostohaanyám. Nem a gonosz boszorka, mint akinek először hittem, látom, hogy apával boldogok és megértik egymást, nekem pedig ez rettentő zavaró volt eleinte. Most is néha, de azt hiszem megbékéltünk, valamelyest. Nem fogom sosem anyának szólítani, de nem csatázok vele.
Testvéreim
Caroline Dolohov, az egyetlen, aki annak lát, ami vagyok. Akivel soha, semmi körülmények között nem lesz rossz semmi sem. Mert míg sok mindenben különbözünk, nagyon nagy részünk közös - a vér és a lélek összeköt minket, az, hogy előtt nem kell megjátszani semmit, pontosan tudja, mikor van arra szükségem, hogy csak csendben ülve nézhessem, amit csinál, ahogy gyakorol, ahogy csak előad nekem valamit, vagy épp hosszan és mélyen beszélgetünk. Ő tud mindent, ami én, és engem ez tart egyben. Rettentően ragaszkodom hozzá és bár ő az idősebb, bármit megtennék érte. Akkor éjjel kettőkor ásni is, puszta kézzel.
Párkapcsolat
Az én sorsom, hogy bámuljam a lekváros üvegeket a polcon és bele sem kóstolhatok, nemhogy az üvegig jussal. Egyedül vagyok.
Apróságok
Amortentia
Menta, füstöt bukéval, kávéillat és a borsmentás kölni.
Mumus
Egy lángokkal teli szoba, amelyben a családom hangjai zavarnak be csupán, én pedig egyre apróbb vagyok a vádak alatt, míg végül megszűnök létezni.
Edevis tükre
Anya, mosolyog, ahogy néz bennünket. Én épp sikeresen túljutottam az utolsó lépcsőfokon, egy rezervátum van a hátam mögött, amelyben előkelő helyen állok. Mosolygok, ujjaim összefonódnak egy arctalan valakivel, aki nem nő, nem egy kijelölt feleség. De az enyém és én az övé. Hogy apa is ott áll, Carol mellett, megértik és nincs harag, minden olyan, aminek lennie kell. Ja, és van egy kutyám.
Hobbim
A kviddics. Sokat olvasok, főleg a lényekről, vagy épp csak valami, ami érdekes. Séta, kirándulás is jöhet ide, elrakom a csokibéka kártyákat és rejtvényt fejteni nagyon szeretek. Ha lenne türelmem, megpróbálnék rajzolni, de csak akkor teszem, ha lényegről van szó.
Elveim
Az, hogy ha valamit kitűzök, azt el is érjem, még ha nem is értek feltétlen egyet vele, vagy csapongok. Hogy amennyire tudok, őszinte legyek a világgal és jó, mert a karma olyan dolog, hogy visszaüt. Egyenes beszéd is lehetne, vagy épp a morális jóság, mindig helyesen dönteni. Az elvem, hogy valamelyest, teljesen önmagam maradhassak. De kifacsarnak.
Amit sosem tennék meg
Vallani apámnak, a rokonságnak. Nyilvános beszédet tartani. Hősködni, mint a múltban Potter. Nem menteném meg az égő házból a sebesültet, mert a tűztől félek, az égő fa illata azonban nagyon tetszetős. Sosem járnék többet jóslástanra, asztronómiára és ha tehetném, megetetném a bájitalkönyvem azzal, aki legutóbb csillagszórót vágott az üstünkbe. Sosem bántanék senkit akarattal, sosem akarok vért látni a kezeimen és ölni. Szerencsére ezek nagyon szélsőséges esetek.
Ami zavar
Az indokolatlan káromkodás. A vizes zokni. Ha hazudnak nekem - még ha én el is titkolok dolgokat -, az otthoni légkör és tudat, hogy a vizsgák léteznek, kellenek. Zavar a lufi, fog, bármi nyikorgása, a kellemetlen budiszag és ha eltévedek. Akár fejben. Zavar, hogy más vagyok és ezt képtelen vagyok közölni a világ felé.
Ami a legfontosabb az életemben
A testvérem, mert ő megérdemli, hogy mindenki elé helyezzem. Őt követi a baráti kör, ami számomra szűkös és ők sem tudnak semmit, de attól még számítanak és szükségem van arra, hogy legyenek. A tanulás is, mert akkor lesz belőlem valaki, még ha néha, mostanság nagyon nehezen veszem rá magam. A mozgás, mert imádok a birtokon sétálni, lényeket találni és látni, titokban etetem is őket, ha tudom, bemerészkedek én az erdő "biztonságos" részére is, ha kell. És még mi fontos? Amibe épp belekezdek, van bennem apám maximalizmusából, még ha utálom is, hogy nem tudom abbahagyni, ha már elkezdtem.
Ami a legkevésbé fontos számomra
A könyvtári könyvek időben való visszavitele. Azt hiszem, most már feketelistás leszek, ha legközelebb sem ügyelek erre. A káros szenvedélyek, mert nincs rájuk szükségem, sem az alkoholra, hogy ha egyszer elengedem magam tényleg, akkor jót érezzek. Ezen téren alapból vagyok lökött. A kviddics, mert akármennyire csinálom, jó vagyok és büszke, ha kell, azonnal el tudom hagyni, majd lefoglalom magam mással. És legutolsó sorban; az aranyvér hagyományok őrzése: házasodás kérdése, gyerek és minden más. Abszolút minden alatt áll.
Amire büszke vagyok
Az hajtói posztom, amellyel erősödök és amely kikapcsol. Szeretek repülni és tudok is, van érzékem hozzá, ezt ki merem állítani. Kifejezetten büszke vagyok az összes bájitaltan vizsgámra és a számmisztikákra, mert megküzdöttem értük, vért izzadtam, lelkem eladtam a Sátánnak. Nagyon büszke vagyok, hogy nem alszom el mágiatörin, és, hogy leküzdöttem a víziszonyom egy élet után. Bár nem mondom, hogy magamtól fejest ugrok, de... na. Elképzelhetetlenül büszke lennék, ha lenne mellettem valaki és megérdemelné, hogy mindent feladjak akár miatta.
Ha valamit megváltoztathatnék
Talán az érzéseim. Hogy legyek őszintébb, bátrabb, de akár a nevem is megváltoztatnám, hogy az lehessek, aki. Eleinte meg akartam változtatni azt, hogy merre irányulok, hogy nekem mi a jó, azonban rájöttem, az lenne életem hibája. Talán sötét hajat szeretnék, jobb képességet a futáshoz. De amit mindenképpen: anya sose menjen el. Hogy az ott, ami elromlott, csupa jó lehessen.
Így képzelem a jövõmet
Az a nagy büdös helyzet, hogy semmi sem tetszik. Szeretnék vándorolni, mint régen volt szokás, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, kincseket keressek. Értek a számokhoz, a bűbájokhoz, de azt hiszem eddig a lénygondozó, amely megfogott engem. Szeretem őket, még a vadakat is, szóval remélhetőleg ott kötök ki. Vagy nem. Van egy elvárás kimondatlanul, ha a véred arany, így talán komolyabban kellene gondolkodnom, vagy a minisztériumban. Annyi biztos, a politikát messzire elkerülöm.
Egyéb
Könnyen szerelembe esek, titkolom kibe és észre sem lehet venni. [slash alert]
Tizenöt évesen nagyobb teher nyomja a vállad, mint sok felnőttnek. Önmagunk megismerése és még inkább elfogadása gyakran nem egyszerű feladat, de elengedhetetlen állomások a boldogság felé vezető úton. Nem vagy egyszerű helyzetben, az aranyvérűek konzervatív közegében nevelkedtél, érthető minden benned bujkáló félelem. Hatalmas szerencse, hogy a nővéredre bármikor támaszkodhatsz. Nagyon szomorú, hogy édesanyád elhagyott titeket, noha most hatalmas szükséged lenne rá - ahogyan egy apára is, aki támogat téged. Remélem, idővel összeszeded a bátorságod és szembesíted a világot az igazsággal. Biztos lesznek nehéz pillanatok, de abban sem kételkedem, hogy akik igazán szeretnek téged, azok mindenhogyan elfogadnak majd. A szüleid is. Addig pedig kviddicsezz sokat és készülj a vizsgáidra, mert sajnos az egzisztenciális válság nem jelent plusz pontot az RBF-en. Még akkor sem, ha gyönyörűen ábrázoltad egy bonyolult jellem minden gyötrelmét egy csodás karakterlapban. Futás foglalózni és játszótársakat keresni, nagyon sokan várnak rád