a bűn bohóc hercege

Az évek során számtalan olyan tulajdonságomat kiölték, amiért valaha is szeretnivaló lehettem. De egy talán megmaradt. Végletekig lojális vagyok a bal alkaromon lévő tetováláshoz. Ahhoz, ami eltűnt már nagyon régóta, én mégis újraütöttem. Ahhoz, akihez a tetoválás fűzött egykor. Vagyis hűségem már értelmét vesztette. Hogy ki számít nekem? Csakis önmagam. És a családom. A családom szent és sérthetetlen, pedig számtalan fekete folt van rajta. A legnagyobb pedig én vagyok. Én vagyok az, aki 1980-ban megölt egy diákot a Roxfortban. Én vagyok az, aki ugyan soha nem emelt kezet sem a nejére, sem a gyerekeire, a nyolcvanas évek végén számtalan nőt megütöttem.
Én vagyok az, aki ugyan ha szerette is a családját, önmagát sokkal jobban szerette bárkinél és bármikor előtérbe helyezte a saját akaratát – azt az egy napot kivéve – amikor meghatározták, hogy kit kell elvennem feleségül. Akkoriban ez így ment. Én vagyok az az ember, aki megtörte Victoria Brown ellenállását velem szemben, és mindezt varázslat, kínzás és mindenféle gonosz tettek nélkül értem el. Én vagyok az, aki számtalanszor próbált ellenszegülni a Nagyúrnak, mégis végrehajtotta azt, amit követelt tőle.
Én vagyok az, aki már-már a lenyugvás után, a bukás után még rátett egy lapáttal a már lassan kialvó parázsra, ki nyughatatlanként ott tobzódott a tűz közelében. Én vagyok az, aki megölte a saját testvérét azért, hogy saját magát menteni tudja. Én vagyok az, aki úgy gondolta több mint húsz éve, hogy nincs más út előtte. Én vagyok az, aki huszonöt éve nem tud belenézni a tükörbe, mert szüntelen a saját ikertestvérét látja benne és mardossa a bűntudat amiatt, amit tett.
Én vagyok az, aki nem képes leszámolni a saját démonjaival és egyre nehezebben tartja fent magáról azt a látszatot, hogy normális és teljes értékű ember. Én vagyok az, aki kívül szmájli, belül fáj mi még egészséges, belül viszont a férgek zabálják.
Én vagyok Marcell Weinberg.



Viszont én vagyok az az ember is, aki kedves. Aki megértő és ugyan keménykezű vezetőnek tartja magát, mégis képes a kompromisszumokra. Képes arra, hogy a beosztottjait emberként kezelje és hátra lépjen, ha úgy tartja érdeke. Én vagyok az, aki gyermekeit mindennél jobban szereti, feleségéhez pedig különös viszony fűzi. Én vagyok az, aki nem a saját nevén mutatkozik be már lassan három évtizede, aki huszonöt éve tagadásban él, és lassan mégis elhiszi, hogy aki a tükörből néz(ne) vissza rá, az bizony nem az a férfi, akit huszonöt éve a férgek rágnak a föld alatt.
Én vagyok az az ember, aki képes volt a Roxforti éveiben egy Hugrabugosból halálfalónak állni csak azért, hogy megmentse testvérét. Mindig én voltam az az ember, aki kudarcot kudarcra halmozott, még akkor is, amikor a Nagyúr szolgálatába szegődött. Én vagyok az-az ember, aki – bár inkább hagyatkozik a szívére – néha képes az eszével gondolkozni.
Én vagyok az-az ember, aki állandóan vívódik önmagában. Aki nem tudja, hogy már valójában kicsoda. Saját maga még, vagy a 25 éve halott ikertestvére? Hiszen annyira könnyű volt az ő viselkedési normáit felvenni a társaságban. Elég volt hozzá visszafogni saját magamat. Elég volt mindössze annyit tennem, hogy elszámolok magamban tízig és a hevesebb vérmérsékletemet megzabolázom, akár a versenylovakat, amik kitörni készülnének a karámból.
És tudod Melchior… hiányzol. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, mi lenne, ha még mindig élnél. De ma már én vagyok Te. Én vagyok Melchior Weinberg.

2000. dec. 21
4583/2. ügy – Marcell Weinberg, nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának vezetője, halálfaló.
- Igazolja-e Marcell Weinberg, hogy ön… Hogy ön Marcell Weinberg? – teszi fel a kérdést nekem Igor Rookwood. Az a kicsinyes, önző faszkalap most ott rohad a varázsbűn-üldözési főosztály egyik magas pozíciójában, pedig esküszöm, hogy a legbetegebb állat, akit valaha ismertem. Talán még nálam is betegebb. Azt hiszem ez akkor tudatosult bennem, mikor láttam egy kobolddal közösülni.
Néma maradok, egészen addig, ameddig valahonnan egy hatalmas ütést érzek az oldalamon. Remek, Mulciber ismét felhúzta a nyúlcipőt és oldalt váltott. Felnyögök, ahogy érzem, újra elrepedtek a bordáim. Tegnapelőtt gyógyítottam meg őket, most pedig… megint eltörtek. Ahogy morajlik a tárgyalóterem a válaszomra várva, lassan emelem fel csapzott fejemet. Az utóbbi időben hajam hosszú csimbókokban omlik a vállamra, a bujkálásnak köszönhetően.
- Nem, én Melchior Weinberg vagyok, Mr. Rookwood. – szűröm a fogaim között mondandómat, talán több gúnnyal, mint azt illendő lenne. Mert nem illendő, mert nem kéne, hogy az legyen. A teremben újabb, ezúttal sokkal nagyobb morajlás, ahogy ejtem ki az évek óta halott öcsém nevét. Szemem sem rebben, ahogy tökéletesen utánzom az ő gesztusait, a pillantását, a mozdulatait. A kétségbeesettséget, amit kettőnk közül ő örökölt. Én inkább a vakmerő ember vagyok. Én inkább az vagyok, aki előre sosem gondolkozik és tetteinek is csak akkor méri fel következményeit, amikor már késő. Amikor a kés lendült az öcsém torka felé és én pedig elvágtam vele a nyakát, a másodperc tört részéig élveztem. Szinte már kéjes sóhaj tört fel torkomból, egész testemben remegtem, ahogy bekentem arcomat a vörös folyadékkal. Ahogy megéreztem bűzét, szinte önkéntelen jóleső görcsbe rándult a gyomrom. Tartott egy egész percig. Mikor eljutott tudatomig, hogy mit tettem, már csak magam elé roskadva tartottam a kezemben annak az embernek a holttestét, aki helyett most én kéne ott feküdjek. Aki helyett most nekem nem kellene már dobogjon a szívem.
- Mr. Weinberg ön, mint a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának vezetője, teljes büntetőjogi felelősségében állítja, eskü alatt vallja, hogy az 1995. szeptember tizenhatodikán megtalált személy az ön ikertestvére, Marcell Weinberg? – hogy miért így kérdezett rá Rookwood, csak évekkel később tudtam meg. Egy szőke üstököt láttam villanni a bírák között valahol és alig-alig tudtam palástolni gúnyos mosolyomat. Hát elhitték. Szabad vagyok.

1996. augusztus, valahol a hegyekben.
Marcell Weinberg, halálfaló
Talán sosem gondoltam volna, hogy négy auror vonszol a kezemnél fogva. Hát elkaptak, pedig azt hittem jól elrejtőztem. Rookwood furcsa volt nekem a múltkor. Talán ő köpött be. De azt hiszem kidumálom magam a bíróságon, ha odavisznek. Ha elhiszik az alibimet, amit magam kreáltam. Ami miatt lassan egy éve színjátékot játszom és körülöttem mindenki ezt csinálja. Mert ezt tettem velük. Szörnyeteg lennék? Talán igen. Talán megérdemelném a sorsomat, hogy örök időkre az Azkabanban rohadjak. De én nem akarom ezt. Én élni akarok. A Nagyúrnak szüksége van rám. A Nagyúr számít a szolgálataimra. Ahogy erősen gondolok a kábító átokra, végül úgy nem számítok Finnick segítségére. Gyorsan visszaszerzem a pálcámat és már kezdődik a harc közöttünk. Ezúttal megúsztam.

2005. május, London, Mágiaügyi Minisztérium
- Mr. Weinberg, önt ezúttal áthelyezem a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetői pozíciójáról a Varázsbaj-elhárító osztag élére. – Shacklebolt szavai csak úgy hasítanak rajtam keresztül. Engem? értem én, hogy nem vagyok egy kellemes alak a múltamnak köszönhetően, de ennyi év után mégsem vártam azt, hogy a munkámat jól végezve leléptessenek. Arcom érzelemmentes marad ugyan, de belül csalódott vagyok. – Rendben, Shacklebolt. – biccentek, hogy egy cigarettát az ajkaim közé tűzve sarkon forduljak és egy pálcaintésre átköltöztessem a saját cuccaimat az új irodámba. Remek, ezután járkálhatok az ostoba muglikhoz mindenféle szarságért. Remek.
Nagyot sóhajtok, ahogy Victoriára nézek az irodámban. Egyelőre nem is szólok semmit, csak egyik cigire gyújtok a másik után. Rossz szokás és nem is szabadna a minisztériumban, de öreg motoros vagyok már ahhoz, hogy ezeket a szar szabályokat figyelmen kívül hagyjam. Nem is érdekelnek.
- Történt valami? – együttérző mosoly, kedves pillantás. Ezért szeretem annyira. Tudja, hogy mivel tud lenyugtatni, hogy mivel tudja elérni a megnyugvásomat. Azt, hogy tényleg elfelejtsem a természetem hátrányait és lenyugodjak. – Semmi, csak… Shacklebolt átirányított egy másik osztályra dolgozni. – fújom ki magamból az utolsó dühöt, ahogy feleségem karjai nyakam köré fonódnak és én egybeolvadok vele, ahogy boldogságom az egekbe szökik, mikor ezek a pillanatok megvannak.

Korábban jóképű csávó voltam. Nem voltam sosem annyira magas, 176 cm vagyok mindössze, de cserében még egész jól nézek ki a magam 62 kilójával. Sokáig nem voltak tetoválásaim, de muszáj volt megcsináltatnom őket, hogy úgy nézzek ki, mint az öcsém. Hajam rövid, ősz, arcom általában szőrös, de azt gyakran változtatom, hogy éppen milyen szakállam/borostám van.
Az öltözködésemet tekintve már inkább az ingeket részesítem előnyben, mint a talárokat. Számból általában cigaretta lóg ki és ugyan számos tetoválásom van, de a leginkább látható és legerősebb a bal alkaromon lévő sötét jegy. Bár eltüntethetném onnan.