Daniel Wood

A bizalom egy különleges és törékeny dolog, pusztító ereje van és életeket dönthet romba. Nálam egy őszinte, szoros kötelék itt kezdődik el. Mint Wood, egyszer már kitaposták előttem az utat. Éreztem a nyomást, amikor hollóhátas lettem, éreztem, amikor őrzővé váltam. A sors furcsa iróniája, hogy apámhoz hasonlóan vagyok inkább zárkózott, szűkszavú, maximalista és mindenre nyitott, miközben minden létező társaságban ismernek, mindenki szól hozzám egy jó szót, hívnak helyekre, a lányok pedig járni akarnak velem. Valószínűleg a félvéla anyám keze lehet a dologban. Mi mást kaphattam volna tőle örökül, mint ezt? De nem is baj, nem az a sarokban porosodó, könyvek fölé görnyedő srác vagyok, akire elsőre gondolnál. Szeretem, ha pezseg az élet, élem, hogy élek, élem a cigaretta nyugtató mámorát, a fű színes, kitárulkozó, csupasz valóját és az érzést, hogy olyankor szabad vagyok, mint a madár.
Szorongok, amióta anyám elment, a titkaimat pedig még apámmal sem osztom meg. Mit tudna ő segíteni? Mit tud ő arról, hogy milyen igazán, de tényleg igazán gyászolni? Amikor azt a nőt hazahozta...
Úgy érzem, hogy csak magamra és az eszemre számíthatok. Mit számít mennyien tartanak jó arcnak, mit számít, hányan próbálkoznak? A számok csalfák, amíg csak a látszatnak élsz. Soha nem én nyitok mások felé, soha nem nyújtok segítő kezet, soha nem hazudok és csapok be másokat. A kezem nem csal, nézd azt. Nézd azt a megannyi keszekusza vonalat, amit a papírra vetek, amivel megelevenedik a valóság csupaszsága. Ugye, milyen szép? És a lényeget látod mögötte? Mert én igen. És csak ez számít, nem a kép, amit mutatunk magunkról.

Magas, nagyon magas, nyúlánk alkat vagyok.  A kviddics erősebbé tett, mostanság egyre többször igénylem az alapos testmozgást. Szeretem a vizet, evezni a csöndben. Vállaim szélesek, erős tartásúak.
Hajam hosszabban meghagytam korábban, ami fésületlenül inkább hasonlít egy madárfészekre. Ma már némi figyelmet fordítok a megjelenésemre. Szemeim anyámat idézik, zöldek.
Szeretek egyszerű ruhákat hordani, az már mindegy nekem, hogy a farmer mellé épp egy szürke póló vagy csíkos ing társul. Mindenesetre nem kirívóan öltözöm, nem érdekel igazán a divat és nem szeretem a  nagyon színes holmikat. Általában az uniformisban feszítek, nem zavar sem a talár, sem a nyakkendő.

Én, azaz Daniel Benjamin Wood egy friss, hideg hajnalon születtem a Wood család egyetlen gyermekeként. Az anyai ágról véla géneket örököltem, míg apai ágról... nos én egy Wood lettem. Tudjátok, annak az Oliver Woodnak a fia, aki legtöbbször fejjel hárított mindent IS.
Sosem lehet megmondani igazán, hogy egy újszülött érkezése mikor a legaktuálisabb. Mikor minden adott? Mikor háború van? Mikor béke és szeretet? Nem... Ha örülnek az érkezésének és képesek neki a szeretetet megadni.
Csak annyit tudok, hogy sokáig csak álomképként lebegett a szüleim szeme előtt az érkezésem, mire sokszori próbálkozás után sikerült összehozni. De születésem pillanatától kezdve csak boldogságot hoztam a család életébe. Nekem nagyjából ebből az időből semmi emlékem nem maradt, kivéve pár emlékfoszlány. De apa mesélte, hogy ezekből az időkből jelentkeztek a varázslásra való hajlamaim. Gyakran, ha hisztis voltam, és nem kellett nekem az étel, a tál a levegőbe emelkedett és a falnak csapódott. Számtalanszor eljátszottam ezt.

Alig voltam tizenhárom éves, amikor az anyám meghalt betegségben. Mintha az addig életvidám kiskölyökben egyszer és mindenkorra megváltozott volna valami. De az apám nem hagyta, hogy magába fordult depresszív kiskamasz váljon belőlem, igyekezett közös programokat kitalálni, elterelni a figyelmem és felállítottunk egy rendszert, ami úgy látszott, működik. Tudtam, hogy mindkettőnknek nehéz az újrakezdés egy olyan házban, ahol mindenhol az ő illatát, a nyomát, az emlékeit láttuk viszont.

A rendszer pedig a következő lett:
1. A reggelinél mindig bevárjuk a másikat, mikor ő felel a rántottáért, mikor én a pirítósért és fordítva. Régen mindig elém került a gazdagon tálalt angol villásreggeli, mire felébredtem, most azért ad némi motivációt a korgó gyomor.
2. Délelőtt rendbe rakni a ház körüli udvart, egyenesen le a mólóig. Van ám az is nekünk, kenuval, csónakkal a tóparton.
3. Közös kviddicsezés minden áldott délután, de úgy a fáradtságig hajszolva.
4. Úszni egyet naplementével, játszani a vízben, versenyezni, szintén korgó gyomorral visszamenni vacsorát összedobni.
5. Kihagyni az ötórási és minden órási teadélutánt, jókat vízipipázni helyette. Ha tudnátok, hogy az apámat milyen könnyű volt erre rávenni. Persze nem tizenhárom évesen. De minden részlet idővel épült be a programokba. Korábban varázslósakkoztunk, köpköveztünk és még csináltunk egy csomó mindent.
6. Összedobni egy újabb férfias, húsos angol vacsorát, miközben bekapcsoljuk a tévét és nézünk valami sportot. Aztán ágyba mászni hulla fáradtan.

Amúgy mizu a Roxfortban? Köszönöm, megvagyok. Élem az átlagos végzősök életét azon idegeskedve, hogy vajon tényleg iskolaelső leszek-e, ahogy a statisztikám mutatja. Már mindent megszereztem, amire vágytam. Prefektus soha nem szerettem volna lenni, de őrző igen. Most már hagyom a többieket érvényesülni a pályán inkább. Belőlem hiányzik az apám szenvedélye, bár szívesen játszok.
Ezen felül részese vagyok mindennel, ha stresszelek szívok egy kis cigit, ha olyanom van füveset, ha meg olyanom van, akkor leakasztok egy barátnőt. Tudom, hogy nem esik nehezemre, hisz jobbára ellenállhatatlan vagyok. De nem bízok bennük és a rajongásuk hitelességében. Nem leszek liliomtipró, tiszteletben tartom az érzéseiket.
Az már jobban érdekel, hogy vajon felvesznek-e az akadémiára paleontológia szakirányra a Magizoológia Antropológia tanszékén. Ja és... igyekszem nem mérgelődni azon, hogy mostanában apámat mintha csak elvarázsolta volna egy orosz démon...