yesikova; sonia

⇢ felfedezni minden földrészt
⇢ koncerten bulizni
⇢ ikertetkót csináltatni Zoyával
⇢ megtanulni repülni
⇢ őrülten táncolni reggelig
⇢ elmenni moziba
⇢ megtanulni angolul
⇢ kerti partizni a barátokkal
       ↳  BARÁTOKAT SZEREZNI
⇢ megnézni a Párizsi naplementét
⇢ kocsiba ülni
⇢ megtanulni sütni
⇢ megsimogatni egy knézlit
⇢ egy napig igent mondani mindenre
⇢ színpadra állni
⇢ elveszíteni a szüzességem
⇢ megkóstolni a világ összes csokiskekszét
⇢ megmászni egy hegyet
⇢ elmenni egy kviddics-meccsre (vagy többre)
⇢ fürdeni a tengerben
       ↳  MEGTANULNI ÚSZNI
⇢ megcsókolni egy vadidegent
⇢ zöldre színezni a felhőket
⇢ hipogriffen repülni
⇢ megkeresni a szivárvány végét
⇢ saját csillagot kapni
⇢ megtalálni életem szerelmét
⇢ gyereket szülni
⇢ sárkányt nevelni
⇢ bevetődni egy egész kazalnyi virág közé
⇢ céltalanul sétálni az éjszakában

Kíváncsi tekintettel fürkészem a házat. Az új házat, ahová költözünk, ahol új élet vár ránk. Bizonytalanul összenézek Zoyával, kimondatlan kérdést intézve felé, hogy vajon tényleg olyan jó ötlet-e ez, mint ahogy azt mi gondoljuk. Mármint mi hárman, az angolhonba menekült Yesikovák. Annyira adta magát az egész helyzet, hogy nem is gondolkoztunk rajta túl sokat, de ahogy szandálom résein keresztül megcsiklandozza lábujjaimat a zöld gyep, ennek a birtoknak a zöldje, mégis elszáll a bátorságom. Csak egy pillanatra.
- Ti kint alszotok? - Töri meg a csendet és ezzel a gondolkodásomat is anya hangja. Jót mulat rajtunk, ez kétségtelen, csak rá kell nézni az arcunkra és bárkinek nyilvánvaló lesz, hogy egy kicsit meg vagyunk illetődve. Nem igazán vagyunk hozzászokva, hogy csak úgy meglátogassunk valakit. Igazából az idejét sem tudom, mikor szabadultunk ki utoljára az otthonunk - az oroszországi otthonunk - békéjéből a kerítésen  túlra. De, igazából pontosan tudom. Régen. A tizenhatodik születésnapunkon. Azóta majdnem egy év telt el, el sem hiszem, hogy itt vagyunk és végre lehetőségünk nyílik arra, hogy.. Nem is tudom, normális életet éljünk? Komolyan, nem is vágyom másra, csak hogy úgy kezeljenek, mintha teljesen átlagosak lennénk.
- Dehogyis.. - Válaszolom sietve, mintha még a gondolata is elborzasztana annak, hogy a szabad ég alatt kell aludnom. Biztatóan a nővéremre mosolygok, aztán sietve követem anyámat be az ajtón, ahol Oliver - vagyis Mr. Wood - előzékenyen lesegíti a vállamra akasztott jókora táskát. Csak futtában köszönöm meg neki, annyira leköt, hogy a miénknél jóval másabb, tágasabb és világosabb nappalit csodáljak meg. A konyhába is bekukkantok, meg a fürdőbe, sorra veszem a helyiségeket az alsó szinten, majd a lépcső aljában kötök ki. Csak az egyik lábamat teszem az első fokára, közben érzem, hogy az izmaim nekifeszülnek. Már húznám fel magam, lökném előre a testem, legszívesebben csak felszaladnék, de nem teszem.
- A ti szobáitok fent lesznek.. - Hallom az öblös férfihangot a hátam mögül, és csak fél szemmel látom, ahogy felfelé int. Nekem pedig ennyi elég is, már kapkodom is a lábaimat felfelé. Kíváncsi vagyok, ez tagadhatatlan. Még hallom, ahogy anya rám szól, hogy ne dübörögjek ennyire, de már nem is foglalkozom vele. Ugyanolyan könnyedén nyitogatom ki az ajtókat és remélem Zoya is velem együtt indul erre a felfedezőtúrára. Ha nem, akkor mindenről lemarad. Egymás mellett szobák, és... Te. Jó. Ég. Külön fürdőnk van!


- Légyszi anyu.. Szeretnék Zoya mellett lenni. Amúgy is tudod mennyi cuccom van.. Szerinted elférne egy kicsi szobában? - Forgatom meg a szemeimet látványos csalódottsággal. Győzködöm már pár perce, de köti az ebet a karóhoz, hogy az bizony Oliver fiának a szobája. Azt persze szándékosan nem kötöm az orrukra, hogy tutira ez a legjobb szoba és nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy nem a legjobbat kapom. Talán apa elkényeztetett egy kicsit. Oké, elismerem, hogy ez nem tartozik a legjobb tulajdonságaim közé.
- Majd beszélek Dannel... - Nyugtatja meg anyámat a férfi bársonyosan lágy hangon. Naná, bármit megtenne neki, anyának igazából kérnie se kell, elég rápillantania, hogy ellágyuljon a tekintete.
- Tényleg? Ugye nem fog érte haragudni? Tök klassz ez a szoba... - Járkálom végig az egészet, miközben alaposan szemügyre veszem a dolgait. Fiús, de klassz. - De egy szellőztetés azért ráférne. - Az ablakhoz lépek, hogy kitárjam, ekkor pillantom meg, hogy egy jókora erkélyajtó is megpihen a függöny mögött. Hát ez egyre jobb! Lelkesen nyitom ki, aztán ki is állok rá, hogy körbenézzek. A tekintetem azonban megakad valamin. Érzem, ahogy felszökik bennem az adrenalin és lelkesen
- Zoya, van egy tó a kertben! - Kiáltom el magam lelkesen és már ott sem vagyok. Mit nekem erkély meg Dan szobája. Mondjuk a szoba azért tényleg elég jó, azt megtartom. De most dübörögve szedem a lábam a lépcsőn lefelé. Már engedélyt sem kérek rá, hogy kirontsak a nappaliból nyíló teraszon keresztül a kertbe.
- Azt hiszem, tetszik neki... - Még hallom, ahogy az annyira szokatlan férfihang felnevet a háttérben, de már nem oda koncentrálok. Talán viselkednem kellene, nem úgy tenni, mint egy nyolcéves, aki rácsodálkozik a világra, de... Az egy tó. A kertben. EGY TÓ. Nem is kicsi. Kapkodó lépteimet igyekszem megzabolázni, de csak egy gyors séta, majd néhány futólépés suta kombinációját sikerül összehoznom. Nem érdekel, nem telik bele egy perc, már a tóparton állok és megbabonázva nézem a vizet.
Mennyi mindent tartogat nekem ez az ország. A szabadság. Az, hogy végre önmagam lehetek. Vagyis.. Először kitalálhatom, hogy milyen is vagyok én. Elmehetek bárhová, csinálhatok bármit. Tényleg bármit.

Elég nehéz úgy egyéniségnek lenni, hogy nem csak a tükörből köszönnek vissza a vonásaim, de szerencsére elég jó géneket örököltem anyától ahhoz, hogy így se legyen lehetetlen küldetés. A nővéremmel szeretünk azon szórakozni, hogy mások milyen kínosan érzik magukat, ha összetévesztenek minket. Elvégre a sötét hajunk, a porcelánfehér bőrünk és kék szemeink csecsemőkorunk óta megtévesztésig hasonlít egymásra. Testalkatom inkább alacsony, de azért még a normális méret. Nem a törpe-kollekcióból kell ruhákat vadásznom magamnak, de még így is sokszor nehéz olyat találnom, mai méretben és ízlésben is megfelel. Vékony vagyok, a melleim és a fenekem... Nos, nem túl nagyok, de azért nem lehet összekeverni a testem egy fiúéval. Az expasim nagyon be volt kattanva, hogy Zoya meg én meztelenül is pont ugyanúgy nézünk-e ki, de őszintén? Nem vagyok rá kíváncsi ruha nélkül, pedig nem vagyok szégyenlős. Épp elég, ha minden másban ennyire hasonlítunk. A gesztusaink nem mindig. A viselkedésünk pedig egyáltalán nem. De tuti, hogy a derekán pont ugyanott van anyajegy, ahol nekem is. Köszi, anyu.