Anabelle Davin

A világ legkíváncsibb szelleme vagyok. Legalábbis sokan mondták már ezt az elmúlt évtizedek alatt. Bár tény, hogy nagyon kíváncsi vagyok, és szokásom mindenbe beleütni az orrom. Főleg abba, amit a diákok csinálnak a kastélyon belül, és főleg akkor, ha az valami csínytevés. Szeretem nézni azt a rengeteg mókázást, mit ők csinálnak, és néha olyan szívesen beállnék én is, csak hát... Csak hát sajnos nekem nem megy. Egyébként imádok fecsegni, úgy nagyjából mindenféléről. Ha hallok valamit valakitől, azt egész biztos, hogy pár perccel később már valaki másnak fogom ecsetelni nagy beleéléssel. Akár kíváncsiak rá az emberek, akár nem... Csak foglalkozzanak velem egy kicsit.

Vörös lobonc, ami úgy néz ki, mint egy szénaboglya, vékony, csontos testalkat, és a fültől fülig érő vigyor. Nagyjából ez az, ami jellemez engem. Csupán csak annyi kiegészítéssel, hogy néha lebegek, átlátszok, és van, hogy csak a fejemet látják a kis varázslótanoncok. Legalábbis akkor, mikor épp csak a fejem dugom át a falon, hogy bekukkantsak egyes helyekre. Röviden összefoglalva nem különbözöm a többi, átlagos szellemtől. De legalább nekem a fejem még megvan...

- Belleeeeee... Hogy lehetsz ilyen betoji? Már harmadéves vagy, és még mindig nem mersz kiszökni velünk.. Ugyan már, mi rossz történhett?

Hogy mi rossz történhet? Hát mondjuk egy hatalmas akromantula, ami az útját álta. És hát azok ha éhesek, nem kegyelmeznek. Abbie pedig volt olyan botor, hogy beleegyezett bba, hogy kiszökjenek a kstélyból, közel a tiltott rengeteghez. És még el is kavarodott a többiek mellől. Mert hát az irányérzéke sosem volt jó, akár még térképpel is képes eltévedni bárhol. És elég volt neki annyi, hogy egy pillanatra elterelődjön a figyelme, és máris szem elől tévesztette a kis társaságt. A megérzései pedig azt súgták, hogy egész biztos bemerészkedtek a tiltott rengetegbe. Nélküle. Így hát mindenféle aggodalom nélkül száguldott is be a fák közé, mit sem gondolva arra, hogy nem véletlenül tiltott az a hely. Erre csupán csak akkor eszmél rá, mikor késő. Mikor azzal a pókkal néz farkasszemet. A pókkal, ami elől már nem tud menekülni.


- Ezt úgy hívják, hogy rubik kocka... Az a lényege, hogy minden oldalon csak egy féle szín legyen a végén... - a kis Hollóhátas fiú pedig nagy koncentrációval csavargatja a kockát. Leglábbis addig, míg Annie észre nem veszi a kastély-beli bóklászása során, és meg nem zavarja. Szinte a semmiből bukkan fel a fiú mellet, akire rá is hozza a szívbajt. De a srác már ismeri őt, így a kezdeti ijedtségen kívül ngyobb baja nem esik.
- De ennek mi értelme...? - mert Anabelle tényleg nem érti, hogy mi a jó abban, hogy itt van ez a kis színes kocka, ami sok kisebb kockából áll, és lehet forgatni. Ennek igazán semmi haszna, és még csak nem is mókás. Sőt, ahogy elnézi a kis Hollóhátas ábrázatát, még csak nem is vicces, sokkal inkább idegesítő.
- Dehogynem... Ez fejleszti az intelligenciád, és ha sikerül kiraknod, akkor biztos hogy nagyon okos vagy... Vagy legalábbis mázlis... - magyaráz továbbra is a srác, de Ana már nagyon érzi rajta, hogy egyre csak idegesebb ettől a játéktól, vagy mitől... Vagy talán csak attól, hogy a szellem olyan közel hajolt hozzá, a nyaka felé, hogy a jelenléte szinte megfagyasztja az idegeit, azok az apró szőrszálak pedig az égnek merednek. - De rajtam nem fog kifogni ez a hülye mugli szerkezet...
Oooh dehogynem... Másodpercekkel később már nagyot csattan a szemközti falon a kocka, épp két freskó között, akik a csattanást hallva el is tűnnek ijedtükben. Belle pedig csak nagyokat pislog hol  darabokra hullott szerkezetre, hol a srácra. Vagy legalábbis annak hűlt helyére. Mert amint eldobta a kockát, már pattant is fel, hogy elsiessen, vélhetőleg a következő órájának a helyszínére. Anabelle pedig nem érti, hogy ez most mégis mire volt jó. Igaz, évtizedek óta, mióta csak itt boldogítja a kastély lakóit, ilyen játékot még csak soha nem is látott. De el nem tudja képzelni, hogy mégis hogyn volt képes egy ilyen apró, és színes dolog ennyire kiakasztani az egyébként teljesen nyugodt természetű diákot. Félve közelíti is meg a darabjait, és gy pár pillanatig csak kíváncsian figyeli, hátha az magától összeáll ismét. Vgy csinál valamit. Bármit, ami nem ennyire unalmas. De csak nem történik semmi...
- Hééééé! Itt hagytad a játékoood...! Gyere visszaaaaaaaa..!