Victoria Weinberg

Rengeteget változtam az eddigi életem folyamán. Kamaszkorom végéig kicsapongó, lázadó, akaratos leányzó voltam, aki elkényeztetett aranyvérű lévén mindent magának akart. Az apám mindent meg is adott tárgyilagosan, kivéve azt, amit a leginkább szerettem volna: ez pedig a szabad akarat volt. Nem hagytam, hogy felülemelkedjenek rajtam, kerültem a nehéz helyzeteket ameddig csak tudtam. Ám eljött a 17. születésnapom, majd a roxforti éveim vége, amikor végül belekényszerítettek egy házasságba, ami mindent megváltoztatott.
Nem sokkal ezután kezdett kialakulni a jelenlegi személyiségem nagy része. Az elszántság és a fáradhatatlan küzdési vágy megmaradt, de sokat nyugodtam. Már nem lázadtam, már nem volt igazán miért. Elkezdtem elfogadni a sorsom, és ettől sokkal keményebb lettem. Marcell mindent megváltoztatott, sok dolgot láttam amik tudtam, hogy kihatással lehetnek az életünkre. Egyre több titkunk volt, egyre többet tévesztettem meg másokat. Mindkét terhességem kihozta belőlem a védelmező anyamedvét, és talán ez volt a végső beismerés, amikor rájöttem, hogy bármi áron, de meg kell védenem azt, ami az enyém... ami a miénk. A metamorfmágiám használatával a megtévesztés mesterévé váltam, tapasztalatot szereztem és a magam módján váltam kegyetlenné. Ez a kegyetlenség inkább a saját irányomba volt igaz rám, mindent a mi céljaink érdekében tettem, és egy kicsit talán énközpontúvá fejlődtem. Ameddig Marcell nem volt velünk, küzdöttem és még önmagamat is megleptem, mennyire messzire elér a kezem. Innentől csak még messzebbre ért, és ezzel pedig tökéletesen tisztában is vagyok.

A keménységem önzőséghez vezetett, ami pedig később ehhez a jeges tekintethez, ami az utóbbi években igen csak jellemző rám. Jeges tekintet, jeges szívet takar, még ha ezt egyébként felfedezni nem igazán lehet rajtam. Igaz, mindent megteszek a szeretteimért, a családomért, de a vágyak, amik egyébként hajtanak, ettől sokkal magasabbra visznek. Talán akkor kezdődött ez az egész, amikor Marcell nem volt már velünk. Akkor kezdem el két életet élni. Egy könnyű célpontot választottam magamnak, Melchior személyében, ám az ő halála után, szinte egy szemrebbenés nélkül folytattam ezt más irányba is. Piszkos dolgokat tettem, piszkos dolgokat mostam hófehérre, és ezek a jellemvonások, amiket akkoriban szereztem, rám tapadtak, az életem részévé váltak és már igazán nem is szeretnék megváltozni vagy változtatni.

-Nem, nem nem! NEM! Nem teheted. Nem marhatsz el mindenkit magad mellől! - A kérdés a fejemben egyre jobban zakatol. Mi fog most történni velem, ha nemleges választ adok? Mi lesz majd velem, meg fog ölni, meg fogja ölni a családom. Nem lesz értelme az életemnek. Bántani fogja a bandám és mindenkit aki fontos nekem. Egyszerűen nem lehet. Nem lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezzel a mágiával foglalkozik, hogy én vagyok az, aki kell neki. Miért pont én? Félek. A fal mellett állok, kezeim véresek. Nem lett volna értelme pálcát használni, hiszen azzal nem tudom levezetni a feszültségem. Jobb ez így.
Nem... egyszerűen nem mondhatok nemet. Nincs rá esélyem. Az a sok fontos ember...! Mennyi halál történhet most miattam. Soha nem fogom túltenni magam ezen...

Ajtócsapódást észlelek. Összerezzenek, majd mély levegőt veszek. Nem, ez biztosan nem ő. Hiszen még túl korán van ahhoz, hogy a döntést meghozzam. Nem ezt ígérte. Kidülledt szemekkel meredek az ajtóra, ami szép lassan, kopogás nélkül kinyílik. Belép rajta. Ő az. Erős maradok és nem veszem el a szemkontaktust. Körülnéz.
-Nos, Victoria? Nem érünk rá várni. Szükségem van rád. Légy a csapatom tagja. - Odalép elém. Beleharapok a számba, a fájdalmat most meg sem érzem gondolataimtól. Hogy fogom ezt megmagyarázni azoknak, akik fontosak számomra? Nem titkolhatom... főleg nem a bandám előtt. A vér izét ízlelgetem a számban. Felém nyújtja kezét, amit egy apró sóhaj után elfogadok és felállok. Közel hozzá, egy lépést sem hátrálok. - Ez a beszéd. Látom a szeretteid nagyon fontosak számodra. - A földre pillantok, pislogok kettőt egymás után gyorsan és pálcámat a zsebembe dugva indulok el mögötte az ajtó felé. Ha bármi történik azokkal akik fontosak nekem, esküszöm ki fogom őt játszani, túl fogok járni az agyafúrt kis eszén és meg fogja keserülni. Arra már kértem. Arra, hogy ne játsszon a szeretteimmel. Remélem, be fogja tartani az ígéreteit.
Még kezdő vagyok. Most kezdtem el tanulni a választott mágiámat. Persze csak azért tudja, hogy ennyire jó vagyok mert már évek óta figyel rám. Tudta, hogy a csatlósa leszek majd. Tudta, hogy nem lesz más választásom.
-Csak ha úgy lesz, ahogy megbeszéltük, Marcell.


Nem csüggedtem egy pillanatig sem amikor Marcell az Azkabanba került.
Tisztában voltunk vele, hogy ez egyszer lehetséges, hogy elő fog fordulni. Erős nő lévén minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy helyre állítsam a körülöttünk lévő rendet, elűzzem a sötét felhőket. Sada még egészen apró, és Marcell épp az előző napon tudta meg, hogy ismét várandós vagyok. Talán éreznem kellene némi bűntudatot, de semmit sem érzek. Semmit, az ég világon.
Kissé elhidegültünk egymástól és azt hiszem, egyedül csak az ágyban élvezhettük ki a másik társaságát. Nekem ez nem volt elég. Bűn és érzelem, lehetőség és akarat vezetett ahhoz, amit akkor tettem. Melchior szabad préda volt, mindig is vonzott a tekintet, ami némileg hasonlított az ikertestvére pillantására. Valami lágyabb is költözhetett belé, de ezt már csak az utolsó néhány napban vettem észre. Hosszú évek története mindez, hosszú és vontatott, de azokon az alkalmakon, amikor eggyé váltunk, a körülöttem lévő élet megszűnt létezni. Szerettem a családomat, szerettem Marcellt, és ekkor éreztem azt először, hogy ez egy másik élet, ez egy másik nő.


Melchior halálakor semmit nem éreztem. Semmit. Mondjuk ez egyáltalán nem lepett meg. Marcellen és Sadan kívül senkihez nem kötődtem, de a férjem iránt érzett bonyolult dolgokat amúgy is nehéz lenne egy szóval körbefonni. Még a gyermek, ami a hasamban növekedik, ő sem változtat ezeken. Pedig én tudom, egy anya tudja, hogy mikor fogant meg. Ezt ha Marcell megtudná, akkor biztosan engem is megölne, a gyermekkel együtt.
De most nem tud. Hiszen már hónapok óta az Azkabanban csücsül, engem pedig itt hagyott, egy kislánnyal és egy másik gyermekkel a méhemben. Vegyes érzelmek öntöttek el, talán a hormonok végett, talán a közeledő tárgyalások és kételkedések miatt. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy segítsem őt mihamarabb kijuttatni a börtönből. Bármi áron.

A szülés után nem sokkal visszatértem az élethez, amit elképzeltem magamnak. Nem kockáztathattam, metamorfmágiámat kihasználva léptem egyik dologból bele a másikba. Valahol örömöt szerzett mindez nekem, de a szívemben éreztem annak a hiányát, aki igazán értem élt. Szenvedtem, de nem vallottam be önmagamnak. Szenvedtem és ezt akartam elfeledni a kicsapongással. Még a gyermekeim sem nyújtottak igazán vigaszt, de természetesen ez nem változtatott azon a szereteten, amit irántuk is éreztem.

Öt év. Hosszú idő. A Minisztérium bejáratnál állva kerestem őt az elsuhanó varázslók között. A zöld fény, ami megvilágította az arcát ahogy megérkeztek, egy pillanatig ismeretlenné tette őt számomra. Elnyúzott, meggyötört, öregedett tekintet - de a vágyakozás nem múlt el. A szívem nagyot dobbant, a két auror pedig elengedte őt, amikor odaértek hozzám. Átöleltem, szorosan magamhoz húztam, de nem tudtam semmit sem mondani. Nem is kellett, azt hiszem. Csendben hopponáltunk haza a családunkhoz, és mintha minden a régi lenne, mintha még mindig öt évvel ezelőtt lenne, úgy folytattuk tovább az életünket.

Amikor már elengedhettem kicsit a gyermekeim kezét, akkor álltam életemben először munkába. A Minisztérium amneziátor részlegén ajánlottak nekem állást, amiben őszintén megtaláltam elképzeléseim, és úgy gondoltam, mindez illik is hozzám. Ugyan az életünkben történtek változások és bonyodalmak amik még sok ideig be fogják árnyékolni a jövőnket... nem hátrálunk meg. Mindketten erősek vagyunk, együtt pedig még erősebbek és törhetetlenek. A lépéseink már sokkal óvatosabbak, kifinomultabbak és tapasztaltabbak, a házasságunk pedig már 30 éve tart. Nem bízunk senkiben, a titkaink csakis a mi titkaink. Hiszen ha egyszer mindenre fény derülne, akkor mindketten megkaphatnánk a dementorcsókunkat. Vagy még rosszabb. Ha csak az én kettős életemre derülne fény, Marcell megölne. Szerencsére vagyok annyira tapasztalt és ügyes, hogy biztos legyek benne, magamban, ez soha, de soha nem fog kiderülni.

Sosem voltam az a nyakigláb típus. Alacsony, szőke kislány voltam, nagyon vékony, természetemnél fogva. Mindig rám aggatták a csinosabbnál csinosabb ruhákat, de én utáltam őket. Vadóc, kissé igénytelen stílusommal, erős sminkemmel éreztem magam önmagamnak, de ez tökéletesen jellemezte az akkori kilétemet.
Aztán felnőttem. Megszületett a lányom, majd a fiam. Lemondtam az álmaim egy részéről, de ez idő alatt tökéletesre tudtam fejleszteni a velem született adottságomat. Miután már nem volt rám szükség, mint háziasszony és főállású anya, kiléptem a nagyvilágba, munkát szereztem a minisztériumban. Ekkor már nem voltam az a vadóc stílusú lány. Ahogy idősödtem, nőiesedtek idomaim, kifinomultabb sminket használtam, testemhez tökéletesen simuló csinos ruhákat. Koromhoz képest jól tartom magam, az idő vasfoga nem fog rajtam igazán. Ha meg igen, akkor megváltoztatom a külsőmet, ahogyan és ameddig csak akarom.