Draco Lucius Malfoy

Minden éremnek két oldala van - még a leprikónaranyból készültnek is. A különbség annyi, hogy a leprikónérme pár óra után eltűnik. Én azt szeretném, azon dolgozom, hogy az én életem is olyan legyen, mint egy hamis galleon, egy leprikónarany. Majdnem. Leginkább azt szeretném, ha ennek a bizonyos "érmének" csak az egyik oldala tűnne el... a másik viszont annál fényesebben ragyogna, mintegy helyettesítve az eltűntet is. Hogy ez lehetséges - e, s ha igen, akkor mennyire? Nem tudom, de nem adom fel a reményt és próbálkozást, hogy sikerrel járjak.

Fej - Draco Malfoy életének első felében

M, mint magányos. Bár ez elsőre elég ellentmondásosnak tűnhet, de ez az igazság. Ugyan mindig volt körülöttem valaki - család, barátok -, mégsem éreztem magam boldognak. De csak később kezdtem ráeszmélni, hogy ez azért lehet, mert nem azt az életet éltem, amit elképzeltem magamnak. Ez az érzés csak az Astoriával való megismerkedésem után változott meg és kezdett halványodni.
A, mint aljas. Ez is egyfajta sztereotípia a mardekárosokkal kapcsolatban. Mert aki mardekáros, az csak gonosz, aljas, ravasz, és egyéb ilyesmi jellemzőkkel ellátott személy lehet. Ez nem feltétlenül helytálló kijelentés. Viszont az igaz, hogy tényleg rengeteg aljas dolgot elkövettem a roxfortos éveim alatt, meg néha-néha utána is. Hiába, a változás nehéz, hosszú folyamat.
L, mint leendő. Szüleim, főleg apám abban reménykedett, hogy továbbviszem családunk hírnevét, és én is a Nagyúr szolgálatának szentelem életem. Én pedig sokáig engedtem a szülői akaratnak, és tettem amit parancsoltak, amit tennem kellett. Aztán a Nagyúr - mert mi csak így hívtuk magunk között - bukása, és a Harry Potter és társai általi megmentésem után valami végleg összetört bennem. Már nem egészen tudtam, melyik oldalon is állok tulajdonképpen, vagy hogy hol is kellene állnom. Az értékrendem elkezdett átalakulni, már nem veszem annyira véresen komolyan az aranyvérűek fennsőbbségét, és másokat is elkezdtem emberszámba venni.
F, mint fondorlatos. Mardekárosként nem hinném, hogy külön magyaráznom kellene a ravaszság, a fondorlatosság jelentőségét. El kell ismernem, ezt a tulajdonságomat nem feltétlenül pozitív végkimenetel reményében használtam... rengeteg cselt eszközöltem ki az évek során, amivel aztán rengeteg gondot okoztam az ellenségeimnek. Vagy épp a családom ellenségeinek.
O, mint okos. Ezt sem hiszem, hogy külön magyarázatot igényelne. Aranyvérűként egyértelmű, hogy már korai éveimben elkezdődik taníttatásom, ami aztán később, az iskolában tovább mélyül. Nekem pedig bizonyítanom kell, talán jobban is, mint a többieknek. Elvégre aranyvérűnek és Malfoynak lenni nem könnyű. Főleg akkor, ha az ember családja a Nagyurat szolgálja. Sőt, kifejezetten akkor nem. De az okosság nemcsak így érthető, hanem a kapcsolataim megválasztásában is. Általában megérzem, hogy kivel is kell kapcsolatba kerülnöm, akármilyen kapcsolatról legyen is szó. Persze, néha én is, mint valószínűleg mindenki más is, eltévedtem ezen a rögös úton. Csakhogy a mi családunkban ebből komoly bajok is lehetnek.
Y, mint "yearning", vagyis vágyakozó. Úgy gondolom, mindenki életében vannak helyzetek, vagy teljes időszakok, amikor vágynak valamire vagy valakire. Ez nálam sincs másként, és soha nem is volt. Vágytam az elismerő szavakra, pillantásokra. Vágytam rá, hogy szeressenek, vagy legalább elfogadjanak és ne csak egy Malfoyt lássanak bennem. De leginkább, bár talán még én magam sem voltam tisztában vele, a boldogságra vágytam. Boldogságra és biztonságra.

Írás - Draco Malfoy élete második felében

M, mint makacs mázlista. Mázlista vagyok, hogy azok után, ahogyan gyerekként és kamaszként éltem az életem felnőttként kaptam egy második esélyt az élettől. Mégpedig a feleségem és a fiam, a családom személyében. Jelenleg ők a legfontosabbak az életemben. Ehhez még hozzájárul harmadikként, hogy aurorként talán be tudom bizonyítani, hogy megváltoztam, és nem olyan vagyok, ahogy a gyermek Draco Malfoyra emlékeznek.
A, mint aggódó. De azt is mondhatnám helyette, hogy A, mint apa. Nálam egyremegy a kettő, életem második felében mindenképp. Aggódom a feleségem épségéért, és mindent megteszek, hogy találhassunk valami használható gyógymódot. Aggódom a fiamért, Scorpiusért is, aki hiába talpraesett fiú, ha szembekerül a Roxfortban a nevét és személyét övező pletykákkal. Remélem, elég erős, hogy kibírja az ezzel járó megpróbáltatásokat.
L, mint lelkes. Azt sosem lehetett mondani, hogy nem vagyok elég lelkes valamit illetően, amivel éppen foglalatoskodom. Legyen szó akár a magánéletről, akár a munkáról, szinte ugyanazzal az intenzitással végzem feladataimat. Habár az utóbbit megnehezíti az is, hogy Potter a főnököm, akivel ugye sosem volt felhőtlen a viszonyunk. Azonban mióta a fiaink legjobb barátok, azóta lenyelem a békát, és láthatóan ő sem ellenségeskedik már velem annyira. Mi is változunk, annyi biztos, egyikünk sem gyermek már.
F, mint fáradhatatlan. Fáradhatatlanul kutatok újabb és újabb gyógymódok után, hogy megmenthessem a feleségemet a szörnyű betegségétől. Ezidáig azonban nem sok sikerrel jártak próbálkozásaink, legfeljebb lassították az állapotromlást. Mindent elkövetek, hogy sikerrel járjak, azonban néha már én is kezdek fáradni, kezdem feladni a reményt. Hogy ezt akár ő, akár Scorpius látja – e rajtam, azt nem tudom. Mindenesetre igyekszem rejteni előlem az ilyen gyengeségeimet.
O, mint otthonos. Otthonosan mozgok az egészségügyi létesítményekben és az ott dolgozók között. Ez egyébként elég sajnálatos, de mint mondtam, mindent megteszek a feleségemért… a mindenbe pedig az is beletartozik, hogy én választom ki, hogy hová kerüljön, illetve hogy ki foglalkozzon vele.
Y, mint „yearning”, vagyis vágyakozó. A vágyakozás már egészen fiatalkorom óta átszövi az életemet, csak időszakonként más volt a tárgya. Most éppen az, hogy a feleségem meggyógyuljon és a családunk újra egységes, boldog legyen.

1980ban születtem Lucius és Narcissa Malfoy első és egyetlen gyermekeként. Aranyvérűként mióta eszméletemnél vagyok természetesnek tartom a jó neveltetést, illetve azt az alapelvet, hogy soha nem mondhatok ellen a szüleimnek, a tanáraimnak vagy a feljebbvalóimnak, mert ők tudják, mi a jó nekem. Hogy én mekkorát tévedtem már egészen kicsiként, az csak később tudatosodott bennem igazán.
Azt mondják, az első barátságok nagyon fontosak, talán a legfontosabbak az ember életében. Ez így is van, viszont talán ugyanez a helyzet az első visszautasításokkal és ellenfelekkel is. Mint ahogy velem és Harry Potterrel is. Harry Potter, a kis túlélő, a varázsvilág megmentője, akit apám és sok másik halálfaló az új, a jobb harcosukként várt. Ezért próbáltam vele barátkozni, na meg persze azért, mert apám megkért rá. És ki merne szembeszállni Lucius Malfoyjal? Ha jót akar magának, akkor senki. Potter viszont úgy látszik, nem tudja az illemet, meg hogy kivel is áll szemben, mert elutasította a barátságomat, és inkább a Weasleykkel és azzal a sárvérű Grangerrel tölti az idejét. Hát, azt hiszem, ezzel eldőlt a dolog. Apám viszont egyáltalán nem lesz boldog a hír hallatán, erre mérget veszek.
Ezek után gyakorlatilag végigrivalizáltuk Potterrel a hét évet, amit a Roxfortban töltöttünk. Illetve hatot, mert a hetedikben sokmindenre koncentráltunk, csak éppen a tanulmányainkra nem. Háború közben nem igazán tud az ember a könyvei felett görnyedni, ugyebár. Meg akartam mutatni Potternek, hogy én is vagyok olyan jó, én is tudok annyit, mint ő. Sőt, egyes tárgyakból még többet is, ami azt illeti. Neki is, meg az összes többinek is, akik olyan nagyra vannak magukkal. Be kell biztosítanom a pozíciómat, hogy nehogy még több és még nagyobb csalódást okozzak a szüleimnek. Legfőképpen apámnak. Ezzel nem is lenne semmi baj, mert persze, tegye büszkévé a szüleit a gyerek. Viszont nem éreztem magam boldognak, elégedettnek közben. Úgy éreztem, kötelességtudatból csinálom az egészet. Csinálom, mert kell. Tanulok, mert ez a dolgom, de ennyi. De sokkalinkább ülök seprűre, vagy görnyedek az üst fölött bájitaltanon, mint bármiféle egyéb tanayagot kelljen magolnom. Mindezt úgy, hogy közben a mindenféle iskolai ügyben is teljesítenem kellett. Példának okáért prefektusként, illetve az Umbridge professzor vezette Főinspektori Különítménynek is tagja lettem, és üldöztem a rendbontókat. Persze tisztában voltam vele, hogy leginkább a minisztériumelleneseket akarta elkapni Umbridge… na meg Harry Pottert. Mint ahogy sokan mások a Roxforton belül, és a falakon kívül is. És ha mindez nem lenne elég, apám az Azkabanba került, úgyhogy a családunk élete is a feje tetejére állt, és úgymond családfővé léptem elő, méghozzá hihetetlen sebességgel. Apám börtönben volt, anyám pedig maga alatt, kénytelen volt bármit is tenni. Én pedig nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy tegyek valamit. Akármennyire is az ellenkezőjét mutattam a külvilág felé.
Ekkor volt az első "lázadásom". Mindent megteszek, amit mondanak, parancsolnak. Mindent, ha értelmes keretek között értelmezhető a parancs. De az, hogy öljem meg a fegyvertelen, pálcavesztett Albus Dumbledoret, az... az számomra egyáltalán nem tűnik ésszerű keretek között értelmezhető parancsnak. Ezért aztán nem is teszek semmit, ráhagyom Piton professzor úrra. Pillanatnyi gyengeség volt, vagy valami más, amit megpróbáltam, megpróbálok elnyomni magamban? Fogalmam sincs. De attól kezdve még jobban igyekszem követni a parancsokat, hogy nehogy gyanús legyek a családnak és a halálfalóknak.
Apám végre kiszabadult, én viszont meglehetősen nagy káoszt érzek magamban. Nem tudom, mi van velem, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarok többet apám és a halálfaló haverjai kényére-kedvére ugrálni, és úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Most valahol a két fél között állok félúton. Nem voltam halálfaló sem, már nem, de nem voltam Potterék bandájának tagja sem, azt már elsőben eljátszotta, azzal, hogy a Weasley fiúval kezdett barátkozni.
Az utolsó, nagy lökést a tényleges, visszavonhatatlan változás felé  az egy évvel alattunk járó Astoria Greengrasstól kaptam. Astoriától, aki mint valami láthatatlan segítő végig ott volt velem, bármi is volt. Hogy tudta-e, hogy tudok róla? Hát, ez jó kérdés. De ha nem is tudta, valamit biztosan érzett. Éreznie kellett, mert én is éreztem, és ez már nagy szó. Draco Lucius Malfoy, amint a fájdalmon és a haragon kívül mást is képes érezni. Mégpedig szerelmet... szerelmet és békét... és ettől még én magam is megijedtem. Megijedtem, mert tudtam, hogy ezzel talán végérvényesen szembe kell mennem a családommal. A szüleimmel és a szüleim által belémsulykolt elvekkel. Azokkal az elvekkel, amelyek már nemzedékek óta a családunk pillérei, és kétség, kérdés nélkül öröklődnek tovább, apáról fiúra. Azokkal az elvekkel, amelyek azt hirdetik, hogy az aranyvérűek a kiváltságosak, a fennsőbbrendűek, a sárvérűek pedig csak egy megvetendő söpredék, akikkel nemhogy foglalkozni nem lenne szabad, de egyenesen ki kellene irtani őket a főld színéről. Igen, apám elég egyértelműen megmondja a véleményét, nem rejti véka alá az ilyesmit. Akkor sem, ha éppen nem ártana, ha ezt tenné. Astoria viszont, bár szintén aranyvérű családból származik, sokkal lazább elvek szerint éli az életét. Talán nem véletlen, hogy végül észrevettem, és nem kell Parkinson mellett maradnom egész életemben. Brr... szörnyűség, még csak rágondolni is. Nem is értem, hogy bírtam ki mellette annyi ideig. Astoria megmutatta, hogy igenis lehet máshogy is élni, mint ahogy eddig tettem, miatta és mellette a változást is bevállaltam - tudva, hogy ezzel biztosan kiváltom a családom haragját.
Ezután életem legboldogabb, de egyben legnehezebb időszaka következett, ami sajnos a mai napig tart. Astoriával összeházasodtunk, és született egy fiunk, Scorpius, akit bár nem úgy, ahogy a családom akarta, de békés egyetértésben neveltünk. És legfőképpen szeretetben. Asto végig ott volt velem a nehéz időszakjaim alatt, és őszintén? Vele, érte még Potter főnökösködését sem olyan nehéz elviselni, mint ahogy azt valószínűleg egyébként lenne. Pedig még most is magának akarja a babért... hiába, van, ami nem változik, bármennyi idő is teljen el. Két dolog van, ami beárnyékolja családunk boldogságát. Az egyik a fiam születése körüli pletykák, amik a mai napig szárnyra kapnak, hiába is próbálom meg elhallgattatni őket. Remélem, Scorpius nem veszi őket komolyan. Vagy ha igen, akkor legalább megbeszéli velünk. Velem, vagy az anyjával. A másik pedig Astoria betegsége. Megígértem neki, hogy mindent megteszek, hogy segítsek rajta, és ezt mai napig tartom is, de egyre nehezebb. Nem akarom, hogy lássa rajtam a fáradtságot, a fásultságot, de igen, néha már nekem is kezd sok lenni a folyamatos értelmetlen reménykedés. Itt már az is pozitív eredmény, hogy nem romlik az állapota. Nagyon remélem, hogy a jövőben végre találunk valami használható, működő gyógymódot, különben nem tudom, meddig tudjuk még így folytatni... csak azt szeretném, hogy meggyógyuljon. Az nem számít, milyen áron. Nincs olyan, hogy túl drága, ha a családomról van szó. De ez még a jövő zenéje. Azt meg ugyebár senki nem tudja, mit hoz a holnap... vagy mégis?  

Sokan azt mondják, hogy apám kicsinyített mása vagyok, csak rövidebb hajjal. Nyúlánk, gyenge izomzatú fiúból az évek során egy izmosnak is nevezhető, még mindig nyurga férfivá váltam, de egyébként mondhatni, hogy megtartottam a gyermekkori kinézetemet, legfeljebb csiszolt rajtam az eltelt idő, meg a tapasztalat. Szilárd, kemény arcélem és szürke szemem valahogy mindenkiben a túlzott komolyság, a bizalmatlanság és erőszakosság érzését juttatja először mindenki eszébe. Valószínűleg azoknak is, akiket még véletlenül sem akarok bántani. Hajam fényes tejfelszőke, de ha napfény éri, akkor kicsit besötétedik, szinte aranyszínűvé válik, és általában hátrafésülve hordom, de van, amikor kócosan hullanak szemeimbe szőke tincseim. Leggyakrabban öltönyben láthatnak, de ha épp nem kell sehová sem mennem, akkor szívesen vagyok egy egyszerűbb farmer-ing összállításban is.