Angelina Weasley

A kviddicsben betöltött irányító szerepem ellenére odahaza igyekszem elég teret hagyni a családtagoknak az érvényesülésre. A férjemet például mindenben támogatom, vezetem a háztartást és próbálok - tényleg próbálok - laza anyuka lenni. A gyerekeim a megmondhatói, hogy ez kevesebb alkalommal sikerül, mint nem. George pedig azt tudja alátámasztani, hogy az évek alatt ennek ellenére mégis mennyit szelídült a hozzáállásom. Ez pedig minden kétséget kizáróan neki köszönhető. Meg annak, hogy kötél idegeket növesztettem mellette. Mellette már nem lepődök meg semmin. Konkrétan semmin. De néha szükség van arra, hogy a kezembe vegyem a gyeplőt, máskülönben elszaladna velük a szekér. Olyankor vagyok én minden csak jó nem, de egy "Jajj, anya, nemááár..." kezdetű mondat sosem tudta megugrani az ingerküszöbömet.

- Apa, szedned kell a gyógyszereidet.. - kezdem sokadjára a kiselőadást és szívem szerint megráznám, amiért nem képes betartani az egyetlen kérésemet. Inkább minden alkalommal felhív, áthív, én pedig amilyen bolond vagyok, minden egyes alkalommal rohanok is. Mindig azt hiszem, hogy nagy a baj. Legutóbb az éjszaka közepén hívott, hogy valaki járkál a házban. Kiderült, hogy a szomszéd macskája bekapcsolta a kerti mozgásérzékelős lámpát, amire apám felébredt és nem tudott tovább aludni. Azt hiszem George-nál ott telt be a pohár, bár sosem kedvelte túlzottan apámat és ez kölcsönös is volt. Apu azt szerette volna, ha egy varázstalanhoz megyek hozzá, jobban el tudta volna viselni, hogyha egy olyan rabol el tőle egy életre, aki hozzá hasonló. Nem rasszista és nem tud sokat a varázsvilágról, de mikor megtudta, hogy a férjem egy valódi tréfamester és a vicceiből él meg, nos nem örült túlságosan maradjunk abban.
- Olyan vagy, mint az orvosok.. - morog az orra alatt a fotelből. A legkedvesebb időtöltése, hogy futballmeccset nézzen, de már csak alkalmanként iszik sört, akkor is figyelek arra, hogy alkohol ne kerüljön a szervezetébe. Ugyanis gyakorlatilag én főzök neki, én mosok rá, olykor takarítani is nekiállok, bár ezekben mind segítségemre van néhány bűbáj. A bevásárlás azonban egészen más, azt egymagam végzem. Autóval közlekedek, telefont használok, miközben a szomszédoknak folyamatosan hazudnom kell a családról, a karrieremről, de leginkább arról, miért nem látják itt a férjemet vagy az unokákat. Bár a gyerekek nyáron meg szokták látogatni apámat, George egy ideje nem tart velünk Bristolba...
- Ehhez nem kell diploma. Ha azt mondták, hogy ezt kell szedned, hogy ne legyen gond a szíveddel, akkor ezt kell szedned.. - magyarázom mintha egy öt évesnek tenném és sokszor azt is érzem, hogy olyannyira leépült már. De nem, máskor olyan tiszták az emlékei, mintha csak tegnap történt volna, hogy megkaptam az első seprűmet. Akkor még fogalma sem volt róla, minek kell seprűt vinnem magammal az iskolába.
- A fenéket kell szednem azt a vacakot.. - legyint ismét, hogy újra elodázza néhány perccel a napi rutint. Ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy vajon miért hív fel minden alkalommal, ha az érkezésem után csak veszekedni hajlandó velem, amikor épp azért vagyok itt, hogy... - És kórházba sem akarok menni.. Felejtsd el, Lina.. - rázza a fejét bőszen. Persze, hogy tudja mi lett volna a következő mondatom. Annyiszor lefolytattuk már ezt a meddő vitát, hogy semmi újat nem tudok neki mondani, csak remélem, hogy egyszer meghallgatásra találnak szavaim és belátja, hogy nekem van igazam.
- Mi lenne, ha nem kórházba mennénk? - vetem fel neki az ötleteket, de csak óvatosan. Nehogy megsejtse mire megy ki a játék és újra elzavarjon. Egyszer már megtette, bár akkor éppen össze voltunk veszve. Most kifejezetten békés a hangulat.
- Nem kórházba? Bob már nem jár bingózni és Rosa is mindig csak panaszkodik.. Nincs kedvem menni.. - dől ismét hátra a fotelben, ezzel is jelezve, hogy ő innen addig fel nem kel, míg rá nem viszi a lélek - vagy az elfogyasztott tetemes mennyiségű sör -, hogy elcsoszogjon a mosdóig, majd vissza.
- Nem is a klubra gondoltam.. - válaszolom szelíd hangon és a keze után nyúlok. Két kezembe húzom az övét, megszakítva ezzel a sör és távirányító kettőse jelentette biztonságérzetét, ami szinte azonnal meglátszik rajta. Pedig még csak nem is váltogatja a csatornákat.
- Hát mire? - veti elém a kérdést, amire próbálom megfogalmazni úgy a válaszomat, hogy ne legyen túl átlátszó. De az apám csak öreg, nem hülye, kár lenne azzal próbálkoznom, hogy átverem.
- Tudod, George és én beszélgettünk egy kicsit.. - kezdem finoman palástolva azt, hogy voltaképp odahaza naponta összeveszünk miatta és nem beszélgetni szoktunk, hanem üvölteni, de úgy, hogy majd kiszakad a ház oldala. - .. és arra jutottunk, hogy... Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk te jönnél át hozzánk néhány napra? Ott a nagy ház, a nappaliban tévé, a kert is hatalmas, többet látnád az unokákat és lenne saját szobád, ahová el tudsz vonulni.. - sorolom gyorsan, még mielőtt belekötne. Persze ez az egész nem arról szól, hogy néhány napra átköltözzön hozzánk. Arról szól, hogy levegye azt a terhet a vállamról, hogy próbáljak helytállni gyerekként, anyaként és feleségként is egyszerre úgy, hogy közben legalább két helyszínen igényelnék a folyamatos jelenlétemet. Hat éven keresztül lavírozni közöttük elég megterhelő.
- Hozzátok? Azt akarod, hogy költözzek a férjedhez? - hangzik a mély hang teljesen elhűlve a szájából.
- Ez az én házam, itt éltem akkor is, mikor még Crawley-ék voltak a szomszédok, itt éltek a szüleim is, itt születtem.. Anyád se vett rá arra, hogy elhagyjam ezt a házat.. Te se fogsz rávenni! - kel ki magából aztán. Ezt akartam elkerülni, de nem voltam túl óvatos és tessék. Lehetetlen értelmesen beszélni vele.
- Anya nem is akart rávenni. Anya elhagyott téged! Én még mindig itt vagyok, pedig úgy tűnik inkább teher neked a jelenlétem.. - fakad ki belőlem a napok óta tartó feszültség. Rosszkor. Rossz helyen és rossz időben. Tudom, hogy ez egy fájó pont az életében, mégis kíméletlenül a szemébe mondtam. Hátha átlát egyszer a ködön és rájön, hogy igazat beszélek. Nem tudom mit hisz, hogy anya 40 év után meggondolja magát és visszajön hozzá? Soha nem akartam megkeresni, még csak arra se méltó, hogy lásson. Bár gyanítom ezt akkor elrontottam, mikor válogatott kviddicsező lettem...
- Megnézem a vacsorát.. - állok fel aztán és inkább visszamegyek a konyhába. A vacsora elfődögélne magának, de átveszem a fakanalat és keverek rajta egyet. Mennyivel könnyebb lenne, ha a családom nem lenne ennyire makacs...


- Csinálhatnánk valamit együtt.. Csak mi ketten... - cirógatja meg a vállam, ahogy megérzi, hogy hozzá bújok. Nem hezitál sokat, pedig semmi másra nem vágyom, mint egy kiadós alvásra az illatával az orromban. Hiányzott. Megint túl sokáig voltam távol, nem akarok veszekedésbe bonyolódni. Épp elég volt mára apám, nem kell hogy vele is összerúgjam a port. Csak csendben át akarom ölelni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne közöttünk.
- Aludhatnánk? - kérdezek vissza, mintha teljesen hidegen hagyna a kijelentésének a mögöttes tartalma. Tudom, hogy régen volt már, hogy csak úgy kikapcsolódtunk. Őt leköti a munka, engem az, hogy apámat ápoljam. Tudom, hogy hiányzok neki, már azon is érzem, ahogy magához húz, mégsem vagyok képes másra, csak a fejemet emelem meg kissé mellkasáról, hogy fel tudjak pillantani rá.
- Nem vagy vicces, Angie.. - ejti hátra a fejét. Ugyanazt csinálom vele, amit ő szokott velem. Nem veszem komolyan - legalábbis látszólag nem.
- De az vagyok.. - meg álmos is. De ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Ha nem lenne humorérzékem már felkötöttem volna magam az első fára. Vagy őt. Humor nélkül nem bírnám ki mellette, ami azt illeti, senki sem bírná ki mellette.
- Hidd csak azt.. - hagyja rám az egészet inkább, de hallom a hangján, hogy nem egészen ezt akarta kihozni ebből a beszélgetésből. Feszült, és talán még sértett is. A sértett George Weasley pedig rosszabb mint a rokonság összes gyereke együttvéve.
- Te is mindig azt hiszed, hogy vicces vagy.. - támasztom a karomat mellkasára, majd államat a tenyerem hátuljára. A sötétben nehezen veszem ki az apró vonásait, de jót tesz a szememnek. Rég aludnunk kellene. Elfelejteni az egész veszekedést. Aztán holnap elölről kezdeni.
- Én az is vagyok... - kéri ki magának. Ez az a pont, mikor érzem, hogy nem kell tovább feszítenem a húrt, még mielőtt tényleg az elevenébe gyalogolnék. Mégsem tudom csendre inteni magam, szinte kikívánkozik a válasz - melyet akaratán kívül ő adott a számba -, de közben a ajkaim szegletében apró mosoly bújik meg. Kár, hogy nem látja.
- Hidd csak azt..  

Angelina Johnsont sokan ismerték, mikor még a Tornádók hajtója volt, bár közvetlenül a háború előtt és alatt nem sok olyan bátor szurkoló volt, aki kilátogatott volna a Darazsak elleni meccsükre.
Nem sokkal később már Angelina Weasleyként szállt Nimbuszra, az egyes számot a mezén továbbra is őrizte. A rajongók ugyanazt a fiatal nőt láthatták viszont, akit az előző szezonban még Johnsonként konferáltak fel. Ugyanaz az egyszerű lófarokba kötött hosszú haj, ugyanaz az ízléstelen égszínkék talár, a karcsú termet a pályán pedig bebizonyította, hogy továbbra is megérdemli a rajongói szeretetét. Aztán leköszönt egyszer, majd másodszor is, mikor gyermekei születtek. Az alakját azóta is őrzi, magas, vékony, törékenynek tűnik, de hatalmas erő van benne. Arcán meglátszik az évek nyoma. Három gyerek mellett senki nem róhatja fel neki, ha olykor még mindig kialvatlan és mindenkor aggódó. De tekintetében ott csillog a szeretet. Haját többnyire egyenesen hordja, immár nagy gondot fektetve arra, hogy mindig kifogástalan legyen a megjelenése. A minisztériumba sem hajlandó állig begombolkozva és élére vasalt kosztümben érkezni.