Az utóbbi napok, vagy inkább hetek furcsán csendesek voltak, de így szerettem. Hogy nyugodtabb lettem-e a kviddics pályán történtek óta? Nem egészen, de rengeteget futottam, amivel kicsit sikerült levezetnem a felgyülemlett feszültséget, a közelgő vizsgák pedig lekötötték a maradék szabadidőm, nehogy ilyesmin rágódjak. Vagyis ez lett volna a terv, de mindig találtak az apró gondolatok egy-egy lyukat, amit kitölthettek. Alina csak kicsit haragudott meg rám, amiért nem avattam be teljes mértékben a dolgokba, de azt mondta, nekem kell tudnom, mit szeretnék. Bárcsak tudnám. Mármint, én tényleg azt hittem, hogy ez csupán egy kellemes emlékként megfakul majd, és néha jól esik rá visszagondolni. Vagy valami ilyesmit mondogattam magamnak, bár amikor hallottam a balesetéről, azért küldtem egy baglyot. Gondolom rajongói levélként tették el, hiszen a csapat címére küldtem, fogalmam se volt, mi a pontos címe, meg amúgy se volt benne semmi fontos. A könyvtárban töltöttem a délután nagy részét, hogy kijegyzeteljem az asztronómia beadandóhoz szükséges tudnivalókat. Úgy terveztem, hogy este felmegyek a Csillagvizsgáló toronyba, végtére is napközben nem lehet használni, egyetlen csillag sem látható. Péntek volt, ilyenkor a legtöbben amúgyis egészen más elfoglaltságot választanak, de a magam részéről sose voltam az a bulizós alkat. Szerettem a jó zenét, a táncot, de inkább a családom társaságában csináltam ilyesmit, mint a saját korosztályommal. Riley szerint penészvirág vagyok, aki képtelen kikapcsolódni, ők folyton a társasági élet közepén kellett, hogy legyenek. Már megszoktam a szívózásukat, fel se vettem. Az állandó edzések és a RAVASZ mellett nekik se nagyon lesz majd nagy a szájuk. Becsuktam a könyvet, befejeztem a jegyzetelést, és amúgy se tudtam koncentrálni, inkább ledőltem kicsit, hogy éjszaka ne aludjak be a beadandó írása közben. Jócskán benne voltunk az éjszakában, mikor felébredtem, így csak belebújtam a mamuszomba, és felcsattogtam a toronyba. Ha találkoznék is egy tanárral, kaptam engedélyt, hogy használjam a tornyot, szóval nem fenyegetett az a veszély, hogy büntető munkán végezzem ilyen röviddel a vizsgák előtt. Hajamat csak tessék-lássék kötöttem fel, kócos kontyban ült a fejem tetején, csupán annyira kellett, hogy tartson, hogy ne lógjon a szemembe, amíg a távcsövet használom, vagy írok. A torony csöndes volt, és sötét. Mondanám, hogy éppen, ahogy szeretem, de tulajdonképpen nem ez volt a kedvenc helyem. Szívesebben feküdtem volna az udvar közepén a fűben, szentjánosbogarak között, onnan kémlelve a csillagokat. De természetesen a szabad szemmel láthatóak nem elegendőek, miért is lennének. Az év elején még jó döntésnek tűnt felvenni az asztronómiát, most már egyre kevésbé éreztem, hogy ezt teljes mértékben átgondoltam volna. Sóhajtottam, és próbáltam koncentrálni. - Még, hogy könnyen kivehetőek az ábrák alapján… itt semminek nincs sárkány alakja! Ki adta ezeket a használhatatlan neveket? - Vesztem össze fennhangon a pergamennel, és a távcsővel egyaránt, hogy a csillagokról ne is beszéljünk. Nincs itt senki, mégis miért fogjam vissza magam?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Mivel nekem nem szokásom hazudni, ezért nem mondom azt, hogy ne jutott volna Murphy eszembe a napokban. Ami azt illeti, minden szabad percemben ő járt a fejemben. Eleinte csak bosszús voltam a vita miatt és hogy kihasználta a bizalmamat nyáron. A frusztrációmat az oroszlánok edzésébe öltem (volna, ha nem ott is a bemutatkozós napot tartottuk volna meg a héten), meg futásba. Még nem voltam abban az állapotban, hogy rendesen fussak, mégis megerőltettem magam, vagyis inkább túlerőltettem magam, addig a pontig, hogy a sántítás egészen estig megmaradt minden hajnali kocogás után és úgy fájt, mintha tüzes vassal égetnék. Határozottan nem volt jó ötlet, hiába vonta el a figyelmemet az idegességről. Aztán szépen, lassan lenyugodtam. Volt időm esténként az ágyban fekve és a plafont bámulva visszaidézni a vitánkat és amennyit tudtam, annyit a nyári estéből is. Beláttam, hogy én is szépen túlreagáltam a helyzetet, nem kellett volna úgy nekiesnem és ilyen kellemetlen helyzetbe hoznom Murphyt. Kissé bűntudatom is lett, ahogy arra gondoltam, mennyire megalázhattam ezzel akaratom ellenére, hiába nem látta és hallotta senki a vitánkat, legfeljebb a pókok a sarokban. Persze felkeresni nem volt képem, annál én hiúbb voltam, hogy csak úgy odamenjek és bocsánatot kérjek tőle, pedig nagyon kellett volna. Ebben az egyben nem voltam jó soha, a bocsánatkérésben, mondjuk nem is kellett gyakran alkalmaznom. Ilyen helyzetben még konkrétan soha. Péntek éjszakára beterveztem magamnak egy utat a Csillagvizsgálóba. Semmi különösebb okom nem volt rá, csak sosem vetkőztem le a mérhetetlen rajongásomat az asztronauták és az űrutazás iránt, amit kölyökkoromban úgy imádtunk a testvéremmel. Mondanom sem kell, hogy a repüléstan mellett az asztronómia volt az egyetlen olyan tárgy az Ilvermornyn, amiből kiválót kaptam mind a hét évben. A többiről ne beszéljünk. Úgyhogy késő este elvonultam zuhanyozni, magamra rángattam egy pizsamaként funkcionáló, régi Fitchburg Finches pólót és egy nagyon kényelmes melegítőnadrágot, aztán elindultam fölfelé. Igazából nem is kellett volna nadrágot vennem, úgyis alszik mindenki, nem látná senki, ha alsónadrágban flangálnék a lépcsőkön. Azért biztos ami biztos, nem próbálkoztam meg vele, még csak az kéne, hogy egy elsős meglásson és sikítson egy nagyot, sosem mosnám le magamról. A lépcsőkkel meggyűlt ugyan a bajom, de végül csak felértem a torony tetejére... ami sajnos nem volt üres. Megtorpantam a bejáratnál, az illető nem vette észre, hogy én is itt voltam, annyira belemerült a valószínűleg házi feladatába. Nem is bántam, mert azonnal tudtam, hogy Murphy az, nem is kellett szemből látnom hozzá. Azon filozofáltam egy kis ideig, hogy szólítsam meg, vagy csak szépen menjek el, de rájöttem, hogy ha már felküzdöttem magam idáig, akkor annak legyen célja is. Szóval csak megálltam az ajtófélfának dőlve, hogy pihentessem a lábamat és csendben figyeltem, ahogy ügyködik a teleszkóppal és a pergamenekkel. Nem akartam megzavarni, mert szemmel láthatóan nagyon rá volt fókuszálva a feladatra, engem pedig egyáltalán nem zavart, hogy őt nézegethettem. Legalább kellemes látványt nyújtott, ami ironikus módon megnyugtatott, nem úgy, mint néhány napja. Aztán felcsattant, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak valamit. - Hogyne lenne sárkány, ott van a két medve között. -Szegény, hogy meg fog ijedni, remélem, azért nem zuhan ki, mert nem akarom, hogy gyilkossággal vádoljanak. -Csini a papucsod.
Hogy miért választottam az asztronómiát? Mert otthon, a nyári égbolton megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogott, és mindig is úgy gondoltam, hogy milyen különleges lenne, ha tudnám, mi micsoda. Az igazság azonban az, hogy azt hiszem ehhez több tehetség kell, mint elszántság. Hiába nyűgöztek le, és tanultam meg róluk az érdekes információkat, a csillagképek felismerésében különösen rossz voltam. Egyszerűen sehogyan nem állt össze, hogy melyik csillag melyik képhez kapcsolódik, mi alapján ér véget az egyik, és honnan kezdődik a másik. Nem zavartak össze a vörös óriások, vagy fehér törpék, ezek olyasmik, amit hallás után is képes voltam visszaidézni, mert érdekes volt. De a kirajzolódó képek bármennyire kötöttek le a pergamenen, vagy könyvek lapjain, az égen oly’ nehezen leltem fel őket. A távcső se sokat segített, bár annak a használata legalább nem okozott gondot. Ha őszinte akarnék lenni magamhoz, belátnám, hogy ennek a legfőbb oka, hogy igazán könnyen terelődött a gondolatom mindenfelé az égitestek helyett. Főként egy bizonyos edző, tanár, vagy nem is tudom, minek kellene neveznem. Azóta kiválóan kerültük egymást, a hallgatólagos megegyezés szerint, ha lehet így nevezni. Mégis, az edzések alkalmával sikerült úgy tennem, mintha csak egyszerű tanár lenne, de utána a zuhany alatt sokkal hosszabb ideig álltam, hogy arcom visszanyerje természetes színét. Meg akartam fogadni Alina tanácsát, érteni szerettem volna a bennem kavargó érzéseket, és tisztázni a dolgokat. De féltem. Legfőképpen attól, hogy úgy hatunk egymásra, mint az olaj és a szikra, és ebből nem sül ki mindig jó. A vitánk kiváló példa erre, képtelen voltam nyugodtan beszélni vele, olyan szabadon, mint a nyáron. Akkor nem számított semmi, és jól esett a figyelme, most zavarba hozott, ha az edzésen megéreztem magamon. Nem kellene ezen gondolkoznom, csak minél előbb befejezni a beadandót, aztán visszamászni az ágyamba, hátha ezúttal nem fél éjszaka ilyeneken kattogok. Esélytelen, azt hiszem. Sóhajtottam, a csillagképek összefolyása se segített abban, hogy megnyugodjak, sőt, inkább csak tovább ingereltek. Nem csoda hát, hogy kifakadtam, arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy valaki válaszolni fog. Úgy megijedtem a hirtelen hangtól, mintha legalábbis maga Voldemort kért volna fel táncra. Természetesen ez nem egy lányos sikolyban, és apró rezdülésben nyilvánult meg, ó, az nem is én lennék. Olyan lendületeset szökkentem, hogy az eddig a teleszkóphoz nyomott bal szememmel egyből meg is fejeltem annak fém karimáját. Sziszegve huppantam fenékkel a földre, és szorgos dörzsölgetésbe kezdtem. Nem csak a fájdalmat próbáltam elűzni, hanem azt a rémképet is, hogy három Aaron ácsorog felettem. Na azt már tutira nem! - Remélem medvés monoklim lesz. - Húztam el a számat, de nem keltem fel a földről. - Köszönöm, tanár úr… - Most mit mondjak? Egyáltalán nem állt szándékomban szemtelenkedni, de kettesben voltunk, én pedig alkalmatlan voltam épp a védekezésre. - Van engedélyem, hogy itt legyek takarodó után. - Mondtam azért, biztos, ami biztos.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Nem mondom, én is éreztem bőven pánikot, amikor elkezdtem az asztronómiát tanulni. Gyerekként azt gondoltam, hogy az egész egy hatalmas buli lesz, ahol tanulhatunk majd fekete lyukakról, bolygókról és csillagokról... és tulajdonképpen azt kaptam, amit kértem, csak az izgalmas és egyben triviális tények helyett számokat kaptam csillagtérképeken. Hatalmas csalódás volt először, aztán megtanultam szeretni és rájöttem, hogy igazából ez is rendkívül érdekes és még az űrhajós fantáziálásaimnak is táptalajt adott. A fivérem pedig különösen élvezte, amikor ezekről meséltem neki, aztán szépen megjegyzett mindent, sok évvel később pedig könyvet írt belőle. Nem véletlenül volt olyan népszerű a mugliknál. Nem állt szándékomban megijeszteni, vagyis nem ennyire, hogy még a fejét is beverje. Persze sejthettem volna, hogy nem akarja az éjszaka kellős közepén, hirtelen egy felnőtt férfi hangját hallani a háta mögül, elég szexuális ragadozó szaga volt, amire ezelőtt nem gondoltam. Mindegy, valószínűtlennek tartottam, hogy súlyosan megsérült volna, a lelkiismeretfurdalásom majd mindjárt elmúlik, ha segítek neki, a nevetéstől pedig legalább elment a kedvem. Nem lett volna szép most kiröhögni. - Nem állt szándékomban elzavarni, sejtettem, hogy nem önszórakoztatásból keresed a sárkány csillagképet. És nem is téged üldözlek, esküszöm. Csak látni akartam az eget, olyan szép, tiszta ma éjjel. -A legrosszabb dolog, amit eddig Angliában felfedeztem, az időjárás volt. Szerettem az esőt, de nem ennyire, és annak is örültem volna, ha többször jutok fel ide csillagokat nézni. Ellöktem magam a faltól és odamentem hozzá, csak nem hagyhattam ott a földön ülve, bevert fejjel. Igazából már akkor rohantam volna, amikor beütötte magát, de az olyan rosszul jött volna le, nem igaz? - Hadd nézzem -guggoltam le elé. Megfogtam a kezét - annyira puha volt a bőre, te jó ég - és gyengéden elhúztam az arcától, a másik kezemmel meg az állánál fogva feljebb billentettem a fejét, hogy jobban rávetüljön a fény az arcára. -Hát... szép kalóz lesz belőled. Ha megnyerjük az első meccset, talán papagájt is kapsz mellé. -Nem tudtam elfojtani egy mosolyt, és őszintén, nem is akartam. Rettentően frusztrált, hogy nem tudok mellette olyan laza és könnyed lenni mint a többi diákkal, ezen pedig sürgősen változtatnom kellett. -Azért ha pár perc múlva még szédülsz, vagy valami nagyon nincs rendben, szólj és leviszlek a gyengélkedőre. Bocsánat, nem akartalak így megijeszteni. -Jól van, Aaron, csak kinyögöd. Leültem mellé a földre, mert elmenni most biztos nem fogok, a hirtelen megöregedett vázrendszerem pedig sokkal jobban értékelte ezt a guggolásnál. Magam elé húztam a jegyzeteit és a kapott feladatokat, hogy átnézzem őket. - Ha gondolod, segíthetek.
Mit mondhatnék? Az elmúlt tizenhét év minden balszerencse talizmánt összegyűjtöttem, és most benyújtotta az élet a jackpot-ot a pech szériában. Van az úgy, hogy betelik a pontgyűjtős füzetecske, és valami nagy nyereményre számít az ember, nos, nekem ez jutott. A nevem lehet benne a ludas, vagy nem tudom. Mivel számtalan törvényt alkottak vele az univerzum így egyenlít ki. Nem kellene panaszkodnom, lehetne rosszabb is. Viccelek, ennél talán már nem lesz. Hogy attól ijedtem-e meg, hogy valaki van itt, vagy attól, ki van itt, az örök rejtély marad. A szívem olyan hangosan kalapált, már-már attól tartottam ő is megsüketülhet tőle. Mondjuk megérdemelné. Remélem hallja. Inkább mégsem. Inkább igyekeztem visszanyomni a lila foltot, ami perceken belül elő fog tűnni a szemem körül. Ésszerűen hangzik, nem de? - Nem üldöztél, csupán lesből támadtál, értem. - Ennyit arról, ha tanár, meg tisztelet, és fő a nyugalom. Hol van a pályán tanúsított hidegvér és profizmus? A pályán, minden valószínűség szerint. - Nehéz elképzelni rólam, hogy érdekelnek a csillagképek? Büszkeség? Makacsság? Megszokás? Drága édesanyám biztosan büszke lenne, hogy egy pillanatig sem adom meg magam, és megszidna a tiszteletlenségemért. Furcsa család vagyunk, azt hiszem. Igazából nem volt támadó a hangom, ebben a pillanatban még úgy éreztem, nincs miért védekeznem. Figyeltem, ahogy felém közelít, fél szemmel, bár ez utóbbit nem önszántamból tettem. Tiltakoznom kellene, az eszem azt sikoltotta, hogy ha felugrom, pont úgy esem ki az ajtón, hogy legurulva a lépcsőn egérutat nyerek. Eltörne pár csontom? Kétségtelenül. Azt egész könnyen gyógyítják a gyengélkedőn, de ha kiszakad a szívem a helyéről, azzal ugyan mit csinálnának a matrónák? Meleg volt a keze, kedves, gyöngéd. Utálni akartam, vagy okot találni, hogy kitépjem magam az érintésének lágy börtönéből. Nem mozdultam, levegőt is alig vettem, de tekintetem nem tudtam elfordítani. - Majd mondjuk azt a többieknek, hogy te verted a szemem alá, amiért elkéstem. - Ha ő viccelődhet, nekem sem árthat, bár tulajdonképpen annyira már nem fájt. De ehhez neki persze semmi köze, ilyen szívós lány vagyok. - Ölben? - Előbb beszél, aztán gondolkodik, erre mondják, bizonyosan. Hunyorogva pillantottam fel, halvány mosollyal. - Keményebbet ütnek meccs közben, nem tesz semmit! - Legyintettem, hátha miután megnyugodott a lelke, és látja, hogy ma nem nézegethet nagyon a távcsőbe a házim miatt, inkább elmegy. Nos, tényleg betelt a kuponosom. Leült mellém. Kihagyott a szívem egy ütemet, hirtelen számtalan gondolat futott keresztül az agyamon, a legtöbb az Alinával folytatott beszélgetésünkből. Nem, ez biztos nem a megfelelő pillanat, hogy rájöjjek arra, mit szeretnék tőle. Miért szeretnék egyáltalán bármit is. Rövidzárlatos az agyam, ez már biztos. - Nem kapsz ki az igazgatónőtől, ha súgsz a leckében? - Pillantottam felé óvatosan. - De megalkudhatunk, mert félszeművé tettél, így csak a fele képet látnám úgyis… - Nem, mintha megvakultam volna, vagy ilyesmi, viszont egészen bűntudatosnak tűnt. Nekem pedig elveszett a Sárkányom!
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Na jó, tényleg nem kellett volna ennyire halálra rémisztenem, elég gonosz húzás volt tőlem. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ha nem ezt mondom neki, hanem csak odadobok egy sziát, attól is épp ugyanúgy megrémülne. A lépcsők pedig sajnos nem fából voltak, úgyhogy nem mászkálhattam rajtuk jó hangosan, hátha a recsegéstől kevésbé kap szívrohamot. Szuperek vagyunk, enyém az agyvérzés, övé a szívroham. - Hát... azt hiszem, ebből már nem húzom ki magam, egy igazi ragadozó lett belőlem. -Egy melegítős, sánta ragadozó, nem tudom eldönteni, hogy ez nevetségesen vagy inkább rémisztően hangzik. Egy kicsit talán mindkettő, egészen groteszk. -Ha érdekelne, nem szidnád szegény sárkányt. Nem tudhatod, neki is lehetnek érzései ott a két medve között. -Nyilván nem volt neki, de gyerekként szerettem azt képzelni, hogy a sárkány ott játszik a két medvével az égbolton. Most már értelemszerűen nem ilyesmivel töltöttem a szabadidőmet, de bármikor csinálhatok viccet az egykori önmagamból. A kelleténél sokkal tovább tartottam a kezét a sajátomban, legalábbis én végtelenül hosszúnak éreztem azokat a másodperceket. Nem tudom, hogy neki feltűnt-e nekem határozottan. De annyira nem akartam elengedni, túl jó érzés volt, amit hiába akartam, nem voltam képes elhessegetni és nem foglalkozni vele. Ezért baromi nagy bajba keveredhetek, de képtelen voltam ezzel foglalkozni. Végül csak erőt vettem magamon és elengedtem. - Legközelebb nem késne senki, az biztos -nevettem fel. Kételkedtem benne, hogy elhinnék a többiek, hogy kezet emeltem bárkire is, pláne nem az egyik lányra, de azért megnéztem volna az arcukat, amikor Murphy ezt közli velük. -Ha nagyon szédülsz, nem is menne másképpen... -Dobtam felé egy kissé sunyi, sokatmondó mosolyt. Ha már feldobta a magas labdát, jó, hogy lecsapom. -Egy keményebb ütés után a meccs közepén is gyengélkedőre kerülhetsz. Egyszer sikerült úgy eltörnöm az ellenfél orrát, hogy azóta sem állították neki helyre, bűntudatom is volt utána. Nem éppen ezt terveztem, de mivel nem voltam szabálytalan, nem kaptam érte büntetést. Mindegy is, hagyjuk. -Biztosan nem kíváncsi a kviddicses történeteimre, amúgy sem most kellett volna ezekről regélnem. Nem tűnt kifejezetten nehéznek a házi feladata, de látszott, hogy már RAVASZ szintűeket tanulnak. Jóisten, mennyire utáltam én is ezeket az elején. Most már egy csomót fejből tudtam és csettintésre megmondtam volna, de ennek is csak annyi volt az oka, hogy azóta is sokat foglalkoztam a csillagokkal. A magolás részét ennek ellenére is gyűlöltem. - Amiről az igazgatónő nem tud, amiatt nem tud kilógatni a toronyból -vontam meg a vállam. -Egyébként sem terveztem helyetted megcsinálni az egészet, csak gondoltam, kisegítelek. Ha már mindketten használni akarjuk ezt a helyiséget, legalább legyen haszna is, nem?
Igazság szerint nehéz lett volna ragadozónak titulálnom a kinyúlt pólóban, és melegítőben. Valószínűleg azért, mert igazság szerint fogalmam se nagyon volt róla, hogy miként nézhet ki egy igazi. Kyle egészen átlagos diáknak nézett ki, csak belülről volt egy szörnyeteg. Mennyi idő lehet, amíg ez kiül valaki vonásaira? Talán szívtelenül hangzik, de nem bántam, hogy legalább már tőle nem kell tartania egyetlen lánynak sem az iskolában. - Növeszthetnél szakállat, hogy bizarabb legyen a megjelenésed. - Így félszemmel felnézve, de legalább hármat látva belőle határozottan úgy nézne ki, mintha csak egy ragadozó lenne. - Bizonyosan vannak érzései, de sárkány alakja egészen egyértelműen nincsen! És ha szerinted így néz ki egy sárkány, akkor kettőnk közül az egyikünk bizonyosan nem látott még igazit. Az ókorban bizonyosan másképpen képzelték el őket, vagy nem tudom, de hogy a kupac csillagot bárhogy húznám is össze, sehogy se venné fel egy tűzokádó képét. Még csak szárnyas gyíkocska se lenne. Maximum papírsárkány, azt még el tudom képzelni róla. Nyilván nem a csillag kupac tehetett erről, és nem is haragudtam igazán, csupán azt hiszem megszokásból vitatkoztam. A legutóbb is hogy bevált! Egy másik dimenzióban. Csak vártam, hogy elmúljon a pillanat, ami annyira a nyárra emlékeztetett. Túlságosan. Nem bántam akkor igazán, most se egészen amiatt, hogy megérintett, inkább, hogy tudtam, ennek véget kellene vetnie, minél hamarabb. Mert én képtelen vagyok kitépni a kezem. Az arcom forró volt a keze alatt, és annyira igyekeztem, hogy ne piruljak el, azonban, mint az életemben oly’ sok mindent, ezt se tudtam kontrollálni. Talán a humoros felütés majd eltereli a figyelmét. Légyszi... - Szerintem is remek elrettentés lenne, mondhatnám, hogy úgy ütsz, mint egy távcső. - Forgattam a szemem, de felszisszentem, mert azért tényleg nem volt épp kellemes. - Nem szédülök, ne álmodozz! - Igazán figyelmen kívül hagyhatta volna a megjegyzésem, de miért is tenné? - Simsonét, emlékszem. Mondjuk azért ő mosolygott bele abba a gurkóba, simán csinálhatott volna egy sloth grip roll-t, annyira nem bonyolult. Ahogy rájöttem, hogy most valami fanatikus rajongónak tűnhetek, inkább a jegyzeteimet kezdtem figyelni. Nem neveztem volna magam fannak, inkább csak érdeklődő voltam, szerettem nézni a különböző sportokat, azt hiszem csak kevésbé voltam lelkes, mint a családom többi tagja. Ez frusztrál mindig, és valahogy kívülállónak érzem magam azokban a pillanatokban, amikor ők játszani akarnak, nekem viszont megfelel csupán a figyelés is. Hogy akartam-e, hogy segítsen? Az egyik felem örült neki, hogy nem kell az egész éjszakámat erre áldoznom, a másik viszont még mindig elfutott volna. Mert veszélyes volt. Maga a helyzet, nem hittem, hogy Aaron bármi olyat tenne, amit nem szeretnék. De megállítanám-e? Bárcsak egyértelműen igen lenne erre a válasz. - Kár… pedig akkor én megcsinálnám helyetted a csapat számára a taktikai ábrákat. - Mintha csak egy másik diákkal üzletelnék. Már nem, mintha ilyesmire lett volna ezelőtt példa. - Ez elég félreérthetően hangzott. - Motyogtam, azonban inkább nem néztem rá. Szememmel épp azt az oldalt kerestem, amire már néhány mérést felírtam. - Ne! Ráültél! Olyan hirtelen hajoltam előre, mintha legalábbis a cikeszt igyekeznék elkapni, mert pont a térde alatt láttam a lapot. Csak reméltem, hogy nem gyűrődött össze. Az viszont csak a manőver közepénél tudatosult bennem, hogy így tulajdonképpen félig az ölében kötök ki. Viszlát világ. Hagyjuk egymást, engedj békében távozni. Módosíthattam volna még a mozdulatot, de akkor tuti fejjel előre bucskázom, lefejelve a férfit, az se tűnt jobb megoldásnak. Reményeim szerint nem érti félre a dolgot. Ugye?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Ez a legnagyobb probléma a legtöbb ragadozóval: ha nem tudod, sosem mondanád meg, hogy milyen beteg állatok. Nem tudtam sokat arról, hogy mi történt itt karácsony környékén és előtte is, csak amennyit a kollégáimtól tudtam. Én csak ebben a félévben érkeztem ide, így nem kellett átélnem az egyik diák halálát és az azt követő hosszú tortúrát, amit néhány másik gyerek átélt. Tudtam róla, hogy nem volt a legkedvesebb a világon alapból sem és a fél Roxfortot terrorban tartotta a Briggs gyerek, és azt is, hogy több lányt megerőszakolt vagy megpróbált megerőszakolni. Az egyik a borzosok őrzőjének volt a legjobb barátnője, sokszor láttam őket együtt a folyosókon, és nem nézett ki túl jól szegény lány. Képtelen voltam sajnálni valakit, aki ilyet művel egy másik emberrel. Vajon Murphynél is bepróbálkozott? Még a feltételezéstől is felment a vérnyomásom kétszázra. - Mondjuk nem állok messze a hajléktalan szakálltól -simítottam meg az arcomat. Jó pár napja nem nyúltam borotvához, úgyhogy már ott virított az arcomon egy rövidebb szakáll. Ha nem figyelek oda, a végén tényleg úgy fogok kinézni mint Merlin. -Hogyne nézne ki sárkánynak. Ott a feje, a teste, a farka... Jó, mondjuk lábai meg szárnyai nincsenek. Igazából kígyó is lehetne... Mindegy, akkor is sárkány. -Ha jobban belegondoltam, egyik sem nézett ki úgy, mint aminek elnevezték. Kivéve a göncölöket, bár azok is lehettek volna talicskák. Egyre inkább azt éreztem, hogy egyikünknek sincsen kellően sok önuralma és ha nem vigyázunk kellően a köztünk lévő testi kontakt minimalizálására, akkor hamar ugyanott kötünk ki, ahol nyáron is. Kár lett volna tagadnia bármelyikünknek is, amikor olyan természetességgel tartottam az arcát és a kezét az enyémben, mintha két egymásba illő kirakósdarab lennének, az ő arca pedig olyan vörös lett, mint a haja volt. Csak egyetlen pillantást vetettem az ajkaira, aztán gyorsan el is kaptam onnan a tekintetem. Talán tényleg vissza kellett volna mennem a szobámba aludni. - Nagyon tetszik a hasonlat -nevettem. Láttam magam előtt a többi játékos arcát, ahogy éppen azon agyalnak egy ilyen bejelentés után, hogy beutaltassanak-e minket az ispotályba vagy az aurorokat hívják ránk. -Az a baj, hogy nagyon szeretek álmodozni, úgyhogy ezt is megtartom magányos éjszakáimra. Mármint... nem úgy értettem. -Hatalmas vagy, Aaron. Hatalmas idióta. Úgy ragyogott fel az arcom, amikor az esetről beszélt, mint egy kisgyereknek karácsonykor. Nem csak az, hogy nem untattam a kviddicsről való szövegelésemmel, de még tudott is mit hozzáfűzni. Ráadásul tudta, melyik meccs volt az, tehát látta is, ami nagyon megmelengette a kicsi szívemet. - Én is ezt mondtam! Az őrzőnk szerint nagyon aljas húzás volt tőlem így nekivágni a gurkót, szerintem meg az ő hibája, hogy nem figyelt rendesen. Azért egy ilyen meccsen már elég nagy hiba, ha nem látja a terelőket és a gurkókat. Az ajánlatáta összeszűkült szemmel néztem rá. Utáltam az ábrákat megrajzolni, ő is nagyon jól tudta, mert nem féltem ennek hangot adni. Kitervelni, elmagyarázni és bemutatni nem okozott gondot, de hogy normálisan és érthetően lerajzoljam, az nem ment. A krétaport pedig kifejezetten utáltam. - Nem tennéd... De ha mégis, akkor talán megfontolom és megcsinálom ezt helyetted. Velem lehet alkudozni. -Azt tényleg lehetett, hajlandó voltam rá bármikor, elvégre nagyon meg tudja könnyíteni az ember életét. -Félreérthető? Ugyan már, úgy ismersz engem, mint aki ilyeneket mond?-Igen, így ismert. Részegen még rosszabb voltam, úgyhogy nyáron teljes valójában tapasztalhatta meg a kétértelmű kijelentésekkel tarkított, szánalmas csajozási módszereimet. Meglepetten dőltem hátrébb, ahogy kilendült felém, nehogy a végén én is kalózként távozzak innen, úgy lefejel. Szerencsére nem tette, csak a pergament akarta kihalászni a térdem alól, amit észre sem vettem, hogy sikerült ráülnöm. Nem is igazán érdekelt, az sokkal inkább lekötötte a figyelmemet, hogy milyen közel került hozzám és ahogy rajtam támaszkodott meg. Ne mondj semmit, Aaron, maradj csendben, tartsd a szádat... - Tudod, ha engem akartál közelről megnézni, nem a csillagképeket, akkor csak szólnod kellett volna. -Fuck.
Félredöntött fejjel figyeltem, mert nagyjából csak így láttam rendesen félszemmel. Határozottan nem tűnt egyelőre a kissé megviseltnél furábban. A szakállal idősebbnek tűnt, mintha legalább húsz év lenne közöttünk. Amikor megborotválkozik, akkor legalább öt évet tagadhat le, azt hiszem, úgy határozottan jobban tetszik. Mármint… általánosságban nézve, nem olyan értelemben! Jó. Kit akarok átverni? Olyan értelemben is. - Beállhatnál vele az egyik medvének. Mondjuk a nagynak, mert legalább negyvennek tűnsz vele. - Mondhattam volna, hogy borotválkozzon meg, de olyan egyértelműen sose jelentenék ki ilyesmit. Nem, mintha lehettek volna elvárásaim vele szemben, jóformán idegenek voltunk, egy kicsit mélyebb múlttal. Amit tudtam róla, az jó részt a karrierjére vonatkozott, nem kedveltem annyira a pletyka lapokat, hogy jobban utána olvassak. Ő pedig annyit tudott, amire emlékszik arról az estéről, szóval igen, egészen kevésnek számít ez. - Ez aztán az érvelés! - Nevettem el magam. - Beismerheted, hogy valamilyen szer befolyása alatt adták ezeket a neveket, mind tudjuk az igazságot, csak kevesen mondják ki! Végtére is akkor nem nagyon számítottak illegálisnak az ilyesmik, egyeseket most ez sem tart távol a drogoktól. Engem az alkohol se nagyon vonzott, nem szerettem az ízét, inkább édesség párti voltam. Attól féltem, hogy érezni fogja, milyen gyorsan ver a szívem, hogy milyen meleg az arcom, de ha így is volt, nem mondott semmit. Így volt jól. Mégis hűvösebbnek éreztem a szobát, ahogy elengedett. Akárcsak az éjszakát, amikor vissza kellett szöknöm anyáékhoz a sátorba mellőle, bár szívesebben maradtam volna ott. Utáltam, hogy bárhányszor eszembe jut, csak bizonytalanabb leszek abban, mit is szeretnék, hogy előle, vagy hozzá kellene-e inkább menekülnöm. Sírni lett volna kedvem, még valami, amin csak rágódom. - Ezt is? - Ennyi erővel azt is kérdezhettem volna, hogy ő is szokott rám gondolni. Istenem, egyre vonzóbb a toronyablak. El is kaptam a tekintetem, és inkább a pergamenek gondos rendezgetésébe kezdtem. Bármit válaszol, csak még inkább zavarban leszek, nem is értem, miért kezdtem bele. Annyira hülye vagyok, tényleg. Behunytam a szemem egy hosszabb pillanatra, hátha segít rendezni a gondolataimat. Nemigen koronázta siker a próbálkozást. - Persze, meg más lenne a helyzet, ha hátulról kapja, de szemből? Különben is tét meccsen csak hatvan százalékos rátával dob pontot, szóval legalább a manőverezés mehetne neki! Plusz még csak nem is dopplebeater defence volt, tehát nagy részt az ő hibája, meg a másik két terelőé… Mint terelő tisztában voltam vele, hogy nem lehetek minden másik játékos mellett, hogy a gurkóktól óvjam őket, de arra kell törekednem, hogy jól helyezkedjek. Végtére is akár egy idénnyi szünetet is jelenthet, ha valakit fejbe találnak egy pontos ütéssel. Ez persze diákként csupán azoknak gond, akik ezt szeretnék csinálni majd felnőttként is, de azért nem túl jó élmény egy ilyen testközeli találkozás. - Bármikor kész vagyok rá, hogy ilyesmit rajzoljak fel, sokkal jobban leköt, mint a repkedés. - Észre se vettem, milyen természetességgel mondom ki, amit anyáékkal évek óta képtelen vagyok megbeszélni. - Akár edzés előtt megcsinálom, hogy csak magyaráznod kelljen! - Ez sokkal könnyebb, mint a mostani beadandóm. - Erre tényleg választ vársz? - Csak csendesen jegyeztem meg, mindketten tudtuk, hogy igen, pontosan olyanokat, bár egész viccesen. Hogy előbb gondolkozni, csak aztán cselekedni? Nem állt tőlem távol, még ha most csak egy marék katasztrófának nézek is ki. A meccseken sose idegeskedem, és mindig képes vagyok összpontosítani, de hogy máskor miért nem? Örök rejtély marad. - Szerintem már láttalak egész közelről… - Pillantottam fel villogó szemekkel. Direkt heccelt, biztos voltam benne. Mégis újra, és újra belesétálok ebbe a csapdába.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Szerettem a szakállamat. Bárki bármit mondott rá, illett az arcomhoz, nem volt foltos mint egy kínai kopaszkutya szőre és nem volt olyan kölyökképem tőle, mint frissen borotválkozva. Pedig eredetileg pusztán a kényelem miatt nem vágtam le minden nap, aztán idővel rájöttem, hogy igazából nagyon is tetszik magamon. - Hogy micsoda?! -hördültem fel, és még csak megjátszanom sem kellett azt a drámaiasságot, amivel az arcomhoz kaptam. -Ezt kikérem magamnak, pontosan annyinak nézek ki tőle, amennyi vagyok, egy nappal se többnek! -Őszintén megingatott a hitemben egy pillanat alatt, pedig továbbra is meg voltam győződve róla, hogy jó az a szakáll. Nem, egyáltalán nincsenek benne ősz szálak, csak a fény miatt néz úgy ki, mert hülyén vetül rá. Nyilvánvaló. Vágtam egy grimaszt miközben visszaadtam neki a pergament, rajta a Sárkány rajzával, de nem válaszoltam semmit. Nehezemre esett igazat adni neki, pedig tényleg nem volt túl sárkányformája annak a csillagképnek. De milyen már az, hogy nem nekem van igazam! - Ezt is. -Úgy válaszoltam, mintha semmi nem lenne ebben a kijelentésben, semmi olyan, amiért páros lábbal repülhetnék innen, seprű nélkül. Pedig ha a gondolataimért megkorbácsolhatnának, akkor már az Avadáért sikítoznék, hátha akkor valaki megszabadít a szenvedéseimtől. Ebben a percben is csak olyasmire tudtam gondolni, amire senkinek nem lenne szabad. Némán figyeltem, ahogy a pergameneket rendezgeti, látszólag kissé idegesen, amit értelemszerűen én okoztam neki. Sajnos nem csak neki, de magamnak is. - Végre valaki, aki ugyanazt látja, mint én -vigyorodtam el. -Még otthon sem tudtam senkit meggyőzni róla, habár ennek az lehet az oka, hogy apámat sosem érdekelte a kviddics, anyám és a testvérem meg egyáltalán nem értenek hozzá. Mondjuk nem kaptam semmi büntetést, úgyhogy addig megmaradok annál, hogy nekem volt igazam. Feltűnt a kijelentése, hogy jobban szereti a taktikai hátterét a dolgoknak mint magát a játékot, de nem tettem szóvá. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy szándékosan mondta ezt nekem vagy csak véletlenül csúszott ki a száját, és nem akartam, hogy a végén kellemetlenül érezze magát miatta. Bár nem értettem, hogy miért játszik akkor, ha nem is szereti... A lelkem mélyén sejtettem, hogy valószínűleg a családja miatt lehet, de nem az én dolgom volt efelől ítélkezni. - Ha tényleg komolyan gondolod és megcsinálod, akkor esküszöm, hogy kiválóra megírom neked ezt a házit. Vagy akár még többet is.-Sokat adtam volna érte, hogy ne kelljen táblára rajzolgatnom. A legelső alkalommal a csapatkapitányuk telibe röhögött, hogy még normális kört sem tudok rajzolni, mert inkább néz ki földimogyorónak. Az ő szavai, nem az enyémek. -Nem, csak költői kérdés volt. Mindketten tudjuk, hogy egy ártatlan lélek vagyok, aki soha nem tenne ilyet. Muszáj volt vigyorognom azon, hogy mennyire felháborodott a megjegyzéseimen. Valóban nem volt helyük egy diákkal szemben, de akármennyire is próbáltam bizonygatni magamnak, hogy ő is egy éppen ugyanolyan diák mint a többi, el kellett fogadnom, hogy ez nem így van. Murphy teljesen más volt, elsősorban a nyári kalandunk miatt, másodsorban pedig azért, mert ha minden adott lett volna és egy kedvezőbb univerzumban élnénk, akkor nem csak egy egyszerű nyári kaland lett volna a kettőnk kapcsolatából, hanem sokkal de sokkal több. - Mondjuk ilyen közelről? -hajoltam egészen közel az arcához, hogy csak milliméterek választottak el minket egymástól. -Vagy még ennél is közelebbre gondoltál?
Kénytelen voltam hangosan felnevetni a felháborodásán, túl vicces volt, főleg az eddigi feszült légkörhöz képest. Mintha hiúnak kellene lennie a korára, vagy jelentene ez igazán bármit is. A mi esetünkben van némi jelentősége, azonban ez is inkább amiatt, mert most a tanárom. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, talán könnyebben emésztené meg ő is a történteket, és nem csinált volna ekkora cirkuszt, mint legutóbb. Bár úgy néz ki, hogy ezúttal ilyesmi eszében sincs, szerencsére. - Akkor pontosan negyvenhárom lennél? Nem csoda, hogy lehagytalak futásban. - Jegyeztem meg kissé gonoszkásan. Igazából jól tudtam, hogy mi történt vele, és sajnáltam is miatta, hiába érti meg az ember, hogy ez ilyen sport. Sajnos sok baleset érhet közben bárkit, a terelőket azt hiszem különösen, hiszen folyton a gurkókkal vannak elfoglalva. Biztosan nem szívesen beszélt erről, ő olyasvalakinek tűnt, akinek a szenvedélye volt ez a sport, és bár megértettem, ezzel azonosulni nemigen tudtam. Szerettem a játékot, de azt hiszem ő anyáékkal sokkal jobban tudna ilyenekről beszélni, vele egyformán élték ezt a világot. Nem válaszolt, minden bizonnyal nehéz megemésztenie, hogy egy tizenéves győzedelmeskedik felette. Nem, mintha erre ment volna ki a játék, de jó érzés volt, meg tudtam volna szokni. Ezt azonban nem szándékoztam elárulni, vagy megszégyeníteni vele, egyáltalán nem erről szólt. Legalábbis számomra. Semmi egyértelmű válasz, gondolhattam volna. Rá kellene kérdeznem egyenesen. Nem, igazából már távoznom kellett volna ebből a szobából, ha azt vesszük sorba, mit kellett volna megtennem. Sose lennék képes kiejteni a számon azokat a kérdéseket, amik igazán érdekelnek. Utalhatnék rá, de valahogy abban se voltam a legjobb. Legtöbbször csak a fejemben pörgettem végig a dolgokat, aztán minden elképzelés maradt. Majdnem minden. - Szerintem is igazad volt! - Erősítettem meg. - Nálunk ez amolyan családi dolog, az egyik bátyámat ismered, de anya is profi volt, meg apa is, nagyapa és a testvérei… Nagyon kevés az olyan személy, aki nem ezzel volt egész életében elfoglalva. - Elmosolyodtam, ahogy a családomra gondoltam, nagyon szerettem őket, a különös hóbortjaikkal, és a furcsa szokásaikkal együtt. Fura érzés volt vele beszélni erről, mert a nyáron is szóba kerültek ezek a dolgok. Ismerős érzés volt, de már nem egy idegen, akivel könnyedén osztom meg az engem nyomasztó terhet. Most úgy érzem, előle is el kell rejtenem azokat a dolgokat, amikkel később megsebezhet, hogy meg kell felelnem a rólam alkotott képnek. De mi ez a kép? A szemében most egész pontosan ki vagyok én? Szívesen rákérdeznék, de nem biztos, hogy hallani akarnám erre a választ. - Természetesen komolyan gondolom, jól rajzolok! Figyelj, ez a Csorszkov-féle csel! - Az egyik pergamenre gyors vonásokkal vázoltam fel az említett manővert, jól érthető ábrákkal, majd elé tartottam. - Mit gondol mester, elég jó vagyok az asszisztensének? - Nem, mintha a kapitányi címre, vagy más elismerésre hajtottam volna, de már gyerekként is ilyeneket rajzoltam apuval. Szórakoztató volt, és mindig is azt gondolták a szüleim, hogy ennek egyszer majd hasznát veszem. Nem biztos, hogy pont erre gondoltak. - Mindketten tudjuk, hogy messzebb állsz az ártatlantól, mint Simons az év játékosa címtől! - Húztam el a számat. Hogy mit kellett volna tennem? Csendben maradni. Meg se szólalni, amíg megírja a beadandót, ha már megalkudtunk rá. Ehelyett csak még inkább kihívtam magam ellen a sorsot. Hatalmasra nyílt szemekkel bámultam rá vissza, a lélegzetem is elakadt, olyan közel volt. Tudtam, hogy mi következik, hogy minek kellene következnie. Emlékeztem rá, hogy milyen esetlenül viszonoztam, és arra is, hogy nem nevetett ki, hanem azt mondta, ez igazán édes. Vajon neki is ez jár a fejében, vagy úgy gondolja itt az idő, hogy revansot vegyen a korom miatt? Nem igazán tudnék rá haragudni emiatt, de biztosan nem esne jól. Nem tudom megmondani, mi volt az a pillanat, ami arra késztetett, hogy behunyjam a szeme, és a köztünk maradt minimétereket egyszerűen áthidaljam. Reszkettem, annyira izgultam, és azt hiszem ez lehetett az oka annak, hogy túl gyorsan akartam csinálni, hogy minél előbb túl legyek rajta. Ennek eredményeként hangosan koppant össze a fejünk. Édesistenem… Nemes egyszerűséggel csak elnyúltam a földön, keresztbe, a fejem fogva. Soha többé nem nézek fel rá. Itt maradok addig, amíg el nem nyel a padló, vagy ki nem sétál az ajtón, az bizonyos. Nem mozdulok. Nem én.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Hatalmas hátráltató tényező volt nálunk, hogy a tanára voltam, ő pedig a diákom. Ez annyi morális problémát vetett fel, hogy megszámolni sem akartam, mert napokig ott ültem volna. Ami pedig még ennél is nagyobb probléma volt, hogy sokkal könnyebben hallgattam a szívemre mint az eszemre. Ebben a helyzetben ez különösen megnehezítette a dolgomat, hogy jó döntést hozzak. Már ha van egyáltalán jó döntés... - A nénikéd a negyvenhárom, az! -vágtam rá sértetten. -Adj még pár hónapot és úgy lefutlak, hogy észre sem veszed, amikor elsuhanok melletted! -Nem láttam rá sok esélyt, hogy ez megtörténjen, a medimágusok szerint sosem fogok olyan formába kerülni, mint ezelőtt voltam. Persze ez nem tántorított el semmitől, továbbra is edzeni akartam, szépen karbantartani magam és a testem határait feszegetni. Ha kellően okosan csinálom, talán tényleg tudok majd megint úgy futni, hogy utána ne szenvedjek napokig mint egy öregember. A remény sosem hal meg. Nem akartam egyértelmű választ adni neki, attól úgy éreztem volna, hogy visszafordíthatatlanul bebiztosítjuk, ami kettőnk között van, legyen az akármicsoda. Nem mondom, hogy ne tetszett volna, de túl rizikósnak éreztem, annyi minden szólt ellenünk... Én voltam a felnőtt ember, akinek felelősségteljesen kellett gondolkodnia és végig csak az járt a fejemben, hogy nem lehetek az a személy, aki tönkreteszi egy fiatal lány egész jövőjét. Kár, hogy a szívem hangosabb volt az agyamnál. Figyelmesen követtem a kezét, ahogy lefirkantotta a lap hátuljára a Csorszkov-cselt. Tudtam, hogy nekem is éppen ugyanígy kellene lerajzolnom, mégsem tudtam megtenni. Biztos a nagy lapátkezeim és virsliujjaim hibája volt, legalábbis szerettem arra fogni, nem pedig arra, hogy terelőként a nagy, robosztus mozdulatokat tudtam jól véghezvinni, nem pedig az olyan aprókat mint egy ábra lerajzolása. - A legjobb asszisztens -helyeseltem a kelleténél talán sokkal lelkesebben, hogy végre nem kell nevetség tárgyává tennem magam az ocsmány ábráimmal. Ezért az összes hátralévő feladatát hajlandó voltam megírni, nekem nem okozott gondot. -Ez egy csodálatos hasonlat volt, de sajnos igaz. Nem vagyok egy ártatlan kis hópehely, bár jól meg tudom játszani, hogy mégis. -Kivéve előtte. Vele nagyon nehéz lett volna megtartanom az igazi ártatlanság látszatát. De nem is zavart, legalább nem éreztem rá késztetést, hogy mást adjak önmagam helyett, hiába nem volt amúgy sem szokásom. Olyan türelemmel vártam rá, mintha ez teljesen természetes lett volna, pedig ilyen helyzetben egyáltalán nem voltam egy türelmes ember. Sosem ártottam senkinek, arra nem lettem volna képes, de határozott voltam és pontosan tudtam, mit akarok. Most mégis erőt vettem magamon és mozdulatlan maradtam, hogy ő irányíthasson. Történhetett bármi közöttünk a nyáron, attól az egy alkalomtól nem lesz jártas semmiben. Aztán csók helyett csak egy hangos koccanást kaptam a homlokom közepére. Először azt hittem, hogy szándékosan tette, bosszúból a megjegyzésemre, de ahogy békaként elterült a földön, mint aki a saját sírjába akarná belevetni magát, rájöttem, hogy valójában csak teljesen elbénázta. Nevetni kezdtem, nem gúnyosan, inkább úgy, ahogy az ember egy kisgyereken nevet, amikor fenékre esik, de mégsem volt a legjobb reakció. Sőt, a legrosszabb volt, amit tehettem, biztosan nagyon megalázónak érezte, de nem tudtam megállítani magam. Túl abszurd volt a jelenet. - Ne haragudj, de ez nagyon aranyos volt -szólaltam meg, amint sikerült egy kicsit visszafognom magam, de még mindig nevetgélve. -Így jár az, aki ennyire mohó... De nem bánom, feldobja az önértékelésem. -Kinyúltam felé és megsimítottam a karját, de nem húztam el a kezét az arca elől. Még a végén rosszabbul fogja érezni magát. -Nem akarsz felkelni? Nem történt semmi, holnapra elfelejtjük. -Dehogy felejtjük, imádtam.
Muszáj voltam csak mosolyogni a reakcióján, nem hittem volna, hogy a kora, vagy a szakálla ekkora gyenge pont. Inkább a balesetet, vagy a karrierjére tettem volna a voksom, de azokra nem tennék sose megjegyzést, nem voltam kegyetlen. Ez a kis cukkolódás még belefért, ártatlan volt, és inkább vicces, mint ténylegesen bántó. Nincs okom, hogy rosszindulatú legyek vele szemben, most épp békésnek tűnt a viszonyunk. - Nem tudom melyik nénikémre gondolsz, de mind a kettő elmúlt már ötven. - Öltöttem nyelvet. Felnőttes? Nem igazán, azonban mindegy mit mondok, úgy se tekint rám most sem felnőttként. Nincs miért megerőltetnem magam. - Ahhoz hamarabb kell felkelned, kiváló adottságaim vannak a futáshoz! Leginkább a kitartás, és a szenvedély. Futás közben szabadnak éreztem magam, nem kellett koncentrálnom, csupán a lélegzetemre, és a következő lépésre. Az ilyen alkalmakkor én irányítottam, ez pedig elégedettséggel töltött el, egy röpke rendezettség volt a káosz sújtotta életemben. Menekvés. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló. Rövid csend telepedett közénk, és azt hiszem mind a ketten jól tudtuk ennek az okát. Nem bántam, hogy némi haladékot kaptam, hogy rendezzem a lélegzetem, hogy a gondolataim ne mindenfelé repkedjenek, hogy képes legyek a szemébe nézni. Szerettem volna tudni a választ, és közben mégis inkább hagytam a levegőben lógni, mert könnyebb volt így. Inkább a rajzzal foglaltam le magam, tisztában voltam vele, hogy nem mindenki szereti az ilyesféle dolgokat, valószínűleg a csapat nagy része is inkább a játékot élvezte. Egyértelműen nem jelenteném ki, hogy én magam nem, velük jó volt együtt dolgozni, a kezdeti nehézségek után tényleg jól kijöttünk. Ha nyertünk, azért ünnepeltünk, ha veszítettünk, akkor vigasztalódni ültünk össze, egy csapat voltunk. Most még. - Rendben, akkor a következő edzésen már én rajzolok. - Jelentettem ki, azt hiszem ezzel úgy se vitatkozna. - De biztos vagy benne, hogy nem lesz abból baj, hogy átvállaltad a házimat? Nem lenne jó, ha emiatt feddnének meg… - Nevetséges, hogy emiatt jobban aggódtam, mint ami köztünk történt a nyáron. Mert valóban, az egy magánügy volt, az iskolának nincs igazán köze hozzá, hogy mit csinálok a szabadidőmben, amíg nem ütközik szabályokba. Ellenben az, hogy a beadandómat és a házi feladatomat más valaki, ráadásul egy tanár csinálja, nos, valószínűleg több előírást is áthágott. Sose tartottam magam lustának, most is előre dolgoztam egy részével, egyszerűen a többi kifogott rajtam. Ez csak nem olyan nagy dolog. - Mintha még büszke is lennél rá. - Csóváltam meg a fejem. Mit mondhatnék? Egyetlen pillanatig se éreztem taszítónak ezt a tulajdonságát, a legtöbb pillanatban szórakoztató volt, és kedves. Hogy közben éreztette azt is, nem csupán egy kölyök, aki gyermeteg módon udvarol, hanem többet gondol, azt annak tudtam be, hogy valóban nem volt már suhanc. Végtelen hosszúságúnak tűntek a pillanatok, ahogy rám nézett, és csak várt. Jobb szerettem volna, ha megteszi a következő lépést, ha nem nekem kell, ha egyértelműbb. Félelmetes arra gondolni, hogy talán egészen máshogy vélekedik a másik ugyanarról a dologról, és te félreérted, de közben nincs bátorságod arra se, hogy egyértelműen megkérdezd. Zakatolt a szívem, és egyikünknek el kellett volna húzódnia. Az eszemmel tudtam, ó, nagyon is jól tudtam, hogy rossz irányba mozdulok. Minden bizonnyal az égiek jele lehetett az is, hogy ilyen szerencsétlenül jártam. Ez egyértelmű jelzés, megvétózták a dolgot. Kész. Vége. Csak a megaláztatottság maradt, és némi tompa fájdalom a homlokom közepén. A meleg nevetése nem derített jobb kedvre. Szerettem volna vele nevetni, de valahogy nem ment, olyan kínos volt, hogy eddig mondogattam, hogy felnőtt vagyok már, aztán csókolózni se tudok. Hagyjuk is, inkább leásom magam a nagyteremig. - Nem! Így maradok, amíg el nem mész! - Mondtam, és hasra fordultam, hogy véletlen se tudjak rá nézni, azt lesheti! Libabőrös lettem, ahol hozzámért, de nem vigasztalt. Elrontottam. Nem akartam látni a győzelemittas tekintetét, hogy lám, én megmondtam, hogy csak egy gyerek vagy! Most olyan szívesen lennék láthatatlan...
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Nem vettem volna a szívemre, ha felhozza a balesetemet, már elfogadtam, hogy ami történt, megtörtént. Ha szándékosan bántóan mondja, akkor talán rosszul vettem volna, de én magam is képes voltam viccelődni rajta. Ha nem tenném, akkor egy egész életet várhatnék arra, hogy túltegyem magam a történteken. Olykor eszembe jutott, mennyire jó lenne megint meccsre menni a Pintyekkel és megnyerni mindent, ami eléggé elszomorított, de igyekeztem nem ezzel törődni. Hiszen annyi mindent tehettem még... Grimaszolva nyújtottam rá én is a nyelvem válasz helyett. Gyerekes volt? Igen. De kit érdekel? Szerettem a gyerekes viselkedést, nem minden helyzetben, de nagyon szerettem, olyan gondtalan és boldog volt. A mai napig képes voltam a családban élő gyerekekkel pontosan úgy játszani, mintha én is egy lennék közülük és azokon a napokon iszonyú erős patrónust tudtam volna idézni. Istenem, de vártam már, hogy saját gyerekeim is legyenek... - Kiváló adottságok, mi? -vontam fel a szemöldököm egy sunyi mosollyal az arcomon. Visszafogtam magam és nem néztem le az arcáról, azt már kicsit soknak éreztem volna, de kihagyhatatlan volt. Imádtam milyen piros lett az arca minden ilyen megjegyzésem után, pláne, hogy inkább lett bosszús tőle mint szégyellős. Nem kellett volna ilyen szórakoztatónak találnom, ugye? Jólesett az a néhány másodpercnyi csend. Nem éreztem kínosnak, csak élveztem azt a rövid időt, amíg gondtalanul nézhettem az arcát a csillagok fényében. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha otthon lennék, ha ennek van bármi értelme is. Mégis olyan volt. - Nem hinném, hogy gond lenne belőle. Egyébként is, gondoltam segítek közben, hátha neked is jobban megy utána. Feljöhetünk ide péntekenként, vagy amikor tiszta az ég és akkor én megírom neked, közben pedig elmondom, mit csinálok és hogyan. Mit szólsz hozzá? Ha ügyesek vagyunk, akkor utána még a vizsgád is szuperül fog sikerülni. -Őszintén segíteni akartam neki. Nem mondom, az is motivált, hogy itt legyünk fent kettesben esténként, de emellett is szerettem volna, ha jobban megy neki az asztronómia. Egyrészt azért, mert én is imádtam, másrészt pedig biztos voltam benne, hogy boldoggá tennék a jó jegyek. Én is elgondolkodtam rajta, hogy talán nekem kéne megmozdulnom, hiszen ha visszautasít, nem fogok a kardomba dőlni. Nekem nem fájt volna annyira mint neki ellenkező esetben, úgyhogy bőven kockáztathattam. De nem akartam, szerettem volna rábízni a döntést, hogy elhúzódik vagy tényleg megcsókol. Persze az utóbbit jobban szerettem volna, jelen pillanatban mindennél jobban, de akkor is az ő döntése volt, hogy megteszi-e. És meg is tette... volna, ha sikerül. - Igen? Akkor nagyon sokáig ott fogsz maradni. -Ezzel a kijelentéssel én is elheveredtem a padlón, közvetlenül mellette, de nem túlságosan közel hozzá. A kezeimet összekulcsoltam a hasamon és a világ minden nyugalmával nézegettem az üvegtetőn át a minket körülvevő csillagokat. -Tudod, ha megfordulnál, te is láthatnád, milyen fényes ma a Vénusz és a Jupiter. -Engem egész biztosan meggyőzött volna ez. Nem voltam biztos benne, hogy ő is így érez, de jelenleg csak ez az egy fegyverem volt.
Ha most valaki bejönne, vajon mit gondolna rólunk? Nem éppen úgy néztünk ki, mint egy tanár és diák, akik emelkedett eszmecserét folytatnak a tananyagról. Egymással szemben ülve öltöttünk nyelvet a másikra, akárcsak az óvodások. Ha kívülről nézem magunkat, egész sok mindenben hasonlítottunk, és legalább ennyi mindenben különböztünk. Sportolók voltunk, akik tartották magukat a szabályokhoz, bizonyos értelemben, bizonyos szabályokhoz. Nem gondoltam volna, hogy ki tudja ennyire forgatni az ártatlan megjegyzésem, de nem ő lett volna, ha szó nélkül hagyja. Végülis megérdemeltem, én se engedtem el egyetlen alkalmat sem, hogy visszaszóljak, csupán váratlanul ért. Zavartan húztam fel az orrom, semmi oda nem illőt nem mondtam, nincs miért zavarba jönnöm. Nem lenne. Még se így működnek ezek a dolgok, valahogy folyton talált egy kiskaput, amin besurrant. - Szerinted talán nem? - Egy másik életben ez amolyan femme fatal-os megjegyzés is lehetett volna. Minden bizonnyal, ha képes vagyok közben ránézni, és nem remeg meg a hangom. Hiába próbáltam győzködni magam, hogy én még mindig a futásról beszéltem, nem éppen erről tanúskodott az ábrázatom. Ha lett volna nálam valami, amit hozzá vághattam volna, megteszem. Azonban a pergamenek nem repültek túl jól, a tintatartó pedig elég kemény lett volna, és mindent beterített volna a fekete lötyi. Így inkább elengedtem a bosszút egy időre. Majd visszatérünk rá egy alkalmasabb időpontban. - Tényleg? Bár igazából néha örülnék, ha a szabadba mennénk, ez nagyon nyomasztó, és sok minden onnan is látszik, csak távcső nincs! Szeretem a csillagképeket, csak valahogy, amikor nem csak lerajzolom őket, hanem a többi csillag között keresem, mindig rossz irányba indulok. Nem is értem, minden adatot tudok fejből. - Lelkes voltam, fel se tűnt, hogy ez azt jelentené, az edzéseken kívül is rendszeresen találkoznánk. Csak azután értettem meg, mit is mondtam, miután végig gondoltam újra. De… ő ajánlotta fel, így azt hiszem ez igazából nem kellene, hogy gondot jelentsen. Ez azt jelenti, hogy velem szeretne többet lenni? Vagy azt, hogy mint tanár, szeretne segíteni. Esetleg tényleg csupán meg akarja úszni az ábrák rajzolását a következő másfél évben. Az utolsó tűnt a legvalószínűbbnek, valahogy annyira abszurd, hogy el tudnám róla képzelni, hogy ennyi áll a háttérben. Miután csak feküdtem ott, szerettem is volna, hogy ez legyen a helyzet. Ezen már rontani se lehet. Vagyis nem, ilyesmit nem jelentek ki! Amikor erre gondolok, utána sikerül valami olyasmibe keverednem, ami kétszer borzasztóbb, vagy háromszor... - Ír vagyok, makacs tudok lenni. - Motyogtam a padlóba, mintha nem vette volna eddig észre. Hallottam a neszezést, ahogy elnyúlik mellettem, és egy pillanatig a lélegzetem is visszafojtottam. Azt hittem, hogy közelebb fog jönni. Őszintén, talán csak azért bántam volna, mert rettentően zavarban voltam még mindig a fejelés miatt. Lehet, hogy még mindig arra vár, hogy mit fogok tenni, hogy kezdeményezek-e, de ezek után biztos lehet benne, hogy inkább kiugrom az ablakon. - Ha megfordulnék, akkor se látnám, mert a Sárkányt se találtam meg… - Óvatosan oldalra pislogtam rá, a tetőn bámult kifelé, ez kicsit megnyugtatott. - Egyszerűbb lenne, ha most elmennék. - Halk voltam, mintha csupán magamnak jegyeztem volna meg. Talán így is volt. Még se mozdultam. Pedig kellene, tudom jól, ez lenne a legjobb megoldás.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyunk annyira különbözőek egymástól, mint azt mindketten (gondolom) próbáltuk bemesélni magunknak. Én legalábbis nagyon igyekeztem azokra a dolgokra fókuszálni eleinte, amik eltántoríthanának attól, hogy bármit is akarjak Murphytől. Kár, hogy minél jobban megismertem, annál kevésbé tudtam kapaszkodni az ellentéteinkbe, mivel sokkal jobban motiváltak a közös dolgaink. Igyekeztem nem nevetni a fejen, amit a megszólalásomra vágott, de nem igazán sikerült. Fel kell jegyeznem a mai dátumot, hogy ezen az estén határoztam el, hogy ki fogom teljesen készíteni ezekkel a megjegyzéseimmel. Egyszerűen túl szórakoztató volt ahhoz, hogy ne akarjam megtenni, pedig egyszer biztosan felpofoz majd érte, és nagyon meg is fogom érdemelni. - Nem tudom, a zuhanásom után agyrázkódásom volt, azt hiszem, amnéziás is lettem. Szerintem emlékeztetned kéne rá, akkor biztosan hamar tudnék válaszolni -vigyorogtam rá pimaszul. Határozottan megérdemelném, ha felpofozna, aztán meg is tépne, de én továbbra is nagyon viccesnek találtam a helyzetet. Még akkor is megérné, ha valóban felképelne. Megmosolyogtatott a lelkesedése, hogy együtt írhatjuk meg az asztronómia beadandóit, emellett pedig nagyon jóleső melegséget is éreztem, hogy ennyire szívesen tölti velem az időt. Nem akartam arra gondolni, hogy lehet, csak a közös munka miatt, sokkal egyszerűbb volt abba az álomba ringatni magam, hogy velem is szívesen tölt időt. Örültem volna, ha tényleg ez a helyzet. - Kint valóban sokkal kellemesebb és egyszerűbb is. Egyetértek, ez a hely tényleg nyomasztó, de legalább nincsen hideg. Télen nem kellemes a hóban fekve csillagokat nézni, hidd el, próbáltam. Kisgyerek voltam még, anyám meg úgy leszidott utána, mintha legalább Voldemorttal bájcsevegtem volna, aztán gyorsan bevitt felmelegíteni. Mondjuk tényleg sikerült kihűlnöm... Mindegy is, elkalandoztam. De biztos vagyok benne, hogy remekül tudunk majd együtt dolgozni, megmutatom, hogy a dátumból kiindulva hogyan tudod megkeresni a csillagképeket, ha az egyik bolygóhoz viszonyítasz. Nekem is ez az egyik kedvenc módszerem. Vidáman néztem a szenvedését... mármint nem a szenvedése volt az, ami ennyire felvidított, hanem ez a szerencsétlen, de mégis esetlenül aranyos szituáció, amibe belekevertük magunkat. Nem tartottam szánalmasnak vagy nevetségesnek a bénázását, az igazán kegyetlen lett volna, főleg éntőlem. - Ha nem mondod, fel sem tűnik, Parázska -utaltam a vörös fürtjeire. -Egyébként nem lehetsz ír, azok nagyon sokat káromkodnak és úgy vedelik a whiskeyt, mintha víz lenne. Mondjuk nem mondom, alkalmanként az utóbbi rám is igaz, pedig tudtommal, nem vagyok ír. -Rettentő viccesnek láttam az igazi, vidéki ír akcentust és beszédstílust. A felét nem értettem az olyan szavaknak mint a gobshite meg a gombeen, de nagyon szórakoztató volt hallgatni őket. Sejtettem, hogy ellenkezni fog és nem akar majd megfordulni, de úgysem hagyom neki. Tőlem nem szabadul meg ilyen könnyen, pláne nem egy ilyen eset után. - Anyukám mindig azt mondta, hogy az élet sokszor olyan, mint a lovaglás. Ha egyszer leesel a lóról és nem ülsz vissza rögtön a nyeregbe, akkor egy életre félni fogsz tőle, hogy legközelebb lóra ülj. Most ettől úgy hangozhatok mint egy bölcs matuzsálem, de érted. Ha elsőre nem sikerült, próbáld meg újra. Ez a Sárkánynál is működhet... -Pedig elsősorban nem arra utaltam... Amikor kimondta, hogy mennie kéne, ösztönösen kaptam a keze után és fogtam meg, hogy valahogy maradásra bírjam. Egyszerűen nem akartam, hogy itthagyjon. -Ne menj még el. Csak fordulj meg, nézd te is a csillagokat. Biztos vagyok benne, hogy nagyon látni szeretnéd azt a Vénuszt. -Felé fordítottam a fejem egy mosoly erejéig, aztán visszanéztem az égre. Annyira szép.
Úgy tűnt különösen szórakoztatónak találja ezeket a megjegyzéseket, én pedig nem voltam elég óvatos ahhoz, hogy ne adjak ezekhez alapot. A nyáron kifejezetten élveztem, bár akkor is zavarba hoztak az efféle megszólalásai. Mondjuk legalább nem voltak kellemetlenek, mint amiket néha a pályán kap az ember, ha lányként jobban játszik egy fiúnál. Különös a férfi büszkeség, különbözik a nőitől, mert ha az sérül, azonnal revansot akarnak valamiképpen venni, általában azért ez kimerül a verbálisban. Aaron nem ez a kategória volt, nem bántó volt, és szerencsére annyira nem tolakodó, azzal se nagyon tudtam volna mit kezdeni. Nem, mintha most olyan jól kezeltem volna. Szívem szerint megböktem volna, vagy a vállába boxolok, ahogy az ikrekkel szoktuk, de annak mindig birkózás a vége, és a férfi ellen esélyem se lenne. Amúgyis, rossz ötlet. Egészen máshogy festett a fejemben a vele való “harc”, mint a testvéreimmel. Nem kellene ilyeneket gondolnom. Jó ég! Csak egyre rosszabb lesz. - Biztos akarsz rá emlékezni? Legutóbb eléggé kiakadtál, mikor eszedbe jutott… - Mutattam rá, hogy annyira talán nem jó ötlet felhoznia. Sóhajtottam, nekem se kellett volna, most megint a koromon fog pörögni. Vagy azon, hogy akkor még ennyi sem voltam. Bár inkább ez, minthogy tovább hecceljen, jóformán képtelen vagyok megnyugodni, ha így beszél, és valami hülyeséget fogok mondani, vagy tenni. Egyikünk sem akarhatja, hogy ez megtörténjen. - Tavasz van, nem hiszem, hogy a hóban kellene feküdnünk. - Vontam meg a vállam. Igazából semmiben sem kellene feküdnünk, főképpen nem együtt, mégis miket beszélek össze-vissza! - Ha félsz kimenni a sötétben, nyugodtan megmondhatod, megértem. - Jegyeztem meg pimaszul, ezzel legalább kicsit elterelve a korábbi fekvős témát. - Jól van, igazából, ha működik mindkét szemem, nem vagyok reménytelen eset. - De, rengeteg dologban. Mindenkinek a hajam tűnik fel először, és való igaz, elég élénk, hogy ne mehessen el mellette egyszerűen az ember. A beszédemen csak akkor lehetett észrevenni, ha hosszú ideig voltam otthon, egyébként az iskola sokat segített, különben meg se értettek volna minket. - Nem szeretem a whiskey ízét, és csak akkor káromkodom, amikor indokoltnak érzem, de hallanod kellene Dervish bácsit, ő tud úgy mondatokon keresztül káromkodni, hogy nincs benne szóismétlés. - Bár előttünk azért igyekezett visszafogni magát, kevés sikerrel. - Amerikában is sok ír leszármazott van, lehet a felmenőid között néhány. Még az is megeshet, hogy rokonok vagyunk, nagyon távolról. - A varázsvilág annyira nem volt nagy, mint a mugliké, kevesebben voltunk, így sok családfának voltak közös gyökerei. Hogy most tényleg a Sárkány megtalálására, vagy a csókra gondolt-e, azt képtelen lettem volna megmondani. Az utóbbival viszont biztosan nem fogok a közeljövőben próbálkozni. Felejtse el! Épp elég volt ennyi izgalom, és szégyen a mai napra, bőven sok is. - Fogadok anyukád sose fejelt le senkit… - Motyogtam azért, nem fogom megadni magam, az nem én lennék! - Nem hangzol bölcsnek, és matuzsálemnek is csak a szakállad miatt tűnsz. - Mindig nyűgös leszek, ha úgy érzem, valamit nagyon elrontottam. Most sokszorosan éreztem ezt. Éreztem a keze melegét, és ez csak még jobban összezavart. Azt hittem távol akar tőlem maradni, egész eddig kerültük egymást, nem értettem. Lesütöttem a tekintetem, biztosan nem tudnék nemet mondani, amikor rám néz. - Aaron… - Elfúlt a hangom. Azt hiszem nyár óta nem szólítottam a keresztnevén. - Ha most itt maradok, félek, hogy a szívem feladja. - A kezére néztem, nem mertem az arcára, akkor biztos képtelen vagyok kimondani, amit akarok. - Bajba kerülhetsz miattam, és… és azt nem szeretném. - Behunytam a szemem, és csak hallgattam a vadul dübörgő szívverésem. Vajon Alina tudja, hogy nagyon nehéz egyértelműen kimondani az ilyen fontos dolgokat? Biztosan.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Ki nem állhattam azokat az embereket, akik undorító megjegyzéseket tettek náluk általában jóval fiatalabb, de egész biztosan csinos lányoknak. Én is cukkoltam ilyesmivel Murphyt, de nem éreztem azt, hogy nagyon messzire mennék is vele, és valljuk be, ő nem volt éppen ugyanolyan mint a többi diákom. Már azért sem, mert nekünk egészen más közös múltunk volt egymással, így talán kevésbé volt helytelen. Az biztos, hogy semelyik másik diákommal nem tettem volna meg ugyanezt. Még eleve amiatt is bűntudatom volt, hogy vele megtettem, pedig a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem teljesen ugyanaz. Vagy csak szerettem volna, hoy ne legyen ugyanaz? Nem is tudom. Rendesen összezavart, ahogy a szívem és a lelkiismeretem küzdött egymással. - Az legutóbb volt -vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne már. Pedig még kísértett rendesen az a beszélgetés, egyszerűen nehezemre esett nem gondolni arra, hogy milyen körülmények között talált rám nyáron. Nem tudtam nem foglalkozni vele, hogy a tanult erkölcsi értékeim mennyire kezdtek felborulni miatta és mennyire nem tudtam hová rakni ezt az egészet, élen a saját érzéseimmel. Még mindig azt tartottam a legjobb döntésnek, hogy egy életre elfelejtem azt, ami kettőnk között történt, de... de nem akartam megtenni. Lehet, hogy a legjobb lett volna, de hogy egyben a legnehezebb is, az biztos. - Ó, tényleg. Itt nem szokott tavasszal hideg lenni. Eléggé megszoktam Minnesota éghajlatát. -Akadtak olyan hideg évek, amikor még április közepén is havat láttunk Minneapolisban. Még át kellett állnom arra, hogy Angliában legjobb esetben is elmarad a napi esőzés. De az tényleg a legjobb eset, mert ezen a nyomorult szigeten állandóan zuhogott, mintha élvezték volna a felhők ezt a fajta szadizmust. -Tudod... erre most szerettem volna nagyon frappánsan visszavágni, de rájöttem, hogy valóban féltem a sötétben gyerekként. Igazából most sem vagyok túlságosan odáig érte, csak ha jó fényes a hold és kellően tiszta az ég, akkor legalább látok valami kevéskét. Biztosan unta a sok megjegyzést a hajára, amit kaphatott az emberektől, de ha egyszer most ő hozta fel a témát, akkor hülye lennék nem élni vele. Egyébként is, nekem nagyon tetszett a hajszíne, különleges volt és élettel teli. Kifejezetten jól állt rajta. - Ezt ne mondd ki még egyszer, mert tényleg rosszul leszek tőle -grimaszoltam. -Azért ha szerencsénk van, nem vagyunk rokonok, anyukám mugli, apám pedig... hát nem tudom, mennyire régóta élnek a felmenői Amerikában. Mindegy is, remélhetőleg ha vannak is közös rokonaink, akkor azok nagyon messze a családfa legvégén. -Sosem vette be a gyomrom az ilyen vérfertőző kapcsolatokat. Amennyire tudom, teaföldén még nem is olyan régen teljesen normális volt nekik unokatestvérekkel házasodni, legalábbis az aranyvérűeknél. Úgy fest, Amerikában ennyivel legalább előrehaladottabbak voltunk. Felnevettem a következő mondatára. - Hát nem tudom, anyukám soha nem volt egy szende kislány, biztos vagyok benne, hogy fejelt már le embereket életében. -És megint jön a szakállammal, erre is muszáj volt felmordulnom mint egy bolhás kutyának. Elképesztő, hogy nem tud leakadni az EGYÁLTALÁN NEM ŐSZÜLŐ szakállamról. Felé fordítottam a fejem, de nem válaszoltam azonnal. Csak néztem az arcát és azon gondolkodtam, hogy mit kéne erre mondanom, amivel nem tűnök rossz embernek és meg is tudnám nyugtatni vele. - Miattam felesleges aggódnod. Tudok vigyázni magamra, és egyébként sem itt képzelem el az egész hátralévő életemet. Csak ezt is ki akarom próbálni, néhány év múlva úgyis itthagynám. Ha emiatt hamarabb megszakadna a tanári pályafutásom, hát legyen, engem nem érdekel. -Nem a legjobb válasz volt erre, de határozottan a legőszintébb. A kettétört kviddicsjátékosi karrierem után fogalmam sem volt, mit akarok csinálni. Nem éreztem magam kifejezetten rosszul azért, mert nem volt igazi életcélom semmilyen munkában, csak a magánéletemben, úgy fogtam fel, mint egy nagyon jó lehetőséget arra, hogy millió dolgot kipróbáljak még. Nem ragaszkodtam ehhez a tanári álláshoz sem, persze ha bármi történne közöttünk (még), akkor azért nem verném nagydobra. -De nem erőltetnék rád semmit, mert velem ellentétben neked bőven van mit veszítened. Ha bármi kiderülne, nagyon csúnyán megbélyegeznének érte, amit talán soha nem tudnál lemosni magadról.
Kissé csodálkoztam kijelentésén, hogy ezúttal milyen könnyedén veszi, minden valószínűség szerint időközben átgondolta. Végtére is semmi rosszat nem tett, tulajdonképpen. Én ferdítettem kicsit a dolgon, és ezért úgy érezhette magát, mint egy bűnös ember, de az igazat megvallva amiatt nem kellett volna. Gondolom nem egyik napról a másikra megy ez végre, hiszen még bennem se ülepedtek teljesen a dolgok, csupán abban voltam biztos, nem érzem hibának a nyári kalandunkat. - Biztos vagy benne? Még futottál is… vagyis inkább kocogtál. - Nem bírtam ki, hogy ne bökjek oda kicsit, ő is folyton ezt csinálta, csak másik témában, egy szava se lehet! Azt hittem, hogy ő inkább felejteni szeretne, és úgy tenni, mintha meg se történt volna, vagy ha igen, akkor egy húsz éves, felnőtt nőre emlékezni. Bár, ha jobban belegondolok, akkor se öltöztem különösen felnőttesebben, szerintem Devon egyik pólója volt rajtam, mert a sajátomat leöntötték valami undi üdítővel, és bosszúból az övét vettem fel. El se hiszem, hogy abban a kinyúlt pólóban bárki is lánynak nézett, ráadásul olyannak, aki érdemes a figyelmére. - Minnesota olyan hideg? - Kérdeztem csodálkozva, itt csak akkor havazott, ha télen elég hideg volt, egyébként szinte csak esett. Ez sose zavart, szerettem az esőt, a frissítően felszabaduló illatát a földnek, a loccsanását a nagyobb pocsolyáknak. Sokkal jobban esett utána egy séta, vagy a futás. A csúszkálás különben is a móka része, emlékszem egyszer nyakig sárosan mentem haza, anya slaggal mosott le, hogy legalább a házba bemehessek. Érdekes látványt nyújtottunk. - A sötét önmagában nem félelmetes, csak az, hogy nem látod pontosan, mi rejtőzik benne. - Ez így volt az emberekkel, azt hiszem ezért volt egészen kevés barátom. - De ha szeretnél kijönni, majd megvédelek. Egészen félelmetes tudok lenni, ha valaki rossz időpontban szól hozzám. - Ezt minden bizonnyal anyától örököltem, nagyon ijesztő tudott lenni. Elnevettem magam, érdekes, hogy milyen pontok zavarják. Kevés rá az esély, hogy közvetlen rokonok legyünk, nálunk nagyon összetartó a család, nyáron és télen is hatalmas ünnepségeket csapnak nagyapáék, ahol a másod és harmad ági rokonok is megjelennek. Akik nem jönnek el, azokról pedig vagy hatszáz történetet mesélnek a többiek, így semmi se marad titokban a családtagok előtt. Kicsit azért frusztráló. - Nem úgy gondoltam, hogy uncsitesók vagyunk, vagy ilyesmi. - Csóváltam meg a fejem. - A nagynéném férje is mugli volt, de nem nagyon emlékszem rá, kevés mugli dolgot ismerek, javarészt csak azt, amit tanulunk. A legtöbb unokatesóm sokkal idősebb nálam, szóval nincs sok közös témánk, ők se meséltek ilyenekről. Csak csendben akartam feküdni, azt kellett volna tennem. Biztosan előbb unta volna meg, mint én. Mégsem tettem, mintha teljesen ütődött lennék. A fejeléstől talán tényleg agyrázkódásom lett, ez volt az utolsó csepp, és az agyam bemondta az unalmast. Bár akkor legalább elájulhattam volna. - Látod, hogy ez a szende kislányoknak is megy. - Nem a szende lett volna az első jelző, amit magamra használok, de a jelen helyzetben megállta a helyét, egy egészen kicsit. - Látom nagyon érzékeny vagy arra a szakállra… levágnád, ha kérném? - Milyen gyerekes kérdés, ahelyett teszem fel, amit igazán tudni szeretnék. Komolyan gondoltam, hogy nem szeretném, ha bajba kerülne, és az miattam történne. Diák voltam, de nem hülye, és legfőképp nem kisgyerek, akit a szertárba csábított a gonosz tanárbácsi. Mégis, valahogy jól esett belékapaszkodni a kilátástalan mindennapok között, és csak feküdni. - És ha ezért máshová se vennének fel? - Bármi megtörténhet, a mai világban igazi ok sem kell, elég, ha csak pletykálnak róla. Felkönyököltem, de nem engedtem el a kezét, pedig talán kellett volna. Közelebb csusszantam a padlón, azonban nem túl közel, ha akarnék, még futhetnék. Nem akartam. Ez volt a baj. Sose tudom feladni, és bár a legkönnyebb utat választom, ha tudom, most még se. Mit kellene felelnem, mit jelentenek a szavai? Hogy szeretné megpróbálni, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk vele mindketten, mennyi mindent veszíthet? Az se biztos, hogy működhet, annyi mindent nem tudott még rólam, és én se róla, mi van, ha feleslegesen kockáztat? Csak kavarogtak fejemben a gondolatok. - Az emberek folyton pletykálnak, nem adok ilyen véleményekre. - Megvontam a vállam, sose aggódtam túlzottan a jóhíremért. - Különben sem kell rám erőltetned semmit… hisz a nyáron is én csábítottalak el, nem? - Alig hittem el, hogy ilyesmit képes voltam kimondani, még ha egy része igaz is. Azt hiszem infarktusom van.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Akkor eléggé túlreagáltam a helyzetet. Mármint nem éreztem kifejezetten túlreagálásnak, hiszen minden okom megvolt rá, hogy kiboruljak rajta, elég hirtelen kellett összeraknom a képet. Nem tetszett, hogy átvágott és kihasznált, még akkor sem, ha a célja nem éppen ez volt. Legalábbis nem elsősorban. Azóta volt időm átgondolni a dolgokat, és ami még fontosabb, le is nyugodtan. Megértettem, hogy mit tett és miért, és bár továbbra is ostobaságnak tartottam, hogy éppen így kellett. A múltat nem is lehet megváltoztatni, úgyhogy felesleges rágódni rajta. - Szándékosan kocogtam, előnyt akartam adni neked, mert ilyen kedves vagyok -vágtam rá fintorogva. Nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet, tényleg nem tudtam gyorsabban futni, így is kellően fájt utána a lábam estére, miután ráadtam még egy edzést is a csapatával. Kár, hogy ő nem volt ott. Egyszer akkor is lefutom, ha addig élek is. Nekem sokkal jobban tetszett abban a pólóban, mintha valami villantós ruha lett volna rajta. Sosem szerettem az ilyesmit, nem tartottam semennyire vonzónak. Jó, ez így hazugság, kérdés nélkül félrehívtam egy ilyen csajt, ha olyan kedvem volt, de egész biztosan nem terveztem volna egyikkel sem hosszútávra. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen nő szülje meg a gyerekeimet. - Eléggé, főleg északon, közel a kanadai határhoz. Ott rengeteg az erdős-hegyes terület, ahol tényleg sok hó esik. A nagyszüleim éltek arrafelé, volt, hogy még márciusban is szánkóztunk. Egyszer vissza kéne mennem, kíváncsi vagyok, mennyit változott azóta... -Elméláztam pár percre a nosztalgiavonaton, aztán hamar észbe kaptam, hogy most nem kéne erről beszélnem. Nem tartottam valószínűnek, hogy egy kicsit is érdekli a gyerekkorom és Minnesota hegységei meg erdei. Utóbbi elég nagy hiba, gyönyörű helyen éltem és soha, senki nem tudott volna meggyőzni az ellenkezőjéről vagy mutatni egy szebb helyet az otthonomnál. Nem voltam nagy hazafi, nem éreztem kötődést az országomhoz, de azok a helyek, ahol felnőttem, nagyon különleges helyet foglaltak el a szívemben. Hirtelen a nagyszüleim is nagyon hiányozni kezdtek, pedig olyan régen meghaltak már és alig gondoltam rájuk azóta... - Te? Félelmetes? Ne vedd rossz néven, Parázska, de tőled sosem tudnék megijedni még én sem -vigyorodtam el. -Olyan vagy mint egy cuki kis ír kobold, nem lehet félni tőled. -Az már más kérdés, hogy az igazi leprikónok milyen sunyi kis dögök tudnak lenni a tréfáikkal, ha kihúzod náluk a gyufát. Pláne, ha részeg is vagy és nagyon viccesnek találod. Soha többet nem fogok még csak hasonlót sem tenni. Úgy tűnik, neki jó nagy családja van, legalábbis ahogy beszélt róluk, nagyon azt szűrtem le, hogy unokatestvérekből is legalább egy fél városnyi akadt neki. Nekem igen apró családom volt, a szüleimen és a testvéremen kívül csak az anyai nagyszüleimet ismertem, ez volt minden. Persze ez megnyugtatott, hogy ennél kevesebb lehetőség van arra, hogy bármilyen túl közeli rokoni kapcsolat legyen közöttünk. Rendkívül elkeserítő lenne. - Pedig nagyon szuperek a mugli dolgok is, pláne, ha gyerek vagy. Most már annyira nem vagyok képben velük, nagyrészt elszakadtam attól a világtól, de néha még mindig lenyűgöz. -Amióta beindult a karrierem, elsősorban azzal töltöttem el az időmet, boszorkányok és varázslók között. Nem zavart egyáltalán, hiszen ez volt az én igazi környezetem, de azért néha hiányoztak a muglik is. Meg kéne már látogatnom a testvéremet. Elgondolkodva néztem rá, miután feltette a kérdést. Tudtam, mi lenne a válaszom, egyértelmű volt, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg komolyan gondolta-e. Mindegy is, mert a válasz a lényeges, nem? - Igen, megtenném -válaszoltam teljesen komolyan. -Lehet, hogy sírnék közben és a könnyeim mellett nem lenne szükségem borotvahabra sem... de megtenném. Úgyis visszanő. De ennyire nem tetszik? A végén még a lelkembe tiporsz... Hiszen olyan érzékeny vagyok. -Valóban az voltam, de ilyesmivel sosem tudott volna megsiratni. Azért ennyire nem voltam menthetetlen eset. Azt hiszem. Igaza volt, az én leendő munkáimtól is előre elbúcsúzhattam, ha bármilyen problémába ütköznénk és nagy port kavarna, hogy mi van köztem és az egyik diákom között. Aggasztania kellett volna, kicsit így is volt, de semmi sem garantálta, hogy ennyire rosszul végződne a helyzet. Optimista ember voltam, most is az akartam lenni. - Akkor addig keresnék munkát, amíg máshová nem vesznek fel -vontam meg a vállamat. -Nem dől össze ettől a világ, munkát bármikor talál az ember, ha akar. Legfeljebb elmegyek modellnek valami rajzklubba, ahol pucér embereket festegetnek, tudod. Biztos jó pénzt fizet. -Ha milliárdos lehetnék tőle, akkor sem tettem volna meg, egész biztosan nem lett volna bátorságom hozzá. Mindemellett valóban jobban aggódtam érte mint saját magamért. Nem azt mondom, hogy az én életem és sorsom nem érdekelt, de határozottan több veszítenivalója volt mint nekem. Eszemben sem volt végignézni, ahogy az egész élete tönkremegy miattam. Nem tudtam volna megbocsátani, ha tudom, hogy nem önként választotta ezt a lehetőséget, annak a tudatában, hogy milyen következményekkel járhat. A döntést nem vehettem el tőle, de a szavakat sem akartam a szájába adni. - Biztos vagy te ebben, Murphy? Más az, ha egyszer lábra kel egy pletyka rólad, ami hamar elül, és teljesen más, mint amikor egész életedet úgy kell leélned, hogy kirekesztenek maguk közül az emberek. Nem tesz jót az ember egészségének az ilyesmi. Ne érts félre, nem akarlak elijeszteni, de tudnod kell, hogy mi vár rád. -Az egyik felem reménykedett benne, hogy ez sem zavarja, a másik meg azt akarta, hogy soha többet rám se akarjon nézni. Én és a döntésképtelenségen. -Jó, ezzel nem tudok vitába szállni, tényleg te voltál. De csak azért, mert hagytam, hogy elcsábíts, másképp esélyed se lett volna! -Hát hogyne. Ő is pontosan tudta, hogy ha nagyon nem akarom, akkor is a kisujja köré csavart volna. Nem azért, mert az a típus volt, aki bármilyen férfit elcsábít, ha arra van kedve (gondolom legalábbis), de engem könnyen irányíthatott volna az orromnál fogva. Vagy másnál fogva.
Azt hiszem más helyzetben nem vitatkoztam volna vele, tényleg kifejezetten kedves volt, a nyáron is, és tulajdonképpen a diákokkal és tanárokkal most is. Hogy magamat miért nem vettem ide? A mi kapcsolatunk eddig inkább a távolságtartásról szólt, bár velem sem volt kötekedő, azt talán kijelenthetem. - Mertem volna néhány galleont rakni arra, hogy ezt fogod mondani. - Forgattam meg szemeimet. Ha a legjobb formájában lenne, minden bizonnyal akkor is tudnám tartani vele az iramot, a futás mindig is lekötött. Kiszakadni a mindennapokból, és csak a lélegzetvételeket és lépéseket számolni, amivel mind messzebb és messzebb kerülhetek azoktól a gondoktól, amik körbevesznek. Bárcsak addig szaladhatnék, amíg minden magától megoldódik, és semmi dolgom nem lenne, mire visszaérnék. Boldognak hangzott, ahogy az otthonáról mesélt, biztosan sajnálta, hogy el kellett onnan jönnie, de akkor miért tette? Valószínűleg sok minden emlékeztette a karrierjére, amit nem folytathatott, de tanár vagy edző ott is lehetett volna, a családja mellett. Nem hiszem, hogy szívesen lennék ennyire távol a családomtól, bármennyire is kívánom néha ezt. A Roxfortban töltött idő után mindig olyan jó visszamenni, a saját ágyamban aludni, anyuékkal reggelizni, és nagyapa történeteit hallgatni. - Nálunk is szokott havazni, de inkább csak télen, olyankor nagyapa befogja a lovakat, és mindenhová lovasszánnal megyünk, ahová seprűvel a muglik, vagy az időjárás miatt nem lehet. - Szinte hallottam a hatalmas állatok fújtatását, szerettem a szánt, és a lovak nyakán halkan csilingelő csengők hangját. - Otthon nincsenek hegyek a közelben, inkább csak dombok, de az erdő egészen közel van, néha ott szoktam futni, bár azt apuék annyira nem szeretik az állatok miatt. - Pedig legveszélyesebb állat, amivel eddig ott találkoztam, egy borz volt. Olyan természetességgel meséltem ilyeneket, mintha csak bármelyik barátommal beszélgetnék róla. Engem is meglepett, így inkább megint a jegyzeteknek szenteltem a figyelmem pár percig. Nyáron is ilyen volt, beszélgettünk, nevettünk, és valahogy fel sem merült, hogy a köztünk lévő korkülönbségnek szakadékként kellene tátongania. Most se éreztem így, sokkal inkább zavart meg a tanársága, vagy edzősége, mint az, hogy lassan harminc éves lesz, és itt-ott felfedezhető egy-egy ősz hajszála. - Most ezt mondod, mert fogalmad sincs, milyen egy Moran lány, ha igazán mérges! - Azt hiszem leginkább ebben hasonlítottam anyára, aki a bátyjáimat is egy pillanat alatt képes volt helyretenni, és nagymama szavába se mert közbevágni senki. - Aki alábecsüli az ellenfelet, az előnyhöz juttatja! - Vontam meg a vállam, sose gondolná senki, hogy képes vagyok verekedni, pedig már hat évesen felvettem a versenyt az ikrekkel. Jó, azt nem mondhatom, hogy kifejezetten agresszív lennék, inkább csak leleményes, aki megleli mások gyenge pontját. Nem is feltétlen szándékosan, sokszor csak olyasmire tapintok, ami érzékeny mások számára. Mint például a férfi szakálla, azt hiszem. - Alina néha megmutatja a telefonján a dolgokat, de azt én se nagyon értem. Meg volt most mugliismeret fakultáció, és érdekes volt, viszont annyira butaságnak tűnt, hogy valaki pucér képeket küld valakinek, akit zaklat, vagy mi a csuda. Én meg csak pislogtam, hogy hát nem átkot kellene? - Akkor se különösebben értettem a dolgot, akivel nem akartam, azzal nem beszélgettem. Az egyszerű dolgok végülis egyszerűek. Nem volt bajom a muglikkal, igazából csak nem ismertem túl sokat, vagy inkább egyáltalán egyet sem. Az iskolába jártak olyanok, akiknek mugli szüleik voltak, azonban hozzájuk még se mehettem oda, hogy te figyu, amúgy anyukádék ilyen furcsa dolgai micsodák? Nagyon ijesztő lenne, és creepy. A fülem mögé söpörtem egy kósza tincset, valószínűleg a hajam csak furábban áll, mióta a földön fetrengtem, jobb bele sem gondolni, hogy festhetek. Minden bizonnyal megint elvörösödtem, éreztem, ahogy felmelegszik a bőröm. Utáltam, hogy ilyen könnyen átlát rajtam, hogy képes zavarba hozni, pedig legtöbbször fel se veszem mások szavait. Hevesen vert a szívem, és szerettem volna, ha nem tulajdonítok a kijelentésének nagyobb jelentőséget, mint amennyit igazából mondott. Ez csupán egy szakáll, úgyis visszanő… - Nem tudom, azt hiszem… - Inkább a padlót kezdtem tanulmányozni, mielőtt dadogni kezdek, csak az kellene még! Elmosolyodtam, nehéz lenne elképzelni, ahogy meztelenül áll, és őt festegetik a diákok. Nem azért, mert ne tehetné meg, egyszerűen nem olyasvalakinek tűnt, akit ez ténylegesen foglalkoztatná. De megint túl sokat időztek ilyesmin a gondolataim, szinte éreztem, ahogy egyre inkább belesüllyedek a zavarba. Tényleg el kellett volna szaladnom, amíg lehetett. - Most… ez valahogy úgy hangzik, mintha arról beszélnénk, hogy járjunk, vagy ilyesmi. - Nevettem zavartan, mert igen, mintha csak arról beszélnénk, hogy annak következményei lehetnek, ha rajtakapnak minket, de min és miért? Kezdtem úgy érezni, hogy túlzás volt felülni, mert mindjárt elájulok. Tényleg képtelen vagyok előbb gondolkodni, mint beszélni, ha a közelemben van? Nagyon úgy tűnik. Még csak nem is randiztunk, vagy leveleztünk. Igen! Határozottan levelezni kellene először, aztán jön csak a randevú, később a kézfogás és a járás, azt hiszem. Ebben se voltam túl tapasztalt. Bár a mi esetünkben ezek furcsának tűnnének, nem? - Nem hiszem, hogy ilyesmi miatt rekesztenének ki, maximum az iskolában van ennek ekkora jelentősége, de azon kívül? Nem örökké fogok ide járni, olyanok elvárásainak igyekszem megfelelni, akiknek adok a véleményére, nem pedig pletykás diákoknak. Talán néhány tanár is megszólna, de nekik sem ilyesmivel kell foglalkozniuk, hanem a tanulmányaimmal. Ha ott teljesítek, nem hiszem, hogy szóvá kellene tenni bármi mást. Persze a világ nem így működött, ezt én is jól tudtam. Ez viszont engem tényleg nem érdekelt, a szüleimen, vagy inkább a szűk családon kívül nem akartam megfelelni másnak. Tudhattam volna, hogy nem hagyja szó nélkül, pedig egy pillanatig reménykedtem. Ez van, ha az embernek nagy lesz hirtelen a szája, de a szíve képtelen tartani vele a tempót. Szerettem volna nevetni, de túlságosan zavarban voltam még, nem nekem való ez a dolog. Mégis mikor lesz természetes, hogy így beszélget velem? A nyáron egyáltalán nem éreztem ekkora nyomást a gyomromban, vagy csak nem vettem róla tudomást? - Én akkor se hittem, hogy van esélyem. - Olyan őszintén bukott ki belőlem, hogy szívem szerint a számra szorítottam volna a kezem. Még mindig képes vagyok alulmúlni önmagam az öngól dobásában.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
A kettőnk közötti kapcsolat... furcsa volt. Nem azért, mert ne kedveltük volna egymást, a magam nevében beszélve én határozottan kedveltem őt, sőt... De éppen ez volt az, ami a gondot okozta. Nem kellett volna olyan közelről ismernem és nem kellett volna jobban bírnom a többi diákomnál, de nem tehettem ellene. Ez nem olyan dolog, amit az ember csak úgy megválaszt magának. A futás egy remek dolog. Imádtam azzal kezdeni a napot, hogy futok egyet, odahaza mindig a környező utcákban vagy a helyi futópályán csináltam, itt viszont az egész kastélyt körbe tudtam kocogni. Sokkal hangulatosabb volt, főleg abban az esőben, amire amúgy rengeteget panaszkodtam, pedig valójában nem is utáltam annyira. - Ó, vannak lovaitok? -csillantak fel a szemeim. -Az én nagyszüleimnek is voltak, vagyis csak egy. Meg egy nagyon bolond szamár, aki rendszeresen felrúgott engem és a testvéremet, persze minden ok nélkül... -Nem volt az annyira ok nélkül, legalábbis nem az első alkalom után. Elég volt egyszer indokolatlanul bántania minket, utána rögtön hergelni kezdtük minden alkalommal. De a ló legalább kedves volt, egy végtelenül türelmes és nyugodt sárga kanca. Szerettem a hátán ülni, bár elég kicsi voltam, amikor utoljára láttam, mivel nagyapám halála után anyám eladta, neki nem volt ideje farmállatokra és nem is érdekelte volna, hogy foglalkozzon velük. -Hát lehet, én sem szeretném a helyükben. Ki tudja, mikor futsz bele egy... tudom is én, mik élnek felétek az erdőkben, farkasok, khimérák, meg azok az aranykészítő kis koboldok. Engem nem zavart, hogy ilyen könnyedén tudott beszélgetni velem, az sokkal inkább frusztrált volna, ha nem megy neki. Így legalább biztos lehettem benne, hogy ő sem érzi magát rosszul a közelemben, ahogy én is nagyon szerettem vele lenni. Tudtam, hogy nem kellene erre gondolnom, de nem tudtam mit tenni ez ellen sem. Már nem is igazán akartam, csak élveztem, hogy hallgathatom, ahogy mesél. - Biztos világítani kezd a hajad és még vörösebb leszel -vigyorogtam rá pimaszul. -Én sosem becsülöm alá az ellenséget, mindig nagyon pontosan felmérem, hogy mire számítsak és sosem tévedek. -Ez nyilván nem volt igaz, ha így lett volna, akkor most nem lennék egy sánta kviddicsedző egy angliai varázslóiskolában, hanem még mindig a karrierem csúcsán állnék. Mármint a sportkarrieremén. Hazugság lenne azt mondanom, hogy nem élveztem, ahogy megtalálta a gyenge pontjaimat. Persze azok sem voltak kifejezetten gyengék, inkább csak amire érzékeny voltam, a lelkembe azért nem tudott beletaposni. De volt valami furcsa versenyszellem, ami elkapott, amikor ilyenekkel jött nekem. - Ó, igen, a jó öreg meztelen fotók. Az öcsém mindig panaszkodik, hogy mennyi ilyen furcsa ember van, bár nem értem, hogy ha ennyire zavarja, akkor miért van benne olyan csoportokban, ahol ezeket osztják meg egymással random emberek. Na jó, talán tényleg nagyon furcsa a muglik világa. -Muglik. Néha még mindig meglep, mennyire könnyen átszoktam erre a magnix megnevezés után. Itt nagyon furcsán néztek rám a legtöbben, ha megszólaltam, hogy "a magnixok". Egyszerűbb volt inkább a muglit használni. Én továbbra is nagyon vicces elképzelésnek tartottam, hogy hagynám magam meztelenül lefesteni. Pedig amúgy nagyon ijesztően hangzott, hogy ott üljek és egy osztálynyi ember engem nézzen, de nagyon alaposan, hogy rendesen le tudjon festeni. Ennél csak az lett volna rosszabb, ha mondjuk mindezt vénasszonyok teszik. Nem azért, de találkoztam néhány kellően rémisztővel a profi éveimben, akik után alapvetően az öregektől rettegni kezdtem. - Valóban úgy hangzik. De gyakorlatilag valami hasonlót beszélünk meg, ha nem is nevezzük nevén a dolgokat. Lehet, egyszerűbb lenne kitalálni rá valami halandzsanyelvet, attól nem lenne olyan furcsa. -Ó, dehogynem lenne az. Csak a problémamegoldó képességeim leragadtak nyolc éves koromban, amikor telepatikus szuperhősöknek képzeltük magunkat Bennel és rendszeresen a saját kis halandzsanyelvünkön beszéltünk egymással. Csodálkozom, hogy anyuék nem akartak pszichiáterhez vinni minket, hogy bolond a két gyerek vagy megszállta őket valami sötét erő. A megjegyzésére felültem, hogy komolyabban tudjunk egymásra nézni, nem úgy, hogy én ott feküdtem kinyúlva a padlón mint egy kivégzett béka. Kényelmesebb is volt így, remélhetőleg mindkettőnknek. - Ha tényleg így gondolod, én nem látom akadályát semminek. Persze nem lenne tanácsos szétkürtölni az egész világnak, de azt hiszem, azt egyikünk sem szeretné. -Tényleg nem akartam semmit ráerőltetni, azt sem, hogy lebeszéljem róla teljesen. Önzetlen embernek tartottam magam, de annyira nem, hogy ne kapjak egy olyan lehetőségen, mint ez. Már a gondolat is nagyon tetszett, hogy ő és én... Elmosolyodtam a megjegyzésére, teljesen őszintén. Mégis mit gondolt saját magáról? Hogy nem ér meg ennyit, hogy ne lenne esélye valakinél, pusztán azért, mert az a valaki híres? Ugyan már. A legjobb volt, amit kívánhattam, ha leszámítjuk azt, hogy lehetett volna néhány évvel idősebb. Vagy én fiatalabb, az már részletkérdés. - Dehogynem volt esélyed, minden esélyed megvolt. Az első perctől kezdve, és nem csak azért, mert ittam. Kellően levettél a lábamról anélkül is, Parázska. -Nem tudtam, mi mást mondhatnék neki, reménykedtem benne, hogy elhiszi, amit mondok.
A köztünk vibráló feszültség lassan csitult, kicsit megnyugodtam, ahogy a családom került szóba, és az otthonom. Az ilyen beszélgetések valahogy mindig honvággyal töltöttek el, de otthon néhány nap után pedig szabadultam volna mindentől és mindenkitől. Ki érti? Jövőre már a Roxfortban is csak Shane és én leszünk, annyira nem bántam, de furcsa, hogy ez a hat év milyen gyorsan elröpült. - Igen, nagyapának sok állata van, nagy a birtok, és máshogy nem nagyon bírnák. Anya sokat segít nekik, ha nem éppen Briannek dirigál az edzését illetően. - Két nagynéném is volt, ők is gyakran jöttek, meg az unokatestvéreim, bár a legtöbben jóval idősebbek voltak nálam, így kevés közös téma volt, a kötelező kviddicsen kívül. - Inkább nem kezdem el sorolni, annyi féle állata volt és van nagyapának, amire minden alkalommal azt mondja, hogy ezentúl tenyészteni fogja! Persze addig sose jut el, nagymama azért résen van, hogy időben megakadályozzon egy ekkora katasztrófát. - Talán legközelebb sárkányt hoz haza, azon se igazán lepődnék meg. - Ez egy erdő, nem valami szafari veszélyes állatoknak. - Húztam el a számat. Értettem apáék aggodalmát, persze, csak kicsit túlzónak tartottam. Biztosan nem élnek abban az erdőben XXX besorolás feletti lények, így egyszerűen csak viszek pálcát, és minden rendben is van. Ritkán okoztam gondot bárkinek is, a legtöbb dolgot könnyen megoldottam magam is. Vagy lefutottam. Az utóbbi ment a leginkább. - Fizikai képtelenségnek érzem, hogy vörösebb legyek, de lehet előbb-utóbb megtapasztalod, milyen tudok olyankor lenni! - Öltöttem rá nyelvet. Ennél persze sokkal több kellett volna hozzá, szóval üres fenyegetés volt, nagy szavak, amiket úgy se nagyon tudnék beváltani. Elég csupán a kettőnk közti méretbéli különbségre nézni. Bólintottam, tényleg furcsa. Odahaza annyira nem érzékeltem, ahogy az iskolában, vagy Roxmortsban sem, talán ezért tudok sok mindenre rácsodálkozni Mugliismeret órákon. Számomra ezek indokolatlanok, vagy érthetetlenek. Ez persze nem jelenti, hogy utálom őket, bár olyat is ismerek, a maguk módján érdekesek, és nem hiszem, hogy a származás befolyásolja a jellemüket. A varázslók között legalább annyi buta van, mint a muglik között. - Mi? - Bukott ki belőlem nemes egyszerűséggel, ahogy olyan könnyedén mondta. Képtelen voltam nyugodt maradni, ha eddig úgy is éreztem, hogy kezdem megszokni a helyzetet, az egy pillanat alatt illant tova. Nem én erősködtem, hogy tekintsen felnőttnek, mert tulajdonképpen az vagyok? Nos, megtörtént! Tessék, ezt akartad, nem?! Ó, ha én azt tudnám, mire számítottam. Mély levegőt vettem, és lesütöttem tekintetem, számomra ez most egyszerre volt zavaros, de jó érzés, ami még inkább zavarba hozott. Összerezzentem, ahogy felült, éreztem a teste melegét, olyan közel volt, én pedig esélytelennek éreztem a menekülést. Sok minden elhangzott közöttünk, csak kavarogtak a gondolatok a fejemben, hogy mégis most mit kellene válaszolnom. Néhány perccel ezelőtt még simán megcsókoltam volna, most meg majd elsírom magam, mégis hogy válthat ki belőlem ilyen ellentétes érzéseket? - Várj, mi… ez most… ez mit jelent? - Néztem fel rá, de már megint az a mosoly! Nagyot dobbant a szívem, mintha csak hívogatott volna, és hagynom kellene, hogy az agyam egyszerűen kikapcsoljon. Szerettem volna megint arccal elnyúlni a padlón, hogy ne ilyen bután pislogjak rá, vagy épp teljesen vörösen. Mennyire felnőttes az, hogy néhány szóval képes ilyesmit kiváltani belőlem? Bárcsak elsűlyedhetnék… - Nem kellene elfutnom? - Suttogtam. Még mindig csak ez visszhangzott a fejemben, mint valami vészcsengő, és kénytelen voltam már hangosan kimondani. Olyasmiket mondott, amit szívesen hallottam, mégis mi lenne annak a vége, ha ebbe még jobban belegabalyodunk?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Örültem, hogy egyre közvetlenebbek vagyunk egymással. Kényelmetlen volt a múlt nyár után, hogy ennyire nagy távolságot próbálunk tartani mindketten. Akkor annyira felhőtlenül tudtunk beszélni egymással, persze a körülmények is mások voltak. Szerettem volna visszanyerni ezt a nyugalmat, egyrészt mert zavart a feszültség, másrészt pedig... nos, jó lett volna jóban lenni. - Pedig az állattenyésztés nagyon szórakoztató dolog lehet. Mármint biztos idegtépő, gondolom nagyon oda kell figyelni az állományra, az újszülöttekre, az anyaállatokra... Annyira nem egyszerű, de biztos nagyon kifizetődő. Ha megtehetném, tuti nekem is lenne egy kecském. -Elég random kijelentés volt, de tényleg imádtam a kecskéket. Olyan nyomi állatok voltak, de a kicsit eszméletlen cukik, ahogy négy lábon szökdécselnek, pláne azok, amelyikek fel is borulnak. Én teljesen megértettem a szüleit. Ki tudja, mikor jelenik meg egy rohadt khiméra az erdőben valahonnan, hogy ő most nagyon éhes... Nem szívesen hallottam volna a híreket, hogy Murphyt felfalta egy. Vagy akár egy sakál is megtámadhatta, vagy egy farkas, egy medve, akármi. Én aggódnám túl? - Addig nem nyugszom, amíg nem tapasztalom ki, bár lehet, akkor így halok meg... Parázska. -Nem állt szándékomban felbosszantani, ezt a becenevet pedig nagyon sokáig magán fogja még hordozni. Nekem nagyon tetszett. Legszívesebben kinevettem volna a zavarodottságát, annyira nem tudott mit kezdeni a válaszommal. Őszinte voltam vele, abban a reményben, hogy akkor ő is az lesz velem és saját magával is. Talán felnőttként is válaszol majd, ha már annyira zavarta a múltkor, hogy nem tekintettem igazán annak. Erre csak egy "mi?"-t kaptam. Nem tudott zavarni, igazából szórakoztatónak találtam. Ennyit arról, hogy egy érett, felnőtt nővel van dolgom, hiába akarta annak kiadni magát. - Mi az, hogy mit jelent? Írjam körbe? Nem vagyok jó az ilyesmiben, úgyhogy az rettentően kínos helyzetbe hozna mindkettőnket. De szerintem anélkül is tudod, mit jelent. -A következő kérdésére csak nevetve felhorkantam. Mintha lenne bármi esélye... -Megpróbálhatsz elfutni, de úgysem hagynám. Láttam, hogy nagyon nyűglődik, nem igazán tudott egyről a kettőre jutni, hála nekem és az elhúzott megjegyzéseimnek. Szerintem már egyenesen kínzásnak érezte azt, amit vele műveltem, én pedig kezdtem megsajnálni. Szegény igazán nem ezt érdemelte. Muszáj volt abbahagynom ezt, mert amúgy is hiába várok rá, felesleges. Egyértelműen nekem kell itt lépnem. Mielőtt bármit is tehetett vagy mondhatott volna, nemes egyszerűséggel előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Eddig is nehezemre esett várni, most már nem is akartam. Úristen, csak nehogy ellökjön magától, mert akkor kiugrom a toronyból.
A kijelentésére képtelen voltam megállni, hogy ne nevessem el magam. Mégis ki mond ilyesmit egy beszélgetés közepén, hogy amúgy simán tartana kecskét? Pont kecskét? Még a sárkányokat, vagy unikornisokat érteném is, de hogy pont kecskét? Annyira nevetséges volt, mégis illett hozzá. - Most elképzellek szalmakalapban, szádban egy búzaszállal, nagyon találó! - Törölgettem a nevetéstől kibuggyant könnyeimet. - Én annyira nem vagyok ebben otthon, de ha szeretnéd, megkérdezem nagyapát, hogy tudnának-e neked szerezni egy kecskét… talán az igazgatónő is megengedi, hogy a tesztrálok mellett tarts néhányat. El tudtam volna képzelni, kantáros nadrágban, néhány kiskecskét kergetve. Nevetséges volt, de igazából nagyjából bármi illett hozzá, bár tanárosnak én nem gondoltam volna, azért be kellett valljam, hogy nem csinálta rosszul. A legtöbb diák szerette, mert közvetlen volt, és vicces, meg jól nézett ki. Ez utóbbiról inkább nagyokat hallgattam, és ha felvetődött, csak hümmögtem, azt hiszem mindannyiuknál többet láttam már belőle. - Nagy szavak! De vajon megéri-e? - Igazság szerint nem is tudom, a testvéreimen kívül más képes volt-e igazán felmérgesíteni, az bizonyos, hogy nekik pillanatok alatt sikerült, ha akarták, ha nem. Tényleg nem tudtam mit felelni arra, hogy egyenesen igent mondott a kérdésemre. Azt hittem, hogy elvicceli majd, ahogy eddig szinte mindent, de nem. És bizonyos értelemben nagyon is igaza volt, lévén bármilyen érvet hozott fel, egyszerűen rácáfoltam, ahelyett, hogy igazat adtam volna neki. Mert persze nekem muszáj vitatkoznom vele, és mindennel ellent mondanom. Tényleg ki kellene ugranom a toronyból. - Nem úgy értettem, csak… - Zavartan pislogtam inkább a kezei felé, egyszerűen erre nem tudtam, mit kellene felelnem. Eddig is előfordult, hogy hirtelen fogalmam se volt róla, mit válaszoljak, de ez a blokk olyannak hatott, mint egy fekete függöny. - Szerintem ez már most rettentően kínos részemről. - Motyogtam, inkább csak magamnak. A fülem mögé simítottam volna egy tincset, de csak a mozdulat közben jöttem rá, hogy csak zavaromban csinálom, igazából alig pár szál szökött meg a szedett-vetett kontyból. Válaszára meglepetten néztem fel ismét rá, és már majdnem a nyelvem hegyén volt, hogy úgy se érne utol a lépcsőkön, jobban kiismerem magam, de aztán fölém hajolt. Hogy tiltakozhattam volna? Meglehet. Hogy megtettem? Na persze, épp úgy, ahogy elfutottam. Behunytam a szemeimet, és egyszerűen hozzá simultam. Olyan természetes érzés volt, hogy egy pillanat alatt elmúlt a korábbi zavar minden kis morzsája. Kezeimmel a kinyúlt pólóba kapaszkodtam, féltem, hogy megint elrontok valamit, jól esett, hogy velem ellentétben ő legalább biztos az ilyesféle dolgokban. Nem akartam abbahagyni a csókot, féltem, hogy abban a pillanatban elszáll minden bátorságom.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
