Erin Macmillan

Talán azt, hogy rám mindig lehet számítani. Ha megígérek valamit, és közbejön valami, akkor komoly lelkifurdalást okoz azt lemondani, és az utolsó pillanatig küzdök azért, hogy álljam a szavam. Egy energia bomba vagyok és a jókedvemet gyakran sikerül másokra is átragasztanom, úgyhogy azt mondhatnám, hogy kedvelik a társaságomat. Meg tudom találni a jót a legrosszabb szituációban is. Adsz nekem egy kupac sz*rt? Remek termőföld! Na jó, azért légyszi senkinek ne ilyesmit ajándékozz. Sőt, ne ajándékozz semmit, a társaságod a legjobb ajándék. Mert szeretem az embereket, olyan érdekesek! Mindenkitől tanulok valamit, mindenki annyira máshogy látja a világot. Azt mondanám, hogy egész jó ember ismerő vagyok, és érzékelem, hogy az introvertáltabbak mellett extrovertáltabbá válljak és fordítva. Az élet mindig színesebb, ha meg lehet osztani valakivel, viszont egyedül is nagyon jól el tudom foglalni magam. Sosem unatkozom, mindig lekötöm magam valamivel, a kreativitásom az energia szintemmel tud vetekedni néha. Szeretek új dolgokat kipróbálni.

Nem veszem túl komolyan magamat, az életet. Ezzel főleg a szüleimnek van baja. Akármennyire is szeretném, hogy büszkék legyenek rám, sosem érdekelt, hogy milyen jegyeket kapok. Viccet csinálok azokból a dolgokból, amik komolyak, talán kicsit túl sokszor is. A helyzet az, hogy szükségem van arra, hogy szeressenek. Lehet, hogy valaki okos vissza tudná vezetni valami gyerekkori dologra, de amióta csak az eszemet tudom, fontos volt számomra, hogy mindenki elvárásainak megfeleljek. Hogy ne okozzak csalódást. Hiszen ha mások nem látnak értékesnek, akkor mi marad?
Közben pedig nem szomjazom azt, hogy a figyelem középpontjában legyek, sőt. Ha eredményeket érek el, azt nehéz büszkén magamra vállalnom. Ha bókolnak, vagy dicsérnek, hárítok, elütöm egy viccel, vagy csak megnémulok, és keresem a legközelebbi kijáratot. Menekülök, menekülök a problémák elől és a komoly, felelősségteljes döntésektől. Érdekes, semmi problémám nincs azzal, ha mások kérnek tanácsot fontos kérdésekben, de amikor a saját életemről van szó... inkább nem akarok rá gondolni. Majd valahogy lesz. Lehet, hogy még nem nőttem fel eléggé, lehet hogy már sosem fogok.

Izgatottan rohangálok az ablak és a kandalló között. Amióta megjött a levelem a Roxfortból, hogy felvételt nyertem, erre a napra várok. Nem ma indulunk, hanem ma kapom meg az új dolgokat, amiket a listán írtak. És apa azt is megígérte, hogy végre lehet egy saját seprűm!
Travis és Quentin most is odakint repkednek, és amikor nem a kandalló előtt lesem, hogy a szüleim hazaérjenek, az ablakhoz nyomott orral figyelem őket. Szívesen csatlakoznék, hogy eltereljem a figyelmemet, de általában mindig az egyik bátyám seprűjét kellett kölcsönkérnem, amikor játszani szerettem volna. Ezért is annyira nagy szó, hogy most mindenkinek lesz saját seprűje!
Izgatottan sikkantok fel, amikor a szüleim kilépnek a kandallóból egymás után, és máris nyúlok a hosszúkás csomagért.
- De csodálatos! - sóhajtok egy nagyot, miután letéptem róla a csomagolást és az ujjaim szeretettel siklanak végig rajta. Az enyém! Szüleim biztató tekintetére, megölelem őket és kiszaladok az új seprűmmel.
- Nézzétek! - kiáltok fel a testvéreimnek. Egyszerre fordulnak felém, és így Quentint fejbe találja a kvaff. Fiatalabb bátyám egyenesen odaszáll mellém, eldobja a saját seprűjét és megragadja az én új Nimbuszomat.
- Köszi húgi, hogy megengeded hogy kipróbáljam. - szól hátra, miközben távolodik a földtől.
A szüleim kijöttek utánam a kertbe, úgyhogy tudom, hogy nem sírhatok, hiába az lenne most a természetes reagcióm. Travis leszáll mellettem, megfogja Quentin eldobott seprűjét és felajánlja a sajátját, hogy én repüljek azzal. Hálásan megölelem, de érzem rajtunk a szüleim tekintetét, tudom, hogy valamit mondanom kell. Erősen markolok rá az idősebb bátyám seprűjére.
- Ugye milyen szép? Örülök, hogy láthatom repülés közben is a seprűt. - nézek fel az égboltra, aztán a szüleimre sandítok. Apánk a fejét rázza, majd bemegy a házba. Várt valamire, de nem erre. Hát mégis mire?

***

- Erin, Erin! -környékez meg az egyik hugrabugos évfolyamtársam a Roxfort folyosóján, lehallkítva a hangját, ahogy közelebb ér. - Van még abból a spórából, amit múltkor hoztál gyógynövénytanról? Lesz egy buli a szükség szobájában, és tuti jó lenne az a cucc! - darálja izgatottan.
Pár pillanatba beletelik, hogy összeszedjem magam a meglepődöttségből. Valóban, a múltkor a gyógynövénytan házim nagy részét sikerült felszippantaniuk a háztársaimnak és úgy tűnt, hogy remekül szórakoznak. De Longbottom professzor úr azért adta a gombákat, hogy tanulmányozzam őket, úgy érzem, hogy visszaélnék a bizalmával, ha szórakozásra használnánk őket... Már nyitnám is a számat a nemleges válaszra, de a barátnőm megelőz.
- Owen elmesélte az egyik mardekáros ismerősének, hogy mekkorát trippelt a múltkor és megígérte neki, hogy szerez a következő bulira. Ott lesz az a srác is, aki annyira bejön neked! Mondjuk ez a Roxfort férfikarának nagy részére igaz, aki idősebb és magasabb nálad. - kuncog a markába.
Érzem, ahogy a pír elönti az arcom, és szorosabban fogom magamhoz a könyveket, amiket eddig is tartottam. Nem igaz, hogy ennyire aljas eszközökhöz folyamodik! Tény, hogy egy pillanatra elkalandozik a fantáziám egy bizonyos mardekáros fiú irányába, akinek fel szeretném kelteni a figyelmét magamra. Mindig találtam valami kihívást a csöndesebb, idősebb fiúkban, no meg abban, hogy úgy keltsem fel valakinek az érdeklődését magamra, hogy közben ne kelljen mindenki figyelmét magamra vonzanom.
-...és tudod, hogy mennyire bejön nekem Owen. Naa, légyszi ne hagyj cserben, légyszi, légyszi! - ránt vissza a valóságba a háztársam hangja. Elég jól ismer ahhoz, hogy tudja a gyengepontomat. Igazán nem szeretetném, hogy rossz fényben tűnjek fel a professzor előtt, hiszen mindig olyan kedves volt velem, de nem mondhatom azt a barátnőmnek, hogy a kisujjamat sem mozdítom meg a boldogságáért.
- Csak egy alkalom. - sóhajtok beleegyezően, mire hatalmas vigyor terül szét a barátnőm arcán. - De nem szeretném, hogy...
- Csodálatos vagy! - nyom egy puszit az arcomra, félbeszakítva a mondandómat. - A hálám üldözni fog, minden szuper lesz! - majd beleveti a magát a tömegbe, hirtelen magamra hagyva a folyosón.
- Híres utolsó szavak. - motyogom az orrom alatt, a fejemet csóválva, de a szám sarkában mosoly bujkál.
Mit lehet tenni, lépteimet az üvegházak felé vettem, azon töprengve, hogy mivel tudnám rávenni Longbottom professzort, hogy adjon még abból a gombából. Semmi esetre sem szeretnék hazudni neki, van egy olyan érzésem, hogy azonnal átlátna rajtam. Bár még sosem hazudtam neki, vagy ha már itt tartunk, senkinek, nem akarom, hogy a köztünk lévő bizalmasság megtörjön. Hiszen a professzor az, akinek a társaságában leginkább úgy érzem, hogy a furcsa rajongásom a növények irányába nem haszontalan. Talán kicsit arra vágyom, hogy a szüleim is ennyire kedvesek és elfogadóak legyenek néha. Az összes roxforti tanár közül ő a kedvencem, ezért még nehezebb arra gondolnom, hogy a bizalmával játszom.
- Á, Miss Macmillan! - szólít meg, ahogy belépek a hármas számú üvegházba. - Jó, hogy jön, akartam magával beszélni.
Úgy érzem, hogy a torkomat valami szorongatja. Tudja! Tudja, mi történt és hogy mit tervezünk és büntetőmunkára fog küldeni. Vagy ami még rosszabb, pontokat fog levonni a házamtól.
- Igen? - köszörülöm meg a torkomat, bátorságot erőltetve magamra.
- Nem tudom, mennyire gondolt a jövőjére, de gondolom már van egy két ötlete, hiszen közelednek a RAVASZ vizsgák. Szeretném, ha fontolóra venné az akadémiai karriert. Maga az egyik legjobb diákom gyógynövénytanból, és nem a jegyek miatt, hanem tényleg látom magán, hogy érdeklik a növények.
Fél órán belül másodjára pirulok el. A helyzet az, hogy fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni az életemmel, ha a Roxfortnak vége. Valamiért úgy gondoltam mindig is, hogy a szüleim majd kitalálnak valamit. Az is igaz, hogy élvezem az iskolai légkört, és ha tehetném, maradnék még pár évet szívesen. Talán az akadémia nem is egy olyan rossz lehetőség.
- Milyen feltételeknek kell megfelelni, hogy bejussak az akadémiára? - kérdezem habozva.
- Találnia kell egy személyes projektet a tárgyhoz vonatkozóan, amin keresztül bemutatja, hogy milyen előnye származna abból, ha tovább kutathatná a növényeket magasabb fokon.
Talán van értelme elgondolkodnom ezen később. De most nem ezért jöttem, úgyhogy megpróbálom visszakanyarítani a témát az eredeti szándékomhoz.
- Igazából azért jöttem, hogy kérjek egy pár növényből.. további mintákat. Kísérletezés céljából. - nem hazudtam. Nem a teljes, igazság, de mégsem hazugság. Miért érzem rosszul magam?
- Persze, vigyen, ami csak tetszik. - mutat körbe, majd az ajtó felé veszi az irányt, de még mielőtt kilépne hozzáteszi:- És ne feledje, személyesnek kell lennie. - majd magamra hagy a létező összes növénnyel, amire csak szükségem lehetne.

***

Nem tudom, mennyi az idő. Hogy percek vagy órák teltek el azóta, hogy kitisztult az agyam és az életemért kapaszkodom a póznába. A helyzet az, hogy hajnalodik és én a legmagasabb, ilyenkor legelhagyatottabb helyen kötöttem ki. A kviddics pályának a középső póznáján. A karjaim remegnek, a sírás folytogat, nem bírok lenézni. Se a seprűm, se a pálcám nincs nálam. Hogy lehettem ennyire idióta?
Hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy mennyire magasan vagyok - Hihetetlen, hogy, sem a nézőtérről, sem seprűről nem tűnik ez ilyen magasnak! - megpróbálom összeszedni a tegnapi este eseményeit.
Minden szépen és jól indult, beszereztem a gombákat, még félre is tudtam rakni belőlük, hogy később majd ténylegesen kísérletezzek rajtuk. De egész este Longbottom professzor szavai jártak a fejemben, aki azt mondta, hogy személyessé kell tennem a kutatást. Hát ezt megtetted, Erin, gratulálhatsz magadnak.
Eredetileg nem akartam kipróbálni a gombákat, de a többiek unszolása, és a sikertelenségem, hogy felkeltsem a mardekáros fiú figyelmét magamra mégis arra ösztönzött, hogy megtegyem.
És úgy innentől összemosódnak az események. Az arcizmaim sajgásából arra következtetek, hogy nagyon sokat nevettem. Most is mosolyra akar ugrani a szám, de tudom, hogy ha hagynám, akkor egyszerre törne fel belőlem egy nevető és egy síró görcs, amit jelenleg nem engedhetek meg magamnak.
Szégyellem magam a körmeim állapotát látva. Mintha földet markolásztam volna egész éjszaka. Lehet, hogy ez éppen megtörtént. Rémlik, hogy kiosonunk a Roxfortból a seprűinkkel, hogy játszunk egy éjszakai meccset.
Szédülök. Nem bírom tartani magam.
Mindjárt itt a reggel, valamelyik kviddics csapat biztos, hogy edzeni fog, addig muszáj leszek kibírni. Szerencsére a karika elég széles ahhoz, hogy ülni lehessen benne, bár nem a legkényelmesebb, de ha saját erőből kéne az egész testsúlyomat megtartani, akkor esélyem sem lenne. Már rég lecsúsztam volna és a gyengélkedőn kötöttem volna ki... jobb esetben. Reálisan nézve a dolgokat, akkor sem talált volna meg nullánál több ember.
Ha egyszer lejutok, megcsókolom a földet és sosem fogom alábecsülni a stabilitást, amit ad.
A nap első sugarai hunyorgásra késztetnek. Egy pillanatig elfelejtem, hogy mindenem fáj, hogy hol vagyok és gyönyörködöm a táj szépségében. De a pillanat elmúlik és kénytelen vagyok lefelé nézni megint, amitől visszatér az émelygés. Viszont megpillantok egy mozgó dolgot odalenn, úgyhogy kényszerítem magam, hogy felé nézzek.
- Héé. - jön fel belőlem egy szánalmas rekedt hang, amit kiáltásnak szántam. A torkom olyan, mintha száraz fűrészport nyeltem volna. Kell egy két próbálkozás, mire rájövök, hogy hogyan tudnék fütyülni.
Nem tudok sokáig lefele nézni, de mintha az alak közelebb jött volna. Felébred a remény bennem. Néhány túl hosszú perccel később, a háztársam, Owen tűnik fel a színen, a seprűm nyelét markolva és... egy női talárt és alsógatyát viselve. Még sosem voltam ennyire boldog, mint most. Ezt csak az tetézi, amikor végre földet érünk, életem legrosszabb repülési élményét követve. Koszos ujjaimmal elégedetten túrok a fűbe. Egyikőnknek sem kell megszólalnia, hogy néma fogadalom szülessen köztünk arról, hogy erről az éjszakáról soha többet nem beszélünk.

Átlagosnak mondanám magam, ha a szőke fejemmel nem virítanék ki a tömegből. Bár lehet, hogy megakad rajtam a szemed, én mindent megteszek, hogy ne időzzön rajtam sokáig. Nem hordok se túl színes, se túl kihívó ruhákat, kivéve persze, ha az alkalom megkívánja. Szerencsére a magasságom pont átlagosnak mondható, bár a bátyáim mellett néha törpének érzem magam a 170cm-mel. Sportos testalkatomat szeretem kényelmes, lezser öltözékbe bújtatni, de nem áll tőlem távol a nőies öltözködés. Fontosabb számomra az, hogy kényelmesen érezzem magam valamiben, mint hogy jól nézzen ki, bár általában a kettő kéz a kézben jár. Egy magassarkú is lehet kényelmes és egy edzőcipő is lehet nőies, ha az ember lánya boszorkány. De a kedvenc ruhadarabom mégis egy farmer rövidnadrág, ami valljuk be, nem éppen a legpraktikusabb Nagy Britanniában.
A hajamat főleg kiengedve vagy mindenféle kreatív módon befonva, feltűzve hordom. Sportoláshoz pedig egy lófarokban, de akárhogy küzdök, a babahajak mindig kiszöknek és keretezik az arcomat. Az arcomról nem sok rosszat tudok mondani, nekem olyan... semmilyen. Az idő vasfoga még nem ért el az arcomig, bár úgy képzelem, hogy anyám mindenféle varázskréme ellenére, amit egyébként elég gyakran küld bagolypostán, hamarosan nevetőráncok fognak megjelenni rajta. Szemeim kékje a felhőtlen eget idézi, ami alatt öröm kviddicset nézni.
Igazából semmi különleges ismertetőjegyem sincs, se tetoválás, se egy ékszer, amit mindig hordanék. Sosem éreztem késztetést arra, hogy megváltoztassam azt, ami természetesen az ilyen. Talán egyedül a kezeimre kaptam azt a megjegyzést, hogy milyen picik, de nincs velük bajom, sosem akartam hangszereken játszani. A legtöbb dícséretet pedig a mosolyom kapta, ami talán a kedvenc részem magamon.