Vajon azok az emberek, akik tanárként képzelik el az életüket, ez életük hivatása és alig várják, hogy végre taníthassanak, ők is majd' összefossák magukat az első napjukon? Komolyan mondom, hogy amikor először ültem seprűre egy komoly meccsen, akkor nem éreztem ennyire idegesnek magam. Bár ott tudtam, hogy mit kéne tennem, jelenleg fogalmam sem volt róla, mivel nyissak. A kicsikkel nem volt probléma, ők is éppen annyira el voltak veszve itt mint én és fogalmuk sem volt róla, hogyan kéne megtanulni a seprűre szállást. Az első edzés viszont teljesen más volt. A borzosok lettek az enyémek - mi is a nevük? Valami H betűs. Mindegy, a sárga borzoknak kellett edzést tartanom, remélem, legalább a kviddicstalárjukon rajta lesz a házak neve. Miért nem lehet a Roxfortnak is olyan egyszerű házneveket adni mint a Horned Serpent vagy a Pukwudgie? De feleslegesen pattogtam ilyesmin. Itt voltam már a pályán és csak várnom kellett, hogy szépen, egyesével beszállingózzanak a csapat tagjai. Nem készültem semmivel, elsősorban meg akartam ismerkedni a kapitánnyal és a játékosokkal is, hogy tudjam, mire számítsak, eddig mivel és hogyan gyakoroltak, mindent. Ki tudja, hogy teaföldén hogyan tanítják a roxfortosokat játszani. Szépen lassan megjelentek a diákok, egyesével, ahogy azt kell. Mindig vannak késők és korán érkezők, én határozottan az előbbiek közé tartoztam abban a tizenkét évben, amikor játszottam. Nem zavart, amíg ez nem a munkamoráljukat mutatta be nekem. A csapatkapitány volt az első, a fogójuk, aztán érkezett az őrző két hajtóval, az egyik terelő, a harmadik hajtó és... és heten voltunk. Szándékosan vártam még egy darabig, amíg a többi hugrabugos (rajta volt a talárjukon, hála az égnek) elfoglalta magát, hátha megérkezik az utolsó játékos is. De mindegy is, nem ülhetünk itt egész nap, majd csatlakozik később. - Jól van, szerintem kezdjük el, a késők majd csatlakoznak később -szólaltam meg, amint meguntam a várakozást. -Aaron vagyok, ettől a félévtől kezdve én leszek a csapatotok edzője. Ha más tanárok is hallják, akkor szólítsatok professzornak, mert nem akarom, hogy bajotok legyen belőle, de egyébként az Aaron tökéletesen megfelel. Ez most olyan baromi unalmas bemutatkozós átok lesz, amit diákként én is utáltam, de sajnos elkerülhetetlen. Rólam annyit, hogy terelő poszton játszottam a Fitchburg Finchesnél úgy fél évvel ezelőttig. A részletektől megkímélnélek titeket, meg egyébként is ti vagytok a fontosak. -Éppen kezdtem volna arra kérni őket, hogy beszéljenek, amikor észrevettem, hogy valaki ráérősen becsattogott a pályára. Felé emeltem a tekintetem, hogy lássam, ki lesz az, de egy pillanat alatt megbántam. Nem akartam egyetlen ismerős arcot sem látni itt, nem véletlenül költöztem egy másik kontinensre a balesetem után. Az pedig végképp kínos volt, hogy a felvillanó (bár elég homályos) emlékek nem éppen olyanok voltak, amiket egy diákkal akartam elképzelni. Kviddics Világkupa, rengeteg, rengeteg pia és egy szép lány... aki ezek szerint nem az volt, akinek mondta magát. Mintha nyakon öntöttek volna egy bödön jéggel, úgy éreztem magam, valószínűleg el is sápadtam, ahogy összeakadt a tekintetünk. Nem volt több pár másodpercnél, mert elég hamar sarkon fordult, hogy akkor ő most lelép. Na nem, azt már nem. Pedig a nevére sem emlékeztem, kicsit sem kellemetlen. - Úgy fest, valaki nem tervez részt venni a mai edzésen -tértem észhez egy jó hosszú szünet után, amit a többiek persze végignéztek. Vajon most mennyire tartanak sültbolondnak? Kár, hogy éppen nem érdekel. -Bocsássatok meg, mindjárt jövök. Nem ezzel kellett volna most foglalkoznom, hanem a többiekkel, de a rohadt életbe, hogyan foglalkozhattam volna mással, amikor éppen agyvérzést kaptam a látványtól? Az összes görög istenre, csak legalább legyen nagykorú. Nem tudtam másra gondolni, amikor elindultam utána. Igen, határozottan szarul alakul az első napom.
Amikor visszatért az ember a téli szünetről, általában kipihent, kisimult, és a családdal töltött napok emlékei boldoggá teszik. Én is valami ilyesmire számítottam, azzal együtt, hogy négy beadandót kellett közben megírnom, hogy időben kész legyek. Ehelyett azonban az én családom nem nagy evéseket, vagy kirándulást szervezett, hanem egy családi bajnokságot. Kviddics, mi más? Az emberek azt gondolnák, hogy ugyan, mégis mekkora az a család, ahol képesek nem csupán kettő, de öt csapatnyi játékost kiállítani? Az én családom például ilyen. Még nagypapáék is játszottak, Dervish bácsi pedig minden mérkőzés közben, ahol nem játszott épp, előadta a villámcsapásos történetét. Azt hiszem mindenki számára szórakoztató volt, és a vérükben van a versengés, így én se akartam senki kedvét elrontani, ezért apa, Shane és nagyapa csapatát erősítettem. Végül persze az ikrek és anya nyertek, bár én nem bántam, hogy nem kellett már tovább játszanom. A vonat út az iskolába egész unalmasnak mondható volt, bár Alina igyekezett szóval tartani, és Lady Morticia félúton megpróbált kilógni a kabinból, de még időben észrevettük. A feketeleves akkor érkezett, amikor vacsorához ült össze az egész iskola, és McGonagall igazgatónő néhány változást jelentett be. Példának okáért azt, hogy a Fitchburg Finches egykori világbajnok terelője, a tanári kart erősíti innentől kezdve. Szerencsére majdnem elájultam, így annyi hangom se volt, hogy felsikoltsak ettől a borzasztó, rémes, rettentő ötlettől. Csendesen meghaltam befelé, és csak örültem, hogy már nem volt kötelező a Repüléstan, így nem vettem fel. Ennek oka igazán egyszerű volt, és nem függött össze kicsit sem azzal, hogy a családommal ellentétben maximum nézőként kötött le ez a sport. Sokkal inkább azzal, hogy a világbajnoki győzelmét egész közelről láttam, az utána lévő ünneplést pedig még közelebbről… Szerettem volna, ha a világ másik végén marad, mindig azt hittem, hogy ez így lesz, hogy csak egy emlék marad arról az estéről. Most pedig életnagyságban feszített a tanári asztalnál, és úgy mosolygott, ahogy mindig. A hatalmas kastélyban azt hinné az ember, hogy könnyű elkerülni valakit, én azonban egészen balszerencsés módon folyton rossz helyen voltam. Befordultam egy folyosón, ott állt. A könyvtárba mentem, kedvesen beszélgetett egy csapat diákkal. Egyetlen szerencsém, hogy olyan gyorsan tudok sarkon fordulni, és más irányba indulni, mintha mindig is ezt csináltam volna. Tulajdonképpen ki lehet így bekkelni a maradék másfél évet, már egészen jó voltam benne. Aztán az élet úgy döntött, hogy nincs elég gondom, szükségem van némi komplikációra. Érezhettem volna, már egészen jól alakultak a tanulmányaim, ilyenkor mindig van valami fordulat. Az edzés előtt pont volt még egy óra, én pedig úgy döntöttem, ledőlök kicsit, mert este még be kellett fejeznem bájitaltanra egy házidolgozatot. Felhúztam az órát, az pedig csörgött is ötven perc múlva, de én erre még csak a másik oldalamra se fordultam. Ha az embernek nagy családja van, megtanul úgy aludni, hogy ne zavarják bizonyos hangok, én szinte bármit ki tudtam zárni. Ennek persze az lett a vége, hogy mikor magamhoz tértem, kócosan, gyűrött ruhában, futva indultam a pályára, hogy ne késsek többet, mint amit már átaludtam. Amint leértem, már nem rohantam, hogy rendeződjön lélegzetem, mire a csapathoz érek, kifulladva nem tudnék csatlakozni az edzéshez. Villámcsapás? Ez sem írja le teljesen az érzést, ami keresztülfutott a gerincem mentén, mikor a többiek gyűrűjében megláttam a tanárt. Aaron Carneirus. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy találkozott a tekintetünk, az agyam szerintem egyből kikapcsolt, a lábam viszont nagyon is tudta, mit kell tennie. Zsigeri ösztön ez, mint a sebzett állatnál, csak léptemben megfordultam, és visszaindultam a kastélyba, mintha nem is itt lenne dolgom. Nem, nekem semmi keresnivalóm nincs itt, a posztom másé lehet, és innentől kezdve magántanulóként fejezem be az iskolát. Ez tűnt az egyetlen megoldásnak abban a pillanatban. Futottam. Azt hiszem egy-két világrekordot is képes lettem volna megdönteni, de a szemem sarkából máris észrevettem, hogy McGonagall igazgatónő felé vágtatok, az pedig felérne egy öngyilkossággal. Kedves volt, azonban a szabályok mindenek felett, engem pedig cseppet sem vonzott a büntetőmunka folyosón való szaladgálásért, így ismételten irányt váltottam. Szerencsétlenségemre éppen útban volt egy mellkas, amiről szinte azonnal visszapattantam. Ez sem az én napom. - Elnézést, nem figyeltem, épp sietek… - Hadartam, de a végére egész elvékonyodott a hangom, mert végre vettem a fáradtságot, hogy felnézzek, kinek sodróttam neki. Mondtam már, hogy ez nem az én napom?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Igyekeztm felidézni magamban a Világkupa döntőjének napját, legalábbis a mostani helyzetben fontos részleteket. Eléggé nehezemre esett, sajnos nem voltam akkor megfelelő állapotban ehhez. A memóriám olyan volt, mint egy alzheimeres nagypapának, ha arra az estére gondoltam, de nagyon próbálkoztam. Hiszen tudnom kellett, mi történt és hogyan történt. Emlékeztem őrá, az arcára, a testére, arra, hogy mivel ütöttük el az estét, amikor már a véralkoholszintem az egekben volt. Mit is mondott akkor, hány éves? Húsz? Hát most már nyilvánvaló volt, hogy nem annyi, amennyinek mondta magát, ettől pedig olyan görcs lett a gyomromban, hogy hányni lett volna kedvem magamtól. Legjobb esetben is most tizennyolc, fél év elteltével. Persze mondhatnám, hogy az a két év már nem számít, de ha lecsuknának pedofíliáért, akkor igenis számítana. Nem igazán tudtam tartani vele a lépést, pláne dombon felfelé a kapuig. Próbáltam én futni utána, csak meglehetősen sikertelenül. A reggeli kocogásaim is megöltek már, hát még ez, ahogy be akartam érni egy előlem menekülő diákot. Ha egy évvel ezelőtt kerülünk ebbe a helyzetbe, esélye sem lett volna lehagyni, most már nagyobb szerencséje van. Úgysem ússza meg, nem hagyhatom. Végig szemmel tartottam, ahogy menekült befelé a kastélyba. Nem szóltam utána, mert biztos nem figyelt volna és a nevére sem emlékeztem, hogy azon szólítsam. Márpedig a Vöröske nem hiszem, hogy nagyon tetszene neki, főleg nem ebben a helyzetben... Az igazi probléma az volt, hogy mire én odaértem a kapuhoz, már csak azt láttam, hogy befordul az egyik folyosón. Simán el tud bújni és menekülni előlem, hiszen jobban ismeri a helyet nálam, milliószor jobban, plusz még a gyorsaságát is hozzáadva esélyem sem volt. Pusztán a szerencsének köszönhettem, hogy amikor tétován végigsiettem az egyik folyosón, amerre gondoltam, hogy ment, hirtelen visszafordult és a sarkon egymásnak ütköztünk. Nem kellett volna sikerélményként felfognom, hogy csak utolértem, hiszen az ő hibája volt, nem az én sikerem, de akkor is győztem. - Igen, vettem észre -mosolyogtam rá a legkevésbé sem őszintén. Úgy nézhettem ki, mint aki éppen egy idegösszeroppanás határán áll - ja, tényleg, ott is voltam. -Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk most. Ekkor csapta meg a fülemet az igazgatónő hangja és a gondolattól, hogy láthatná ezt a jelenetet, sírni lett volna kedvem. Igazából senkinek nem kéne látnia ezt. Szinte pánikszerűen néztem körbe, hogy mégis hová tudnánk elvonulni, ahol senki nem zavarhat meg minket és nem kell hozzá egy több perces szégyenséta. Vegül csak megragadtam a lány karját (igyekeztem nem túl erősen, nem akartam bántani, remélhetőleg sikerült is) és magammal húztam a legközelebbi félreeső folyosóra. Jobbat nem tudtam, a tantermekbe nem mertem volna benyitni. Itt legalább látszólag nem volt senki a közelben és hangokat sem hallottam. - Szóval, kedves... mi a fasz? -Igazán szofisztikált megoldás.
Hogy mi járt a fejemben? Azt hiszem nem sok minden, vagy túl sok minden, igazából mindkettőnek ugyanaz az eredménye, képtelen vagy megfelelően reagálni a helyzetekre. Teszem azt, maradhattam volna az edzésen, úgy téve, mintha fogalmam se lenne, ki ő és mi történt a nyáron, mások előtt fel se hozhatná, ha pedig rákérdezett volna utána, csak tagadni kell. Egyszerűnek hangzik, igaz? És ezt tettem? Nem. Rossz döntés. Igazság szerint abban a pillanatban ismertem el, hogy nagyon is jól tudom, miért nézett rám olyan furcsán, amikor elszaladtam. Mert fel se ötlött benne, hogy itt találkozhatunk, ahogy az sem, hogy noha a legtöbb dologban őszinte voltam azon az estén, a koromat kissé talán eltúloztam. Azért mondjuk túlzásnak érzem, hogy ezért annyira megsértődjön, hogy utánam szalad. Egyébként is hallottam a sérüléséről, így a végére talán túlságosan is elkönyveltem, hogy ezt az ütközetet megnyertem, elvégre csak nem hagyja ott a többi diákot az edzés közepén. Túl gyanús lenne. Igen, biztosan nem tenne ilyet. Apa mindig arra tanított, hogy a meccs végéig kell gondolkodni, akkor is, ha épp nyerésre áll a csapat. Jobban megfogadhatnám a tanácsait a pályán kívül, mert ezt a helyzetet is elkerülhettem volna, ha így teszek. Csak kinyitottam a szám, majd be is csuktam, ahogy rám emelte tekintetét, mintha valami borzasztót követtem volna el ellene. Pedig… csupán kicsit ferdítettem a koromon. Magam se igazán hittem el, hogy ez ilyen egyszerű, de kellett egy aprócska kapaszkodó. - Nem ragaszkodom hozzá. - Motyogtam, azonban nem sok választásom volt, egyszerűen magával húzott. Sokkal nagyobb volt nálam, egy felnőtt férfi, korábban fel se tűnt, hogy mekkora a különbség közöttünk. Nem, mintha megrémített volna, fel se merült bennem, hogy bántani akarna, vagy ilyesmi, csupán feltűnt, amivel a nyáron egyáltalán nem foglalkoztam. Vele ellentétben én akkor is jól tudtam, hogy kicsoda, hány éves, tulajdonképpen elég sok mindent, már-már rajongásnak is nevezhetnénk. Engem lepett meg a legjobban, de egyáltalán nem tiltakoztam, vagy kezdtem hangosan kiabálni. Ez utóbbi egyébként is nagyon aljas lett volna. Igazából nem mentünk messzire, de amint megállt, már képtelen voltam felnézni rá. Csak álltam ott, ahol lecövekelt, és makacsul a mellkasára szegeztem a tekintetem, mintha ez bármin is segítene. Mit kellene mondanom? Hazudjam, hogy később kezdtem az iskolát? Seperc alatt kiderítené az igazat, főleg, ha a Griffendélt is ő edzi, az ikrek nem éppen arról híresek, hogy kifejezetten titoktartók. Gondolataimat azonban félbeszakította az a furcsa kérdés. Tessék? - Erre tényleg tőlem várod a választ? - Jegyeztem meg pimaszul, és felpillantottam az arcára. Nem kellett volna. Már-már megsajnáltam. - Nézd, jól láthatóan a nevemre sem emlékszel… maradhatna ez így is. - Vontam meg a vállam, és sután kisöpörtem a kócostorzomborzot az arcomból, amit jobb napjaimon frizurának csúfoltam. - Nem szándékozom visszaélni a helyzettel, vagy kirugatni, egyáltalán nem volt hátsó szándékom. Én csak… - Képtelen voltam kimondani, zavartan oldalra fordítottam a fejem. Tulajdonképpen kevés dologgal lehetett kizökkenteni az általános nyugalmamból, azonban az ilyesféle dolgok, nos, egyáltalán nem voltak számomra mindennaposak. Csak fiú testvéreim vannak, Alinával pedig maximum addig jutunk, hogy megdumáljuk, melyik híresség a helyesebb, semmi komoly. A nyár más volt. Úristen, Alina is végig nézte, ahogy elfutok, nyomomban a professzorral… tuti ki fog csinálni, amiért nem meséltem el előbb.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Lehet, hogy ő nem ragaszkodott hozzá, de én nagyon is, úgyhogy ha jelenleg érdekelt is volna az ellenkezése, akkor sem engedem el és hagyom rá a dolgot. Nem tehettem, mert akkor biztos, hogy nem alszom legalább egy hétig a fejemben zakatoló gondolaktól, hogy mit műveltem egy kislánnyal. Ha valamit sosem éreztem eddig, az a saját magamtól való rosszullét és undorodás volt, és nem most akartam elkezdeni. Persze ezen már túl késő aggódnom, attól a perctől kezdve késő, hogy megláttam a vörös loboncot a kviddicspálya bejáratánál. Mégis azt éreztem, hogy ha legalább meg tudnám beszélni vele, akkor sokkal jobb lenne a helyzet. Vagy csak a lelkiismeretem kapna megnyugvást. Nem feltételeztem, hogy neki kellemesebb ez a helyzet, mint nekem, sőt, határozottan láttam rajta, mennyire kényelmetlenül érzi magát. Valószínűleg egyikünk sem úgy hagyta ott a másikat a Világkupa döntőjén, hogy egyáltalán számít egy bármikori viszontlátásra, jobban belegondolva a helyzetébe pedig neki még fontosabb is volt, hogy ne találkozzunk. Vagyis ne így és itt, de hát erre mennyi esély volt? Jézus szíve, mennyi gondolat kavargott a fejemben, de most még a vele járó migrén sem érdekelt. Az sokkal jobban bosszantott, hogy hirtelen milyen kis flegma lett, mintha neki több oka lett volna a felháborodásra mint nekem. - Igen, tőled, nem én voltam az, aki pöppet torzított, hm, nem is tudom, mondjuk az életkorán -vágtam rá kissé idegesen, a hangomban némi gyerekes gúnnyal. Nem feltétlenül felé irányult, inkább az egész szituáció felé. -Igazad van, a nevedre valóban nem emlékszem, de az nem változtat ezen az egészen semmit. Attól még megtörtént. -A következő kijelentésére kínosan felnevettem, pedig nem volt semmi vicces abban, amit mondott. Én voltam túlságosan felspanolva már. -Nem volt hátsó szándékod, ez szuper, igazán! Most ettől sokkal jobban érzem magam, ettől biztosan kellemesebbek lesznek a közös edzéseink. Lassan, de leesett, hogy nem kellett volna így nekiesnem, csak elszállt velem a ló. Nem mondom, bűntudatom nem volt, hiszen teljesen jogosnak éreztem a kiakadásomat, de akkor sem volt jó ötlet. Ennél intézhetnénk felnőttesebben is, ha már ennél felnőttresebb elfoglaltságaink is voltak... Vettem egy mély levegőt és megdörzsöltem az arcomat. Muszáj volt legalább egy kicsi nyugalmat erőltetnem magamra, mielőtt itt kapok egy agyvérzést. Ekkor tűnt csak fel, hogy milyen közel állok hozzá, szinte már beszorítva őt a fal és a testem közé. Rögtön hátrébb is léptem kicsit, éppen annyira, hogy menekülni ne tudjon, de azért ne is érezze fenyegetve magát. Eszemben sem volt bántani. - Csak mi? -sóhajtottam fel. -Őszintén, nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, miért tetted, de azt hiszem, most már mindegy, úgyis tudni fogom. Kérlek, legalább mondd, hogy nagykorú voltál már a nyáron... -A lelkem mélyén éreztem, hogy erre nemleges választ fogok kapni, de rá kellett kérdeznem. Hátha meglep és azt mondja, hogy "igen, nem vagy teljesen pedofil". Azért egy kicsit kevésbé akartam volna hosszában felvágni az ereimet.
Úgy tűnt, hogy nincs menekvés, bármennyire kínos is lesz, beszélgetni fogunk. Mondjuk emlékeim szerint abban nem voltunk rosszak, igazából én semmit se ittam, lévén kiskorú vagyok. Ez se igazán tűnt fel neki, és valószínűleg arra sem emlékezett, hogy nem akkor találkoztunk először. Pedig azt hiszem, hogy amiatt esett igazából rá a választásom, nem azért, mert vicces volt részegen. De nem ilyesmiken kellene most gondolkoznom, ez már-már olyan, mintha örülnék ennek a találkozásnak. Megráztam a fejem, hátha ettől kicsit helyrerázódnak a gondolatok, mintha ez tényleges segítség volna. Egyszerűen tiszta vizet öntünk a pohárba, azt hiszem ezután ő se fogja különösebben keresni a társaságom, sőt. Vagy nem kellene, úgy tűnik, hogy eléggé a szívére vette, mintha erőszakot követett volna el rajtam, vagy ilyesmi, pedig erről szó sem volt. Még csak nem is ő kezdeményezett, ami azt hiszem engem lepett meg a legjobban, sose tettem ilyet. És ebből tanulva, egy ideig nem is fogok. - Nem az életkorommal feküdtél le! - Vágtam vissza, de szinte azonnal meg is bántam. Mármint, sose beszélek így, nagyjából senki előtt, de valamiért úgy éreztem, hogy meg kell védenem magam. Ugyan miért? Nem mondtam igazat, de nem vagyok már gyerek, hozhatok saját döntéseket, még ha azok rosszak is. Igen, azt hiszem ez zavart, hogy úgy kezel, mintha megint tíz éves lennék, aki csak olyasmit csinálhat, amit a felnőttek megengednek neki. - Meg, de annyira gondolom nem nagy ügy számodra, nem tűntél… kezdőnek. - Szerettem volna a folyosó falába verni a fejem, általában olyan jól vissza bírtam fogni magam, vele szemben még se megy. Bár azért a végét eléggé elharaptam, tényleg nem mozogtam otthonosan a témában. - Szerintem így is képes vagy megmondani, mit kell tennem, vonatkoztass el a dologtól. - Mintha nekem ment volna. Neki minden bizonnyal az egyik lány voltam, nekem azonban az első volt, különlegesnek szerettem volna, igazából az volt. Most viszont már úgy tűnt, mintha csak valami buta, romantikus mesét mondtam volna magamnak, és a valóság keresztülhúzta végül a számításaimat. Végtére is, valami ilyesmi esett meg. Észre se vettem, mennyire fölém magasodik, azt hiszem azért, mert nem igazán éreztem sose magam feszélyezve a férfiak, vagy fiúk társaságában. Számomra természetes volt a testvéreim közelsége, vagy a viccelődés apa csapatának tagjaival, vagy Brian csapatával. De ez most más volt. Egyből nem tűnt fel, azonban már nyáron is más érzést váltott ki belőlem, furcsa, azonban nem rossz. Viszont ez egyáltalán nem számított most. Ezen sem kellene gondolkodnom. - Úgyis? Ha nem akarod tudni, akkor nem mindegy? - Érthetetlen volt számomra, és lekezelőnek éreztem. Határozottan zavart, hogy azok után úgy csinál, mintha csak egy kölyök lennék. - Szívesen hazudok róla megint, de nagyjából perceket venne igénybe, hogy megtudd az igazat. - Amúgy az elejétől tegeztem volna? Megszokás lehet. - Nézd, vonatkoztass el a koromtól, csak egy szám egy darab papíron… sőt, az egésztől el kellene. Én is hozta egy döntést akkor, meg te is, ennyi. Egyikünk se számított rá, hogy valaha találkozunk, vagy ilyesmi. - Legalábbis erre biztosan nem.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Emlékeztem rá, hogy jól éreztem magam vele. Már amikor elkezdtünk inni - vagy csak én ittam? -, akkor is nagyon kellemesen eltársalogtunk, megnevettettem, megtudtam róla dolgokat és ő is rólam. Igazából meg is kedveltem, érdekesnek és kedvesnek találtam, akit talán még egy normális randira is elhívtam volna később, de ez határozottan ugrott. Már akkor is, hiszen reggel mindketten mentünk a magunk útjára, most pedig végképp. Hiszen még majdnem gyerek, az isten szerelmére... Nem gondolhattam arra, hogy fél évvel ezelőtt még tökéletes barátnőt láttam benne. - Nem hát, mert nem is tudtam az életkorodat, valószínűleg akkor úgy menekültem volna, mintha az aurorok vihetnének el érte. Jaj, tényleg! Majd' elfelejtettem, hogy pontosan ez a helyzet. -Attól függetlenül, hogy nem akart engem felnyomni és bezáratni, még mindig ott volt a lehetőség, hogy más megtudja és teszi meg helyette, vagy ki tudja, ő is meggondolhatja magát bármikor. De azt hiszem, ez kevésbé zavart mint az, hogy ennyire kicseszettül hülye voltam... és még részeg is. Magamra mindennél jobban haragudtam, csak ezt nem túl könnyű beismerni. - Kínos is lenne, ha még kezdő lennék -horkantam fel. -Vonatkoztassak el? Hát ez nagyon édes! Így kimondva olyan egyszerűen hangzik, nem igaz? De vajon neked is menne? -Magamról tudtam, hogy nem, mert egyszerűen képtelen lennék másra gondolni, mint arra, hogy vajon hányan jönnek rá az első pillanatban, hogy több van közöttünk tanár-diák viszonynál. Vagy éppen arra, hogy van egy diákom, akit nagyon közelről láttam meztelenül. El kéne mennem egy amneziátorhoz, hogy elfelejtessem magammal az egészet. Nem zavart, hogy letegezett, sőt még örültem is neki a lelkem mélyén. Ha még nekiáll magázni meg bácsizni, talán el is sírom magam, hogy bácsiként megfektettem egy kislányt. Erre jobb, ha nem is gondolok, mert tényleg kivetem magam a csillagvizsgálóból. - Szóval kiskorú voltál -nyögtem fel. -Zseniális, egyszerűen fantasztikus. És nyilván pont velem kellett ezzel szórakoznod, örülök. Tényleg nem számítottam rá, hogy találkozunk még... vagyis de, eszembe jutott. Csak nem éppen így képzeltem el, hogy a diákomként belibbensz a kviddicspályára, aztán elmenekülsz, mert hiába hoztál meg te is egy döntést akkor, úgy látom, a következményeivel nem akarsz igazán foglalkozni. -Nem kellett volna ilyeneket a fejéhez vágnom, tudtam jól, de túl ideges voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Majd holnap, ha lenyugodtam, bocsánatot kérek tőle, egyelőre ki kellett adnom magamból a frusztrációt, amit ez okozott. -Már csak az hiányzik, hogy benyögd mellé, hogy még szűz is voltál. -Poénnak szántam, halvány gúnnyal, de poénnak. Hiszen hol lehetne ebben bármi igazság? Csak észrevettem volna... ugye?
Oldalra fordítottam a fejem, mintha akkor képes lennék kigondolni a következő megfelelő választ. Tényleg igaza volt, de nem hazugságokkal tömtem a fejét, csupán amikor megjegyezte, hogy nagyon fiatalnak nézek ki, megnyugtattam, hogy húsz vagyok. Mert valószínűleg egy percre se lett volna képes komolyan venni egy tizenhat éves lányt, csupán gyereknek látna, aki szórakozott egy kicsit. Most is ez járhat a fejében, bár talán ezt egyszerűbb elfogadni, mint a tényt, hogy egy “gyerek” lekötötte annyira, akár egy felnőtt nő. És ez idegesített. Nagyon is. - Nem kapsz dementor csókot ilyesmiért! Egyébként pedig eső után köpönyeg, mit tettél volna… - Fújtam fel az arcomat, tényleg kikezdte az idegeimet, amilyen magas lóról osztotta az észt. Egyetlen percig sem aggódott semmi miatt, amíg húsz voltam. Mi változott hirtelen? Jó, a diákja lettem, ez tényleg fura, de ő nem is ezért haragszik, hanem négy, vagyis most már három év ért. Szerintem nincs akkora különbség köztem, és egy húszéves között, maximum tapasztalat, néha még az sem. Nem fogadás volt, vagy valami hülye hóbort, átgondoltam, és meghoztam egy döntést. Utólag belegondolva tényleg naiv voltam, hogy azt hittem, máskor nem futunk össze, a családom miatt nagyobb erre az esély, mint egyébként, de ilyesmi fel se merült bennem. A kezdős megjegyzését inkább gyorsan elengedtem, és a lábamat nézegettem. Csak most tűnt fel, hogy felemás zoknit húztam fel, annyira siettem. Bárcsak tovább aludtam volna, és elkésem teljesen, akkor nincs ez a találkozás, csupán egyszerűen kiirattam volna magam a csapatból. Alina biztos megértette volna, anya csalódottságát pedig nehéz elviselni, de határozottan jobb, mint ez a beszélgetés. - Eddig sem omlottam a karjaidba, nemde? - Pillantottam fel rá, villogó szemekkel. Annyira nem kellett volna felvennem a kesztyűt, el kellene futnom, de a lábam már biztosan nem vinne messzire. Nehéz volt megmondani, hogy azért lépett-e hátrébb, hogy eltávolodjon a “koromtól”, vagy mert maga is jobban örült volna, ha elszaladok. Utáltam a szavait, olyanná tették az egészet, mintha valami nagyon aljas csínyt követtem volna el, pedig én nem szoktam ilyesmit. A hazugságban se vagyok túl jó, nem is értem, hogy tudom anyáékat évek óta megvezetni a kviddiccsel kapcsolatban. Hogy őt miként sikerült, az egyértelműen az alkoholnak köszönhető, végtére is ünnepelt a csapat. - Te tényleg azt hiszed, hogy szórakoztam veled? Elszakítottam tőle tekintetem, nem akartam kifakadni, akkor biztos sírva fakadok, az pedig nagyon, nagyon, nagyon, nagyon rossz ötlet. Átkaroltam magam, belőlem már kifakadt minden düh, most csak fájt, hogy azt feltételezi rólam, valami számító viccről lett volna szó. Korábban is sejtettem, hogy nem emlékezett rá, hogy nem először találkoztunk a sátrak között, akkor biztosan fel se merült volna benne, hogy tényleg húsz vagyok. Mégis mit gondoltam? Jó ég, annyira naiv voltam… A következő szavai hidegzuhanyként hatottak rám, a fülem is vörös lett, annyira zavarba jöttem. - Ne nevettess! - Ha nem remegett volna a hangom, és nem makacsul a falat bámultam volna mellettünk, lehet, hogy ez hihetőnek hatott volna. Csak tegyél úgy, mintha elhinnéd. Kérlek.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy veszett fejsze nyele az egész vitánk. Én mondtam a magamét, ő meg makacsul visszavágott, mentve a már nem menthetőt. Azt hiszem, a helyében én is ugyanezt csináltam volna, úgyhogy nem is tudtam elítélni érte, hiába bosszantott. Na nem mintha az én kommunikációs skilljeim most éppen olyan szépen szárnyalnának mint kellene vagy mint ahogy általában működnek. És a legrosszabb az egészben? Hogy nem bosszantott annyira, mint kellene, vagyis nem úgy bosszantott, inkább egyfajta bizarr játékként fogtam fel. Nem kellett volna tanárnak állnom. - Azt pontosan tudom, hogy mit nem tettem volna meg, ha az elejétől kezdve őszinte vagy velem. Mégis mennyivel különb ez attól, amikor egy negyvenes pasi adja ki magát húsznak, hogy megrontson egy tizenéves kislányt? Semmivel. -Ezt még én sem hittem el, azért bőven volt különbség. Az alapja ugyanaz volt, de itt legalább már ő majdnem nagykorú volt. Sőt, ha úgy vesszük, lehet, hogy törvényileg már abban a korban volt, amikor beleegyezését adhatja. Fogalmam sincs, nem tudtam a törvényeket még Amerikában sem, hát még itt, teaföldén. De most miért is próbálom mentegetni? Kellemetlenül érezte magát, bosszús volt és azt hiszem, megalázott is. Annyira el voltam foglalva a saját problémáimmal, hogy csak nagyon lassan jutott el a tudatomig, milyen kínos most ez neki is. Rosszul éreztem magam emiatt is, de akkor sem voltam hajlandó annyiban hagyni. Ez nem olyan dolog, amire csak úgy vállat ránt az ember, én biztosan nem így fogtam fel. Szerintem ő sem, hiába próbálta előadni, hogy ez ilyen egyszerű. - Nem tudom. Fogalmam sincs, mik voltak velem a szándékaid, hogy csak jó ötletnek tűnt, trófeát gyűjtöttél vagy tényleg szeretted volna. Nem vagyok legilimentor, pedig ilyenkor nagyon jól jönne. Már az válasz volt, ahogy elvörösödött, aztán elfordította a fejét, a hangja is remegett, mintha mindjárt sírna. Akartam mondani erre valamit, de valami értelmezhetetlen hangsorozat jött ki a torkomból. Hirtelen az sem érdekelt, hogy hány éves volt, mert szívesen elengedtem volna az egész témát hamarosan, akár most is, ebben a pillanatban, csak ne tette volna rá azt a rohadt habot a tortára. Megtámaszkodtam a falon, az másik kezemmel pedig tehetetlenül a hajamba túrtam. Elfogadtam volna most egy Avadát az arcomba. Bő fél percig nem szóltam semmit, csak néztem rá, próbálva felidézni azt az estét a nyáron. Hogy nem vettem észre? Ennyire csak nem lehettem részeg, az nem magyarázat. - Fájdalmat okoztam neked? -A hangom inkább volt már elkeseredett mint mérges vagy ideges, egyszerűen csak megbántam az egészet. Ezt nem nekem kellett volna megtennem vele. Miért nem keresett helyettem egy kedves srácot az iskolából, akivel megtehette? Biztosan jobban járt volna mint velem.
Hogy miért veszekedtem, ahelyett, hogy csak fejet hajtva bocsánatot kérnék, és azt javasolnám, tegyünk úgy, mintha mi se történt volna? Utáltam veszíteni. Nem azért, mert nyerni akartam, azért, mert rossz érzés volt. Én nem gondoltam, hogy ami köztünk történt, az hiba lett volna, egyszerűen nem akartam beszélni róla. Mert képtelen voltam szavakba önteni, amit gondoltam. Mert azon az estén úgy beszélgetett velem, mintha egyenlőek lennénk, most viszont fölém helyezte magát, és ez zavart. Ettől csak még inkább ki akartam vívni az igazam, én elismertem a magam hibáját, azonban az csak egy egészen kicsi rész a bonyodalomból. Szerintem. - Ha megkérdezted volna a vezetéknevem, három perc alatt rájöttél volna, hogy nem lehetek húsz éves. - Vágtam vissza, de miért? Tudtam, hogy nem tehetett róla, nem akartam, hogy tudja az igazságot, se akkor, sem pedig most. - Úgy érzed, hogy megrontottalak? Tényleg? - A mellkasa közepébe böktem a kezemmel. Ütőhiba. Meleg volt, és ismerős. - Semmit nem erőltettem rád, amit ne akartál volna, úgyhogy igen, hazudtam. De hogy ezzel vettelek volna rá bármire?! Visszautasítom! Inkább felháborodás volt a hangomban, mint határozottság. El kellett volna futnom, még mindig ez lüktetett a fejemben. A szívem csak úgy zakatolt, hallottam a fülemben visszhangozni minden dobbanást, és nehéz volt megállapítani, hogy a vita heve az, vagy a közelsége váltotta ki belőlem. A pulcsim ujjába húztam a kezem, nehogy még egyszer hozzáérjek. Így is volt elég bajunk. - Trófeát. Persze, igazából az egész csapat megvolt, és féltem, hogy te kimaradsz! - Mintha kívülről figyeltem volna magam. Minek mondok egyáltalán ilyesmit? - Nem kell legilimentornak lenni hozzá. A koromról hazudtam, másról nem, de magyarázkodni se akarok, vagy épp szerelmet vallani… Elharaptam a mondat végét, annyira be kellene már fejeznünk, minden mondattal egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. Rossz érzés volt, gyengeség, védtelenség, olyasmik, amiket nem szabad mások számára kimutatni, mert visszaélnek vele. Fogalma sincs, mi játszódott le bennem akkor, vagy mi történik bennem most. Bár igazán én se értem őt. Éreztem a tekintetét magamon, hogy értelmezi a szavaimnak ellentmondó jeleket. Nem néztem rá. Képtelen voltam. Nem is akartam. Mit számít igazán? Nekem sokat, de őt nem kellene, hogy igazán érdekelje, felejtse csak el, lépjen rajta túl, biztos nem ez lenne az első, vagy az egyetlen. A karját néztem, ami mellettem támaszkodott a falon. Mit mondhatnék, ami kicsit enyhít a bűntudatán? Megértettem egy részét a vívódásának, de nem láttam okát, hogy ilyesmit érezzen. - Nem, tényleg… - Suttogtam, és csak a kezét figyeltem. Már akkor is feltűnt, milyen hatalmas, nem csoda, hogy terelő lett. - Felesleges magadat hibáztatnod, én szerettem volna, és tudtam, hogy nem vagy józan. Szóval, érted… - Lehetetlennek éreztem azt kimondani, hogy direkt csábítottam el. Egyáltalán lehet ezt annak nevezni? Képtelenség, hogy ilyesmit tegyek, vagy egyáltalán a gondolat is. Azt hiszem, mégis ez történt.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
Egyenlőek voltunk aznap is, és ma is, én egyáltalán nem éreztem magam fölötte állónak. Hogy ma mégis úgy viselkedtem? Előfordul. Okom volt rá, hogy panaszkodjak és számon kérjem rajta a történteket, mert lehet, hogy neki egyszerű és bulis volt ez így, de nekem nem. Sértve éreztem magam, talán leginkább az önbizalmam kapott egy pofont, hiszen nem vettem észre, amit rohadtul észre kellett volna venni. Egy tizenhat éves, szűz kislány, én pedig részegen megdugtam. Ez akár a helyi napilap főcíme is lehetett volna. Kviddicsbajnok Aaron Carneirust kiskorú megrontásával vádolják. Oltári. - A vezetékneved? -Húztam össze a szemem, erősen elgondolkodva azon, hogy miért is ittam én annyit aznap, hogy már erre sem emlékszem. Rosszul éreztem magam miatta, mintha egy utolsó tuskó lennék, pedig esküszöm, hogy nem voltam az. Sosem hinné el ezek után, ez pedig még inkább sértette az önérzetemet. A gondolataimat megszakította, ahogy megbökött. Felsejlett néhány emlékkép előttem a nyárról, hogy milyen kicsi és törékeny volt a keze az enyémben, meg igazából az egész alkata. Akkor is tartottam tőle, hogy ha nem figyelek, a végén összenyomom mint egy hangyát. -Én nem ezt mondtam, nem rontottál meg -ellenkeztem. -Csak felhívtam a figyelmedet rá, hogy ez is éppen ennyire volt szép dolog tőled. És visszautasítod? Hát ez nagyon cuki. Bírónak készülsz talán? Hozzak neked olyan kis kalapácsot, hogy mondhasd azt is, hogy "csöndet a teremben"? -Ha nem ebben a szituációban lettünk volna, ezt röhögve mondom, mert nagyon viccesnek tartottam. Most is az volt, de nem tudtam nevetni rajta. Hihetetlenül felhúztam magam azon a kijelentésen, hogy az egész csapat megvolt neki. Tisztában voltam vele, hogy nem igaz, mégis nagyon bosszantott, már-már féltékeny lettem tőle. De ugyebár az nem lehetek, mert... mert nem. Nem vagyok féltékeny, csak a flegmasága zavar. Igen, pontosan. Ez mindent megmagyaráz. - És ezek után higgyem is el, hogy másról nem hazudtál? Én végig őszinte voltam veled... Semmi nem volt, amivel ezt jobbá tehette volna ebben a percben. Még kell egy kis idő, hogy megemésszem ezt a kevés, de annál kellemetlenebb információt, amit a nyakamba zúdított. - Bassza meg, ha tudom, akkor legalább figyelmesebb és óvatosabb lehettem volna! -Nem éppen ezt kellett volna mondanom és így megfogalmaznom, de már mindegy, amit kimondtam, azt nem tudom semmissé tenni. -Senkinek nem lenne szabad így elkezdeni, hiszen ez egy fontos esemény, nem olyan, amit egy kviddicskupa döntőjén, a sátorban, egy részeg terelővel csinál az ember...
Kezdett egyre inkább kínos lenni a helyzet, már ha ez egyáltalán lehetséges. Annak tűnt. Egy részét én provokáltam, mert képtelen voltam arra, hogy csendesen tudomásul vegyem a kifakadását. Elismerem, volt jogos része, de azért kicsit túlzás, hogy ennyire kifakadjon rajta. Nem követett el bűncselekményt, neki nem volt felesége, én se vagyok férjnél. Ha húsz lennék, ő pedig ötven, akkor se lenne ennyire kiakadva, pedig az azért jelentősebb korkülönbség. - MacNamara. Brian MacNamara a bátyám, az ír válogatott elleni meccsen játszottál vele, az egyik hajtó. - Hadartam el. Nem téve hozzá, hogy az egyik legfiatalabb játékos, hiszen a felkészülés alatt biztosan megismerkedtek az ellenfél csapatával. Így pedig pontosan tudja, hogy húsz éves, tehát én nem lehettem a nyáron annyi. Természetesen ebből nem következik, hogy kiskorú vagyok, de onnantól biztosan gyanúsabb lett volna. Nem akartam hibáztatni, végtére is, nem akartam neki elmondani, hány éves vagyok, viszont annyira jól nem hazudtam. Egyszerűen jól éreztük magunkat, így fel se merült benne, hogy valami nem stimmelhet. - Szerintem te is érzed, hogy a kettő között azért van különbség. A mi esetünkben nem csapdába csaltalak, csupán nem akartam, hogy gyerekként kezelj, ahogy most. - Mutattam a kettőnk közé. - Ugyanígy beszéltél volna velem, ha akkor tudod, hogy csak tizenhat vagyok, így viszont nem érezted felsőbbrendűnek magad, aki mindent jobban tud a másiknál! Kiabálni szerettem volna, hangosan, artikulálatlanul, csak úgy bele a semmibe. Mintha segítene. Nem rá haragudtam, legfőképpen magamra, a tehetetlenségre, és hogy láttam, nem fogunk dűlőre jutni. Mert bármennyire van igaza az egyiknek, legalább annyira a másiknak is. Patthelyzet. - Ha lenne egy kalapácsom, nem csöndet kérnék vele... - Jegyeztem meg motyogva, pedig általában nem volt rám jellemző az erőszak. Most mégis úgy éreztem, képes lennék dobolni a mellkasán. Hangosan. Kiabálva. Mint egy gyerek. Nem vagyok már gyerek, csak nem vagyok még egészen felnőtt. - Tudod mit, azt hiszel, amit akarsz, ha úgy könnyebb! - Mégis miért akarom olyan erősen meggyőzni arról, hogy őszinte voltam? A legegyszerűbb, ha hazugnak gondol, és messzire elkerül. Agy, működj már! Sóhajtottam. A fülem mögé söpörtem a hajam, de ez eleve vesztes csata volt, akárcsak a beszélgetésünk. Amire most készültem, az pedig az öngyilkossággal egyenlő. Vagy rosszabb. Viszont le akartam végre zárni, mert éreztem, ha ez így folytatódik, tényleg elsírom magam. - Egyetlen egyszer mondom el, szóval jól figyelj! - Emeltem fel tekintetem, nem mondhattam ilyesmit a karjának. - A negyeddöntő alatt találkoztunk először, nem a döntőn. A bátyámék csapata kikapott, én pedig üdítőért mentem, és körbevett egy csapat újságíró, akár a keselyűk, te pedig annak ellenére segítettél, hogy az ellenfél csapatának egyenruhájában feszítettem. - Mély levegőt vettem, ha egyben elhadarom, akkor nincs időm arra, hogy túl sokat töprengjek. - Nem egy részeg terelő voltál számomra, nem teljes mértékben hirtelen ötlet volt, és igen, számomra fontos. Így is. Azzal a lendülettel, hogy befejeztem, átbújtam a karja alatt, és végigfutottam a kihalt folyosón. Egészen a női mosdóig, azt éreztem biztonságosnak. Talán ezzel vége… ugye?
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
MacNamara, MacNamara, MacNamara... Igen, határozottan emlékeztem a bátyjára, kedveltem, nagyon tehetséges játékos volt. Ahogy meghallottam a nevet, az övé is a nyelvem hegyére került, az a baj, hogy csak oda, és kellett egy kis idő és nagy megerőltetés, hogy eszembe jusson a keresztneve. Murphy! Ez az, Murphy, tényleg, hát hogyan is felejthettem el! Még alliterál is, könnyebbnek kellett volna lennie. Kisebb sikernek fogtam fel, hogy segítséggel ugyan, de legalább eszembe jutott. - Igen, emlékszem a bátyádra. Nagyon ügyes hajtó. -Nem tudtam mást válaszolni, ostobának és szerencsétlennek éreztem magam, hogy magamtól nem jutott eszembe és így a fejemhez kellett vágnia a családnevét. A vitatkozástól is elment hirtelen a kedvem, csak sértetten el akartam vonulni. Hogy miért pont ettől? Nagyon jó kérdés, én sem tudom rá a választ. - Nem tudhatod, hogy hogyan beszéltem volna veled -vágtam rá makacsul. Pedig igaza volt, valószínűleg teljesen másképp álltam volna hozzá, ha tudom, hogy tizenhat éves. Kedves lettem volna vele, de egész biztosan nem jutunk el oda, ahová így tettük és nem hagytam volna neki, hogy úgy leitasson. Persze ezt most be nem vallottam volna neki, nem, akkor is nekem van igazam. Egy kicsit meglepett, ahogy hirtelen nagyon határozottan kezdett el beszélni hozzám, utána pedig nem is állt szándékomban megállítani. Végig akartam hallgatni, amit mondani akart és nem bántam meg. Emlékeztem rá valamennyire, hogy közbeavatkoztam, amikor rászálltak az újságírók, de nem raktam össze a kettőt, hogy ő volt az. Többször történt ilyen más játékosok családtagjaival, ismerőseivel, főleg barátnőivel, én pedig amikor csak tudtam, eltereltem a sáskaraj figyelmét, mert nem szerettem, ha ilyenekkel nyúzzák őket, még én is utáltam játékosként. De most, hogy belegondolok, rémlett a vörös lobonc arról a napról... Mire válaszoltam volna, már a hátam mögé került és menekült előlem. - Murphy, várj már! -Veszett ügy. Szívem szerint utánamentem volna, de még várt kint a csapata többi tagja, hogy megtartsam nekik az első közös "edzésünket". Lemondóan sóhajtottam egyet és kibicegtem a kastélyból. Kellett nekem úgy sietnem utána.
