Ezzel 10 pontot szerez a szarkáknak!

A harmadik hajtó, a negyedik játékos a csapatban, azaz jómagam
A se nem okos, se nem nőies, se nem művészi, se nem jó modorú, se nem hihetetlenül kedves, se nem idegen eredetű (általában latin) kifejezésekkel dobálózó McGonagall, viszont a magam területén én is sikeresnek mondhatom magam, akármilyen kakukkoló hangot is hallassak teljes joggal. Ezt persze a karrierizmusom csak támogatni tudja. Én vagyok a törekvő törtető, megruházva némi hevességgel, ellátva a kíméletlen őszinteség képességével, csipetnyi gúnyolódásra, veszekedésre, vitázásra való hajlammal és a legrosszabbal: az öntörvényűségemmel. Néha azt gondolom, engem bizony elcseréltek, nem létezik, hogy ez a teljességgel értelmiségi család tényleg az enyém legyen. Aztán mindig rájövök arra, hogy lehet, hogy nem vagyok olyan türelmes - hah, jó vicc -, művelt és még csak a teát sem szeretem annyira, mint ők, de jobb pillanataimban ugyanolyan pontos vagyok és látom át a helyzetet, amire azonnal megindul a stratégiagyártás, mint Clive, olyannyira nehezen ismerhetsz ki, miközben anya szelíd kéréseinek teszek eleget, akárcsak Yves, tudok ugyanolyan cifrán káromkodni a hasonló káoszban, amiben Yeva is él, mélyen legbelül vagyok olyan ábrándos és romantikus - mondom mélyen -, mint Hannah, ugyanannyira éhezem elismerésre és szeretetre, akárcsak Nora, voltam és vagyok is olyan bizonytalan, mint Willy. Azt nem tudom leszek-e valaha olyan gondoskodó, mint anya, az viszont biztos, hogy már most olyan ambíciózus vagyok, mint apa, s hogy leszek-e olyan felelősségteljes valaha, mint ők ketten, vagy akár imádatig ajnározott nagynéném, arról fogalmam sincs. Legalább Robert bácsival teljes az egyetértés, az is valami.

2016
- És Bones megszerzi a kvaffot! Máris a solymok karikái felé tartanak... Az élen ő repül, vezeti a többieket... De mit látok! A Csorszkov-féle csellel passzolja MacFarlennek... Kevin MacFarlen, Hamish Macfarlen unokája! Aki közben lepasszolja McGonagallnak, aki pontot szerez! 10 pontot szerez a Magpiesnak! Micsoda játék! És még csak 3 perc telt el! Kíváncsian várom mit tudnak még!


- A solymok hajtói karvalyfej-alakzatban repülnek, a szarkák őrzője mozdulatlan... Oda nézzenek! A szarkák hajtói jönnek alulról! Alulról! A Falcons hajtói tehetetlenek! Döbbenten megállnak! A PÁLYA KÖZEPÉN DÖBBENTEN MEGÁLLNAK! Hihetetlen! Ilyet még életemben nem láttam!


- És McGonagall átlendül! Sloth Grip Roll! Nem hiszek a szememnek! És visszamászik! Emberek, ez visszamászik! Csak MacFarlennél láttuk egyedül, hogy sikerült, ez baljósan szokott elsülni! És megcsinálja! Megfordul a seprűn! Kikerülte a terelő gurkóját! Kikerülte! Megint! Az agyam eldobom! Hihetetlen! Ez a lány 21 éves! Most került ki a Sportakadémiáról! És megcsinálta! Elképesztő! Micsoda tehetség! Érdemes lesz megjegyezni a nevét a továbbiakban! És Bones-ét is! Ígéretesek ezek a lányok! Komolyan kell őket venni!

2017
A rivalló összetépte magát. Megsemmisült és darabjaiban hullott a padlóra. Ott álltam az ajtóban egy teli dobozzal - aminek tartalmát nem tudtam hova pakoljam, erre akartam rákérdezni - földbegyökerezett lábakkal. Leo az előbbi helyét bámulta, én is, aztán őt, majd a papírdarabokat a padlón. Nem értem mi történik.
- Kitől jött? - kérdezek rá halkan.
- Az apámtól.
- Mit írt?
- Kitagadott - közli szárazon, aztán sóhajt egyet, és feláll, odajön hozzám, homlokon csókol, és elveszi a dobozt, mintha nem az történt volna, ami történt, mintha semmi sem történt volna. Leo után nézek, aztán a fecnikre meredek. Tudtuk, hogy ellenzik ezt az egészet, viszont az ember azt gondolja, hogy majd beletörődnek, majd megbékélnek, mert ha különösen elcseszettül is, de szeretjük egymást, és Leo a fiuk, nem dobhatják el ennyiért, ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben hallottam, pedig hat testvérem van. És akkor szembesülünk a valósággal, amikor nem számítunk rá. Még mindig a rivalló darabjait bámulom. Rémálmaimban még látom magam előtt.

2018
Felnyitom a csomagolás fedelét, és eltulajdonítanék egy szeletet, és már csuknám is vissza, hogy elvánszorogjak a kanapéig, és pont úgy dobhassam le oda a dobozt, ahogy magamat, és kinyúlhassak, mint az a béka, amivel még annak idején Castort kergettem. Aztán megpillantom a kaja közepén.
- Leo! Hívd vissza a futárt... - fordulok felé a furcsaságon vigyorogva, ujjaim között a már összeolajozódott ékszert szemügyre véve, közben az jár a fejemben mekkora barom lehet az az alak, akit ilyen a baleset ér - aztán megrémülök attól, hogy ott áll, azaz inkább térdepel előttem - ... belesütöttek egy gyűrűt - fejezem be kurtán furcsán, mert elkezdtem és akkor be kell.
Mint amikor pofán csapnak egy gurkóval, ugyanaz a sokkhatás, csak néhány másodperc elteltével rakod össze a képet, azt hogy mi miért történt. Mert amikor meghallod a kérdést, visszakérdeznél, hogy jól hallottad-e, mert olyan bágyadt vagy, hogy még akár meg is eshet. Nagy levegőt veszel és arra gondolsz: na, most meglakol és visszakapja.

2018
Az ember lánya azt hinné, hogy bekapkod egy-két bogyót és megússza. És mi van azzal, hogy a terhes nőknek nem gyártanak gyógyszereket, csak ilyen magzatvédő sz@rokat, de a tünetekre nem találsz semmit? Igen, szerintem ez egy rohadt betegség, és ha azt hiszed néhány hónap múlva megszabadulsz tőle, akkor nagyon is tévedsz. Ha nem érzed magad kínosan attól, hogy majd mindenki sejtelmesen mosolyog rád a gömbölyödő pocakodat látva, aztán majd tanácsokkal meg rémtörténetekkel traktálnak szintén vadidegenek, mert ez olyan, mint a kviddics meg a politika, mindenki azt képzeli, ért hozzá, akkor majd attól fogod, hogy egy hurkás törpe irányítja az életedet, aki még beszélni sem tud, csak bőg, kakil, bepisil háromórás körforgásban, te meg rohansz, mint az őrült, hogy a kedvére tegyél, csak fél órára fogja már be a száját. Atya ég, egy edzőtábor kellős közepén sem hagy nyugtot. Igazán megtehetné ezt a szívességet, ha már bennem ütött tanyát, különben én magam fogom kiműteni onnan azt a gyereket. és még ráadásul állítólag akkora sincs, mint a kisujjam, és már most felforgatja az életemet. De ez olyan gyönyörű. Engem is szétvet a gyönyör meg a boldogság, mit ne mondjak.
Szinte hallom Yves hangját: "Ez Istentől való, csodálatos dolog."
- Ez kurvára az ördögtől való - nyöszörgöm a vécékagylónak ahogy föléhajolok, mintha ő megérthetné hányattatásaim. Amúgy meg szerintem meg is érti, őt okádom tele ezzel az istentelen undormánnyal. Tudom nagyanya: édes teher. Nagyon érdekel mi édes lehet abban a zöld trutyiban, ami az előbb kijött belőlem, igazán megmagyarázhatná. Vagy valaki más. Áldott állapot. Na persze. Az élet nagy hazugsága, a mézes maszlag. - Csak valahogy el kellett adni, hogy ne haljunk ki olyan gyorsan - fejezem be a gondolatot, amint némi friss levegőhöz jutok, már amennyire ez egy budiban lehetséges. Régen elcsesztem, mindig tudtam, hogy fiúnak kellett volna születni, de valahogy anyám méhében nem akart farkam nőni. Az lenne a legjobb, ha megszületik odaadnám anyámnak ajándékba, ő tudja mit kezdjen vele. Ha megszületik. Ha hagyom megszületni. Ha nem vetélek el. Ha... Talán nem kellene ilyeneken agyalnom. Esetleg helyette morfondírozhatnék azon, hogy Holmes milyen módszerrel fog kinyírni, ha egy óra múlva nem leszek a pályán.


2018
- Én... terhes vagyok - nyögöm ki a szemébe se nézve. Kár, hogy ez még nem a teljes igazság, bár, hogy teljesen őszinte legyek, nekem ez is sok.
"- Mo...Mo... Moira. Dadogom a nevét és az arcomat a tenyerembe temetem és sóhajtok egy nagyot.
- Gyerekünk lesz? Még mindig nem tudom felfogni a hallottakat, nem tudom leírni ezt az érzést. De aztán végül felnevetek és egy nagy vigyor kíséretében felkapom az ölembe és megpörgetem.
- Ez csodálatos! Életem egyik legszebb pillanata, Momo. Gyerekünk lesz! Kicsattanok a boldogságtól és a számat az övére tapasztom. Családot fogunk alapítani. Lesz egy gyermekem."
Tudnia kell a teljes igazságot. Lesz, ami lesz, ha kidob az ablakon, igaza van. De nincs megállás.
- Én... Én... Én nem akarom megtartani! - kiáltom el magam összeszorítva a szemhéjaimat, mindennél erősebben kapaszkodva Leoba, mint egyetlen valós pontba, és ahogy a szoba körülöttem, most a hangom is úgy pörög benne, vészjósló. A vihar előtti utolsó kiáltás, majd megint a csönd következik, aztán nehéz és lüktető lesz a lég, mielőtt elszabadul a pokol. Lenyelem a könnyeimet, szerintem most mondott csődöt az idegrendszerem. Gyerünk Moira, ez nem te vagy, nem lehetsz puhány! - És nem is fogom - teszem hozzá halkan a szemébe nézve, nagyot nyelek. - Ha mégis megszületne, Yves fogja felnevelni - adagolom ez újabb információt, ám ezt már jóval határozottabb hangon.

A bátyámmal kicsit korábban...

- Én... én nem akarok anya lenni. Nem akarok gyereket, akiről nem tudom hogyan kell gondoskodni. Amikor a kertben elültettünk valamit, arra sem vigyáztam, mindig te vagy anya, vagy Merlin tudja ki öntözte, mit tudom én, talán megszánta az eső, különben elfonnyadt volna - így volt. Mellettem még egy kaktusz is megpusztulna. - Mit kezdjek akkor egy élő, lélegző emberrel, aki majd sír és nem tudom miért? Én sem szoktam... És tessék, most én is ezt csinálom - erednek meg a könnyeim újult erővel, mintha nem lett volna még elég belőlük. - Nem tudom anyáék készen álltak-e, de mi nem vagyunk anyáék, és legfőképpen, én nem vagyok anya, nem is vagyok annak való. Nem tudok levest főzni, és még annál is pocsékabbul sütök. Nem én vagyok az, aki majd gyógyítópuszit ad az ujjára, ha elvágta, te is tudod. És nem bírnám ki, hogy be legyek zárva mellé, ami azt jelenti, hogy sosem leszek majd ott neki, akkor meg azzal a tudattal ébredek minden reggel, hogy adtam a világnak egy életképtelen lelki nyomorékot...
"- A konyhai dolgokat meg tudod tanulni, de ha annyira nem szeretnél anya lenni… - tudom, ez sem jó megoldás, de nem szeretném, hogy gyilkos legyen. Hisz egy életet hord a szíve alatt. - Ha tényleg nem szeretnéd ezt, én felnevelem…"

Kicsit később, miután bevallottam...

- De te azért beszélhetsz többesszámban, ugye? Mert Leonard Avery-nek nyilván mindent szabad... A mi boldogságunk. Na persze! És engem nem érdekel, hogy hány kanos pasi veri ki rám gondolva, nem érdekelnek a rohadt rajongók, hidegen hagynak, Merlinre, csak játszani akarok, fogd már fel! A kviddics és te vagy a boldogságom kulcsa, nem egy gyerek. Több mint 20 évet küzdöttem azért, hogy ott legyek, ahol most vagyok, épphogy elkezdtem, és hagyjam abba? Tudod, hogy Johnson, akinek a helyére jöttem bekapta a legyet és ezért hagyta abba, vagy abbahagyatták vele, lényegtelen! És ha nekem ez a fontosabb? Tessék! Érzéketlen vagyok! Azt hittem tudtad, hogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a nyálas szarságokkal. Mikor láttál elérzékenyülni egyáltalán? Nem az érzelmeimről vagyok híres!

Percekkel később...

- Nem! Az rohadtul nem csak egy elhanyagolható dolog, hogy az én testemben történik... Mert én változom meg tőle, míg te mindent csinálhatsz tovább ugyanúgy! Magodból... Merlin tökére! Hányadik században élsz? Nem egy keltetőgép vagyok, vagy egy konyhakert, ahol kedvedre palántázgathatsz! A spermád, Leo, mondd már ki, hogy felcsináltál! Nincs itt Will, hogy meg kelljen kerülnöd, sem anyám, sem apám! Vagy attól félsz, hogy meghallja? Nincs tudata, Leooo! És te is tudod, hogy bárki más alkalmasabb erre a feladatra nálam, és ha máshova kerül, akkor teljesül az óhaj-sóhajod és nem lesz kivert kutya, hanem jó helye lesz! Jobb, mint itt! - fakadok ki, mert nem leszek egy hülye, tehetetlen báb, akivel egészen nyugodtan azt csinál mindenki, amit akar, és szó nélkül engedelmeskedik, és meghajol bármilyen akarat előtt.

További néhány súlyos perc elteltével...

- Mondd ki! Nem akarsz velem családot alapítani?
- Nem! Nem akarok! - üvöltöm a képébe, megijedek a hangomtól, attól, amit mondtam, nem nézek rá.
"De aztán amit mond teljesen lesokkol. Nem is tudok rá válaszolni, sőt a többire sem tudok válaszolni. Folyamatosan ez a mondat játszódik le bennem újra és újra. "Nem akarok!". Teljes megsemmisülés. Szó nélkül elsétálok mellette, még talán egy picit össze is ér a válunk. Egyenesen be a hálószobába. Nem akarok vele beszélgetni, nem akarom most látni sem. Egyáltalán ha ez a véleménye, akkor mit keresek még itt?"
- Leo... - fordulok utána, mikor összekoccan a vállunk. Megint elbasztuk, csak most én a leginkább... Miért nem tudom befogni néha a számat? - Leo... - bocsánatot kellene kérnem... De az igazságért? A féligazságért?
- Leo... - állok meg az ajtó előtt. - Ne csináld ezt, hallod? - döntöm a homlokomat a fának, aztán lenyomom a kilincset. És meglepődve tapasztalom, hogy nyitva van. Valójában rosszul érzem magam attól, hogy bejövök, pedig ritkán szokott érdekelni, vagy szoktam észrevenni, hogy éppen mikor ne alkalmatlankodjak Most meg... fáj a mellkasom, ahogy meglátom, mert pont most nem kellene. Erre én megint támadok, és az ő térfelére ülök, ha hagyja egáltalán. Ha nem, akkor megmaradok a saját részemnél, és hanyatt az ágyra huppanok, és a hasamra húzom a kezem, mintha érezhetnék ott bármit, hülyeség.
- Leo... - Utálom ezt. Mocsok bűntudatom van - még jó, hogy hányingerem most nem. A baj csak az, hogy ezt nem fogjuk elintézni pár nap durcával, aztán egy szenvedélyesebb szexszel. Félve pillantok rá. - Én... Én nem úgy értettem... - fájdalmasat sóhajtok, és elnézek másfelé. - Csak... csak ez most... ez most túl sok... és túl gyors... - fújom ki a megmaradt levegőmet lassan. - Itt van az esküvő, itt van a kviddics, és... és apádék is... - teszem hozzá halkabban, és zavartan forgatom a gyűrűt az ujjamon. Akiknek ahogy én nem voltam ínyükre, úgy egy gyerek még kevésbé lesz. Fogalmam sincs mit csinálnak, ha megtudják, sőt, azt sem tudom az én családom hogy fog minderre reagálni, de úgy sejtem nem lesznek odáig a gyönyörtől, vagy kezdetnek igen, mint Leo, aztán ott lyukadnak ki, hogy... mint Leo. És még véletlenül sem fognak úgy gondolkodni, mint én, mert ők vállalták ezt nagyon korán. - Mi még... mi még nem tartunk itt, te is tudod... vagy... vagy legalábbis én... - Miért teljesen normális ez mindenkinek? És miért kell ugyanúgy gondolkodnom erről, mint mindenki másnak? Miért vagyok azért ufó, mert nem akarok gyereket? Vagy nem akkor, amikor ő jönni akar, hanem én akarom eldönteni legalább azt, hogy mikor forduljon fel fenekestül az életem? Vagy azt, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán? - Yves-nél jobb helye lesz... -  pillantok rá megint, hogy lássam, mi a reakció, aztán megint a plafonra, vagy lefelé. - Bár jobb lenne az időzítés... talán... talán akkor nem így reagálok... - közben pedig pontosan tudom, hogy minden éppen így történt volna, mint egy remekbe szabott csel, amit csak így lehet kivitelezni. - Ennek az egésznek nem szabadott  volna megtörténnie... Nem szabadott volna elmondanom... -  motyogom.

2018
És ma bekötik Moira McGonagall fejét. Az enyémet. Azét a Moiráét, akiről mindenki azt hitte - beleértve a családját, azt a kevés barátját, minden ismerősét, de még ő maga is megesküdött volna rá -, hogy lehetetlen megzabolázni, és igazunk is van, Leonak is csak módjával sikerült. S ez még így is nagyobb eredmény, mint bárki másé. Vagy én törtem be őt? Ki tudja? De azért röpülnek a gúnyolódó megjegyzések is, nemcsak a seprűk, idegpárbaj ez, nem kviddics.
- Nincs visszaút - mormolom most a fehérbe bújtatott tükörképemnek, mint azokban a gagyi filmekben, amik bámulása helyett általában jobb dolgunk akadt, vagy már húztuk a lóbőrt, én meg egyszer csak felriadtam erre a részletre, ahogy a habcsókmenyasszony bámulja magát a tükörben. Aztán átfordultam a másik oldalamra.
Baromi kényelmetlenül érzem magam, legszívesebben kviddicsmezben mennék férjhez, vagy melegítőben, mert az otthonos, seprűn jelennék meg rettenetesen zilált frizurában, és pizzát szolgálnának fel, és mindenki kanapén vagy a földön terpeszkedne és kviddicset néznénk és játszanánk nagy adag pia társaságában. Mert jelenleg az egyetlen dolog, ami lenyugtat, hogy a bevonulós zene Myron gitárjával sokkal faszábban hangzik, mintha valami lágy, akadozó bejátszás lenne. Miért menők a barátok, ugye?
- Biztos, hogy ezt akarod? - suttogom a mellettem álló vőlegénynek, meglehetősen zavart és kissé kétségbeesett tekintettel, közben persze Yves prédikál. Ha megkérdezi, hogy akarom-e, nem tudnék felelni, még az is lehet, hogy nemet mondok.
Van olyan, hogy éppen az esküvőd napján támadnak kétségeid?

És aztán megfogja a kezedet... És hirtelen minden oké lesz... És eltűnnek a kételyek...
És hogy akarom-e?
- Igen, akarom.


2019
Végigmérem, pásztázom az arcát, a tagjait, de nem tudom, hogy viselné, ha ennél is rosszabb passzban látna, márpedig a szülés gondolom nem lesz egy leányálom nekem sem. Nem tudom anyám, hogy bírta azt hatszor is, egyszer két gyerekkel, vagy ezt a kilenc hónapot, ami megelőzi. És mg mindig teljesen abszurd, hogy a gondolatra már érte jobban aggódom, mint miattunk, pedig alaposan be vagyok rezelve, mit ne mondjak. Aztán megnyugszom, amikor megfogja a kezemet... Aljas lekenyerezés, utálom, hogy ilyen egyszerűnek tűnik minden ilyenkor! Pedig rohadtul nem az!
Lehunyom a szemem, ahogy homlokon csókol. Megint belém hasít a fájdalmas felismerés, hogy Leo viszont mennyire jó apa lenne, én pedig ennek a lehetőségét is elveszem tőle azért, mert én nem bízok saját magamban. Mert kettőnk közül ő a gondoskodó, a féltő, a megértő, a figyelmes, aki mindig és bárhogy, de segíteni akar, mert tele van szeretettel. És néha kiabál, néha gúnyos, és tányérat és üveget reptettek mind a ketten, dobálóztok, csapkodtok, de te ezért is szereted, sőt, néha éppen ezért. Ezzel szemben én milyen vagyok? Egy arrogáns, hirtelen haragú, önző valaki, akinek néha nagyon felvágták a nyelvét, és akinek elkélne időnként egy-két pofon. És egy ilyen valaki még mindig nem tudja, hogy a Merlin aszott seggében maradt meg mellette egy ilyen másik valaki, és hogy nem bírta elüldözni. És hogy, hogy nem, a sok veszekedés ellenére még együtt vannak, és a csaj terhes lesz, és még egy kibaszott szobanövényről sem tud gondoskodni, nemhogy egy gyerekről, arról nem is beszélve, hogy nem lehet neki pizzát adni főtt étel helyett, és ettől annyira megrémül, hogy kétségbeesett őrjöngésbe kezd, és mindent lerombol félelemből megint, amit csak tud, csak azért, mert azt hiszi, magukat menti. Aztán elüldözöd azt, akit a legjobban szeretsz. ÉS beleroppansz, mert azt gondolod, így kell tenned, de azt is tudod, hogy bele fogsz halni. Vagy belehalnál. Ha nem lenne olyan idióta, hogy visszajön.

2019
- Nem bánthatnak. Egyikőtöknek sem eshet baja - jelenti ki.
- Mit csináltál? - kérdezek vissza gyanakodva.
- Alkut kötöttem az apámmal: én megyek, titeket békén hagynak.
- Te megőrültél!? - süvöltöm.
- Moira, ne ordíts...
- Bocsánat, elfelejtettem, hogy ez tilos, amikor a férj arról beszél a terhes feleségének, hogy otthagyja a búsba, mert nem aranyvérűnek született... Te nem vagy náci! - emlékeztetem erre, mert naivan azt gondolom, hogy ez érvnek számít.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó... Több forog itt kockán.
- Igen, mert te az egész életünket felteszed egy hülye, blöffölős kockajátékra! Remélem azt nem jelented be emellé, hogy megszeghetetlen esküt kötöttetek, mert akkor Yves istenére mondom, hogy agyonverlek!
Nem válaszol.
- AZT? A bőrünkre? - igyekszem nem jobban kiakadni, de ez jelenlegi körülmények közt elég nehéz. - Mi volt... Hogy szólt az alku pontosan?
- A hajatok szála sem görbülhet...
- Rendben. Vágd meg a karom! Ejts sebet rajta! Akármit! Bármit! De ezt nem! Ezt nem... - kezdek sírni, mintha nem lennék csak simán a gyerektől is érzelmi idegroncs.
- Nem fog használni... Semmi sem fog... Lépj tovább...
- Ne merészelj szórakozni velem! - bömbölöm. - Ha nem jössz vissza rántottát csinálok a tojásaidból! Nem mehetsz el...
- Moira...
- Nem érdekel... - hüppögöm. - Nem mehetsz el... Megtiltom, hogy elmenj..
- Moira... - kezdi törölgetni a könnyeimet.
- Te csak ne Moirázz nekem! Ne csináld ezt... Kérlek, ne csináld...
- Ígérd meg, hogy vigyázol a gyerekre... - teszi a két kezét az arcomra jelentőségteljesen.
- Nem! Ezt kurva gyorsan felejtsd el! Ez nem háború, nem tartozol nekik semmivel... - bőgök még jobban, és szeretném lehúzni a kezeit, amivel eléri, hogy figyeljek rá.
- Ígérd meg! - kéri tovább.
- Megígérem, megpróbálom, de ehhez te is kellesz... ez nem megy egyedül... Ehhez te is kellesz, ne csináld ezt...
- Ne próbáld, drágám, csináld! Muszáj...
Meggyűröm a ruhája gallérját, ahogy beléjük kapaszkodom.
- Mennem kell...
- Nem... nem... nem... - rázom a fejemet. Megint körbefogja az arcomat.
- Muszáj...
- Nem, nem az...
- Moira, ne nehezítsd meg még ennél is jobban...
Nem mondok már semmit, csak a könnyeim folynak tovább, amikor megcsókol, aztán lefejti magáról a kezeimet.
- Szeretlek... - áll meg még az ajtóban, amikor én már mozdulni sem bírok, csak egy nagy súlytömeg vagyok.
- LEO! - üvöltöm torkomszakadtából, amikor kilép rajta, és én megindulok felé, majd eltűnik, egy lélek sincs az utcán. Az ajtónak dőlve zokogok tovább, megsimítom a hasamat.


2019
Lezuttyanok a kanapéra, onnan nézek körbe. Tele van a ház az emlékeinkkel. Azzal a pizzás dobozzal, aminek tartalmával megkérte a kezem, képekkel és kivágott cikkekkel a polcokon és a falon, zenegyűjtemény kazettákon és bakeliten, az az összegöngyölt plakát, amit Myronék szignóztak, halomban állnak a Reggeli Próféta, a Szombati Boszorkány és Merlin tudja hány újság számai még az előző hónapból a sarokban. Mint egy kicseszett kísértetkastély. Olyan, mintha halott vagy eltűnt lenne a házban, csak éppen esélyem sincs megtalálni. Szellemtanya.
Az üres helyre pillantok mellettem. Felhúzom Leo pulcsiját a hasamon, amiben még valami csoda folytán elférek, de bármennyire is bő, egyszer vélhetően ez is szűk lesz, akkorrra pedig ötletem sincs mit fogok hordani. Még mindig felszisszenek, ahogy a kezemet mozgatom, hiába anya zöld trutymója. De majd elmúlik. Remélem. Megtenném újra, ha használna, bármit. Viszont bármennyire is szeretném, nem ölethetem meg magam az apjával, vagy a testvérével, amíg nem csak magamért vagyok felelős. A tenyerem felvágása sem volt életem ötlete azért, hátha megszűnik az esküjük. Nem szűnt. Csak Betty rángathatott ki a szarból, hogy végül ne legyenek jobb és drasztikusabb világmegváltó terveim, azóta majd minden nap jön valaki, mint valami dilinyóshoz, hogy nehogy kárt tegyek magamban.
- Hallasz? Tudom, hogy hallasz. Meg... Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, jó? Cserébe te is. És csak semmi ramazuri odabent, viseld jól magad, oké? Ketten maradtunk. - Nincs Leo és nincs csapat. Csak szüless meg! Hogy te legyél! - Fogalmam sincs, hogy bírsz még elviselni...

P.S. I love you, G.

2019. február
Jó edzőtábort! Hajrá Dánia! Adj nekik!
Fiunk lesz.
Vigyázz magadra! Szeretlek, G.

2019. március
Büszke vagyok rád, csapatkapitány!
Szeretlek, G.

Egy cikket göngyöltem hozzá, egészen bele a közepébe. A Kviddics Szaklapból vágtam ki, mert mániákusan elkezdtem házhoz rendelni az összeset, ami még nem járt, hogy valami kis minimális információt is gyűjtsek róla, amíg nincs itthon. Nyilván előbb a képeket néztem át, aztán a szöveget szedtem apró darabjaira, és dobtam félre a papírokat, ha nem volt benne semmi használható. Ezen Leo szakállas képe volt, valami elmélyült taktikai megbeszélés közepette, a cikk pedig a kísérleteit taglalta és méltatta.

2019. március
Kev hozzánk költözött átmenetileg, hogy tudjon segíteni, amíg nem vagy itt, és Betty is gyakran jön.
Szeretlek, G.

2019. április
Tanulok főzni. Még senki nem halt bele. Te sem fogsz. Viszont továbbra is a rántotta a specialitásom és a hagymaleves.
Szeretlek, G.

2019. április
Tudtad, hogy csinálhattuk volna? Most világosított fel, anya.
Szeretlek, G.

2019. április
A fiad fiunk egyre nagyobb, én meg olyan vagyok, mint egy elefánt, egy hatalmas párnával alszom helyetted és még mindig bírom a káposztát és a csokoládét együtt.
Vigyázz magadra! Szeretlek, G.

2019. május
Mindenki megpróbál levenni minden terhet a vállamról, pont úgy, ahogy te tennéd, tetted mindig is, hogy ne hajszoljam túl magam. De kérdem én, ha ők nem bírnának felkelni, csak segítséggel, vagy a karfába erősen kapaszkodva, ha leülnek, nem mozognának-e ők is sokat inkább?
Vigyázz magadra! Szeretlek, G.

2019
Kopognak, én pedig nagynehezen feltápászkodok, és a nagy hasammal és a yeti lábaimmal elcsoszogok az ajtóig, hogy kinyissam, amíg Kevin és Betty főzőcskéznek, vagy turbékolnak, vagy próbálnak végre eljutni odáig.
A küszöbön pedig az áll, akit hónapok óta hiába várok haza.
Jöjjön, aminek jönnie kell! Feltartom a pálcám, tágra nyílnak az orrlyukaim, csaknem fújtatok, hogy ne bőgjek.
- Milyen pizzával kérted meg a kezem?
Félmosolyra húzza a száját.
- Az nem pizza, amin ananász van...
- Leo... - engedem le a kezemet.
- Szia - mondja jelentőségteljesen.
- Te vagy az...
- Ki más? - mosolyog ismét.
Indulatos pofonra lendül a tenyerem, de végül félúton megáll a levegőben, előjönnek a könnyeim, és az ütés helyett nyakára simítok, de azért persze mellkason ütöm jó erősen, már amennyire erős tud lenni ilyenkor az ember.
- Mikor mész vissza?
- Nem megyek vissza.
- Tessék?
- Jól hallottad.
- Ne szórakozz velem, hallod?! - tartom felé fenyegetően a mutatóujjamat.
- Miért ne? - vigyorog.
Újra mellkason csapom. Merő egy stressz vagyok és kétségbeesés, mióta elkezdődött ez az egész, ő meg itt viccelődik.
- Nem megyek vissza... - kezdi komolyan - Gloria - fejezi be komolytalanul.
És ismét rávágok egyet. Csak mi hívjuk egymást a második neveinken, ettől függetlenül pedig mindketten utáljuk a sajátunkat.
- Moira, ki az? - jelenik meg mögöttem Betty és Kevin.
- Semmi baj... - Most már tényleg nincs semmi baj.


2019
Túltoltam a viccet. Olyannyira, hogy beletelt néhány percbe, mire Leonak sikerült felfognia, hogy ez most nem poén, hogy ez most már tényleg az, és az nem csapvíz a járólapon, hogy nem humorizálok, és a fájások ezúttal korántsem lesznek megjátszottak. Aztán olyan erővel szorítottam a kezét, hogy ezek későbbi jöttekor egyáltalán nem volt vérkeringés az ujjaiban, gondolom ebből felfogta, ha már a sérelmező ordításom egészen átlagosnak mondható. Mindenesetre tud időzíteni a gyerek, az biztos. Legalább itt van, és hárman csináljuk. Még akkor is, ha tehetetlen, ha igyekszem elzavarni hülye indokokkal, aztán kiabálva és bőgve visszaparancsolni, hogy mégis hogy képzeli, hogy lelép, meggondoltam magam, ha nem hagyom magam - vagy nem is lehet igazán - lenyugtatni.
Hónapok óta rettegtem ettől a pillanattól. Azt terveztem, hogy rá sem fogok nézni, hogy rögtön a bátyám kezébe adatom, hogy ne is lássam, hogy meg ne gondolhassam magam, hogy elkergetem, aztán mindenki mást is, magamra zárom az ajtót, kibőgöm magam, és ennyi volt, minden visszakerül a régi kerékvágásba. Egészen egyszerű képletnek tűnt.
Most kába vagyok a fáradtságtól, amikor a kezembe adják a saját, egyszerű kis csodánkat, ezt a kis csomagot. Őt mérem végig, akinek valami megmagyarázhatatlan okból nem ártott annyit a stresszem, mint féltem tőle, mindent kibírt, elviselte az összes ostoba ötletemet, akinek megvan minden ujja és végtagja. Leora nézek, aki nagyon próbál nem jobban elérzékenyülni, amitől az én könnyeim is előbújnak, de rámosolygok, mielőtt megcsókolna, mert ez az egész hihetetlen. A miénk.
- Hát szia... hát szia te kis túlélő - fordulok vissza a fiunkhoz. Hirtelen eltűnik az elmúlt néhány óra: az izgalom, a fogcsikorgató fájdalom, a félelem, az izzadtság a homlokomról, és az elmúlt időszak dilemmái és aggodalmai is, mindent elfelejtek, amit eddig végigéltünk és szenvedtünk érte. Még Leo apját és a saját hülyeségeinket is, az összes ellenérvemet.
Mi a könnyeinket nyeldessük, a kis törpe meg értetlenül bámul minket. Vagyis mi ezt hittük. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy valójában még semmit nem látott belőlünk.


2020
- Ugye nem? Leo, mondd, hogy nem! Leo, mondd, hogy nem azt látok ezen az izén, amit látok! Hogy csak a szemem káprázik!
A tátott szája elé teszi a kezét, és próbálja elrejteni az örömét.
- Nem-nem-nem-nem-nem, nem történhet meg megint! Nem lehetek terhes. - Elvileg nem lehetek. - Meg foglak fojtani! És elköttetlek! És agyonverlek! És kiheréllek! És... - egyre jobban szorul a kanapé szélébe, minden egyes kijelentésemet egy-egy párnacsapással húzom alá, jelezve, hogy egytől egyig komolyan gondolom. Kijönnek a könnyeim. Basszameg! Nem lehetek megint érzelmileg labilis! Még nincs olyan messze az sem, hogy Daniellel túlléptem ezen. Kiveszi a kezemből a párnát.
- Utállak - vágom vállon az öklömmel, talán pici vagyok, de erős. - Most annyira... de annyira utállak - nyöszörgöm, mire átölel, én pedig mellkason csapom, azaz csapnám, mert röhögve kapja el a csuklómat. Ennyit arról, hogy megyek vissza játszani! Ennyit a terveimről! Ismét! Meg arról is, hogy a szoptatás természetes fogamzásgátlás... Most vagy én vagyok szupertermékeny, vagy az ő kis fickói valódi túlélők. - Vissza akarok menni játszani - mormogom búcsút véve ettől az álomtól egy időre megint. Nem vele és Daniellel van a baj... velem van a baj. A kérdés csak az, mikor lesz elegem végleg az itthonlétből, és őrülök bele abba. Mikor leszek annyira frusztrált, hogy senki és semmi ne állíthasson meg?

Szőke - jelenleg meglehetősen kócos - haj, szürkéskék - szarkalábas, kialvatlan - szempár, boszorkányosan hegyes orr, némi izom a kviddicsnek köszönhetően, terhességből visszamaradt striák és súlyfelesleg. Semmi extra. De legalább a melleim nagyobbak, mint voltak, ha a füstös sminkre reggelente már nem futja - se időm, se energiám. Amikor el kellett mennem Leoval az Appleby partijára, akkor is nyűgös és hisztis voltam, nem azért mert végre normális ruhát kellett felvennem, hanem mert az a normális ruha nem jött fel rám, arról nem is beszélve, hogy akkor hagytam először egyedül Danielt valaki mással, még ha ez a más a bátyám és az anyám volt is. Ki akarok menni, adni magamra és játszani! De ennél most vannak fontosabb dolgaim is, még ha az őrület határán élek is.