Teddy Lupin

Világéletemben két szerető család körében töltöttem napjaim többségét. Bár egyikük sem a saját, vérszerinti családom, mégis, szinte családtagnak érzem magam közöttük. És a nagy családban ki ne lenne családcentrikus, segítőkész? Na ugye.
Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ha megkérnék a hozzám közel állókat, hogy legyenek oly’ kedvesek és mondják el, milyen is vagyok szerintük, akkor azt mondanák, hogy kedves, rendes, jószándékú, aranyos, vicces fiú, állatszerető vagyok – a „minél veszélyesebb, meg minél több, annál jobb” elvet vallom tekintetükben, bár a kisebb állatokat sem vetem meg -, aki általában nagyon jó hallgatóság, bár van, mikor túlzásba viszi a szórakoztatási kísérleteit. Öndicséret gyalázat? Lehet, csak épp nem fényezem magam. Ugyanis nincs mit fényezni. Én is ember vagyok, és szoktam hibázni is, de igyekszem, és ez számít. Méghozzá sokat. A többi csak ezután következik a sorban. Ja, és még a gyerekekhez is értek valamennyire. Bár nekem nincs testvérem, de a Weasley – és Potter család aktuális legkisebbjeit mindig szívesen pátyolgattam bébicsősz társnőm, Victoire társaságában. Na jó, majdnem mindig szívesen. Néha nem árt egy kis változatosság. A változatosságot pedig a kalandozós kedvem meg természetem szolgáltatja.

A túlzott tudálékoskodásom, ami leginkább a roxforti tanulóéveim alatt ütközött ki rajtam. Annak, hogy az ember okos, a tanárok általában örülnek, a diáktársai pedig vagy lehurrogják a nagy eszéért, vagy köré sereglenek, hogy segítsen rajtuk – leginkább jegyzetekkel, de legjobb persze, ha eleve elkészített házidolgozatokkal dobja meg az érdeklődőket. Akkor biztos, hogy diákévei végéig népszerű lesz. Nálam ez szokatlan helyzetet eredményezett, ugyanis a két tábor tagjai szinte összefogtak, és egymást túllicitálva fejezték ki személyemmel, illetve tudálékoskodásommal szembeni ellenérzésüket. Nagyszerű érzés, mondhatom, de valamit valamiért, és bennem mindig volt egy adag önérzet, hogy megmutassam, mit tudok.
Aztán… a néha már – már zavaró nemtörődömségem is zavarhat másokat. Sőt, biztos zavar is, mert néha nekem is szálka a szememben, de addig, amíg nem teszik szóvá, addig rendben van. Ha meg esetleg szóvátennék, akkor majd elütöm a dolgot valami jó kis tréfával, aminek túlzásbavitelét egyébként megintcsak nem kedvelik a közelemben tartózkodók. Nem is értem, miért.  Pedig igazán megszokhatták volna már, valószínűleg nem én vagyok az első az iskolában, aki vicces. Vagy legalább viccesnek gondolja magát. Na meg… egyesek szerint belőlem egész egyszerűen kifelejtették a veszélyérzetet. Ami nem igaz, csak egyszerűen nem veszek róla tudomást – akkor sem, amikor pedig nem ártana - , ez pedig igencsak érdekes helyzeteket, találkozásokat hozhat magával. Olyanokról, amiknek nagy részéről még nekem sincs tudomásom. Hiszen ki tudja, mit hoz a jövő?

Hogy is kezdjem? Kezdhetném úgy, hogy életem kezdete óta egy szerető család tagjaként nevelkedtem, békében.
Persze, minden további nélkül lehetne így kezdeni, csakhogy ez így nem igaz. Először is nem volt béke, hiszen közvetlen egy háború után volt a varázslótársadalom. Másodszor pedig nem egy, hanem kettő, sőt, ha nagyon pontos szeretnék lenni, akkor egyenesen három szerető család nevelt fel. Igen, jól hallod, három. A Potter család, a Weasley família, illetve anyai nagymamám, Andromeda Tonks. Úgyhogy valamilyen szinten én egyszerre vagyok Lupin, Potter és Weasley, hiszen több időt töltöttem keresztapámék családjával és a Weasleykkel, mint nagymamánál. De milyen jó, hogy annyi időt töltöttem a Weasley család háza táján! Máskülönben valószínűnek tartom, hogy szinte soha, vagy csak évekkel később ismerem meg Victoire Weasleyt, akivel szerintem mióta a világról egyáltalán tudok legjobb barátok vagyunk. Együtt vigyáztunk az unokatestvéreire, mint két "rangidős bébicsősz", és nagyokat bohóckodtunk, nevettünk, amikor úgy hozta a helyzet. Egy biztos: mindent meg tudtunk beszélni. Bármi volt, rá számíthattam, biztos lehettem benne, hogy mellettem van, és kitalálunk valamit, ha valami galibába keveredtem. Márpedig elég gyakran előfordult, és előfordul még mindig a nyughatatlan természetem miatt. Talán fel akartam venni a versenyt az állatokkal? Nem tudom, de tény, hogy sose tudtam sokáig megülni a fenekemen, és a mai napig nem tudok sokáig megmaradni egy helyen. Hacsak valami ott nem marasztal, de ahhoz tényleg valami egészen nagy dolognak kell lennie.
A Roxfort elvégzése után elmentem az Akadémiára, és a Magizoológiai és Botanikai Kar hallgatójaként töltöttem időmet és élveztem a viszonylagos szabadságot. De még ez sem volt elég, úgyhogy egy év múlva fogtam magam, passziváltattam, és utazgatni kezdtem, kiélve nyughatatlanságomat. Most azonban ismét visszatérek az Akadémiára, befejezni amit elkezdtem, kijavítani a hibákat, és elvarrni néhány elvarratlanul maradt szálat. Vagy talán újra összekötni azokat? Még magam sem tudom, ez még a jövő zenéje. De egy biztos, nem hiszem, hogy unatkoznék, hiszen eddig is mindenhol találtam kalandokat. Jobban mondva a kalandok találtak meg engem. S mivel a baj nem jár egyedül, így a fejemet merném rátenni, hogy megint sikerül beletenyerelnem valami olyasmibe, amibe nem kéne. Már csak idő kérdése, hogy mikor következik ez be.

Mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy átlagos lennék. Bár persze attól függ, hogy kiről van szó, na meg hogy a világ melyik nemzetéről és kultúrájáról beszélünk. Elvégre mindenhol más a norma. Én már csak tudom, elég sok helyen megfordultam már a világban az utóbbi egy két év alatt. Nyurga, 180 centis termetemmel a menekülés viszonylag nehezen megoldható – már ha egyáltalán sort kellene keríteni rá -, úgyhogy az üss és fuss elvből inkább az utóbbit alkalmazom, ha idegennel, főleg veszélyes idegennel kerülök szembe; vagy pedig megpróbálok beleolvadni a környezetembe. Ami nem is olyan nehéz dolog, ha az ember az akaratával tudja változtatni a bőre, a haja és szemei színét. Igen, a metamorfmágia hasznos is tud lenni, nemcsak vicceskedésre lehet felhasználni. A hajam eredetileg kék színben pompázik, de előszeretettel kísérletezgetek a metamorfmágiámmal és varázsolok magamnak különféle színvariációkat, de azért igyekszem egy szolid barnánál megmaradni. Az mégsem olyan feltűnő, mint az olykor szivárványszínű hajam, illetve az eredeti, kék hajszínem. Szemszínemet tekintve ugyanez a helyzet, már ami a változtatásokat illeti, eredetileg viszont barna, a hajammal ellentétben. A néha kirívó hajviseletemet általában lezser, mégis elegáns ruhákkal kompenzálom. De ha választani kell, akkor még mindig sokkal inkább mászkálok farmerben és ingben, pólóban, mint egyenruhában, vagy egyéb kényelmetlen, de kötelező ruhadarabban.