Két kopogás. Szívem hevesebben ver a megszokottnál, tüdőm kapkodva próbál minél több oxigént magába szívni több-kevesebb sikerrel. Ha valaki megkérdezné, melyik iskolába szerettem jobban járni, hezitálás nélkül az Ilvermornyt mondanám; noha ott is van híre a Black névnek, a rám szegeződő tekintetekről ritkán lehetett leolvasni előítéletet, elvárást, melyeknek már csak dacból sem próbáltam megfelelni. Most valahogy mégis akadt valami, amiért hálás lehetek a Roxfort ódon épületének: annyira edzett lettem már lépcsőzés terén, hogy csupán a harmadik emeletre érve kezdtem úgy érezni, meghalok. Nem tudom, nővéremet szidjam e a szerencsétlen lakóhelyválasztásáért, vagy apánkat, amiért megvette neki ezt a lakást, mindenesetre eldöntöttem, hogy én inkább egy birtokkal húzom le az öreget. Öt kopogás. Vajon meghallotta? Három kopogás. Kezdem unni a dolgot. Ha nem Cassieről volna szó, azt gondolnám, munka után még elment egy ismerőssel szórakozni, de mivel ezt kizártnak tartom, nem fontolom meg, hogy visszajöjjek később, még ha tényleg nincs is itthon, hamarosan úgyis előkerül. Máshová úgysem mehetnék, várnom kell. Nem számolom tovább a másodperceket, amíg a zárt ajtó bámulására kényszerít, fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire meghallom a zárban elforduló kulcs hangját. - Na, végre… - adom a világ tudtára megkönnyebbülésem, mielőtt még megpillantanám nővéremet az ajtó túlfelén. - Szia! - üdvözlöm szinte már színpadias lelkesedéssel, széles műmosollyal arcomon, elrejtve a várakozással felgyülemlett frusztrációm. Nem kérdezek rá, zavarom e, akár így van, akár nem, kénytelen elfogadni a társaságom, hacsak nem szeretné, hogy továbbálljak és rosszabb helyeken kössek ki. - Kellemes húsvéti ünnepeket! Megelőzve őt, én invitálom be magam lakásába; egy fáradt sóhajjal egyetemben leaggatom magamról a megpakolt hátizsákom, amit egy jól irányzott dobással megküldök a nappalija felé; vékony kabátommal hamar megtalálom az előszobaszekrényét, hogy felaggassam rá azt, majd miután befejezem a szertartást a természetesen általa vásárolt mamusz felöltésével, ismét felé indulok. Gyorsan szelem át a távolságot kettőnk között, hogy szorosan a karjaimba zárjam. ha akarnám, se kellene szavakba öntenem, hogy hiányzott; természetesen hozzá vagyok szokva, ha huzamosabb ideig nem látom, a tanulmányaim már rég megtanítottak rá, hogyan fojtsam el a távolléte által okozott tompa fájdalmat, azonban az Apával eltöltött idő megszázszorozza azt, főleg a mai napon… - Tudod… - halkan megköszörülöm a torkom, mielőtt folytatnám, továbbra sem engedve ölelésemből - könnyebb dolgom lenne, ha adnál kulcsot.
Ki lehet az ilyenkor? Pontosan ez az első gondolatom, mikor este nyolc óra magasságában meghallom a kopogást. Sőt, először azt hiszem, hogy csak képzelődőm, így nem tulajdonítok neki figyelmet. Ám megismétlődik egyszer, majd másodszor is. Összevont szemekkel pillantok az ajtó irányába, miközben lerakom a kést, mellyel eddig vajaztam a készülő szendvicsem zsemléjét. Próbálom kitalálni ki állhat előtte. Egy szomszéd, aki lisztet szeretne kunyerálni? Nem, ahhoz ez túlságosan is gazdag környék, itt a legtöbbeknek bejárónője vagy manója van, esetleg rendel. A bátyám? Nem is tudja, hogy hol lakom. Bár nem lenne nehéz kiderítenie, de nem hinném, hogy csak így rám törne. A kapcsolatunk határozottan csak szakmai, kimerül abban, hogy az időjárásról és hullákról beszélgetünk. Külön-külön, vagy egyszerre. Az, hogy meg akarnak támadni nem opció. Akkor nem kopognának, csak betörnek. A talányt végül - rettentő kreatívan - az oldja meg, hogy kinyitom az ajtót. Mondanám, hogy sok mindenkire gondoltam, csak rá nem, ám ez csak félig lenne igaz. Ugyanis az ajtóban előbukkanó öcsém fekete üstökére tényleg nem számítottam. Arról volt szó, hogy apával tölti a húsvétot, én csak három napra csatlakozom hozzájuk, amikorra szabadságot vettem ki. De akkor mit keresett itt? - Min… - akarom kérdezni, ám az elégedetlenkedése - vagy éppen elégedettsége, hogy végre beengedtem? - belém folytja a szót. Valami nem stimmel. Ezt már abban a pillanatban sikerül megállapítanom, amint meglátom Leo mosolyát, ami inkább való a Helios színpadára, mint a való életbe. Esélyem sincs semmire, az öcsém szokásához híven hurrikán szerűén söpör végig mindenen, invitálja be magát a lakásomba, vetkőzik le és dobja be a hátizsákját a nappaliba. A hang alapján a kanapé mellé. Az hiszem, nem véletlen nem kviddicsezik a gyerek. Mégis, ennek ellenére valami furcsa melegséggel tölt el, hogy itt van és nézhetem, mint háborús övezetet csinál a lakásomból, mindezt egy, maximum két perc leforgása alatt. El is mosolyodom, miközben bezárom az ajtót. Rettenetesen hiányzott. Azt hiszem, hogy az utóbbi öt évben túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a szünidőt együtt töltjük, ünneplünk mikor mit és közös programokat csinálunk. Tehát egyszerűen csak együtt vagyunk. - Te is nagyon hiányoztál - ölelem én is olyan szorosan magamhoz amennyire csak tudom. Olyan jó érezni, hogy itt van, hogy nem vagyok egyedül. Kicsit olyan, mintha pár másodpercre visszarepülnénk Amerikába. Őrület, hogy nem hogy egy magasak vagyunk, de pár centivel már ő is fölöttem van. Jó tudni, hogy ebben a családban mindenki Black géneket örökölt, kivéve engem. Ámbátor, ez talán nem akkora nagy baj. A felvetésére megengedek magamnak egy kisebb nevetést, majd adok egy puszit a homlokára. Bármi is történjen, bármekkora is legyen, ő mindig az én kisöcsém és kész. - Nem hittem, hogy szükséged lenne rá és nélkülem jönnél ide, de persze, ha szeretnél, adok egyet - lépek picit hátrébb, miközben összeborzolom a haját. Bár még semmit sem mondott rá, de szinte már hallom, amint elégedetlenkedik, hogy ő már nagyfiú, ne csináljam ezt. - Éppen vacsorát csinálok, kérsz? - pillantok az amerikai konyha-nappali együttes felé. A kérdés tulajdonképpen csak költői, hiszen Leo egy kamasz fiú, aki mindig éhes és tulajdonképpen a világ összes élelme se lenne neki elég. A konyhába visszaérve várok egy kicsit, pontosabban annyit, amíg elkészül a szendvics, addig ő kezet tud mosni, leülni és kicsit kifújni magát, mert… tulajdonképpen ötletem sincs, hogy hogyan érkezhetett. Arra viszont nagyon is van ötletem, hogy miért van itt. Nem kell jósnak, vagy Merlin-díjasnak lenni, hogy ezt kitaláljam. Elég ismerni a családom. Egy sóhaj kíséretében teszem az öcsém elé a vacsoráját. - Szóval, mi történt? Min vesztetek össze apával? És ne - emelem fel a kezem -, meg se próbáld tagadni, hogy így volt, mert ismerlek. Téged is, őt is. Igen nehezen tudom elképzelni, hogy más miatt jelenj meg itt este nyolckor - hiszen ez mindig is szokása volt. Duzzogni. Csak ez életkortól és helyzettől függően mindig másképpen jelentkezett. Régen dacból nem vacsorázott, most pedig elszökött. - Tényleg, apa tudja egyáltalán hogy itt vagy? - érdeklődöm, miközben a hangom sokkal inkább aggódó, sem mint dühös mellékzöngét kap. Mert aggódom, el sem tudom képzelni, hogy mi történhetett, ami ennyire kiborította.
Leo Black varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Hosszasan kiélvezem ölelését, túl rég tarthattam már karjaimban; nem is tudom, mikor változtak meg az erőviszonyaink, mikor már nem én voltam az apró kis lény, amit óvni kellett a világtól, hanem ő. Bár nem hiszem, hogy ő azóta változtatott a szemléletén, számára valószínűleg örökké ugyanaz a kisöcs maradok, akkor is, ha esetleg később még ráverek még plusz tíz-húsz centit – Merlinre, legyen legalább harminc! -, és a köztünk lévő nyolc év valószínűleg már csak akkor válik előnyömre, ha ő már eléri az ötvenet, míg én élem majd a kora negyvenesek víg életét… ha egyáltalán elérem az a kort, Blacknek születni nem egy életbiztosítás. - Ha lenne saját kulcsom, korábban is meglátogattalak volna – Bár ha zárva találnám az ajtaját, valószínűleg itthon sem lenne, így pedig bajos lett volna a találkozás része, de nem különösebben lett volna problémám az egyedül való csövezéssel sem, még azt is jobban élvezném az ő otthonában, mint Apával. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy már nem osztozom vele a fedélen feje fölött… - Hé! – morranok rá, ahogy összeborzolja a hajam, s azonnal nekilátok azt visszaállítani eredeti pozíciójába; erről a szokásáról már leszokhatna. A vacsora ötlete azonban remekül hangzik, kihagytam az otthoni étkezést csak azért, hogy idejöjjek, a gyomrom pedig már kong az ürességtől, így szinte ösztönösen rávágok egy ahát kérdésére. Míg ő a konyhában serénykedik, ostrom alá veszem a fürdőt, megmosom kezem és arcom, és tükör előtt is megigazítom hajam, melyet Cassie oly’ lelkesen szétbarmolt; mire elkészül, én már a megszokott helyemen várom a kiszolgálást. - Mem veffüng öffe igavábó… - felelek faggatózására teli szájjal, túl éhes vagyok most és túl jó szendvicseket csinál ahhoz, hogy betartsam az asztali etikettet. - Csak elegem lett belőle. – Próbálok nyugodtnak és összeszedettnek tűnni; hiába is minden igyekezetem arra, hogy megőrizzem hidegvérem egy fedél alatt apánkkal, bebizonyítva, hogy erősebb vagyok, mint a többiek, ez néha lehetetlennek tűnik. Meg hát kinek is bizonyítok vele, fivéreim nincsenek már velünk, az egyikük magas ívben lesz*r, a másikról azt sem tudom, él e még, Cassie pedig… mondjuk úgy, hogy ő természetesnek veszi, hogy el kell viselni Apa minden hülyeségét, akkor is, ha épp a méltóságodba gázol. - Nem szóltam neki, majd ha pár nap múlva gondol egyet, hogy ismét kiakasszon, észreveszi, hogy ismét deficites a fiúállomány a kúriában – Különben sincs köze hozzá, hol tartózkodom, nem azért lakok nála, mert ott akarok, hanem mert úgy játszanak velem és dobálnak egymás között anélkül, hogy erről kikérnék a véleményem, mintha egy tárgyról volna szó, nem pedig egy önálló, értelmes lényről, akinek megvan a maga véleménye, igénye az elhelyezésével kapcsolatban. - Nem azért jöttem, hogy róla beszélgessünk, téged akartalak látni – Meg őt nem, de ez nem számít most, tényleg azért jöttem, hogy vele lehessek, és kiürüljön belőlem a szenny, ami otthon ragad rám. - De ha nem tetszik, mehetek máshová is – zsarolom közömbösen, vállat vonva. Mindketten jól tudjuk, hogy nincs máshová mennem, bármennyire is fúrta be magát a Black-dinasztia voltaképp az összes brit aranyvérű családba, kizárt, hogy bármelyikük is emlékezne rám, a pletykák csupán a kitagadott és az eltűnt fiúról szólnak… Ideje magamra aggatnom az „elfeledett” jelzőt. De azt is tudja, hogy ilyen helyzetben tényleg aludnék inkább az utcán, mintsem otthon, a kúriában. - És hogy vagy? Milyen a munka? – terelem a témát inkább rá, hisz tényleg érdekel, mi van vele, mostanában a levelei is megritkultak, gondolom az aurorkodás mellett nincs annyi ideje leülni és írni. Igazából nem panaszkodom, örülök, ha legalább ő a maga ura, csupán titkon aggódok, hogy… nem tudom, egyszer tőle is végleg el kell búcsúznom, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. Nem akarom őt is elveszíteni… - Mi a helyzet Tudjukkivel? Szoktatok beszélni? – Nem vagyok rigolyás, hogy Voldemort nevét kerülgessem, fivérünkre célzok, akivel a sors iróniája úgy hozta, pont a munkahelyén kell összefutniuk. Nem irigylem érte, magam is elég kínosan érezném magam, ha azért tanultam volna évekig, hogy végül egy olyan személlyel legyek összezárva, aki sosem keresett fel, miután lelépett. Mégis mit gondolt, mi is akkora barmok vagyunk, mint apánk?
Kiélveztem az ölelését ameddig csak tartott. Ameddig még meg akart ölelni, ameddig még szüksége volt rá. Az utóbbi időben rá kellett döbbennem, hogy a gyerekek gyorsabban nőttek, mint korábban gondoltam. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Amerikában bevásároltunk az első iskolai évére, most pedig itt állt és kis híján túlnőtt rajtam. - Jól van, jól van - mosolyodtam el szórakozottan. - Még ma megkapod az egyik pótkulcsot és akkor jössz, amikor csak szeretnél. Az én otthonom a tiéd is. - Komolyan gondoltam. Nem láttam előre a jövőt, gyakran még abban sem voltam biztos, hogy a következő nap mit fogok csinálni, milyen ügy aktája kerül az asztalom. Túl élem-e a napot. Azt azonban minden kétely nélkül állíthattam, hogy bármerre is sodorjon az élet, Leo lesz benne a legfontosabb. Talán pont ezért nem jegyeztem meg most sem, hogy némi logikátlanságot véltem felfedezni a szavaiban. Hogyan látogathatott volna meg, ha nem vagyok itt, hogy kinyissam az ajtót? Sehogy, a legegyszerűbb és lényegretörőbb válasz. - Sokkal jobban áll így - vontam meg a vállam, miközben visszatértem a konyhába. Olyan komoly és felnőttes volt úgy, ahogy mostanában élére fésülte a haját. Jól állt neki, de ez is azt tükrözte, hogy mennyit nőtt és komolyodott mostanság. Azt hiszem igen nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy az én kicsi öcsém már nem is annyira kicsi. Gyorsan készült a szendvics. Nem csak az első, hanem a második is, ugyanis tisztában voltam vele, hogy egyel igen ritkán éri be, maximum akkor, ha este tízkor valami “apróságot” enne még. Hiába, a fejlődésben lévő szervezetnek sok energiára volt szüksége és hiába, ha valakinek fel lehetett róni, hogy az öcsém elkényeztetett, az én voltam. Pedig igyekeztem megtartani egy egészséges egyensúlyt, de azt kell mondjam: nem mindig sikerült. - Tehát: nem vesztetek össze, csak eleged lett belőle… - ismételtem meg a szavait lassan, ízlelgetve őket. - Ennek az a nyersfordítása az, hogy apa idegesített és te pedig a helyett, hogy leálltál volna veszekedni, inkább idejöttél. Végül is… én csak a kerti tó mellé ültem le annak idején, ott hamarabb megtaláltak, mint téged fognak - idéztem fel a múlt egy darabkáját. Apa nem változott, vagyis… tulajdonképpen de, pontosan ez a baj, hogy változott, anya halála és a bátyáim eltűnése óta folyamatosan. Méghozzá nem jó irányba, egyre inkább elzárkózott előlünk. Már nem is az apánk volt, hanem… valami teljesen más. Mostanában, mióta hazajöttünk próbálkozott, próbálkozott nyitni és megismerni minket. Én értékeltem, de Leo… azt hiszem, neki túl korai volt, vagy éppen késő, ez nézőpont kérdése. - De azt még mindig nem tudtam meg, hogy pontosan mi történt köztetek - márpedig kíváncsi voltam rá, ennél jobban azonban nem akartam erőltetni a témát. Ha nem mondja el, akkor nem mondja el. - Biztos hamar észreveszi, ha vacsoráztunk, akkor küldök neki egy baglyot. Megírom neki, hogy a szünetben itt maradsz, majd az vasárnap megyünk át együtt. Persze, ha ez így neked is megfelel. - Mégis csak az apja, a gyámja, joga volt tudni hol tartózkodik. Talán Leo nem hitt benne, de én tudom, hogy aggódott volna érte, mikor kiderül, hogy megszökött. Nem válaszoltam neki, csak egy szemforgatást kapott. Még hogy mehetne máshová. Mégis hová menne? A családunkat - egymást leszámítva - nem ismertük olyan alaposan, hogy bárhová csak úgy beállítsunk. Feltételezhettem volna, hogy esetleg a barátaihoz, de ismertem már annyira az öcsémet, hogy tudjam: nehezen köt ismeretségeket, főleg úgy, ha dacból még el is zárkózik előlük. Most pedig határozottan ez történt. Csak reménykedtem benne, hogy egyszer majd megbocsájtja nekem, hogy haza kellett jönnünk Amerikából. - Csak a szokásos - rántottam egy aprót a vállaimon. Nem szerettem a munkám részleteivel terhelni, nem akartam, hogy aggódjon. - Rossz fiúk, gyilkosságok, piti ügyek és akták. Ebben nem különbözik annyira a két ország. És a suliban mi a helyzet? Félsz az R.B.F.-től? Helyre állt már a rend mióta megölték azt a szegény Briggs gyereket? - érdeklődtem, miközben elé tettem a második szendvicset is, ha jól láttam, akkor az első már jócskán fogyóban volt. Perseus említésére egy megtorpantam. Nem kellett volna, hogy meglepjen a kérdése, hiszen az ő bátyja is volt, ahogy a reakciómat is túlzásnak ítéltem, már vagy fél éve dolgoztunk együtt, ha nem több. - Él. Van orra. Néha elbeszélgetünk az időjárásról, az ügyekről és nem hagyjuk, hogy a másik idő előtt feldobja a bakancsot. Meg… - tétováztam, hogy ezt elmondjam-e neki, noha biztos voltam benne, hogy valahonnan egyszer úgyis megtudja. Örök titkok nem léteztek. - Van egy felesége. Nem tudom, hogy az a lány-e vagy sem, bár gondolom, ez nem annyira érdekel - azt hiszem, hogy a legidősebb bátyánk távozása őt rázta meg a legkevésbé, annyira pici volt még akkor. Azon is csodálkoznék, ha a fényképeken kívül más emléke lenne vele. Engem viszont bántott, akármennyire is próbáltam elengedni, így hogy mindennap láttuk egymást, rá kellett jönnöm: bántott, hogy lelépett és utána felénk se nézett. Pedig lett volna rá lehetősége, csak egy kis megerőltetésre lett volna szükség. Szerintem.
Leo Black varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
- Na, azért! – incselkedem vele pökhendi mosollyal arcomon, ahelyett, hogy köszönetet mondanék a lakáskulcsért és a hozzá fűzött szavaiért; sosem voltam a szavak embere, ha a hálám, vagy úgy összességében a pozitív érzelmeim kifejezésére került sor, de pont Neki nincs szüksége rá, hogy minden alkalommal a tudatára adjam, mennyire hálás vagyok neki mindenért. - Ja, ha belépőt szeretnék az elmegyógyba… - dohogom halkan, ahogy elindulok a fürdő felé emberibb ábrázatot kreálni magamnak, míg őt hagyom kibontakozni a konyhában.
- Fején találtad a szöget! Látod, néha odafigyeltem a terápián – Őszintén megvallva, sem értelmét, sem eredményét nem találtam annak, hogy hajdanán elrángatott a pszichológusához, de az még annyira se akarnám, hogy azt higgye, harc nélkül elmenekültem otthonról. Neki is apával kellene élnie, hogy értse a helyzetet, érezze, milyen az, ha magányos vagy, de inkább vagy az, mint azzal legyél, akivel egy fedél alatt élsz, aki nem akarja felfogni, mi az az elég – Ez volt a terv, nem akarom, hogy megtaláljon. Le sem tagadhatná, hogy nyomozó, hiába tudja, hogy nem akarok róla beszélni, nem nyugszik, míg nem derít fényt mindenre, viszont elköteleztem magam, ma ez lesz a megoldhatatlan ügye. Egyébként sem hiszek benne, hogy megértené, hisz felhozza, hogy értesíti apánkat hollétemről. - Ja, majd ha akar tőlem valamit – Anya halála óta nem volt apám, ne most jusson eszébe, hogy van még egy harmadik fia, akit tönkretehet. Csak mert egy gyengébb pillanatomban engedtem, hogy tanítson, nem jelenti azt, hogy az összes szabadidőmet arra akarom pazarolni, hogy tudását és hülyeségét átvegyem. – És ha nem felel meg? Maradhatok, ameddig akarok, vagy visszarángatsz? – vonom fel szemöldököm kihívón. Remélhetőleg sejti, hogy csak rontana a helyzeten, ha meggyőzés helyett erőszakkal próbálna visszatessékelni a kúriába, és a legközelebbi szökésem alkalmával már nem hozzá vezetne az utam.
Megkönnyebbülve falatozom tovább, ahogy szülőnkről kellemesebb témára terelődik a beszélgetés. Sosem vonzott különösebben az auror szakma, nem vágytam mások csatáinak megvívására, azonban érdekelt, hogyan megy Cassie sora mostanában - az iskola és a munkája miatt még kevesebb alkalmunk van csak leülni és beszélgetni, mint annak idején, mikor még Ő is az akadémiai padokat koptatta - Szerencsére, ha más lenne, a végén még munka nélkül maradnál – A szinte mániákus szabálykövetésével nem igazán tudnám más munkakörben elképzelni. - Telik az idő ott is valahogy… - Adok hozzá hasonlóan semleges választ, szendvicsem utolsó falatját forgatva kezemben. Szerencsére Ő -valakivel ellentétben- nem faggatózik arról, milyen a társaság, vannak e barátaim (a Mardekárba kerültem, mégis mit várhat az ember?), vagy megszoktam e már a helyet, mikor első pillanattól fogva utálom, így nem is akarom feleslegesen kiábrándítani helyzetemet illetően. – Nem félek, tanulok. – Számtalanszor hallom, ahogy iskolatársaim vergődnek a rengeteg tananyag miatt, melyet képtelenek a fejükben tartani, de ha annyira hülyék, hogy nem képesek levizsgázni, miért is stresszelnek rajta? Takarítókra és eladókra is legalább akkora szüksége van a társadalomnak, mint a minisztériumi aktakukacokra. – Azon gondolkodtam mostanában, hogy talán a tanárképző szakot jelölném meg majd első helyen. Szerinted Apa beleegyezne, hogy Salemben tanuljak tovább? – kérdezek rá óvatosan, szinte lemondóan. Ha azt nem engedték, hogy az Ilvermornyban maradjak, és Cassie-nek is alkudoznia kellett, hogy Amerikában folytassa tanulmányait, miért tenne most kivételt? Inkább magamba is tömtem az utolsó falatot és kezembe vettem a következő szendvicset. - Úgy tűnik, kezdenek csitulni a kedélyek… pedig akad még pár gyengeelméjű, akik osztozhatnának Kyle sorsán. Egyébként sem ez az első haláleset a Roxfort falain belül, csak azért, mert most épp a Mágiaügyi Miniszter unokaöccse az áldozat, még nem áll meg a világ. – nem tartoztam azok közé, akik összeesküvés-elméleteket kreáltak, vajon maga vívta ki a halálát, vagy a családja fejének próbáltak ezzel üzenni, csak örültem, hogy semmi közöm nem volt a sráchoz és a bűncselekményhez, mert Briggséket ismerve elérnék, hogy én üljek a vádlottak padján.
- Vigyázz rá, nehogy elveszítse, és Nagyorrnak kelljen szólítanod. – Kiskoromban valószínűleg félrehallottam és lehetetlen volt meggyőzni arról, hogy az igazából „nagyúr”, mert ugyan ki is hívná magát annak? Az viszont teljesen logikusnak tűnt, hogy a nem létező orrát kívánta kompenzálni ezzel, mint ahogy "minél hosszabb a pálcád, annál rövidebb a pálcád". Nem fűzöm hozzá, hogy testvérként ez is lenne a dolga, nem hiszem, hogy valaha is annak gondolt volna engem, így én sem erőltetem meg magam, hogy viszonozzam a semmit. - Egy újabb esküvő, amire nem kaptam meghívót… - vonok vállat közönyösen; úgysem lett volna jelentősége annak, ha követik a protokollt, meghívva az egész Black famíliát, gyanítom, egy fő sem jelent volna meg körünkből. – Nos, nem hiszem, hogy számít bármit is, hogy ez pont az a lány vagy egy másik. – Az ő élete, már nem sok közünk van ahhoz, kit vesz feleségül, s ha nem fordított volna hátat nekünk azon a bizonyos napon, talán még örülnék is a boldogságának. – Szerinted máshogy alakult volna, ha felkerestük volna? Szóba állt volna velünk? – bámulok nővérem arcába tanácstalanul. Bár azóta jóformán tabunak számított idősebb bátyám a családban, így nem adatott rá lehetőségünk, hogy egyszerűen csak elugorjunk az otthonához meglátogatni, de elgondolkodtató, vajon ő is akkora szemétnek gondol minket, amiért nem tartottuk vele a kapcsolatot, mint amennyire mi őt.
Szívesen feltettem volna olyan kérdéseket, hogy miért vagy éppen ki miatt lett ilyen a gyerek, de feleslegesnek éreztem. Csak magamat átkozhattam azért, hiszen még ha nem is akartam, én kényeztettem el. Bár inkább legyen kicsit elkapatva, mint egy érzelmi roncs, amilyenné akkor válhatott volna, ha itthon hagyom őt. Noha ez akkor egy pillanatig sem volt lehetőség. Meg sem fordult a fejemben, hogy nélküle vágjak neki egy ismeretlen országnak. - Szerintem akkor is helyes - kuncogtam a hátát nézve, amint kicsit puffogva elmasírozott a fürdőszobába, hogy rendbe szedje a korábban szerinte tökéletesen álló haját. Lehet csak én voltam túlságosan nő, vagy csak nem eléggé kamasz, de nem értettem, mi ez a tökéletes haj mánia. Ennek ellenére a reakciót, amit arra kaptam, hogy összeborzoltam, nos… galád nővéri előjogként mindig élveztem. Leo pedig utálta, de ezzel nem tudtam és nem is kívántam mit kezdeni. Az élet még gazdag aranyvérűként sem lehetett ám mindig habostorta. Elfojtottam egy kitörni készülő sóhajt és a megjegyzést, hogy a terápián minden bizonnyal nem pont így értették a dolgokat. De felesleges lenne, a vak is látja, hogy bármi is történt kettejük között - legyen az a szokásos összekülönbözés vagy más -, az öcsém most nem több egy sértett kamasznál, akivel most nem lehet szót, maximum, nagyon maximum csak egyetérteni. Pont ezért nem kezdtem bele abba a mondókámba sem, hogy az apánk az apja és még ha elég elcseszett módon mutatja is, de szereti, törődik vele és biztosan nem csak akkor tűnik fel neki, hogy meglépett, amikor akar tőle valamit. Ezt persze nem hitte volna el nekem, pedig apa az utóbbi éveket figyelembe véve, most tényleg nagyon igyekezett összeszedni magát és - nagyjából - rendes apaként viselkedni. Legalább velünk, azokkal a gyerekekkel, akik még megmaradtunk neki. Én ezt értékeltem is, jobban mondva: próbáltam értékelni, Leo azonban más volt. Határozott, a legkevésbé sem megalkuvó, sértett és nagyon kamasz. - Nyilvánvalóan nem rángatlak vissza, ezt te nagyon jól tudod - vetettem rá egy lesújtó pillantást. Rosszul esett a feltételezés, még úgy is, hogy némi jogalapja talán lehetett, hiszen Amerikából is hazahoztam, mert muszáj volt. Noha azt a szituációt össze sem lehetett hasonlítani ezzel. - Ahogy neki sem hagynám, hogy akaratod ellenére hazavigyen innen, de ő a gyámod. Tudnia kell, hogy hol vagy, erről pedig nem vagyok hajlandó vitát nyitni és pont - zártam le témát, mert bármennyit is engedtem meg Leonak, még nem volt felnőtt, határok pedig, még ha kisszámban és elmosódottan is, de azért voltak. Ezekhez pedig ragaszkodtam, neki ez bármennyire is nem volt ínyére. Azt a témát azonban, hogy pontosan min és miért vesztek össze elengedtem, hiába érdekelt rettenetesen, láttam az öcsémen, hogy ezt ma nem szedem ki belőle. Maximum akkor, ha belemászom a fejébe, ezt azonban soha sem - vagy csak nagyon végső helyzetben - tettem volna meg. Tiszteletben tartottam ennyire Leot és a magánéletét. - Lehet, bár ha munka nélkül maradnék, az azt jelentené, hogy a világ végre egy biztonságos hely lett - vontam meg a vállam annak tökéletes tudatában, hogy ez sosem fog megvalósulni. A bűnözés egyidős volt az emberrel és biztos voltam benne, hogy amíg ember él a földön, legyen az varázsló vagy varázstalan, addig rendvédelmi szerv is létezni fog. - Helyes, a tanulás fontos - bólintottam, miközben egy újabb szendvicset raktam elé, elengedve a kérdést, hogy kér-e még. Úgyis tudtam a választ. - Szerintem illene hozzád - mosolyodtam el, nem kiegészítve azzal, hogy a jelen stílusával inkább lenne a diákok réme, mint kedvence, de hát valakinek azt a feladatot is vállalnia kell. - Ez… egy jó kérdés. Majd ha szóba álltok, beszéld meg apával vagyis... próbáld meg - adtam némileg kitérő választ, hiszen ez nem rajtam múlott, mind a ketten tudtunk. Bármennyire is viselkedtem úgy olykor, nem voltam anya, nem volt döntési jogom vele kapcsolatban, maximum javasolhatom, aztán vagy megfogadta apa vagy nem. Általában inkább nem. Leo nem tudta - és soha nem is kell megtudnia -, de volt egy komoly veszekedésem apával mielőtt hazajöttünk. Nem magam miatt, én elfogadtam a sorsom - nagyjából -, be is adtam a jelentkezésem a Minisztériumhoz, ahogy azt el is várták, de Leo szeretett ott lenni, haza már ide jött volna. Nem értettem, hogy miért nem maradhatott és miért kellett mindenképpen a Roxfortba járnia. - Ennek örülök, nem lenne jó, ha az összes hátralévő évedre rányomná a bélyegét. Egyébként is.... elvileg elkapták a gyilkost - mondtam némileg bizonytalanul, nem kifejtve, miért tartottam nevetségesnek, hogy Runcorn ölt volna. Leo egyébként is pontosan ismerte a véleményem erről, hiszen amikor most, év elején útnak indítottam őt a Roxfort felé, a lelkére kötöttem otthon is, útközben is és a vonat előtt is, hogy fokozottan legyen óvatos. - Rendben - nevettem fel majdnem. - Majd mindent megteszek ennek érdekében - tettem hozzá azért mosolyogva. Noha a bátyám - úgy hittem - elég messze állt a Nagyúrtól. Hiszen míg Voldemort egy vérmániás náci volt, aki muglik és sárvérűek ezreit akarta legyilkolni, ellenben a bátyám, a bátyánk egy félvér miatt hagyott ott minket, a testvéreit és lépett le minden szó nélkül. - Ne bánd, én se kaptam. Már ha volt. Bizonyítékom nincs rá igazából, hogy volt. Csak az a kép az asztalán olyan… árulkodó - vontam meg a vállam lazán, mintha semmiség lenne, hogy a legidősebb testvérünk (is) magasról tesz ránk. Mondjuk… ettől még, ha a realitás talaján akarunk mozogni és valóban volt esküvő, be kell látnunk: ha kaptunk volna is meghívót, akkor se mentünk volna el. Nem tehettük (volna). A kérdésére nem válaszoltam egyből. Nem tudtam volna, hogy mit mondhatnék, mi lenne a helyes válasz. Akadt olyan egyáltalán. Végül csak megráztam a fejemet: - Nem tudom Leo, nem tudom. De szerintem, nem nekünk kellett volna keresnünk. Lehet csak a dac beszélt belőlem, de így gondoltam. Nem mi hagytuk ott, mit nem tettünk ellene semmit, mégis mi szenvedtünk a legtöbbet, hiszen mi maradtunk ott apánkkal, mi néztük őt, ahogy a depressziója minden egyes veszteséggel egyre jobban és jobban elhatalmasodik rajta és talán, rajtunk is.
Leo Black varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
- Ó, hogyan is mertem feltételezni, hogy akaratom ellenére hazaráncigálnál, hisz sosem fordult elő ilyen a múltban! – tárom szét karjaim teátrálisan, válaszul pillantására. Bár azt állítja, hogy nem tenné meg, nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lenne ellentmondani Apa parancsának, ha netalán valóban arra kerülne a sor, hogy hazarángatna, az ő akarata mindig is az enyém fölött állt. Pedig az évtizednyi mellőzés után semmi joga ahhoz, hogy bármiféle módon igényt tartson rám, s a saját kedve szerint alakítsa sorsom - Attól, hogy nem nyitsz vitát, még nincs igazad… De ha ennyire szeretnél spicli lenni és elárulni, hát rajta – fűzöm hozzá még a végén, már csak azért is, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Legalább így okot ad, hogy ne bízzak meg benne annyira, hogy megosszak vele fontos dolgokat is. - Vagy az anarchia győzött, és nem maradt állami szerv, amely finanszírozhatná a rendfenntartást – mosolyodom el, holott ez a téma minden, csak nem örömteli. Sosem követtem vakon a törvényeket, már a nem bejelentett animágiával is rég áthágtam azt, valamint bármilyen baromságot produkáljon a családom, mellyel a hatalom ellenfelévé váljon, valószínűleg követném őket, de az emberi hülyeségnek sokszor csupán a törvények tudnak határt szabni. - Kösz – vágom rá röviden válaszként a „bókjára”; mint máskor, most is nehezemre esik kimutatnom bármiféle hálát, pedig tényleg jól esett, hogy legalább eme célom támogatja - Gyűlölöm az ostoba barmokat, akik értelem híján elhiszik, hogy bármit megtehetnek, talán tanárként sikerül tennem azért, hogy kevesebb garázdálkodjon szabadon, anélkül, hogy megkockáztatnék egy életfogytig tartó nyaralást az Azkabanban – tudatom vele motivációim. Céljaink mondhatni hasonlóak, csupán annyi a különbség, míg ő aurorként az elfajzott társadalom tüneteit kezeli, addig én csírájában akarom elfojtani a fertőt. - Az eddigi tapasztalataid azt mondják, meg lehet beszélni vele bármit is? – Csupán rákérdezni szabad dolgokra, aztán ha tetszik neki, megpróbál kialkudni valamit cserében, ha nem, akkor egy életre felejtsd el, hogy valaha is eszedbe jutott a gondolat. Az animágia megtanítása tűnt az eddigi legönzetlenebb tettének egész eddig, de azóta kiderült, hogy ezzel csak lett egy tartozásom neki. - Szerintem még az sem befolyásolná a tanulmányaim különösebben, ha bezárták volna az iskola kapuit végleg, sőt – mint mindig, most is kihasználom az adódó lehetőséget arra, hogy kifejezzem, mennyire nem nőtt a szívemhez a Roxfort, s mennyire nem bánnám, ha megszűnne létezni. - Amilyen életképtelennek tűnt az elfogása előtt a porban vergődve, nem bírnám kinézni Runcornból, hogy valóban ő tette… Végül mi került az aktájába, mik voltak az indítékai? Féltékeny volt, amiért nem őt akarta Briggs szobára vinni? – harapok bele a szendvicsembe, hogy lefoglaljam a szám valamivel, amíg reményeim szerint kapok némi betekintést a nyomozásba. - Hiszek benned – mutatom fel mindkét hüvelykujjam szórakozott lelkesedéssel, hogy még inkább motiváljam a fivérünk világuralmi terveinek megfékezésében, pedig talán pont Ő az, akinél a legkisebb az esély erre. - De ott ingyen ehettünk volna – még tele szájjal is az esküvői vacsora elszalasztását élem meg a legnagyom veszteségnek. Valahogy sosem érdekeltek igazán az esküvők; aranyvérű körökben egyébként sem az ifjú párról szólt az esemény, hanem a fennhéjázásról, arról, hogy eldicsekedjenek, milyen jó üzletet sikerült összehozni a pár egyesítésével. Csak remélni tudom, hogy a mieink megfeledkeznek a létezésem tényéről is, és csak Regulust zaklatják a jobbnál jobb ajánlataikkal. A kölyök úgyis annyira teper az elismerésért, talán ő még lelkesebben fogja átnyálazni a Szent Huszonnyolcak családfáját, mint a nagyapja, csak hogy megfeleljen neki. Miféle szívtelen dög lennék, ha eloroznám előle a legjobb partit, mielőtt még őt is választás elé állítanák, mikor olyan kis édes feje van? Talán a jövőben emlékezni fog arra, mekkora szíveséget tettem neki azzal, hogy teret hagytam neki, és nem lesz annyira paraszt Cassie gyerekeivel – én pedig addigra annyira meg fogom utálni a gyerekeket tanárként, hogy sajátom már nem is lesz, így mindannyiunk válláról leveszem az ezzel járó terhet. – Lehet csak kamu fotó volt, az egyik ilvermorny-s szobatársam mesélte, hogy a muglik néha felbérelnek másokat, hogy a karácsonyi képeslapokon eljátsszák, hogy ők egy család. Lehet ráragadt tőlük valami, mióta nincs velünk, és így próbálja kompenzálni a hiányunkat. – már fogalmam sincs, igazából őt akarom vigasztalni azzal, hogy nem maradtunk le a lagziról, őt, vagy magamat. Figyelem nővérem arcát, ahogy ő is elgondolkodik azon, mi lett volna a helyes részünkről, de úgy tűnik, rajta is kifogott a dilemma, s csupán egy bizonytalan válaszra futotta tőle. - Igazad van, csak néha arra gondolok, én mit tettem volna a helyében. Bajba keverném e a testvéreimet, csak azért, mert látni szeretném őket, megkockáztatva, hogy esetleg őket is kitagadják… - oldalra döntöm a fejem, tétovázva, megosszam e érzelgős gondolataim vele. – Ijesztő belegondolni, hogy ilyen fiatalon a nyakadon akár egy kölyök is. De Te megtetted, még ha közben Apa pénzelt is… Te vagy az egyetlen valamire való testvér közülünk. – közlöm vele a mindenki számára nyilvánvalót. Bár azért még most sem bocsátottam meg, amiért visszahozott Angliába, azért örökké hálás leszek, hogy elvitt innen; még ha nem is tartott örökké, az Amerikában, vele töltött időszakomat tartom a legszebbnek. - De biztosan csak bebeszélem magamnak és túl sokat nézek ki belőle, biztosan nem azzal foglalkozott, hogy mi lesz velünk, ha netalán tartanánk vele a kapcsolatot. Végtére is, egy Blackről beszélünk, a család csak akkor számít, ha fel akarod csinálni valamelyik rokont. – bámulom a szendvicsem, majd az utolsó szavaknál visszapillantok a tekintetébe. Mióta először a fülembe jutott a hír, próbálom eljátszani, hogy egy, a fejemet ért erős ütés által legalább annyira féleszűvé váltam, mint Ő részleges amnéziám lett, és törölte az emlékezetemből az információt, mely szerint a gyönyörű, intelligens, bátor, nagylelkű nővéremet pont azzal a flúgos rokonnal hozzák össze, aki még közel a negyvenhez se kellett senkinek sem, teljesen érthető okokból. Bármiféle istenhez fohászkodnék, hogy vessen véget ennek, ha Orion puszta létezése nem tagadná, hogy létezik akár egy felsőbb hatalom is. Cassie, miért?
Az alsóajkamra kellett harapnom, majd elszámolni tízig, hogy ne első felindulásból érkezzen a válaszom. Leo érzései jogosak voltak, mégha nem is teljesen éreztem fairnek őket, hiszen csak egy töredékét tudta a történetnek. Egyszerűbb volt ez így, szükségtelennek éreztem, hogy még ennél is tovább mélyítsem a szakadékot, amely apa és közötte húzódott. Ezért, még ha fájt is, együtt tudtam élni azzal, hogy a döntésért engem okolt, holott hiába próbáltam, nem volt ráhatásom. - Az egy merőben más szituáció volt - sóhajtottam végül olyan hangon, amit határozottan azt üzente, hogy ezt a témát lezártam. Többször mentem már bele ebbe parttalan vitát generáló beszélgetésbe, mint kellett volna. Ma este nem erre vágytam és úgy tippeltem, hogy az öcsém se. Ha veszekedés lenne minden vágya, akkor otthon marad apával, nem pedig idejön. - Akkor ezt megbeszéltük - bólintottam nyugodtan. Volt idő, amikor kétségbe estem egy ilyen kijelentéstől és hosszú, kínkeserves napokon keresztül rágódtam azon, hogy mit rontottam el, mit kellene másképpen csinálnom. Hovatovább: Leo továbbra is szeretni fog-e? Mára már rájöttem, hogy nem ezen múlik és néha igenis keménynek kellett lenni - többször mint arra képes voltam, azért is lett az öcsém olyan, amilyen -, nem pedig engedni az erőszaknak. Apának, akármilyen is volt mostanában, jogában állt tudni, hogy a fia biztonságban volt, nem Briggsék rabolták el, egyszerűen csak megszökött, mert nem több, mint egy hisztis kamasz, akivel képtelen egyről a kettőre jutni. - Ez egy kevésbé pozitív jövőkép, de igen, lehetőségként nem elvethető. - Noha be kell valljam, nem tetszett az ötlet, hogy megszűnik a rendfenntartás. A világon pillanatok alatt úrrá lett volna a totális káosz. - Micsoda nemes célok - nevettem el magam Leo meglehetősen őszintére sikeredett megfogalmazásán. - A végén még neked köszönhetem majd, ha nem lesz munkám - ugrattam, hiszen tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. A gyilkosok pszichéje ennél hatványozottan bonyolultabb volt. Egyszer, valamelyik előadáson megpróbálták elmagyarázni nekünk, de az már túl magasiskola volt számomra, aki sokszor még saját magamat sem értettem, nem hogy egy elborult elmét. - Eddigi tapasztalataim alapján nem - ráztam meg a fejem, nem bocsátkozva annak a veszekedésnek a részleteibe, ahol olyan másfél, két évvel ezelőtt apám kategorikusan kijelentette, hogy Leo a Roxfortban fejezi be a tanulmányait, ahogy mindenki a Black családból. Nem tudom miért ragaszkodott ehhez olyan görcsösen, hogy egyetlen ész érvet sem hallgatott meg, mi több: már-már odáig fajultak a dolgok, hogy megfenyegetett. Noha szinte biztos voltam benne, hogy olyan messzire nem menne el, amennyire mondta, nem kívántam kockáztatni. Az a lavina, amit így indulhatott volna senkinek, de legfőképpen az öcsémnek nem tett volna jót. A büszkeségem pedig annyi csorbát szenvedett már, hogy ezt szinte meg se éreztem. - De ez most más - tettem hozzá valóban bizakodva -, lehet nem így látod, de apa sokat változott előnyére mióta te is vele laksz. Nyíltabb lett, talán kicsit jobban is hasonlít arra a férfira, akire te már nem emlékezhetsz. Egy szó, mint száz: tégy egy próbát. Lehet egy jobb pillanatában kapod el és nem lesz ellenvetése. Nem tudnám megmondani, hogy ez valós hit volt, vagy inkább csak remény, hogy így lesz. Apa, bármit gondolt is Leo, nem volt rossz ember, sokkal inkább végtelenül sérült, aki egyedül próbált feldolgozni olyan traumákat, amelyekhez hozzáértő segítségre lett volna szüksége, nem pedig egy-két pohár whiskyre a kandalló mellett. - Leo! Halottról igazat vagy semmit - szóltam rá, noha a szavaimnak nem volt valós éle, sokkal inkább hangzott kérésként, mint máshogy. - Egyébként nem tudom - ingattam a fejem -, titkosították az aktáját, csak az ügyön dolgozó auroroknak van hozzá jogosultsága, úgy tudom. Egy szemforgatást engedtem meg magamnak, semmi többet. Nem tudtam eldönteni - és tulajdonképpen nem is akartam - , hogy valóban komolyak-e a szavai vagy még mindig csak viccelünk. Remélem az utóbbi. Corvusban valóban láttam bujkálni némi szadizmust. Ez hol kiütközött, hol nem, de az a fajta brutalitás, ami egy ilyen komoly, Voldemortféle vérontáshoz kellett volna hiányzott belőle. Vagy csak remek színészi képességekkel áldotta meg Merlin, mint anya nővérét, csak ezt jól rejtette. - Ezt úgy mondod, mintha gondot jelentene bármilyen minőségű és mennyiségű étel megvétele - dőltem háttal a konyhaszekrénynek, miközben figyeltem, ahogy elpusztítja a szendvicset, vagy legalábbis azt, ami maradt még belőle. - Egyébként, nem vagyok benne biztos, hogy a felesége volt. Ez csak spekuláció, ne vedd készpénznek. Felvont szemöldökkel hallgattam Leo történetét, amelynek hatására csak még szilárdabb lett az a muglikról alkotott véleményem, hogy furcsák. Találtak ki és fel persze hasznos dolgokat, amelyek a mi életünk mindennapjaiban is szerepet játszottak, ám túlnyomórészt csak értelmetlen ötlettel álltak elő, mint most is. Jobbnak láttam kommentár nélkül hagyni a dolgok, a végén még bigott aranyvérűnek lennék titulálva. Bigottabbnak, mint amilyen egyébként is voltam. Ez valóban egy igen kemény morális dilemma volt. Olyan, amire tulajdonképpen nem létezett jó vagy rossz válasz. Pont ezért sem lehetett jogosnak nevezni a Corvus iránt táplált haragom, mégse tudtam mit kezdeni vele. Az érzéseimet, hiába is akartam, képtelen voltam ‘ily mértékig irányítani. - Dehogy - nevettem fel őszintén, bár jól esett a véleménye. - Te vagy az egyetlen, aki valóban normális négyünk közül. És bár nem lekicsinyelni kívánom magam, de szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy apa pénze nagyon sokat segített. Amennyiben ketten lettünk volna, csak mi és a világ, minden másképpen alakul, sokkal nehezebben. - Az én szemszögemből legalábbis biztosan. Ha nincs apa, aki fizet mindent, Leo mellett képtelen lettem volna aurornak tanulni, helyette munkát kellett volna vállalnom, hogy eltartsam magunkat, amit persze gondolkodás nélkül megtettem volna. Az öcsém jóléte és lelki egészsége többet számított, mint bármilyen munka a világon. - Ugyan már, ez nem igaz - támaszkodtam a pultra, miközben, ha hagyta, gyengéden a saját kezeim közé fogtam az övéit - Biztos vagyok benne, hogy Corvus és Caelum is a maguk módján, de szeretnek téged… minket és gondolnak ránk, hiszen még ha nem is a hagyományos módon, de azért még egy család vagyunk - mosolyogtam rá lágyan, melegen. Nem akartam, hogy ennyire rossz véleménnyel legyen a családunkról, a testvéreinkről. Fiatal volt még, arra vágytam, hogy ha lehetősége lesz rá, akkor ne zárkózzon el a bátyjai elől, mert… megérdemelték volna, hogy tegyen rájuk. Nagyon is, de ezzel párhuzamosan Leo is megérdemelte, hogy legyen bátyjai, ne csak papíron, hanem rendesen is. Nekem pedig ezt kellett szem előtt tartanom, nem pedig azt, amit a saját haragom diktált.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
