illaberek odaverek

Sokan mondják, hogy néha harsány vagyok, máskor túlságosan halk, mélázó, komoly. Én is érzem ezt a kettősséget, és nem tartom véletlennek, elvégre él még bennem a régi kalandvágyó énem is, aki fejvesztve menekült anno egy rinocérosz elől az egyik szafarin, mert véletlen megbökődött egy bottal az a szerencsétlen állat. Én meg szintén véletlen kikerültem a mugli autóból... Persze ilyesmi már nem történik velem.
Benőtt a fejem lágya a házasságban, és a csínyek és játékok is már csak a családon belüli eseményekre szűkülnek, de abszolút nem bánom. Velük osztom meg legszívesebben ezt az énemet is, ahogy a komolyabbikat és a gondterheltet is. Szerencse, hogy az utóbbiban nem sokszor van részem, bár Vic utazása kicsit megviselt eleinte.

Magas volt, hosszú haját copfba kötve viselte, s fülbevaló gyanánt egy karikára erősített hosszú, görbe állatfogat hordott. Öltözéke alapján egy keményrockegyüttes tagja is lehetett volna, csak épp a csizmája nem marha- vagy disznó-, hanem sárkánybőrből készült.

Az évek során sokat változott a stílusom - anya legnagyobb örömére. Levágattam a hajamat... Igen, tényleg! Ezen kívül már a fülbevalót is elhagytam, helyette azonban van az arcomon pár csinos kis forradás hála egy kedves kis farkasnak.
Már olyan harsányan sem öltözködök, mint régen. A ruhatáram letisztult, de azért még akadnak a szekrényben kalandos öltözékek és mindenféle kiegészítők.

Anya ragaszkodott ahhoz, hogy velem jöjjön, mert meg szeretné látogatni a fiait és a lányát, én pedig ezt tökéletesen meg is tudom érteni. Még jó, hogy Dumbledore igazán megengedő ebben a helyzetben, és én meg anya nem sok vizet zavarunk ám a roxforti idill víztükrén, mint a rendszeresen idelátogató mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel. Csodálom, hogy ilyen lelkiismeretesen látogatja a Trimágus Tusa próbáit és előkészületeit. Charlie számtalanszor említette, hogy a sárkányokról is érdeklődött az első próbát követően.
- Igen, anya vigyázok Harryre és magamra is. Add át üdvözletemet az ikreknek. - nem azért, mert nagyon idegesít, de örülök, hogy ezzel most könnyedén sikerült leráznom anyát. Szeretem, nincs vele bajom, de azért néha túl sokat kapok az aggodalmából és a divattanácsaiból ahhoz képest, hogy mennyit igénylek ezekből. Hát nem sokat, bár az aggodalma jól esik egy kicsit, ezt be kell vallanom.
- Nos, Harry, készen állsz egy élménydús délutánra? Egészen szép kis terveim vannak, amiknek majd nagyon jó hasznát veheted a harmadik pró... - lépek be az erdő közelében felállított sátorok egyikébe, ahová korábban megbeszéltük Harryvel a találkánkat. Talán túl gyorsan kezdek el beszélni, ezért nem is figyelem, hogy ki van a sátorban. Láttam én, hogy valami furcsaság van itt, de nem tűnt fel, hogy Harry hirtelen nem is Harryként fogadott, hanem egy szőke lányként. Amint ezt tudatosítom magamban, el is hallgatok, és csak a szemeim beszélnek ajkaim helyett.
Szótlanul állunk talán hosszú percekig, és nem vagyok képes levenni a lányról a szemeimet. Biztosan azért, mert részint véla származású. Azt hiszem, hogy Ginny mesélte még a bál előtt, amikor ugye Ron rákiabált. Tényleg vonzó a kisugárzása, ezért nem is tartom illendőnek, hogy tovább maradjak, pedig nagyon is szeretnék, és talán ő is... De hihetek egy véla tekintetében csillanó kellemnek és bájnak, esetleg vágynak?
- Sajnálom, más valakit keresek. További kellemes bármit. - azzal ki is lépek a sátorból, de magam mögött egy kedvesen csilingelő nevetést hallok, amire így ismeretlenül is elmosolyodok.

Tiéd az új lány, mutasd meg neki a helyet,
és tanítsd egy kicsit angolra is!
Na igen, ennyit ér a rutin meg az a sok szép, hosszú év Egyiptomban, amikor tényleg tettem is valamit a banknak, és hoztam haza nekik folyamatosan a kincseket. Most meg csak ennyi... Szép kis hála, hogy rögtön rámsóznak egy újoncot, aki még angolul sem tud. Komolyan, ne már!
Kicsit kedvetlenül kezdek pakolászni az asztalomon. Valaki itthagyott egy egészen szép és egészen magas papírtornyot. Meg kell hagyni, hogy elismerésre méltó, ahogy elrendezgette nyílegyenes oszlopba az illető, de ez nem kelt bennem túl nagy örömöt. Elvégre ettől még meg kell csinálnom az összes adminisztrációt, és az első dolgom az lesz, hogy szétdúrjam az asztalom egészére, hogy ne tűnjön ilyen soknak. Hátha végre el is hiszem...
Kopogást hallok magam mögül, és egy kedves, bátortalan hangot. úgy érzem, megérkezett az emberem. Vagy asszonyom... vagy micsodám is ő nekem? Munkatársam, igen, ez az a szó!
- Bill? - annyira nem is rossz a kiejtése, de talán csak gyakorolta a nevemet. Mindenesetre a csodálkozással és meglepettséggel teli hangját nem tudom hova tenni, ezért abbahagyom a papírok rendezgetését, és megfordulok. Hát, mit ne mondjak, nem csak ő lepődött meg, az egyszer biztos. Nagyot nyelek, mielőtt megszólalok, de igyekszem leplezni a zavaromat. Rontól már ódákat is hallottam Fleurről, illetve a Tusa is rásegít arra, hogy könnyedén felismerjem.
- Hogyhogy itt? Nem gondoltam, hogy te vagy az új gyakornok. - szélesen elmosolyodok, és beinvitálom az irodámba, hogy aztán megkezdhessük a munkát a csukott ajtó mögött - mindig is utáltam azt a hangot, amikor a sárkányokat idomítják, vagy eltolnak egy pénzeskocsit a folyosón.
- Jöttem Ánghlia, tánulni nyelv. - hellyel kínálom és teával is. Ahogy elveszi a bögrét, megfogja a kezemet is, és nem engedi el egy kis ideig. Én már éppen fordultam volna el, hogy közelebb húzzak egy széket, és beszélgethessünk, de így csak közelebb lépek. - Örhülök, 'ogy te tánítasz. - egy kicsit zavartan elhúzom a kezem, és tényleg elfordulok azért a székért, mielőtt még elpirulok. Nem szokásom, nem szabadna így látnia.
- Én is örülök, Fleur. Jó újra látni. - leülök a székre. Sikeresen közelebb húzódtam nagy zavaromban, mint amennyire akartam, de már nincs kedvem korrigálni mindezt. - Akkor most beszélgessünk, mintha egy randevún lennénk. Akkor kicsit jobban megismerlek, mint... mint munkatársamat, és te is gyakorolhatod a nyelvet. Bár egész jól megy már most is.

Furcsa ez az egész. Hogy még csak egy éve ismerjük egymást úgy igazán, de máris mennyi randevúnk volt, mennyi közös élményt szereztünk, és mennyire tudom szeretni Őt. Nem gondoltam soha, hogy lesz több számomra futó kalandoknál, átbulizott éjszakáknál, és most mégis van egy tartós kapcsolatom. Kétség sem fér hozzá, hogy most igazán boldog vagyok. A Gringotsból kapott fizetésem a tapasztalatom és a sok év miatt szerencsére már egészen meggyarapodott az évek során, így már egy jó ideje albérletben lakok, és fél éve Fleur is hozzám költözött.
Nem, nem tudtam betelni a szeme színével, a haja és a bőre selymességével, nekem az ajkai kellettek. Mi más? Egy nőben az ajak a legszebb, a legpuhább, legformásabb. Fleurben legalábbis ez varázsolt el, illetve a kedvessége. Mindenhol segít, ahol tud, és mindig igyekszik türelmesen fordulni az emberhez, ha úgy hozza a helyzet. De nem veti meg a szigort sem. Kicsit hasonlítunk is emiatt, de bennem azért több a felelőtlenség, akármennyire is ő jelentkezett a Trimágus Tusára, nem pedig én. Azért engem sem kell félteni - de tőle mégis jól esik.
Fleur részmunkaidőben dolgozik, szóval már régóta otthon pihenteti a lábacskáit - nem feltétlen, mert legtöbbször süt, főz és takarít, pedig én nem kérem ám erre. De ha szívesen csinálja, akkor csak nyugodtan. Én is jobban szeretek egy tiszta lakásba hazaérni, mint egy putriba. Márpedig én általában hatalmas rendetlenséget hagyok magam után, holott tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene. A munkahelyen például képes vagyok rendet rakni, mert a rend a lelke mindennek és hasonlók. Nagyban meg tudja nehezíteni egy átoktörő munkáját, ha rendetlen és figyelmetlen.
A táskám miatt majd leszakad a vállam, ahogy hazaérek, mert mindent abba zsúfoltam bele. De nem érdekel, megéri. Fleur pont nincs érkezésemkor a konyhába, ezért sikerül felpakolnom az asztalra a romantikusnak szánt, bár talán kissé szedett-vetett terítéket, gyertyákat, bort és a francia kaját tömkelegét.
- Bill, te vagy az? - sokat javult az angolja egy év alatt. Büszke vagyok rá, és egy kicsit magamra is emiatt, de most nem szabad elterelnem a gondolataimat. Most csakis egy dologra szabad koncentrálnom: rá! Látom, mennyire elképedt az asztal kaotikus látványa miatt, de talán egy kis mosolyt is látok az arcán, ezért nem szalasztom el a lehetőséget, hanem a kezemben már egy ideje szorongatott dobozt kinyitva letérdelek egyetlen szerelmetes franciám elé.
- Fleur, hozzám jössz feleségül? - arcán a meghatottság és a meglepettség látszik, de bizonyára a várakozó, csillogó kiskutyákat meghazudtoló tekintetem miatt a nyakamba ugrik, és csak nagy sokára mondja ki azt, amit leginkább szerettem volna hallani: az igent.

Varázsló létemre egy hatalmas jobbhorgot viszek be a célpontomnak. Ne higgye azt, hogy nem vagyok erőm teljében, elvégre teljesen jó kondiban vagyok. Kár, hogy az ellenfelem sem tétlenkedik, ezért rövid úton a földre kerülünk. Próbálom elővenni a varázspálcámat, de nincs re elég időm. Szokatlanul éles karmokat érzek az arcomon, és lassan a belőle szivárgó vért is. Nem baj, az adrenalinlöket miatt nem érzek fájdalmat a seb vagy helyesebben inkább a sebek miatt. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az alávetett pozícióból felülkerekedhessek támadómon, de nem sikerül. Egyre több sebet ejt a vállamon, az arcomon és a lábaimon is. Néha harap is, nem csak karmol. Hallottam, hogy Fenrir Greyback már olyan szinten elvadult vérfarkas, hogy akkor is képes farkasként viselkedni, amikor a telihold még csak közre sem játszik. Még épp csak fogyóhold van.
Rövidesen annyi sebet kapok alárendeltségem miatt, hogy elsötétül előttem a világ, de annyit még észlelek a külvilágból, hogy a lidércnyomásszerű szorítás a mellkasomról eltűnik, és mellettem elsuhan egy alak a hirtelen varázslat fényében. Valaki megmentett, és bánt, hogy nem tudom, kicsoda.
Állítólag napok teltek el, amíg fel nem ébredtem. Az első látvány viszont melegséggel töltött el. Egy pillanatra nyitottam csak ki a szemeimet, mert még ez is fájt a megtépázott arcom izmainak, de egyből elillant minden gondom, amikor arra az egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Fleurével. Halványan elmosolyodtam, és átöleltem őt, hogy közelebb húzzam magamhoz. Érezni akartam a közelségét.
- Te ugye jól vagy? - rekedten, halkan kérdezem csak meg, mert máshogy nem igazán megy. Ki is száradtam, illetve már napok óta egy hang sem jött ki a torkomon. Berozsdásodtak a hangszálaim, ha úgy tetszik.
- Érhtem ne ággódj, Bill! Pi'enj... - a szavai meggyőztek, és eszem ágában sem volt ellenkezni vele. Nem is lett volna hozzá erőm, ezért csak csendes örömmel tudomásul vettem, hogy a vállamra hajtotta a fejét, és közelebb bújt hozzám, mint amennyire magamhoz tudtam húzni. Aztán elaludtam.

A minisztérium elesett. Scrimgeour halott. Jönnek.
Érdekes és aggasztó, hogy egyetlen üzenet miatt ekkora pánik törhet ki egy esküvőn, pedig Fleur és az én esküvőm erre tökéletes példa. A tömeg a mulatozást sikítozásra és menekülésre váltotta fel, nem is volt senkinek annyi lélekjelenléte, hogy lecsillapítsa az egyébként nem túl nagy tömeget. Sokan dehoppanáltak, mások a ház felé rohantak, hogy hopp-porral távozhassanak, de akadt olyan is, aki egy egyszerű seprűt próbált repülésre bírni. Teljes volt a káosz, és meg tudom érteni, hogy újdonsült feleségem csak közelebb húzódott hozzám, hátha úgy nem tapossák el az emberek. Kétségtelen, hogy magasabb vagyok az emberek legtöbbjénél, talán hamarabb észrevesznek.
Tudtam, hogy nem átlagos esküvő a miénk, de nem pont így gondoltam. Nem is volt kérdés, hogy maradunk az Odúban, ameddig nem csillapodik a helyzet, a nálunk maradó emberekkel is foglalkozni kellett, illetve rövidesen megérkeztek az illetékes sötét alakok... Senkinek nem kívánok hasonlót. Főként, hogy Ron, Harry és Hermione is eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Anyát nem tudtuk teljesen megnyugtatni, de talán egy kicsit hatott rá az, hogy biztosan vigyáznak egymásra. Bár tényleg csak egy kicsit.
- Bill, ideje menni el... - egy sóhajjal adom tudtára, hogy tudom. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem maradhatok örökké az Odúban, ezért a búcsúzás megléte miatt már csak nézem az ajtót, a küszöböt, amin az előbb átléptem. Úgy tűnik, kirepültem mostmár minden értelemben.
- Igen, ideje. - megfogom a csomagjainkat, és megvárom, míg a feleségem belém karol. Még mindig elvarázsol egyetlen érintésével, és szerintem ezt még sok-sok év múlva is elmondhatom majd. Hoppanálok, és a már régóta készen álló tengerparti házunk előtt állunk meg az utazással. Kagylólaknak neveztük el a tenger és a falakat illetve a tetőt díszítő kagylók miatt. Immáron ez mindkettőnk otthona. Ez az a hely, ahova hazatérhetünk, és ahol megtalálhatjuk egymást és egymásban a békét, a nyugalmat. Ezekben a vészterhes időkben is...
- Ne ággódj, Bill. Minden rhendben lesz.

Azt mondják, a gyermekeké a jövő, és hogy milyen felemelő és nemes dolog az, amikor megfogan az utód és az is, amikor megszületik. Jah, ezt gondolom minden olyan nő megcáfolná, aki mindezt át is élte. De igazából a férfiak is szenvednek a szülés közben, nem csak a nők. A terhesség alatti hiszti és a hangulatingadozások is kellően betesznek, ha az ember fia nem éppen a legellenállóbb idegrendszerrel rendelkezik, de ez a szülés során legalább ötszörösére fokozódik.
Az első szülésnél még mindkettőnk naiv volt és bizakodó. Fleur mégsem akarta, hogy jelen legyek a szülésnél. Ez valahol fájt, mégsem éltem meg akkora tragédiaként, mint azt szerintem illene. Persze sajnálom, hogy így történt, de tiszteletben akartam tartani a kedvesem döntését, ezért nem mentem be a szülésre.
Domi esetében más volt minden. Fleur úgy gondolta, hogy jelen kell lennem, és én is szorgalmaztam, hogy a feleségem mellett legyek, illetve azt, hogy végigkísérhessem a gyermekem útját a kezdetektől. Nem akartam ismét kimaradni ebből. És nem is maradtam. Ott szorítottam az ágy mellet Fleur kezét, és igyekeztem segíteni neki, de ilyenkor egy férfi mit tud tenni? Legszívesebben átvettem volna az egész szülési procedúrát, de nem ezt ugyebár a természet fintora miatt nem tehettem meg. Lelki támasznak azonban jelen voltam, ha ez számít bármit is. Bár Fleur erős nő volt már akkor is, és nem hiszem, hogy igazán kellettem én oda a haszontalanságommal, de állítása szerint örült, hogy ott vagyok - bár máskor meg azt mondta, hogy nem is igazán vett észre a fájások és a koncentráció miatt. Nem volt ereje sem arra, hogy figyelje a körülötte zajló eseményeket. Nem tudom, hogyan is volt ez, de Louis születésekor ismét úgy döntött, hogy nem szeretne apás szülést. Nem nekünk való.