Daisy Willows

Fogalmam sincs, mit gondolhatnak rólam mások. Talán azt mondanák, hogy megértő vagyok, segítőkész és szorgalmas. Felelősségteljes és komoly, bár azt hiszem, ez érthető, ha valaki ennyi időt tölt kórházakban és ispotályokban, mint én. Nem vagyok pletykás vagy kíváncsiskodó, ellenben remekül megőrzöm a titkokat. Talpraesettnek tartom magam, véleményem szerint jó a problémamegoldó képességem. Mindig vidám vagyok, alapvetően optimistán állok hozzá a dolgokhoz.  

Introvertált vagyok, általában nem keresem mások társaságát, kifejezetten zárkózott típus vagyok. Nehezen osztok meg magamról fontos dolgokat, titkokat. Ezen felül egészen szeleburdi lány vagyok, gyakran elfelejtek dolgokat, szétszórt vagyok, szinte mindenemet elhagyom. Ezen felül rosszabb napjaimon hajlamos vagyok kissé mogorva lenni, mikor épp az immunrendszerem nem úgy működik, mint ahogy én szeretném. Izgulós típus vagyok, így annak az esélye, hogy én fellépjek valahol az egyenlő a nullával.

Tizennégy éve láttam meg a napvilágot és már akkor sejthető volt, hogy valami nem kerek velem. Korábban jöttem két héttel, picike voltam és nem sírtam. Anyáék teljesen kétségbeestek, hogy valami baj van, de aztán megnyugtatóan felordítottam, így egy időre elterelve mindenki gyanúját. Rafkós gyerek voltam, vagy nagyon gonosz, ez jó kérdés, de hatéves koromig átlagosan fejlődtem, csak aztán mindez lelassult és megmaradtam törpenövésű, vékonyka lánynak.
Szóval hat éves koromban kezdődött minden, mikor ágynak estem, és közel egy hónapig fel sem keltem. Egy hétig folyamatosan negyven fokos lázam volt, aztán a kimerültség miatt nem tudtam felkelni. Mindenki megijedt, de aztán lábra álltam. Úgy tűnt, csak beszedtem egy csúnya vírust, némi bájital és már jól voltam. A helyzet akkor kezdett aggasztóbbá válni, mikor miden évben újra és újra megismétlődött és egyszerűen nem tudták megmagyarázni, mi bajom van. Egyszerűen csak elkönyvelték általános immunrendszergyengeségnek, de azt hiszem, ez nem egészen pontos diagnózis.
A gyermekkorom - már amikor épp nem kórházban voltam - egészen boldogan telt. Azt hiszem, már amennyire boldog lehet a harmadik és legkisebb királykisasszony. Mindig is kitüntetett figyelemmel viseltetett irántam a családom. Tényleg olyan voltam világ életemben, mint egy kis hercegnő, ennek ellenére - azt hiszem Pops ebben sokat segített - nem lettem akaratos és öntörvényű.
A testvéreimhez jó kapcsolat fűz, Wyliet bár ritkán látom, mégis felnézek rá, mint a legidősebb és legbölcsebb bátyóra. Pops pedig a mindenem. Megóvott attól, hogy hülyeségekbe keveredjek, mindig ott volt mellettem, ha segítségre szorultam és nagyjából a legjobb nővér, akinél kívánni sem lehetne jobbat.
Mondhatnám, hogy nőttem, növögettem egészségben, boldogságban, de akkorát képtelen vagyok hazudni. De azért megéltem a tizenegy éves kort, megérkezett a levelem és végre én is elutazhattam a Roxfortba. Több időt töltöttem a gyengélkedőn, mint tanórán, talán épp ezért igyekeztem sokkal jobban, mint társaim. Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult sajnos, ugyan is már az első évben kiderült, hogy a mágiám gyengébb, mint egy átlagos varázslóé. Ez nem olyan drasztikus mint amilyennek hangzik, egyszerűen csak nehezebben tudok létrehozni egy-egy bonyolultabb varázslatot és sokkal több energiát ki vesz belőlem, mint bárki másból. Emiatt főként az elméleti tárgyakban jeleskedem, azokban azonban a Hollóhátasokkal vetekszem. Rengeteget olvasok, mivel betegségeim idején az egyetlen menekülési út a könyvekben leledzett. Nem volt senki akire támaszkodhattam volna, így maradtak a regénybéli hősök és hősnők, akikből erőt meríthettem és akikre mindig számíthattam.
Jelenleg köszönöm szépen, élek és virulok, igyekszem mindent kihozni a jelenlegi helyzetből.  

Magasságom százötvenkét centiméter. Igen, jól olvastad, 152, amihez kereken negyven kilogramm társul. Jóllátod, tizennégy évesen ez nem túl egészséges állapot. Hajam hasonlít Popséhoz, általában barnás, de ha megsüti a Nap szinte azonnal szőkülni kezdek. Nagy kék szemeim vannak és telt ajkaim, összességében tehát egészen bájos benyomást keltek.