sem emlék, sem varázslat

Az éremnek mindig két oldala van. Az életnek is mindig két oldala van. Az egyik a boldog, amikor csiripelnek a madarak a fán, mindenki boldog és azt hiszi, hogy semmi rossz nem történhet az életben. Én is ilyen voltam nagyon sokáig. Boldog voltam. És ez most nem az a klisé, amit így a mugli sorozatokból képzelhetsz el, hogy a lányhoz jött egy csávó, aztán boldogan, míg meg nem… nem, a történet azért nem ilyen egyszerű. De összességében sosem tartottam magam egy nehéz esetnek. Könnyű velem szót érteni, beszédes ember vagyok, aki még a semmiről is órákat… mit órákat, napokat tud beszélni. Rengeteg mondát tudok, számtalan legendát, ami abból eredhet, hogy a néhai nagybátyám tanár volt egy varázstalan iskolában, én pedig faltam a szavait.
Egyesek okos és tanult embernek tartanak. Van, akik egyenesen azt is mondják, hogy tudásom szerteágazó. Én ennél azért jóval szerényebbnek gondolom magam és bár el kell ismernem, hogy tényleg sokat tanultam azért, hogy elérhessem az álmaimat, amit kitűztem magam elé, soha nem gondoltam volna úgy, hogy ezzel párhuzamosan másokat kellett volna eltaposnom.
Őszintén tudom csodálni az embereket. Legyenek akár boldogok, vagy szomorúak. Gazdagok, vagy szegények. Vonzódjanak akár a saját nemükhoz, vagy éppen az ellentéteshez. Számomra nagyon sok ember kincset ér, mind olyan történetekkel, amelyeket érdemes meghallgatni. Apropó, hallgatás. Nagyon szeretek segíteni az embereknek. Nem, nem pénzzel. Annál sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak ezen a világon. Mint például a szeretet. Egy olyan érzés, aminél kevésbé jobb dolog van a világon. Apám (igen, az igazi) mondta nekem mindig, hogy „fiam, mindegy mennyi pénzed van a Gringottsban. Nem az tesz téged emberré.”, és ezt a mai napig így vallom.
Az éremnek mindig két oldala van. A másik oldal pedig, nos az amit a gyász elvett. A nevetést, a mosolyt, mindazt a szépet amit láttam az emberekben. Nagyon sokáig és nagyon-nagyon. Őszinte legyek? Sokáig nem is akartam. Ma már a mentális egészségem verdesi azokat az időket, amikor még minden rendben volt körülöttem. Sokkal többet mosolyogok. Nem annyit, mint hét éve, de igyekszem. Igyekszem megtalálni a szépet az életben.
Apám – a másik – egyszer azt mondta, hogy vigyázzak, nehogy kihasználják azt, amiért kissé érzékenyebb férfi vagyok, mint a többiek. Mert valóban, nagyon intenzívek az érzéseim. A boldogok és a negatívak is. Nem tudok sosem kevésbé szeretni. Kevésbé utálni. Vagy nagyon szeretek, vagy nagyon utálok. Emellett az utóbbi időben megsűrűsödtek a hangulatingadozásaim is és ez nekem nagyon nem tetszik. Nem arról van szó, hogy az egyik pillanatban üvöltök, a másikban meg nevetek, nem. Sokkal inkább arról van szó, hogy gyorsan váltok a nagyon jól vagyok, élek – vagy a kösz, de meg akarok halni mód között. És napjában többször is. Pedig sosem akartam, hogy ez történjen velem. De sajnos az élet nem kívánságműsor. Azt keresse az ember a rádiókban. Az éremnek mindig két oldala van. De az enyém valahol megállt a knút élén és nem akar sehova dőlni. Bárcsak megtenné már végre.

Emlékszik mindenki arra, amikor a Sötét Lovagban Jokert kihallgatta Batman és James Gordon? Hogy is emlékezne bárki, hiszen az egy mugli film, azt pedig itt azt hiszem kevesebben néznek, mint gondolnám. Bár a jelenet nem is igazán lényeges, inkább csak az, hogy ott ül az asztal két oldalán két olyan ember, akik valami miatt szenvednek. Míg Batman azért szenved, mert fel kell adnia az elveit ahhoz, hogy bármilyen haladást elérjen Joker ügyében, a Bűn Bohóc Hercege azért érzi magát kényelmetlenül, mert a denevérember először a fejét ütötte meg.

Hogy is tudná ezt bárki? Kevés ember érzi magát ennyire kettősként. Én így érzem magam. Szenvedek azért, amiért a volt feleségem még mindig nem talált igazi békére – és mivel tisztában vagyok a varázsvilág működésével, valószínűleg soha nem fog, hiszen az ügyünket befejezetlennek érzi – ezért én is kényelmetlenül érzem magam. Ugyanakkor azért sem vagyok teljes ember, mert idestova hét év után már az embernek – legyen varázsló fia, vagy varázstalané – illene tovább lépnie. Kimozdulnia abból az ördögi körből, amiből én nem tudok. Amiért minden este felrakom a Pink Floyd – Wish You Were Here lemezét, és addig ülök a fotelomban, magam elé meredve, amíg azt veszem észre, hogy az A oldal már 25 perce lejárt. Meg kéne fordítani, de a kezeim valahogy nem engedelmeskednek nekem. Mi van akkor, ha én még mind azon az oldalon vagyok? Mi van akkor ha soha nem akarok átlépni? Pedig át kéne. Lassan egy évtizede nincs mellettem Layla, akiről akkor is az egyik kedvenc Eric Clapton számom jut eszembe, amikor meghallom a kedvenc kávézómban London egyik külvárosában. Tele van minden aggatva Eric Clapton képekkel. És hogy miért járok oda? A válasz egyszerű: nosztalgiázni. amikor tizenöt évesen – hjaj, de kurva rég volt – bevallottam életem szerelmének, hogy szeretem, más volt a világ. Egy évvel voltunk az amerikai ikertornyok ledőlése után. De pont abban az évben, amikor én úgy döntöttem, hogy Cathy helyett Laylat hívom el a karácsonyi bálra. Pedig tipródtam és még az első csókunk közben sem tudtam kiverni a szőkeség fejét a sajátomból. Merlinre mondom, én nagyon próbálkoztam vele. De végül igaz szerelem volt a miénk. Pont annyi veszekedéssel, amennyi kell ahhoz, hogy a rózsaszín felhőt elűzve a tiszta szeretet maradt meg közöttünk. És én kiteljesedtem.

Kiteljesedtem és boldogabb nem is lehetett volna az életem. Azt hittem majd családom lesz, gyermekeim, unokáim. Olyan boldog nagypapa lehetek, aki a Bogar Bárd meséit ugyanúgy olvassa fel a két lánygyermekének, majd az öt unokájának, ahogy a nagybátyám olvasta fel nekem, mikor nyolc éves voltam. Aztán akkor is, amikor tizenhat. Huszonhat évesen már semmit nem olvasott nekem, mert úgy tombolt velem a Rolling Stones koncerten, hogy az euforikus állapot következtében majdnem szívrohamot kapott, amiért még negyvenöt éves korában is úgy tud rajongani Jaggerért, ahogy húsz éves korában.
Szerettem Jaggert. Szerettem a hangját, ahogy minden helyzetre tudott egy megoldást. Mégis a Sympathy For The Devil volt a kedvenc számom tőlük. Laylanak pedig a Paint It, Black. Ennél jobban nem is különbözhettünk volna egymástól, mégis… mégis annyira összeillettünk, hogy az évfolyam találkozónkon – mert nekünk ilyen is volt mind a Roxfort, mind az Akadémia esetében – mindenki arról beszélt, mikor jöhetnek már hozzánk ünnepelni gyermekeink születését.

Én soha nem akartam a B oldalra fordítani a Wish You Were Here lemezt. Az élet mégis megtette helyettem, és nekem folyamatosan azzal a sorral kellett küzdenem, hogy „How I wish, how I wish you were here / We're just two lost souls, swimming in a fish bowl /Year after year / Running over the same old ground / What have we found? / The same old fears /Wish you were here” – és persze hogy a könnyeim között énekeltem azzal a hordót is összetörő –bárhangod van, bárnehallanám – orgánumommal. Mert nem akartam ezt a B oldalt. Felnéztem a falra, ahol a feleségem képe táncolt a zenére. A kép mellett pedig a feleségem szelleme forgott körbe-körbe. Ő valahogy nagyon szerette ezt a dalt mindig. Én mindig a The Wall albumra esküdtem igazából. Meg a High Hopes című dalra.

Emlékszik mindenki a Sötét Lovag című filmre? Ahol Batman és Joker is vívódott a kihallgatás alatt? Nem baj, ha varázsló vagy és nem láttad. Mindig annyira magaménak éreztem azt az alkotást. Layla sosem szerette, mert azt mondta, hogy „Sky, mindig olyan rosszkedvű vagy ezután a film után…”. Tizennyolcszor néztem meg a moziban vele. Tizenkilencedszerre értettem meg, mikor hat éve először megnéztem – Layla nélkül – hogy valójában én voltam Batman és Joker is egyszerre.

Évekkel ezelőtt rövid hajam volt és arcom szőrzettől volt mentes. De mióta a feleségem csak szellemként él mellettem, azóta nem tud megragadni semmi olyan dolgot, amivel ezt megváltoztatná, úgyhogy: tincseim már hosszabbak, ahogy a szőrzet is arcomon. Nem szeretem a varázslók által hordott talárokat, így legtöbbször mugli viseletben mutatkozom mindenhol. Nem számítok égimeszelőnek, valahol 175-178 centi között lehetek, bár lehet hogy túlnőttem. Utoljára apám mért meg 17 évesen, akkor még a 175-öt sem értem el, most meg a fene tudja. Azt tudom, hogy nem kell lábujjhegyre állnom, ha le akarok valamit venni a felső polcról, de azért egy troll orrába nem tudnék anélkül beletúrni, hogy ne ágaskodjak.
A testalkatom szinte évről-évre változik. Voltam már aputestű mackó is, izmosabb csávó is, de most valahol a„egyél már kisfiam, ne izélj nekem itten” – kösz nagyi - és a „hú kisfiam, hát többet nem kéne azér’ már enni, mert öregapád is lehagyna, pedig tíz éve kerettel jár” – megint kösz nagyi  -állapot között vagyok. Nem tudom, ha elmegyek mosdóba, azt azért még látom mivel cserélem le a fáradt olajt, de a kockákat – még – ne keresd a testemen, mert azt valahol a soha meg nem született kislányom hálószobájában felejtettem az előző lakásomban.