like a thorn in the heart

A családomban betöltött szerepem elenyésző, az áhított szeretetet a férjem nem táplálja irántam, közönség előtt viszont kötelező jelleggel játszom el a boldog, gondoskodó asszony szerepét, aki tudja hol a helye. Aki tudja, hogy a férje a családfő, akinek a szava szent és sérthetetlen. Nem ejtek foltot a család hírnevén, hűen tükrözöm azt a képet, azt a szerepet, melyet nekem szántak. A négy fal között azonban - mikor senki sem látja - olykor kiborulok. Olyankor nem számít mások véleménye, üvöltök, zokogok, őrjöngök, amiért ez jutott. Amiért mindezt hagyom. Sokszor nyúlok a vörösborért vagy néhány szem nyugtatóért, hogy ne bámuljam egész éjjel a férjem csendesen alvó alakját. Hogy ne gondolkozzak azon, hogy régen meg kellett volna őt ölnöm. Vagy magamat. Akkor nem kellene eljátszanom az engedelmes feleség szerepet.. Thaddeus egyébként is tudja, hogy nem vagyok az. De kivételesen tehetséges a pszichológiai hadviselésben, ellenem pedig rendszerint olyan háborúkat indít, melyeket esélyem sincs megnyerni. A vereség olyankor mélyen a csontjaimig hatol és egy ideig nem próbálkozom. Egy ideig újra tűröm, hogy kénye-kedve szerint vezényelje a családot. Félek tőle, azt hiszem..
Egy ideig a munkám kárpótolt azért a sok rosszért, amit el kellett szenvednem. Ott felnéznek rám, ott számít a szavam, de mégsem adhatom teljesen önmagamat, ezzel pedig rengeteg embernek ártok. Többek között magamnak is, hiszen lassan eljutok arra a szintre, hogy túl sok lesz a nyomás a vállamon. A rózsa is elhervad, ha nem öntözik.

Az életem nem sokban változott meg azzal, hogy férjhez mentem. Egyik kúriából a másikba költöztem, idegen volt minden, semmi otthonos varázs, semmi nyoma a melegségnek.. Annak, amit odahaza anyám teremtett meg. Ennek a háznak viszont már én voltam az úrnője... Sokáig ízlelgettem a szót, de nehezen állt rá a fülem, hogy Bimsy, a házimanónk így hív, eddig Rosier kisasszony volt a hivatalos megszólításom. Még a Selwynt is szoknom kell. Ezt a helyet nekem kell otthonná tennem, 17 évesen ez elég embert próbáló feladat... Rideg a hely, a falak, a bútorok, a zajok, az illatok is. Nem érzem magam jól, még mindig. Pedig már hetek teltek el az esküvő óta, hetek mióta feleség vagyok. Előre berendezett gyerekszoba fogadott, félreérthetetlen jelét adva ezzel annak, amit elvárnak tőlünk. Thaddeus persze jól bánik velem, apró kedvességek, gesztusok, a bókjait különösen imádom! Olyankor különlegesnek érzem magam. Sosem durva, ellenben határozott, épp annyira, hogy teljesítsem az akaratát. De én nem akarok így élni vele éveken keresztül. Nem akarok csak úgy létezni mellette, miközben az életünk lehetne sokkal boldogabb is. Valóban boldog. S mikor minden elhatározásom semmissé lesz egy puskaporos vitánk nyomán, döntő lépésre szánom el magam.
Nekem ennél több jár! Egy férj, aki szeret, aki kiérdemli, hogy én is így érezzek iránta. Szabadság kell, nem egy hatalmas üres ház és a felelősség a vállamon, hogy mikor sikerül végre teherbe ejtenie.. Mintha rajtam múlna.. De nem török meg a nyomás alatt, határozott lépéseket teszek annak érdekében, hogy meg is valósítsam az elképzeléseimet. Így a következő hajnal már egyedül éri Thaddeus-t, én pedig gondosan előkészített szökés után Franciaországban szállok partra. El akarok bújni, meghúzni magam egy ideig, aztán új életet kezdeni minden kötöttség nélkül. Ám a tervem hamar hamvába hal, mikor fivéreim menekülési lehetőséget nem hagyva visszavisznek a férjemhez. Vissza a kötelezettségeimhez.
Egy ilyen viszontlátást senkinek nem tanácsolnék...
A második próbálkozásra - az első után nem sokkal - már számított. Akkor ijesztett rám életemben először, egészen máshogy bánt velem, mint előtte. Nem éreztem magam különlegesnek többé, de még csak a feleségének sem. Az üvöltését sosem tudtam kiverni a fejemből. Pedig nem tudtam, hogy terhes vagyok... Én nem tudtam...


Próbáltam én maradni Celeste Rosier mellette... Aztán próbáltam Celeste Selwyn lenni, a nő, akivé kellett volna válnom már a házasságunk hajnalán. Minden igyekezetemet bevetettem, de hiábavaló volt. Fogalmam sincs az emberi szív hány törést tud elviselni, hogy ne legyen a kár visszafordíthatatlan. Talán már rég az és menthetetlen vagyok..
Devont altatom éppen, mesét olvasok neki, mint minden este. De ezúttal rossz érzésem van. Az apja furcsán viselkedett délután, a pillantása... Felzaklatott, mintha tudna valamit, mintha készülne valamire.. Nekem ezernyi dolog suhan át a fejemen, miközben a Nyiszi nyuszi kalandjairól mesélek a kicsinek. Nem élem át a mesét, nem is vagyok annyira szórakoztató, mint máskor. A  hangomon néha nem tudom leplezni mennyire aggódom. Biztosan tettem valamit..
Míg altatok, ő elfoglalja magát, talán dolgozik, talán Greghez is benéz, vet rá egy pillantást. Én viszont nem akarok elszakadni a kisebbiktől. Megnyugtat az illata, a csendes szuszogása. Egyébként is ismerem már a férjemet, tudom, hogy ilyenkor elég egy rossz szó és... Gyorsan elszabadul a pokol. Inkább Devon mellett maradok, szorosan bújok hozzá csöpp testéhez, kisimítom a szemébe hulló haját és adok egy csókot a halántékára. Ő annyira más. Nem olyan, mint Thaddeus, Greg vagy akár én. Ragaszkodik hozzám, feltétel nélkül szeret engem. A férjem szerint nem tesz jót a gyereknek, hogy ennyi időt töltünk együtt, azt hiszi gyenge lesz tőle és sebezhető. Nem érti, hogy kicsi még a szigorához... Ma este én sem vagyok kész rá. Várhat holnapig, úgysem tudok elmenekülni előle.


Már nem kergetek hiú ábrándokat, kinőttem a mesékből és a boldog befejezés egyértelműen nem a Selwyneknek kedvez. Néhány jó szó jut csupán, egy kis odafigyelés, jóval több pofon. Nem csak az élettől. Anyaként fűztem magamhoz a legnagyobb reményt, s lám. Elsőnek bukok bele ebbe a feladatba. Nehezen viselem.
Lassan sétálok be a dolgozószobába. Ezúttal nem kopogok, pedig kimondottan gyűlöli, ha hívatlanul állítok be hozzá. Ki tudja, mivel foglalkozik éppen, nem is érdekel. Sosem szóltam bele a munkájába. Abba valóban soha. Minden másba... Nos, elég gyakran megesett, legfőképp akkor, ha nem kérte a véleményemet. És általában nem volt rá kíváncsi, hisz egy felnőtt férfi meg tudja hozni a saját döntéseit és megbirkózik a családfői feladatokkal egyedül is..
A borospohár a kezemben még félig tele, a másik felét egyetlen nagy kortyban tüntettem el az imént. Kérdő pillantást vet rám, még nem robban, csak kivár. Én is várok. Túl nagy a csend, mégsem sietek semmivel. Komótosan csukom be magam mögött a dolgozószoba ajtaját, a zár hangosan kattanva jelzi, hogy megadta magát az akaratomnak. Nekitámaszkodom a sötét fának egy rövid időre, aztán elszakítom róla a pillantásomat. A társaságára vágyom, de a világért se vallanám be. A cipőm kopog a fényesre mázolt parkettán, míg szőnyeget nem ér - az eltompítja. Tekintetemet a faltól-falig tartó, roskadozó könyvespolcra függesztem, mintha nem tudnám pontosan melyik könyvet hol találom. Cím és szerző szerint is fel tudnám mondani őket. Sorban. Sok időm van, túl sok. A kert nem foglal le és Bimsy - bár előzékenysége jele ez - elvégzi a házimunkát akkor is, ha nem kérem meg rá. A karrieremre kellene koncentrálnom, hisz tudom, hogy egy fontos a férjemnek, de a gondolataim máshol járnak. Újabb korty bor után folytatom az utamat felé, robosztus dolgozóasztalát megkerülve. Várom a kirohanását, de nem érkezik, talán csak éppen jókor törtem rá. Pedig a magányos óráit sosem adja nekem. Pillantásommal végigkísérem mozdulatait, ő is rám figyel, míg én megtámaszkodom az asztala szélén. Leteszem elé a borospoharat. Vetek egy gyors pillantást is a papírjaira, talán dolgozatok, de nem olvasok bele. Pedig talán érdemes lenne. Talán, ha olvasnék tőle néhány sort, megnyugodna a lelkem is. Olyan igazságtalan, hogy ő találkozhat vele, engem pedig látni sem akar... Végül csak arrébb tolom a papírokat, magam felé fordítom az arcát és közelebb hajolok hozzá - félreérthetetlen jelét adva ezzel annak, hogy mire vágyom. Persze ezen kívül sok másra is, de ezt meg is kaphatom.

Anyám mindig büszkén fésülte hátra hosszúra hagyott szőke hajam. Akkor még hajlamos volt abba a hitbe ringatni engem, hogy gondosan viseljem, mert valaki ebbe fog beleszeretni. Vagy a finom illatomba. Korán kiderült aztán, hogy a férfiaknak valóban fontos a külcsín, míg a belbecs annál kevésbé...
Halovány lámpafényben fésülöm immár magamnak frissen kibontott kontyomat, megmasszírozom fájó fejbőrömet, telj ajkaimról mély sóhaj szakad fel. Egy pillanat az egész, aztán szemeim újra fáradtan pislognak vissza rám a tükörből, alatta néhány karika. Nem túl sok, épp csak a felettem eljáró idő velejárói. Bőröm mindig makulátlan és ápolt, ezt kislánykorom óta őrzöm. A szarkalábakat persze nem, azokat én nevelgetem és nagyon igyekszem kordában tartani. Egyébként szerencsés vagyok, könnyedén őrzöm fiatalos külsőmet. Anyámnak az én koromban már ősz hajszálai voltak...
Hideg időben puha bőrkesztyűt húzok fázó kezeimre, melyek megremegnek minden szál cigarettánál - Thaddeus utálja ezt. Ruházatom egyszerű és letisztult, kellően szolid ahhoz, hogy méltán tükrözze a varázstársadalomban betöltött szerepemet. Gyakran hordok kék és kékeszöld színt, mely kiemeli a természetes szépségemet és szemem kékjét. Ugyanakkor nem rejtem el teljesen karcsú alakomat, mely két gyerek után is épp olyan kecses, mint lánykoromban. Nem véletlenül szeret a maga oldalán tudni a férjem.