Theodore Selwyn

Mindig is lojális voltam és leszek is a Nagyúrhoz, a hitemben nem lehet megrengetni. Nem fogom magam hagyni befolyásolni és mindig az fogok maradni, aki voltam. Magabiztos vagyok és vasmarokkal irányítom a családomat. Nem tűrök el hibákat, avagy ellenszegülést. Mindennek meg van a maga jutalma és a maga büntetése. Ezen az elven tanítom a diákjaimat is az akadémián. Én ravasznak mondom magam és igazi színésznek hiszen még így sok-sok év után se keveredtem gyanúba. Próbáltam mindig csak a bábjátékos lenni és a háttérből mozgatni a szálakat, hogy magamat és a családom nagy részét ne keverjem bajba és persze a hírnevünket se csorbítsam.  

A mugli és a sárvérű utálatom eléggé böki jó néhány embernek a csőrét. Persze csak az akadémián kívül mert hát az iskola falain belül nekem minden diák egyenlő. Kivéve a fiamat. Ő elég nagy hátrányból indul amit előszeretettel éreztetek is vele. Lehet, hogy néhány helyzetben túlontúl fennhordom az orromat. De hát viszont erről nem tehetek. Engem úgy neveltek, hogy ha valakinél felsőbbrendűnek érezzem magam azt éreztessem is. Ezért kimeríthetetlen táram van az iróniához és a gúnyos megjegyzésekhez.  

A világ akkor teljesen más volt, mint most. Az aranyvér becses volt és egyes családok hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Mi bírtunk a legnagyobb befolyással, féltek minket, felnéztek rák. Felsőbbrendűnek éreztük magunkat, a tisztavérű varázslók és boszorkányok a társadalom krémjei voltak. Szigorú neveltetésben részesültünk persze sokan csak azt hitték, hogy elhalmoznak minket ajándékokkal és mi a kis ujjunkat sem mozdítjuk értük. Minden egyes gyermekre, aki ilyen sorsból érkezett azoknak a vállukra nehezedett súly, másnak elképzelhetetlen lehetett volna. Már a neveltetésünk korai szakaszában is meg kellett tanulnunk a nemesi származású viselkedési etikett alapelveit. De ezek mellett nem csak ezt traktálták belénk, hanem az utálat csíráit is elültették a lelkünkben. Már a babaágyból is csak a sárvérűek, vérárulók és a muglik szidalmait hallhattuk. Persze volt aki ellenállt ennek a keserű, de mégis mézédes késztetésnek, de annak meg is lett a maga büntetése. Szégyent hozott a családjára, a nevére és kitagadásban vagy még annál is rosszabba részesítették.
Már kisgyermek koromban eldöntöttem, hogy velem ezt nem fogják megtenni. Ezért mindent elkövettem annak érdekében, hogy az én apám büszke legyen rám. Én voltam az elsőszülött tudtam, hogy egy nap majd az én feladatom lesz az irányítás és a csúcsra törés. Viszont ezt nem nagyon éreztették velem, hogy én mennyire fontos lennék ebben az egészben, persze ezzel nem is volt baj. Jobban szerettem azt, hogy egyenlők voltunk az öcsémmel és ezért megtartottunk a jó viszonyt. De viszont nem álltunk egymás mellett sose amikor a másik bajba keveredett. Verekedés, csínytevés. Apánk megtiltotta. Szerinte mindenkinek magának kell kijárnia a saját útját mindenfajta segítség nélkül. Akkor még nem értettem, most viszont már igen. Az élet kegyetlen és ha nincs megszilárdulva a szíved s csak a gyengéd érzelmek vezetnek, akkor nagyon hamar fel fogod dobni a talpad.
Büszke és kidüllesztett mellkassal álltam apám mellett mikor bemutatták nekem a jövendőbelimet. Tudtam, hogy ennek semmi köze nem lesz a szerelemhez. A vértisztasága miatt kell megtennünk és természetesen a családok vagyoni háttere miatt. Evan Rosier lánya lett az én menyasszonyom. Igen az egómat ez is még magasabb szintekre emelte fel s már az akkori végzős osztálytársaimnál is sokkal nagyobbnak képzeltem magam.
Akkoriban nem bántam vele rosszul. Mindig próbáltam a kedvébe járni és elviselhetőbbé tenni ezt az egész helyzetet. Még ajándékokat is vettem. Udvaroltam neki és bókoltam. Nem éreztem iránta semmit és ő sem irántam ezt tudtam jól de a legjobbat szerettem volna ebből kihozni. Aztán szépen lassan elérkezett az esküvő napja. Tisztában voltam vele, hogy csak a családok miatt van ez az egész nagy hűhó de akkor is izgultam. Jobb esetben egyszer van csak esküvője az embernek, nem igaz? Remegő kézzel igazítottam meg a nyakkendőmet. Úgy éreztem, hogy nem kapok tőle levegőt és azt hittem, hogy abban a pillanatban el is fogok ájulni. Aurick pedig csak ott állt és próbált nyugtatni. Persze ő teljesen lazán vette ezt az egészet. Neki nem jött el még az ideje s lehet, hogy még lesz olyan szerencsés, hogy kifog egy olyat akibe még szerelmes is. Fújtattam néhányat és aztán kiléptem a nagy közönség elé s hiba nélkül lezajlott a nagy nap. Úgy, ahogy maga a nászéjszaka is. Nem volt semmi bökkenő, minden úgy történt ahogy kellett. Már-már mindenki fellélegzett, hogy egy kaliba mentes egyességet sikerült nyélbe ütni, amikor drága Celestem a lagzira rá nem sokkal meglépett a kötelessége elől és próbált messze, de nagyon messze jutni. Nem haragudtam rá. Inkább csak sajnáltam azért, hogy nem tudja felfogni azt, hogy nekünk ezt a sorsot dobta a gép és meg kell vele barátkoznunk. Én nem szégyenkeztem emiatt de tudtam, hogy ha elkapják mert bizony elfogják akkor oda kellesz rá figyelnem. Nem engedhetem meg, hogy megtegye ezt megint.
Mint azt sejteni lehetett, sikeresen elkapták a szökött leányzót. Mit gondolt? Segítség nélkül a nagyvilágba, két nagy hatalommal rendelkező család elől könnyű lesz meglépni? Nem volt átgondolt lépés, de csodálom a bátorságát.
Még ekkor sem bántam vele másképp. Sőt próbáltam vele megbeszélni a dolgot hátha tudok segíteni ebben az egészben. Viszont a következő próbálkozásnál megtört valami benne és bennem is. Tudtuk azt, hogy a feladataink egyike közé tartozik, hogy egy gyerekkel áldjuk meg a két családot.
Elkaptam próbálkozás közben. Erősen szorítottam. Nem hagyhattam, hogy megtegye megint. Az már rám se tett volna jó benyomást, hogy nem tudok megzabolázni egy fiatal nőt. De aztán annyira kapálózott, hogy a hasától fogva löktem egy nagyobbat rajta. Abban a pillanatban láttam, hogy van valami baj. A helyzet okozta stressz, és a nem szándékos fizikai bántalmazás miatt, Celeste elvetélt.
- TE VAGY A HIBÁS! TE TEHETSZ MINDENRŐL! MERT NEM BÍRTÁL MEGÜLNI A SEGGEDEN!


A sorsfordító Roxforti csata. Létszám és erőfölényben indultunk neki a támadásnak. Nem gondoltuk volna még a legrosszabb rémálmainkban sem, hogy úgy fog véget érni, ahogy véget ért. Az a kis mitugrász gyerek legyőzte a Nagyurat. Azt akit legyőzhetetlennek hittünk. Nem volt más választás, futni kellett. Nekem annyi volt a nagy szerencsém, hogy sosem mutatkoztam a halálfalók oldalán ezen az egy alkalmon kívül és sosem szólaltam fel az érdekükben. Meg kellett maradnom a szokásos professzornak akit mindenki ismert, hogy kémkedni tudjak. Ezért nem is kaptam meg a jegyet s így megúsztam az Azkabant. Persze a felmenők miatt voltak házkutatások és meg kellett magunkat húzni egy kis ideig de aztán azon kevés szerencsések közé tartoztam akik élvezhették a szabadságot. Persze rám is fért, hiszen otthon várt az egyéves fiam. Gregory. Óriási öröm volt a családnak, hiszen sokáig próbálkoztunk csak nem sikerült. Persze ez betudható a tragédiának is ami a múltban történt. Már akkor tudtam, hogy ő lesz az én emberem. Már a születésénél éreztem, hogy büszke leszek rá. Méltó lesz a feladatra, hogy elsőszülöttként vezetni tudja majd a családot a későbbiek folyamán.
Aztán négy évre rá jött a következő. Devon. Megmondom őszintén, hogy titokban lányt vártunk, de az öröm így is kitörő volt.
Teltek múltak az évek s bevallom, hogy inkább Gregoryra figyeltem jobban. Nem érezhettem át, hogy milyen másodszülöttnek lenni. Követhettem volna atyám neveltetését is, hogy ne kivételezzek de nem tudtam megtenni. Magániskolába írattuk Greget és nagyon jó tanuló volt már ott is. A mágiához is tehetséges volt. A jelleme is inkább az enyémhez hasonlított. Devonnal ellentétben. Ő inkább a visszahúzódó típus volt világéletében és láttam a kis lelkében, hogy ott van az a bizonyos jó. Tudtam, hogy el kell rontani. Nem lehet az ott. Így hát belekezdtem az orosz rulettba és még jobban ignorálni kezdtem őt. Mindent Greg kapott meg, mindig neki volt igaza.
Egyszer a házunkhoz közeli dombnál játszottak a gyerekek. Még ezt Gregory sem tudta, sőt nem is tudja mai napig sem, hogy én kértem meg a barátait, hogy bántsák Devont. Nem mondhatták el, de egy-egy galleon mindenkinek elég volt. Kivittem magammal oda az elsőszülöttemet is, hogy végignézze ahogy bántják az öcsét. Amikor mozdult volna, hogy tegyen valamit akkor a sétapálcámat ráhelyeztem a vállára.
- Meg kell tanulnia egyedül szembenézni az akadályokkal. Ha nem megy egyedül akkor gyenge ahhoz, hogy közénk tartozzon. Mit szoktam mondani? Mindennek meg van a maga jutalma és a maga büntetése is. Te is vedd kezelésbe legközelebb. Acélozd meg a szívét, vagy taposd el. Ha neked sem megy ez akkor mind a kettőtöket ki fogom tagadni.

Újabb akadémiai nap, ami rengeteg színészkedéssel fog eltelni. Mert persze itt nem mutathatom ki az utálatomat. Annyit tehetek, hogy minél szigorúbb professzor lehetek semmi mást. Persze az aranyvérű diákjaimat könnyebben rugdosom át egy-egy vizsgán, vagy adok nekik várakozáson felülit.
Fekete talárom vége csak úgy suhog, ahogy elsétálok a padok között és egy pálcaintéssel felírom a nevemet a táblára.
- Selwyn Professzor vagyok. Előre leszögeznék néhány dolgot. Engem nem érdekel, hogy ki honnan jött. Hogy kinek-kinek a kije. Engem csak a tudásukkal tudnak meggyőzni így az első óra alkalmából felszeretném mérni, hogy ki mire képes. Hogy aztán tudjak egy lendületes tantervet csinálni. Szóval könyvet a táskába! Adom ki az utasítást. Direkt nem veszek tudomást az egyik széken ülő egyénről. Szégyen, hogy egy Selwyn itt ül ezen az órán. Aurorképzés? Ez most komoly? Mindennel szembe mentél Devon, de pont ezt kellett neked kihúzni a kalapból? A rokonaidat fogod üldözni? Vagy netán a saját apádat?
- Elsőnek is a defenzív mágiát fogjuk felmérni. Kíváncsi vagyok arra, hogy ki mennyire van otthon a védekező varázslatokban. Ki mennyire strapabíró. Több ellenfél támadásait kellesz majd kivédeni, avagy félreugrani. Nézzük ki lesz az első. Persze a fejemben már meg volt a kiválasztott csak úgy tettem, mintha gondolkodnék. S egy kis hatás szünet után, rámutattam Devonra.
- Álljon ide. Ahogy végignézek magán úgy veszem észre, hogy elég jól használja a pálcáját. Nem lenne gond egyszerre négy ellen? Döntöm oldalra a fejem egy félmosoly kíséretében és kiválasztok négy akadémistát erre a feladatra.
- Ne feledjétek semmilyen nagyobb kárt okozó átkot nem használhattok. Nem akarok a szüleitől egy baglyot. Intek egyet a pálcámmal aztán a padok már a terem oldalába is vannak így nagyobb helyet adva a fiamnak. Felhúzok egy pajzsbűbájt, hogy azért a berendezés megmaradjon.
- Először egymás után lassan hagy melegedjen be. Aztán egyre gyorsabban. Két esélye van. Ha mind a kettőt elbaltázza akkor kap egy troll osztályzatot a mai gyakorlatra. De ha nem akkor kiválót. Vagy fel is adhatja, ha gyáva hozzá.
   

Talpig úriember. Dísztalárom mindig élére vasalva, hajam rendezett és minden mozdulatom tükrözi a neveltetésem alapjait. Sokat foglalkozok a külsőmmel, hogy mindig a legjobb formámat tudjam mutatni a világnak. Mint a szép alma belülről rohadt. Remek fizikumnak örvendek a folytonos testedzés és a megfelelő étkezés miatt. Megválogatom azt, hogy mit viszek be a szervezetembe hisz a moslék csak a disznóknak való. Sétapálcám elengedhetetlen kellék a mindennapos ruházatomban, nem megyek ki a házból nélküle. Az arcomon nem fogod észrevenni az érzelmek játékát, akárhogy keresed. Ugyanazok az arcvonásaim amikor ingerült vagyok, amikor nyugodt és amikor izgatott. Kevés embernek engedem meg, hogy benézzen a lepel alá s meglássa az igazi valómat. Talán a családomon kívül még senkinek sem sikerült ezt elérnie nálam.