Felix Travers

Sok mindenhez hozzá tudok szólni. Érdeklődési köröm határtalan, amiből csak egy szó, egy mondat is megragad, már erős késztetést érzek iránta, hogy belemélyedjek a témába és a magamévá tegyem a tudást. Szomjazom az ilyen dolgokra. És nem esik nehezemre bárkit bárhogy szóval tartani. Mégsem érzem magam egy piócának, nem kérkedek a megszerzett ismeretekkel, tudom, hogy nem tudok még eleget. Különösképpen a művészetek érdekelnek, meg minden ami szokatlan. Ugyanakkor a tudományok is ugyanúgy.
Maximalista vagyok, mégsem pedáns. Nem munkamániás, de akkor mégis miben rejlik a maximalizmusom? Amit egyszer elkezdek, abban hajtom magam. Egészen addig, amíg el nem érem, hogy tökéletes legyen, amit csinálok. Önmagam legnagyobb kritikusa vagyok, főképp az írás terén. Nem egy művem suvasztottam el a fiók mélyére, mert nem tetszett a végeredmény. Őszintén szólva még sohasem adtam ki egy művet sem.
Szeretem a társaságot. Ha figyelnek rám, ha beszélgethetek, mesélhetek. Nem könnyű ugyan velem szocializálódni, de ha valaki megtalálja azt a bizonyos közös hangot, akkor garantáltan nem fog unatkozni. Én ilyen furcsa csodabogár vagyok. Van akinek baromira tetszik a stílusom, valaki meg a falat kaparja tőlem.
Többnyire józan ésszel gondolkozom. Nem vagyok nagy álmodozó, még ha az írásaim azt is mutatják. De az marad is a papírra. A valóságban reálisan gondolkozom, nem fantáziálgatok csak úgy hébe-hóba. Amit eltervezek, addig finomítom, hogy gyakorlatban is ugyanolyan remekül tudjam hasznosítani. Ha valamit elvállalok, akkor véghez is szoktam vinni.  Liberális gondolkodónak vallom magam.
Megbocsájtó típus vagyok. Nem az, aki mélyen a keblén melengeti sértődése tárgyát. Ilyen szempontból úgy jellemezném magam, hogy viszonylag könnyen felindulok. Aztán szép csendben lehiggadok. Olyankor még Buddha is megirigyelne. Könnyen visszatér a jókedvem.
Kiemelkedően fontos az életemben mások barátsága.  Sok barát vesz körbe, mindig van valaki, akire számíthatok. Mindig van olyan, akitől tanácsot kérhetek. Fontosnak tartom a családi kapcsolatot is. Noha édesapámra alig emlékszek már, anyámmal gyakorta beszélek, vagy találkozok.
Valamint segítőkész is vagyok, amennyire magamat ismerem. Ha valamire megkérnek, nehezen mondok nemet.
A pénz nekem nem örömforrás. Sosem bkizárólagosan vonzott és sosem kapkodtam érte.  Nem vágytam sosem tökéletes életmódra tökéletes kellékekkel. Pusztán egy háromszobás lakásom van, egy régi zongorával a középpontban. Ennyi nekem bőven elég ahhoz, hogy boldog legyek.

Független, két lábon álló személy vagyok, aki mérhetetlen szabadságvágyával, szabadságszeretetével  képes a másikat az őrületbe kergetni. Azt szeretem, ha valami eredeti, ha valami eltér az átlagostól. Gyűlölöm a szabályokat, az egyformaságot. Vágyom minden téren a függetlenségre, nem érzem magam egy hierarchiában élő személynek. Sem a tetején, sem az alján, sem valahol a kettő között. Az én világomban többnyire egyedül vagyok. Legyen bármi, ha kell, kiprovokálom magamnak az önállóságot. Egyszerűen nem tűröm, hogy elnyomjanak.
Trehány vagyok. Nem szeretem a kupit, de úgy igazából a rendet sem. Magam pakolok el, akkor biztosan mindent megtalálok. Azt mondják, a zsenik a káoszban is látják a rendet.
Addig, amíg nem kapok konkrét jelet valamiről, nem fogok bele semmibe. Az íráshoz is várom azt a bizonyos isteni szikrát. Vagy jelzést, aminek hatására elkezdem az írást.
Bohémnak tűnök, léhának, és szétszórtnak. Az is vagyok.  Rettentően szétszórt. Egyszer már hallottam azt is, csoda, hogy a fejemet még nem hagytam el. Pocsék a név és arcmemóriám, ne is várd, hogy megjegyezzelek, ha csak nem tűntél ki valamivel a szememben. Hajlamos vagyok dolgokat csak úgy elhagyni, hajlamos vagyok a feladatomról megfeledkezni. Néha még magamról is megfeledkezek egy tevékenységben.
Nem vagyok egy érzelgő személyiség. Az érzésekről igyekszem távol tartani magam, többnyire kiírni szoktam. Vagy humorizálni, hogy remekül leplezhessem. Sokszor nem válik be, sokszor magyarázkodok, amikor aztán belekeveredek a saját mondandómba. Hozzátenném azt is, hogy nem vagyok rossz hazudozó.  
Mint említettem, könnyen feltör belőlem az indulat. Hangulatom olykor hullámzó, sokszor tűnök a felhők fölött járó idealista személynek, és ritkábban vagyok lehangolt, ha egymagam vagyok. Igyekszem nem hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam. De szokott.  Ja és persze ezzel jár az, hogy kiszámíthatatlan mire mit lépek, valamint egy kis... labilis idegállapot.
Noha sokan vesznek körül, a saját kis világomba nehezen engedek be személyeket. A magánéletem mindenkinek tabu, és ezt el kell fogadják. Újságíró lévén nagyon jól tudom miféle ára van annak, hogy a kincsként dédelgetett életünket ne a nyilvánosság csámcsogja. És ha rajtam múlik, akkor foggal-körömmel óvom az illetéktelen tekintetektől.
Alkotni csak egy helyen tudok. A jelenlegi lakásomban. Ahol a harmóniát érzem, ahol nem zargatnak, ahol tudok igazán filozofálni. Ami persze egyet jelent azzal, hogy a lakásomon túladni nem vagyok hajlandó. Akár egy nő is kérlelhet, nem, ez tabu.
Ami a stílusomat illeti... egyedi. Van akinek tetszik, van akinek nem. Többnyire utóbbi szokott beválni.

"Mi motiválta abban, hogy erre a pályára lépjen?" Egy demagóg kérdés a sok hasonló közül. Felmérésnek hívják, amin évente át kell esni. Én úgy hívom, hogy önismereti teszt. Hisz mit tesz az ember, ha egy ilyen kérdéssel találkozik? Elgondolkozik. Majd vagy azt írja, amit szeretné, hogy tudjanak róla, vagy azt, ami a valóság. Nem kell, hogy teljes legyen. A részlegesből is lehet a sorok között olvasni. Az utóbbi időben talán túlságosan is őszinte lettem. Sosem rettentett vissza semmi sem attól, hogy kimondjam a véleményem. Legyen az szóban, vagy írásban. Sokszor az ilyen alkalmakkor szívesen megnézném, milyen képet vág az illető, amikor olvassa. Mert nem egy szentbeszéd... Közel sem....
'Egy úton, egy pályán elindulni nagy döntést sejtet a háttérben. Mindaddig, amíg az ember nem jön rá, hogy mi érdekli, addig csupán árnyéka önmagának. Évekig tanultam magántanulóként, majd a Roxfortban, nem kellett a sok buta tantárgyhoz igazodnom, végül én magam választottam meg, miből szeretném tenni a vizsgáimat. Ellenben amik érdekeltek, azt már igen korán elkezdtem keményen hajtani. A tudomány, minden tudományok világa mindig is érdekelt. Számomra az olyan megfoghatatlan és mindent megmagyarázó is egyben. Maga a tökély, amelynek tükrében a mi kis világunk torz képpel néz vissza. Az emberek érdekemberek, közömbösek és fásultak. Én az ismeret tudományban találtam meg azt a hiányzó kulcsot az életemből. Hogy tudni kell nem közömbösnek lenni, segíteni, és minden egyes sikeres eset csak egyre jobban megerősít.

Tudom, ez még nekem új. Hisz friss újságírópalánta vagyok, akinek minden sikerélmény egyet jelent, a karriert megalapozni... vagy elbukni. De nem ám pénzzel megvenni a biztos pozíciót. Nincs jobb érzés annál, amikor valamit verítékes munkával ér el az ember. Ez az egy dolog az, ami miatt érzem, hogy igazán élek. Valahol sajnálom a szüleimet és az öcséimet. Igazi kirakat emberek. Ellenben én a sarkamra álltam. Igazi kis mitugrász voltam. Aki azt hitte, beleköphet az apja levesébe. Kikezdtem a kollégája menyasszonyával. Sokáig ment a huzavona. Sokat győzködtem, hogy bontsa fel az eljegyzést. Azt hittem fülig szerelmes voltam. De rájöttem, hogy egy játékot játszottam. Eljött egy pont, amikor úgy éreztem, mindennek véget vetek. A saját lábamra állok és lelépek otthonról. Apám pedig... söprögesse össze a romokat utánam.

A kölyökképem a múlté, helyette borosta fedi pofázmányom nagy részét. És célorientált lettem. Tök jól megvagyok végül is. Megmutattam mindenkinek, hogy nem csak a szülők árnyékában lehet megélni és tömött zsebekkel fenntartani egy lakást, egy háztartást és mindent, amit csak el lehet képzelni egy önálló életre. Úgy gondolom bő hat év alatt alaposan sikerült gyökeresen megváltoztatni az életmódomat, sokat változott a világszemléletem. Higgadtabb lettem, türelmes és olykor kimért, igaz nem mindig jön össze.
Beláttam, hogy kicsit elvetettem a sulykot. De már motivál, hogy vannak mások, más személyek, más nők, a társaság mindig változik. Én is változok. De minden nap ugyanez az elégedett pofa vigyorog vissza a tükörből. Emlékszek eleinte mennyire el voltam anyátlanodva. Úgy hiszem, sikeres férfivé nőttem ki magam. Későn érő vagyok talán emiatt. Talán mert számítanak rám, valakik várnak itt is, otthon vagyok és értem már el sikereket, írogatok, ahová csak befurakszom. Ennyi bőven elég egy sikeres élethez.

Már gyerekként beletáplálják az emberbe mindazt, ami az életét végigkíséri. Két nagy konzekvenciát vonhattam le a neveltetésemből. Egyrészt az ambíciózus hozzáállásom ennek köszönhető, talán ez az egyetlen, amiért a szüleimnek hálás vagyok. De amiért nem, hogy tipikus mintacsalád voltunk. Mindenkinek tökéletesnek kell lenni, ugyanakkor a sok probléma a felszín alatt lappang. A szüleim fásultsága egymás iránt lassan szétrohasztja az egész családi kapcsot. Egyet megtanultam, én nem ilyet szerettem volna. Ez volt talán az első és legeslegfontosabb lépés az életemben. Elhatározni valamit, hogy véghez vidd. Aztán ki tudja, vagy elbukik az ember, vagy véghez viszi a lehetetlent is. Aztán hogy ebből mi igaz, döntsék el maguk." Elégedetten szemlélem végig a papírt. Egy újabb tipikus Felixes vélemény az interjúvolónak. Egy újabb kérdőív, amely újabb korszak kezdetét is jelenti egyben. És egy újabb fejezet a statisztikában. Valaki megmondaná, hogy miért csináltatnak velünk ilyen önismereti szarokat évről évre? Tudok írni, oké?

Borotvált sima ábrázatommal általában egy jó vágású fiatalember látszatát keltem. Sötétszőke hajam olyan mint egy madárfészek. Van, amikor próbálok kezdeni valamit vele, mindenféle kencefice segítségével, de legtöbbször csak egyszer nagy vonalakban megfésülködök. Vagy azt sem. A ruházatom pedig tényleg egyedi. Szeretem a vászonnadrág vagy farmer kontra ing és gombolós pulcsi, és póló társítást. Fő a kényelem. És az átlagtól való eltérés. Furcsa egy ízlésem van, valóban. De mi átlagos rajtam? A legkülönfélébb színeket vagyok képes kombinálni. Talán néha valóban rám férne egy kis egyengetés az ízlés keretein belül.