Faye Howard

Kiskoromtól kezdve furcsa életem volt. A szüleim nem álltak ki értem, anyám sosem volt otthon, apám pedig csak ivott. Senki nem tudja, kitől örököltem a bipoláris zavart, de ez akkoriban még egyáltalán nem jelentkezett: bár egyesek szerint, a fiatalkori traumák nagyon is hozzájárulhattak a kialakulásához.
Ennek fényében, nem szerettem volna példát venni róluk. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy rendes, gondoskodó gyermek legyek és ezt továbbvittem a Roxfortba is. Nem voltam a legjobb tanuló, de céljaim voltak, amiket ügyességemmel, elszántságommal és bátorságommal el is értem. Nem volt olyan nehéz. Az első problémám 17 éves koromban jelentkezett, amikor anyámat a muglirendőrségen letartóztatták. Apám mit sem foglalkozott a dologgal, és mivel tudtam, csak rám számíthat én pedig lelkiismeretes voltam mindig is, kiváltottam. Az utána következő éjszaka, nap és másnap szinte teljesen kiesett, később pedig szégyelltem magam, de nem tudtam, mi történhetett.
Felvettek az aurorképzésre, a megadott idő alatt el is végeztem, majd épp, hogy munkába állhattam amikor a szüleim egymásra támadtak, anyám megölte apámat. Az anyám immáron nem úszta meg a mugli rendőrséggel, az Azkabanba zárták, én pedig szégyenkezhettem miattuk. Összezavarodtam, belül égtem és forrongtam, innentől kezdve már semmi sem számított. Nagyjából egy évet töltöttem aurorként a minisztériumban, utána pedig kirúgtak, az állapotom pedig egyre csak rosszabbodott. Már nem érdekelt ki vagyok, ki voltam. Átadtam magam az életnek, az árral kezdem el sodródni. A személyiségem kifordult magából, felvágták a nyelvem és sokkal de sokkal szórakoztatóbb lettem. Mindez a bipoláris zavarom kárára. Kötődni senkihez sem tudok, nem akarom, hogy törődjenek velem. Az epizódok pedig egyre sűrűbbek és kiszámíthatatlanok.  

Az első epizódom tizenhét évesen jelentkezett, de mindenki csak azt hitte, sima tinédzserkori lázadásról, pubertáskori zavarról van szó. Senkit nem érdekelt, az utána lévő depresszió, sem a mániás megmozdulások. Az anyám csak hazavitt, majd teletömött mindenféle gyógyszerrel, amitől később helyreállt a közérzetem. Azt hiszem.
Később állították fel csak az igazi diagnózisomat, amiben Bipoláris I. szerepelt, bármit is jelentsen. Azt hiszem 25 éves lehettem amikor egyik reggel a Szent Mungóban ébredtem. Az akkori barátom megrémülten ült mellettem, nem értette, mi volt az a túlzott jókedv, gyors és megállíthatatlan beszéd, őrült izgatottság, heves gondolatok, meggondolatlanság - amiből kiderült valami baj van mert egyéb esetben soha nem vagyok meggondolatlan -, alvás hiánya, furcsa öltözködés, hirtelen modorváltások.... és mindezt egy éjszaka alatt, mint egy ciklus, úgy keringtem és csak az járt a fejemben, hogy elölről, újra és újra. Már nagyjából egy hete jelentkeztek nálam az első jelek, senki nem vette észre. Egyébként, semmire sem emlékszem belőle.
Ezután jött a depresszió, és akkor hagyott magamra. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna arra a seggfejre. Ez miatt úgy nagyjából egy hónapot töltöttem a kórházban, mire sikerült a gyógyszerekkel elérni a megfelelő hatást.
Mivel az utóbbi időben kissé kicsapongó életet kezdtem el élni, a gyógyszerek nem minden esetben hatnak, ezért előfordul, még ha nem is teljességében, minden alkalommal ugyan úgy... és hát mivel nagyjából egyedül vagyok, nem is nagyon van aki észrevegye mindezt.

Éppen a nyári szünet első napján történt.
Az otthoni hangulat nem segített azon, hogy könnyebben vészeljem át ezt a szünetet, ami pont elég aggodalmat adott egyébként is, hiszen végeztem a Roxforttal. Végeztem. Olyan furcsa volt ez kimondani, hallani pedig pláne. Senki nem dicsért meg a családból, senki nem volt büszke amiért felvettek az auror képzésre. Mégis, ezt magamért teszem. Az életemet én irányítom, nem pedig a szüleim... akiket amúgy sem érdekelt, mit csinálok, mit kezdek magammal a nyár alatt. Talán ennek a hatására, a nyomásra amit hirtelen rám helyeztek, alakult ki valami... valami különös bennem.
Még otthon folyamatosan vigyorogtam. Vidáman és szorongás nélkül mozogtam a szobám egyik pontjáról a másikra. A szekrényt nyitogattam, majd pálcámmal intettem a mugli magnó felé, ahol valami rettenetes zene ment épp; de kit érdekelt, én csak jólesően ugrálni kezdtem rá. A gondolataim szerteágazóan bukkantak elő, szerettem volna valami jót, valami élvezeteset, és első körben tudtam, hogy ehhez az kell, hogy elmenjek otthonról. Mindenféle ruhát aggattam magamra,  színek pompája voltam, hajam borzasan hullott vállamra, sminkem pedig kihívóan festett arcomon kiemelve élénk kék szemeimet. Flitterektől csillogó táskám a vállamon pihent és nevetve ugrabugráltam ki az ajtón, belevetve magam az éjszakába.
Másnap anyám rángatott haza.
Amikor felkeltem, nem emlékeztem semmire. Pedig annyi minden történt. A srácok a parkban, a bókok, a pia, a kocsma, a tánc az asztalon, a csillogó ékszerek, a feles poharak, az álmok, a tánc, az ugrálás, az adrenalin, amikor a többiek már mind elfáradtak és aludni tértek volna, én még akkor is ott táncoltam... az érintések, a hűvös pillantások, a heves mozdulatok, az erős karok, a férfi akinek durva markolása felizgatott...

Aztán elmúlt. Mélyen eltemettem magamban, és a kedélyek lenyugodtak körülöttem. Az aurorképzést sikerült elvégeznem, már munkába is álltam és úgy tűnt, kicsit kezd helyreállni az életem. Saját lakásom lett, barátom volt, akivel úgy tűnt igazi a kapcsolatom végre. Nem éheztem már a figyelemre, nem éheztem már a szüleim elismerésére és nyugalmára. Ekkor történt meg a legrosszabb. Anyám megölte apámat, aztán pedig börtönbe került. A nyomás ami rám helyeződött ismét előhozta belőlem a legrosszabbat. Úgy mentem haza, mintha semmi bajom nem lenne, de napokon át lassan, óvatosan férkőzött be ismét a bőröm alá az őrület. A párom elsőre izgalmasnak tartott e miatt, folyton kérdezgette, hogy mi történt velem, miért vagyok ilyen izgatott... de nem kapott választ. Mert én sem tudtam a választ. Mintha kikapcsoltam volna, vagy át egy kapcsolót. Minden olyan könnyűnek tűnt, minden olyan egyszerűnek. Bulit rendeztem, csillogó, kirívó ruhába öltöztem. Hajam másként hordtam a szokásosnál. Tele aggattam magam mindenféle ékszerrel, a lakást is hasonlóan feldíszítettem... tele mindenfélével, amire nincs is szükségünk, amik nem is illenek oda, de engem boldoggá tettek. A férfi aki velem élt még ezt annyira nem is vette furcsának. Meghívtam két embert, kiket nem is igazán ismertem. Először csak nyugis beszélgetésnek indult az este, később pedig már tízen, húszan lettek. Egyre több idegen, egyre több furcsa arc. A drog volt az utolsó ami még rátett egy lapáttal a helyzetemre. Pia, drog, tánc, tánc, tánc. A fények, a nevetés, a beszélgetések, az erős érzelmek, az izgalom, izgatottság, a boldogság - amit felváltott végül a megszállottság. Ekkor már két napja nem aludtam rendesen. Szédülés és zavart tekintet, vágyakozás és balhé... verekedni kezdtek miattam, majd a szex. Reggel már a Mungóban ébredtem. Fel akartam kelni de nem tudtam, a férfi akivel akkor voltam sötét szemekkel, fáradt tekintettel ült mellettem. Magyarázatot várt, én pedig nem adtam. Úgy éreztem elárultak, úgy éreztem megint magamra maradtam. A mardosó fájdalom végigszaladt a szívemtől egész testemen, a depresszió pedig hetekig lerúgott a lábamról, azt hittem és a körülöttem lévők is, hogy már soha nem épülök fel.

A munkahelyemről elbocsátottak, sokáig csak otthon kuksoltam. Nem tudtam mit kezdjek magammal, de végül eldöntöttem: nem érdekel. Ha jönnie kell az epizódnak úgyis jönni fog... akár a gyógyszerek mellett is. Élnem kell az életem, amikor megöregszem, még ráérek szenvedni és bánkódni. Azóta sok emberrel találkoztam, sok férfi ágyában fordultam meg, sok minden történt velem, de a jellememből megmaradtakat kihasználva dílernek - közvetítőnek álltam be, hibátlanul, minden pillanatát kiélvezve ennek a veszélyes, illegális helyzetnek.

168 cm magasságommal optimális vagyok, arányos és nem tűnök ki a tömegből. Vékonyka, nyúlánk testalkatomon minden ruha tökéletesen fest. Hajam gesztenyebarna, mellig érő - szemem kéksége pedig van hogy elmélyül, van hogy kivilágosodik. Legtöbbször elegánsan öltözködöm, igazi nőként tündöklöm mindenfelé, meg is néznek miatta általában. Nem utasítom el a kacérkodást, kihívást adok a férfiak - vagy akár nők - kezébe. Szeretem a szépet, amikor épp epizódom van túlságosan is ... olyankor csak csillogásra vágyom.