Nadiia Sergeyevna Romanova

Erős vagyok, céltudatos és agyafúrt. Képességeim és születési előjogaim mások fölé emelnek, arra vagyok rendeltetve, hogy mindezeket kiaknázva, uralkodjak szívek az emberek felett. Fiatal lány vagyok, így sokan csak nevetnének, ha ismernék ezeket a gondolatokat, de ők ostobák, mert egy okos és szép nőnek csupán könyörtelennek kell lennie, hogy vágyait beteljesítse. Könyörtelennek lenni - nem csupán mások, de saját magával szemben is. Nem volt könnyű félretenni az érzelmeket, kiüresíteni a szívet és csak a kérlelhetetlen ész józan parancsainak engedelmeskedni, de én megtettem.
Képes vagyok megszerettetni magam másokkal, jól tudok szerepet játszani és szépen mosolyogni a kamerákba valamint az emberek arcába is. Olyan arcomat mutatom, amit ők látni szeretnének. Nem vagyok hideg sem távolságtartó; báj lengi körül a lényemet, de nem félek attól sem, hogy szenvedélyes legyek. Manipuláció, fondorlatos játszmák, ezekben nőttem fel, így otthonosan mozgok a világukban.
Tudom, hogyan kell alkalmazkodni és kompromisszumot kötni. A fegyelmezettség a hazámban és a családomban fontos erény, amit az ember botladozásai során hamar elsajátít, akkor is ha nem akarja. Kitartással haladni előre, erőt és határozottságot sugallni, mint aki pontosan tudja mit csinál és merre tart.
Tudok tökéletes lenni. Mert ez az elvárás, az elvárásokat pedig teljesíteni kell.

Tökéletes vagyok – a világ számára. De a saját szememben - mely olyannyira hasonlít édesapám jégkék tekintetére – minduntalan tökéletlennek tűnök. Ha a tükörbe nézek, csalódom. Annyi lehetőség és képesség szunnyad bennem, nagy dolgokra vagyok hivatott, mégse értem el még semmit. Lekicsinylő grimasszal bámulom a tükörképem. Dühös vagyok és elégedetlen. Pedig irigyelnek mások, azért amim van és aki vagyok. De mit tudnak ők? Azon a szűk kis lyukon, ahonnan a világot szemlélik, természetes, hogy mi nagynak, elérhetetlennek és legyőzhetetlennek tűnünk. Én pedig egy vagyok a családommal, bennem mindenki csak az apám lányát látja, a család idősebbik leánygyermekét. Még csak örökös sem vagyok. Mindössze egy szép dísztárgy, mint az anyám. Ez a gondolat, hogy anyámat láthatják bennem, mindig felzaklat, hiszen ő soha semmit nem ért el, nem volt egyetlen önálló cselekedete sem, ő csupán az apám, a miniszter felesége. Nem akarok ilyen lenni. Egész életemben azért tepertem, hogy letegyek valamit az asztalra; kitűnő tanuló voltam, tehetséges a sportokban, zenéltem és ügyesen bántam az emberekkel, hasznos barátokat szereztem, mégis ha valakit dicsérni kell, az a bátyám, az ő érdemeit harsogják, miközben körülöttem valahogy lelassulnak a dolgok, toporgok egy helyben. Talán az a baj, hogy mindig a szabályokat követtem. Sosem tettem meggondolatlan, bátor lépéseket – nem mertem. Mert mi van, ha megtudják, elítélnek, balul sül el?
De mindezektől eltekintve tudom, hogy tökéletes vagyok; és nem számít, hogy én legszívesebben fecnikre tépném hazug arcképemet mindaddig, amíg mások ezt elhiszik.

- Mihez kezdjek most? – Idegesen tördelem az ujjaimat, miközben fel-alá sétálgatok a tágas irodában, nézem ahogy a puha bársonyszőnyegbe süpped a tűsarkúm. Olyan jó úton jártam, megdolgoztam érte, és az apám egyszerűen, egyetlen tollvonással kihúzta a lábam alól a talajt. Dübörög a szívem a mellkasomban, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki a csőrével kopogtatja ketrecét. Perifériából, elmosódottan látom csupán a férfi körvonalait, aki az íróasztala mögötti karosszékben elnyúlva szivarozgat. Nyugodt; rápillantva szürkéskék tekintete akár egy tó mozdulatlan tükre. Megállok a kandalló előtt. Mélyen lélegzem be a szivarfüsttel átitatott levegőt.
Négy évesen dühösen, szabadjára engedve minden indulatomat, lelöktem a húgomat a lépcsőn. Azt gondoltam közben önelégülten, hogy na most megszabadulok a kis nebáncsvirágtól. Helyette a szabadságomtól váltam meg pár hónapra és a szüleim bizalmától, akik attól a pillanattól kezdve rosszat sejtve követték minden mozdulatomat. A manóink akkor kezdtek el a sarkamban lihegni és talán megszokásból, de ez azóta sem változott. Az apám pedig, akárhányszor ajánlottam fel neki, hogy rendelkezzen velem, elhárított, mondván túlságosan labilis a természetem a politikához. Az érzelmeid uralkodnak feletted, a kormányrúdnál állva pedig tiszta fejre van szükség. Minden helyzetben – és elfordult. Hiába végeztem hát el kitűnő eredménnyel az iskolákat, hiába koptattam a padokat négy évig az Akadémián, abban a reményben, hogy ha a legnevesebb orosz professzoroktól hallgatok mágustársadalom és politikatudományokat, majd elismeri az apám, hogy helyem lehet az oldalán – még ha nem is követhetem őt soha, mint a bátyám. Ő máig azt gondolja, hogy olyan ostoba, forrófejű liba vagyok, mint kislányként, amikor a létezésem elemi értelme a húgom életének a megkeserítése volt.
Még mindig egy helyben állok. Most a falat nézem, a míves aranykeretes portrékat. Az egyik egy nőt ábrázol; egy a 18. században élt híres boszorkát, aki szinte egyedülálló módon országunk múltjában, sötéten szedett betűkkel beírta magát történelemkönyveinkbe. Az arcát vizsgálom, pengeéles vonallá keskenyülő, összeszorított ajkait. Azon gondolkozom, miért éppen ezt a portrét választotta a Miniszter, hogy irodájának a kandallója fölött díszelegjen. Aztán elvetem ezt a gondolatot, és mielőtt elfordulnék a tekintélyes arcképtől, megállapítom, hogy szerencséje volt, hogy a munkásságára még századok múlva is kíváncsiak, mert a szépségével bizonyosan nem szerzett volna helyett a közemlékezetben.
A férfi – a főnököm, jó barátom – elnyomja a szivart. Akkurátus minden mozdulata.
- Menj férjhez. – Tekintete húsba vájó. Beleremegnék, de már megtanultam, hogy milyen könnyedén olvas az emberi arc és test rezdüléseiben, és hogy nekem is rendíthetetlennek kell lennem, ha nem szeretnék nyitott könyv lenni számára. Jó mentor volt, rövid idő alatt sokat tanultam tőle.
– Kérsz vodkát? – pillant rám, én nemet intek.
A házasság gondolata már régen a fejem felett lebeg. Tulajdonképpen csupán az alkalmas pillanatra és jelöltre várok. De attól, hogy most a Minisztériumból kiebrudalnak, még ebben a kérdésben sem jutok előrébb. Annyi hódolóm akadt az évek során, köztük az előttem ülő államférfi idősebbik fia is – a szerencsétlen kis ficsúr, el sem hiszem, hogy az apjának a fia -, de egy sem volt közülük, aki akár csak a kisujjamra méltó lett volna.
A férfi arcára pillantok. Acélos vonásai erőt sugároznak.
- A hétvégi partin ne felejts el köszönni nekem. Lesz velem valaki, akit érdekesnek találsz majd.
Nem bírom ki, nem is akarom - gúnyosan felhorkantok.
- Ismerlek. Tudom, mire vágysz, de ellentétben veled, én azt is tudom, hogyan juthatsz el hozzá. – Fölényes a mosolya. Mintha egy gyermeket oktatna ki. Közben lassan kortyolgatja a vodkát, aminek az illata belengi a szobát és összekeveredik a szivar visszamaradt kesernyés aromájával.
Az apám is mindig ilyen vodkát ivott. Elrévedezve bámulom a poháron doboló ujjait, egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Hevesen ver a szívem.
- Arra vágytam, hogy veled dolgozhassak. Mindent megtettem, amire kértél és jól végeztem a munkámat. Hol fogsz még egy olyan embert találni, aki olyan könnyedén az ujjai köré csavarja a barátaidat, mint én? – Picit felvetem az állam. Titkárként kezdtem gyakornokoskodni itt még az akadémiai éveimben, és hamar kiemelkedtem tudásommal és lelkesedésemmel. Ez így nagyon szépen hangzik, és mindenkinek így mesélem, ha munkáról kérdeznek; a valóságban a Miniszter Úr figyelmét egyetlen dolog hívta fel rám, az a céltudatos kíméletlenség, amivel versenytársaimat takarítottam el az útból. Egy propagandaminiszter pedig, aki maga is nagyon szeret hálót fonni, értékeli, ha olyan személyre akad, aki szintén tehetséges ebben. Akiben van lehetőség. És mellesleg csinos is voltam. Akkor ez már két dolog.
- Valóban kiváló információforrás voltál és nem is szívesen válok meg tőled. De az apád szava nekem is parancs – tárja szét a karjait. Lemondó hangjában nincs szomorúság, csupán egy leheletnyi gúny. - Ebben az országban bármerre indulsz, előbb vagy utóbb zsákutcába jutsz. Ezt be kell látnod.
A szavaiban volt igazság. Tudtam, hogy politikai pályára itt sohasem léphetnék, soha nem engednének kilépni apám lányának kedves, de haszontalan szerepéből. Még iskolás voltam, amikor egy bálon felfigyelt rám egy híres művész. Fotósorozatot készített rólam. Így indult el modell pályafutásom, ami sokféle kaput kinyitott számomra. Jótékonysági akcióknak lettem az arca, felkaroltam társadalmi problémákat – színes eseményeken találkoztam nagy emberekkel, adakozókkal, politikusokkal, akik kampányfogásként az emberség álarcát öltötték időlegesen magukra. Ezeknek a kapcsolatoknak itt a Minisztériumban is nagy hasznát vettem, ahogy a bájos mosolyomnak is. Egészen meglepő, hogy tekintélyes, hatalmat birtokló államférfiak is mennyi mindent elfecsegnek olykor egy szép lánynak. Egyetlen mosolyért. Semmi többért.
- Más helyek – talán éppen Anglia esős tájai– több lehetőséggel kecsegtetnek egy értelmes és ambiciózus nőnek. – Feláll, székét betolja maga mögött; a tölgyfa padló halkan felsikolt, ahogy a szék lábai végigkarcolják. Megkerüli az asztalt. – De ha adhatok egy atyai jó tanácsot; ne feledkezz meg a régi barátaidról, akkor sem, ha újakat szerzel.
Egy röpke pillanatra mintha érezni vélném érintését a vállamon. Ajkamba harapok. Hátrapillantva azonban ő már az ajtóban áll, keze a kilincsen. Megrebben a tekintetem. Megrázom a fejem, ahogy a lágy szellő, ami akkor támadt, mikor kinyitotta az ajtót, megcsapja az arcom.
Lassan tudatosulni kezd bennem, hogy itt véget ért az utam. Nem jut más eszembe, mint hallgatni a férfi szavára, bízni benne - és reménykedni? Nem nézek vissza, amikor kisétálok az ajtón.

Szőkésvörös, lágy hullámú dús hajzuhatag. Alabástrom bőr. Szabályos, királynői vonások. Piros, telt ajkak. Értelmesen csillógó, jégkék szemek, melyeket sűrű, sötét pillák árnyékolnak. Elégedetten veszem szemügyre vonzó tulajdonságaimat, amikor megpillantom azt. Egy apró kinövés a szám mellett, olyan mint egy anyajegy, csak nem barna. Inkább elfordulok; gyűlölöm, hogy ott van, hogy megbontja a tökéletességet. Mégsem tűntetem el, demonstrálva a világnak, hogy éppen tökéletlenségemben rejlik a szépségem, melynek megannyi rajongója akadt már. Nem vagyok elégedett magammal, soha nem is voltam. Pedig magas vagyok, vékony és kecses mozgású a kiskoromtól fogva kötelező táncóráknak köszönhetően. Karcsú a derekam, formásak a kebleim, hosszúak a combjaim, de azt hiszem a csípőm lehetne szélesebb, íveltebb. Olyan kislányos. De mindig odafigyelek arra, hogy olyan ruhát válasszak, amiben a legelőnyösebb oldalamról láttathatom magam. A pénz nem számít. Adok a minőségre, nem vennék fel olyat, ami nem méltó hozzám, de nem vagyok hivalkodó. Szolid elegancia, finom nőiesség, ezek a jelszavaim.