nimier, maximinea

Kevesen ismernek. Mindig elég nehezen barátkoztam, a bizalommal önmagában is elég sajátos viszonyt ápoltam, mígnem olyan helyzetbe kerültem, hogy nincs más választásom. Képes voltam vakon bízni két férfiban, akiknek azóta az életemet köszönhetem. Azt hiszem, ez épp elég nagy változás volt az életemben ahhoz, hogy kijelenthessem: megváltoztam. Átértékeltem dolgokat, éppen ezért tudom, hogy nincs szégyellnivalóm. Vagyok, aki vagyok. Hálával tartozom az életért, amit most élhetek, a munkáért, amit imádhatok és az apró pillanatokért, amik mosolyt varázsolnak az arcomra. A kezdeti depresszióm után elhatároztam, hogy minden nap megragadom az alkalmakat, és felfedezem a világ apró csodáit. Nem tudhatom, hogy mikor jön el az utolsó 24 órám, de igyekszem úgy élni, hogy később semmit ne kelljen megbánnom. Kaptam egy tiszta lapot. Ez bőven több, mint amit remélhettem.

2017. augusztus 29. Párizs, Franciaország

- Mi van rajtad? - csimpaszkodik belém Izi, miközben már rángat is magával. Mindig azt hiszi, hogy késésben van. Talán ha egyszer időben elindulna... De nem, csak futólag vet egy pillantást a szerelésemre, de nincs túlzottan lenyűgözve tőle. Nem értette meg, hogy
- Hány éves vagy, Kislány? - dörren rám a biztonsági őr, én pedig egy pillanatra hátrahőkölök tőle.
- 18. - vágom rá büszkén, mintha ezzel jól odamondtam volna neki, pedig ez az igazság, még a személyimet is felmutatom. Persze anyám nem igazán örül, hogy az akadémia előtti utolsó napjaimat dorbézolással töltöm, de hé, most vagyok fiatal. És ezt a lányt is most ismertem meg, talán nincs egy hete.. Azóta viszont már háromszor is belefeledkeztünk az éjszakába, nem aprózzuk el, én pedig kifejezetten élvezem ezt a kötöttségek nélküli életet. Az első évem elég feszített volna, rengeteget tanultam, de még így is azt érzem, hogy nem tudok eleget. De az emberünket nem érdekli, hogy épp tanítónak készülök vagy sztriptíztáncosnak, amint meglátja az igazolványokat, már enged is. Bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem Izi keze van a dologban. Az már feltűnt, hogy elég sok pénze van.
Az este nagy részét azzal töltjük, hogy letáncoljuk a cipőt a lábunkról, és ehhez még kifejezetten jóképű társaságot is kapunk. A hangulat az elfogyasztott ital mennyiségével egyenes arányosságban kezd forrósodni, de ez a helyzet már annyira nincs ínyemre. Bekapcsol a vészvillogó a fejemben, hogy nem jó ötlet két vadidegen fickóval elmenni bárhová is, de mire kettőt pislognék Izi helyettem is beleegyezett mindenbe. Mindenbe.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Eléggé imponál, hogy a figyelem középpontjában vagyok, de bevillan, hogy anyu kifejezetten azt kérte, hogy vigyázzak magamra. Két észvesztően jó csók között viszont azért elég nehéz arra gondolni, hogy ezt most le kellene állítanom. Nem is beszélgetünk túl sokat, ami azt illeti. A hatalmas házat meglátva azonban eléggé elbizonytalanodom, hogy tényleg ezt akarom e. A barátnőm viszont nem. Ő máris felfedező útra indul és szépen szemügyre vesz mindent.
- Ne fogdozz már össze mindent.. - szólok rá halkan. Bár néhány apróságot én is szívesen megnéznék, de visszafogom a késztetést, elvégre vendégségben vagyunk.
- Miért ne? - emel fel egy kisebb méretű szobrot, és meglengeti felém, mintha egyáltalán nem tartana attól, hogy bármelyik pillanatban leteremthetik érte. - Ne parázz már. Úgy láttam te is elég jól érezted magad.. Na, lefekszel vele? - kérdez rá kerek perec. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem szégyenlős. Én viszont nem szoktam csak úgy...
- Nem tudom.. - rántom meg a vállamat tovább nézelődve. Azt hiszem kár lenne előre eldönteni bármit is, de kicsi esélyt látok rá, hogy pont tőlem fogja megkapni, amit szeretne. Nem azért, mert nem vagyok benne a mókában, hanem mert... Nem tudom, fura érzésem van vele kapcsolatban. De azt mégsem mondhatom Izinek, hogy a boszorkány megérzésem azt súgja, hogy le kellene lépnünk..
- Ne kéresd már magad. Egy ilyen fickó a tenyerén hordozna. Láttad, hogy néz rád? Veszettül bejössz neki... És ami azt illeti, szerintem lent is eléggé..
- Oké, elég. Felfogtam. Majd eldöntöm, hogy mit csinálok vele.. - állítom le még mielőtt nem csak jelentőségteljesebb pillantásokat vet rám, hanem tényleg kínos szituációba kerülünk. A fiúk viszont nem jönnek vissza és Izi nem olyan türelmes, mint én vagyok. Úgy gondolja, hogy maga keresi meg őket az itallal a kezében, amit az érkezéskor kaptunk. Hiába próbálom a tudtára adni, hogy ezt aztán már végképp nem illik.
- Hoppá... - fordul vissza felém nagy örömmel, mikor sikerül benyitnia utánuk az egyik nagyon is baljósnak tűnő szobába. Alig jön ki fény rajta, de nem szól zene, nem érzem úgy, hogy a korán abbamaradt buli most tovább folytatódna odabent.
Utána olyan gyorsan történik minden. Az éktelen üvöltözés, Izi sikoltása, egy zöld fény, a hangos dörrenés, a férfiak dübörgően közelgő léptei... Majd egy test - a barátnőm teste - eszméletlenül zuhan ki nyitott ajtón. A szemei fennakadtak, nem egyszerűen csak elájult. Én viszont nem maradok, és nem várom meg, míg rájönnek, hogy én ezt láttam. Hogy az egészet végignéztem. Tudom, hogy most fel kell vennem a cipőmet és rohanni. Vissza se nézni.


2017. szeptember 4. London, Egyesült Királyság

Nem tudom mi folyik körülöttem vagy hogy mikor lesz ennek vége. Hogy tudok-e egyáltalán így élni.. Tegnap még Párizsban voltam, napok teltek el azóta a kedd esti buli óta. Pontosan öt nap. Én pedig még mindig nem értem az egészet. Nem csináltam semmit.
Az apai nagybátyámat hívtam fel, akivel már legalább három éve nem találkoztam. Reggel hozzájuk mentem, a kanapén aludtam, mert féltem elvonulni. Féltem egyedül lenni, de a rémálmoktól jobban, így szinte tízpercenként kipattantak a szemeim. Nem voltam túl kipihent, mikor a két fickó megjelent a kandallóban, kezükben pálcát tartva. Még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt akarom csinálni, de a nagybátyám megesküdött, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy ne essen bajom. És hogy anya is megússza. Meg persze így az ő fejére sem hozok bajt. Így is magyarázkodhatott a nejének miattam. Na azt a veszekedést nem hallgatnám végig még egyszer.
Beszéltek ezek össze-vissza körülöttem, majd próbáltak velem is, de annyira felzaklattak az események, hogy képtelenség volt belőlem bármit kihúzni. Végül nagy sokára sikerült azonosítanom a férfit, erőltettek rá, tudniuk kellett. Aurorok voltak. Az előző kettő meg.. Ki tudja, a nevük ugyan a tudatomba égett, de nem tudom miért intézték el olyan csúnyán Izit. Hogy mit láthatott, amiért meg kellett halnia. Egy biztos volt, én nem akartam a sorsára jutni. Az a két férfi akkor vállalta, hogy kezeskedik a biztonságomért. Akkor láttam utoljára a nagybátyámat. Azóta semmit sem tudok róluk. Meghagyták, hogy ne keressem őket és legyek hálás, mert mozgósították a kapcsolataikat. Ja, legyek hálás.. Mégis miért? Már régen az akadémián kellene lennem, készülnöm az órámra vagy épp csak ébredeznem a buli másnapján. Tanulnom kellene, nem pedig.. Hát, az arcommal még nem barátkoztam meg. Azt pedig senki sem mondta, hogy az arcszerkezet átalakítása varázslattal ennyire fájdalmas. Persze gondolhattam volna magamtól is, elvégre átrendezik közben az arccsontjaimat. Nem lehetek többé a régi önmagam. Nem lehetek többé Lily. De már akkor este is túl erős volt a túlélőösztönöm ahhoz, hogy ezen fennakadjak. Viszont London.. Nem lesz a kedvencem. De a tudat sem, hogy anya úgy tudja meghaltam.


2019. december 19. London, Egyesült Királyság

Úgy fordulok be a kávézóba, mintha mi sem lenne természetesebb. Vidáman csivitelek George-dzsal az elmúlt napról, a vendégekről és a fura nőről, aki alkalomadtán azért tér be hozzá, hogy az előző nap itt felejtett holmiját keresse. Mindketten tudjuk, hogy csak George miatt jár ide. Bár ha engem kérdeznek, sokkal furcsább kalapról, szvetterről vagy szemüvegről beszélgetni a betérő vendéggel, mint a napjukról. Ez az idősödő úr viszont ebben kifejezetten profi, mintha a vérében lenne. Én is neki köszönhetem azt, hogy elkezdtem a világ naposabbik oldalát látni. Előtte minden egyhangú volt és sivár. A napot teltek ugyan, de magányos és boldogtalan voltam. Én, Maxine, aki mindig a hóna alatt egy könyvvel jelent meg, tél derekán és a legnagyobb hőségben is minden egyes nap ugyanazt a közepesen erős kávét kérte mézzel és sok tejszínhabbal a tetején. Nos ez azóta sem sokat változott, de már nem csak a rendelésemet hadarom el a pult elé lépve. Már meglátom a pult mögött álló hús-vér embert is, aki sokkal kedvesebb, mint ahogy első ránézésre feltételeztem volna.
Előbb a székhez ballagok, a kabátomat leterítem a háttámlájára és lecsavarom a vastag sálat a nyakamból. Futó pillantást vetek a vendégek felé, és magamban megállapítom, hogy micsoda szerencse, hogy nincsenek túl sokan. A tömeggel még mindig vannak fenntartásaim, nem érezném magam biztonságban, ha egymás hegyén-hátán ülnének az emberek, csak mert fáznak kint. Persze most George ellen beszélek, hisz neki kifejezetten kapóra jön a téli időjárás okozta nagyobb forgalom. Két éve egy hasonlóan hideg decemberi napon tértem be hozzá először. Azóta nagyon a szívemhez nőtt, nem csak az öregecske úr, maga a hely is.
Most viszont valami furcsát látok rajta, mintha észrevett volna valamit, amit én nem. Első nekifutásra végigfut az agyamon, hogy talán valami baj van és inkább mennem kellene, de kénytelen vagyok megnyugtatni magam. Leküzdöm a kényszeres érzést és csak szépen rámosolygok. Így ni, már épp megdicsérném magam gondolatban, mikor megjelenik mellettem az ismerős alakja, és az asztalomra halmozza a szokásos kávét és az elmaradhatatlan süteményt. A mindig tökéletesen párhuzamosra szelt gyümölcsös mogyorókrémbombát, amibe legszívesebben csak úgy beleharapnék.
- Azt ne mondd, hogy a ház ajándéka.. - forgatom meg a szemeimet, mikor szólásra nyitná a száját. Nem fogadom el, sosem teszem, hiszen imádom ezt a helyet és szeretném, ha továbbra is fenn tudná tartani. Szerencsére épp annyiszor járok erre, hogy pontosan tudjam mi mennyibe kerül, de mikor a pénztárcám után nyúlnék, sebtében leint.
- Nem a házé, bár előbb jutott volna eszembe! Egy fiatalember küldi.. - kacsint rám, majd szemével óvatosan az egyik szomszédos asztal felé pislant. Én csak elmosolyodom a gesztuson és rövid ideig azt hiszem, hogy így akar kicselezni, de hagyom neki. Jóérzésű férfi. Aztán a kávémat kevergetve összeakad a tekintetem egy fiatalemberével. Nem az első alkalom, hogy itt látom. Néha ír, néha olvas, néha csak csibészesen elvigyorodik a kávéja fölött, mikor összenézünk. Én viszont kifürkészhetetlen arccal pásztázom végig az övét, majd gondolva egyet, felpattanok a helyemről és elindulok felé.
- Szabad ez a hely?

Nos, a külsőmön nem kellett sokat változtatni, de ha összefutnánk Avigno utcáin, rám sem ismernél. Az arcom korábban kicsit keskenyebb volt, most inkább kerek, a szemeim is távolabb ültek és kéken tükrözték vissza a fényt. Az alakom aligha változott, mindent én sem vagyok hajlandó feladni önmagamból. Az testem sovány, kevés izommal. Bőröm világos, nem is lehetne más a borongós külvárosi környezetben. Egyszóval nem vagyok túl feltűnő. Kivéve, ha mugli vagy. Nekik néha furcsa a stílusom és ha bárkivel arról beszélgetek, hogy minden ruhámat magamnak készítem olyan furcsán néznek rám, mintha eltévesztettem volna a bolygót.