Helena C. Fawley

Határozott jellem vagyok, mindig tudom mit akarok. Megbízhatóságom és hűségem megkérdőjelezhetetlen, legalább annyira mint bátorságom. Vagy inkább vakmerőségem? Ki tudja. Erős és független nő vagyok, legalábbis amíg drága nagymamám nem kényszerít a legújabb habosbabos ruhakollekció egyik darabjába a tiszteletemre rendezett estélyen. Olyankor kedves vagyok és bájos és udvarias. Tudjátok, mint egy igazi fiatal hölgy.

Én vagyok az a lány, aki megmondja, ha előnytelen az a szoknya, vagy semmi esély arra, hogy az a fiú egyáltalán rád nézzen. Őszinte vagyok és racionalista, ami mások számára gyakran fájdalmat okoz. Mindezt némi szarkazmussal fűszerezem, hogy ne legyen egyszerű a történet. Bizalmatlanságom és távolságtartásom talán anyámtól örököltem, talán semmi köze hozzá, de ebben nagyon hasonlítunk.

Amerikában születtem anya és apa első gyermekeként. Nem emlékszem sok mindenre kiskoromból, leginkább nagymamám kedveskedő szavai, a közös játékok és az esti mesék maradtak meg. Anyáékról szinte... szinte semmi.  Mindenem megvolt, amire csak egy gyermek vágyhatott. Nem tudom, hogy a nagyi miért kényeztetett el ennyire, de az biztos, hogy hamar az ő kishercegnőjévé váltam.
Három éves voltam, mikor meg tudtam, hogy kistesóm lesz. Sírtam. Nem akartam osztozni a figyelmen és a szereteten, de aztán egész jól megbarátkoztam az öcskössel. Mostanra már kialakult köztünk egy elválaszthatatlanul szoros testvéri kötelék, Merlinnek hála. Szóval már eggyel többen voltunk, de a helyzet nem sokát változott. Éltük a kis életünket békében.
Aztán 2012-ben, mikor nyolc éves voltam költöztünk. Anya szerint haza, szerintem otthonról el. Megviselt a költözés, mindent amit szerettem ott kellett hagynom. Semmi nem tudott jobb kedvre deríteni, még az ikrek érkezése sem. Talán a túl nagy korkülönbség okozza, talán nem, velük mai napig sem jövök ki olyan jól, mint Henryvel. Szeretem őket, persze, de mégis, nyolc év az nyolc év.
Lassan, de biztosan hozzászoktam a walesi élethez. Még mindig hiányzik Amerika, de azért itt sem rossz annyira, mint vártam. Hamar hozzászoktam az ikrek jelenlétéhez és sokat segítettem anyának a velük kapcsolatos teendőkkel. Ha mással nem is, legalább azzal, hogy lefoglaltam Henryt, hogy ne legyen láb alatt. A nagyi is gyakran meglátogatott minket, én különösen szerettem ezeket az alkalmakat. Valahogy az öcsivel sosem jöttek olyan jól ki - talán ha ő is lánynak születik, másképp történt volna - így a figyelme nagy részét még mindig én kaptam. Megmaradtam az ő pici hercegnőjének, akinek új játékokat és ruhákat ajándékozhat. Aztán kinőttem ebből.
Talán akkor kezdődött minden, mikor az első nap a folyosón felbuktatott egy felsőbbéves fiú és valamit röhögve magyarázott a hajamról meg a szeplőimről. Aztán egyre többször kaptam meg, hogy nem is apám lánya vagyok, ilyen kinézettel biztos nem. Úgytűnt, még az is ismeri a szüleimet, aki életében a Fawley nevet sem hallotta még. Azóta sem tudom, hogy mit gondolja, de így, félig felnőtt fejjel már látok a sértegetésekben rációt. Hiszen a családunkban senkinek - de tényleg, senkinek - nincs ilyen hajkoronája, de még csak szeplőik sincsenek.
Szóval valahol itt kezdtem el befelé fordulni. Továbbra is kerestem az emberek társaságát, de a korábbi szende és bájos kislányt felváltotta a mostani vadóc énem. Ha valaki megjegyzést tett rám visszaszóltam. Fizikai erőszakhoz szinte sosem folyamodtam, de hamar híre ment, hogy a kis Weasley hasonmással nem jó vitába szállni. Felvágott nyelvem mellé gyors észjárás párosult, így a szócsatákban általában győzedelmet arattam. Nem bíztam meg senkiben és a titkaimat megtartottam magamnak, a legnagyobb biztonságban.
Egyébként az első négy évem csodásan telt. Kiderült, hogy egész tehetséges kis boszorkány vagyok és idén év elején prefektusi kinevezést kaptam, amiért a család igazán büszke rám. Legalábbis ezt mondták. Lelkes kviddics szurkolóvá váltam, de magát a sportot sosem próbáltam ki.

A legszembetűnőbb rajtam egyértelműen a tűzvörös hajkoronám és szeplős arcom. Pedig egyébként is van mit nézni karakteres arcvonásaimon és nagy kék szemeimen. Ha esetleg tekinteted elkalandozna az arcomról, akkor megláthatnád, hogy nem nőttem túl magasra és nem is vagyok az az elől deszka hátul léc alkat. Stílusom egészen eklektikus, egyik nap farmerben látsz és XL-es férfi pulcsiban, másik nap pedig fekete csipkeruhában, mert olyan kedvem van.