Sorsha Woodley

10 szó, amivel leginkább jellemezni lehet:
× Kíváncsi: Tudod vannak olyan furcsa dolgok, amikre nem találunk értelmes magyarázatot. Nos engem túlságosan is érdekel, hogy miért történnek ezek a furcsaságok.
× Tehetséges: Ezt nem én mondtam magamra, hanem azok, akik elolvasták a dalaimat, ugyanis dalszerzőként dolgozok egy lemezkiadó cégnél. Ugyan állítólag jó hangom is van, a karaoke bárokon és a zuhanyfülkén kívül nem szoktam énekelni, valahogy nem vonz az énekesek világa.
× Bevállalós: Rám nem lehet azt mondani, hogy szégyenlős vagyok vagy nyuszi. Mióta megküzdöttem az anorexiával, azóta magabiztosabb vagyok, s az akadályokat is könnyebben veszem az életemben. Ha te nem mersz valakit leszólítani, akkor elhiheted nekem, hogy én megteszem helyetted, de a felelsz vagy merszben is elég jó vagyok - bár erről jobb ha inkább később mesélek.
× Pontatlan: Gyakran megesik, hogy kések a megbeszélt időponthoz képest. Ennek pedig egy oka van: meglátok valamit, ami megihlet vagyis inkább valamit, amiről tudom, hogy olyan képet készíthetek róla, ami igazán ütősre sikerül.
× Babonás: Szerencsére több emberről tudok, aki szintén hisz az olyan dolgokban, mint abban, hogy balszerencse átmenni a létra alatt, meg az is ha fekete macska keresztezi az utadat... Na igen, én ezeket mondhatni kívülről fújon, ne lepődj meg, ha idegbajos leszek, mert eltörött a tükröm.
× Vigyori: Nem is tudom, hogy ez a tökéletes jelző-e. Igen, sokat mosolygok, de azt is szeretem, ha mások velem együtt mosolyognak, szóval van, hogy ezért idétlen fejeket vágok.
× Tanult: Voltak olyan tárgyaim, amiket kifejezetten utáltam, de azért sosem voltak olyan tragikus jegyeim - mondjuk kitűnő se voltam soha. Persze, az egyetemen én is elbuktam pár vizsgát, de aztán csak átküzdöttem magam azokból a tárgyakból is, viszont az érdeklődésem a természetfeletti dolgok iránt arra sarkall, hogy minél többet olvassak, s bevallom elég sokat kutatok is, így már tudok egy-két dolgot - legalábbis én azt hiszem, hogy tudok, de mi lehet az igazság?
× Szemfüles: Eléggé nyitott szemmel járok, mégpedig azért mert sosem tudhatom, mikor jön egy olyan pillanat, hogy tökéletes képet készíthetek vagy éppen valami, ami megihlet egy dalszöveg megírásában.
× Közvetlen: Mint azt már említettem, simán leszólítok neked bárkit, akit csak szeretnél. Talán ehhez annak is köze van, hogy eléggé közvetlen vagyok, s könnyen alakítok ki kapcsolatokat, de ez nem mindig volt így. Igaz is, mindenkinek van egy olyan időszaka, amikor jobb ha magára hagyják, nem? Szóval vegyük úgy, hogy az nem számított, oké?
× Türelmes: Azt hiszem ez az egyik legbecsülendőbb tulajdonságom. Néha még én is meglepődöm, hogy milyen türelmes tudok lenni, főleg akkor ha kirakósról van szó. Úgy tudom, sokan nem szeretik ezt a játékot, a furcsa meg az, hogy én imádom őket. Türelemjáték ezerrel, meg bevallom, hogy engem lelkileg ellazít...

9 dolog, amit nem árt tudni rólam:
× Tíz éve gitározok
× Nem bocsájtok meg könnyen
× Túlságosan is szeretem a Kinder csokoládét és az almás pitét
× A legjobb ajándék számomra a puzzle
× Sose mondd nekem, hogy nem vagyok kommunikatív
× Szeretek csak úgy üldögélni egy kávézóban órákon keresztül és beszélgetni
× Kispárnákat gyűjtök
× Félek a sötétben - főleg ha még köd is van!
× Rengeteg ruhám van - és emiatt sosem fogok bekerülni egy zero waste életmód csoportba sem azt hiszem

8 tevékenység, amit hobbiként űzök:
× Fotózás
× Gitár
× Éneklés karaoke bárokban illetve a zuhany alatt
× Megmagyarázhatatlan dolgokat keresek
× Válaszokat keresek a kérdéseimre
× Búvárkodás
× Alvás profi szinten
× Puzzleket szeretek kirakni - a lakásomban több ilyen kép díszíti a falakat

7 dolog, amit ki nem állhatok:
× Hazugság
× Hideg
× Fehér csokoládé
× Semmit mondó dalszövegek
× Ha valaki összekuszálja a puzzlet, amit már hetek óta rakosgatok
× Amikor valaki bolondnak hisz, mert a megmagyarázhatatlan dolgokról beszélek
× Kókuszos tusfürdő, sampon, testápoló...

6 dolog, amit szeretek:
× Zene
× Filmek
× Kiállítások
× Kinder csokoládé
× Narancslé
× Kávé

5 dolog, ami nélkül sosem megyek el otthonról:
× Fényképezőgép
× Telefon
× Notesz
× Toll
× Rágógumi

4 dolog, amit vélhetően sosem fogsz tudni rólam:
× Voltam depressziós huzamosabb ideig
× A szüleim válásakor teljesen magamba zuhantam
× Tagja vagyok egy titkos társulatnak, ami a természetfelettit kutatja
× Halálosan félek a fogorvosoktól

3 város, ahová el akarok jutni:
× New York
× Párizs
× Amszterdam

2 becenév, amit adtak nekem:
× Sora
× Manó

1 ember, akire példaképként tekintek:
× Mickey Mouse (??)

A költözés általában egy nehéz időszak az életünkben. magunk mögött hagyjuk a jól megszokott kis szobánkat, ami oly sokáig biztonságot jelentett számunkra és lezárunk ezzel egy fejezetet az életünkben. Én szerencsére ezen a szakaszon már átestem, s jelenleg az új, saját lakásomban pakolok ki a dobozokból, ugyanis doboz van jelenleg doboz hátán. Esküszöm, úgy néz ki jelenleg itt mindegyik szoba, mintha valami atomtámadás lett volna vagy nem is tudom... Belenyúlok a zsebembe és előhúzok egy már szebb napokat is megélt papírfecnit. A listám. Minden egyes pont áthúzva, ezzel jelezve, hogy elpakoltam, szóval minden bizonnyal itt  van az összes holmim valahol a dobozvárosban.
Biztos furcsa a  kirakós mániám, de emlékszem, mikor kezdődött. Kaptam egy Kinder tojást, meg a nővérem is, az enyémben kirakós volt az övében pedig figura. Azt hitte, hogy nem örülök neki, ezért kedvesen felajánlotta, hogy cserélhetünk. Ja, igen, köztudott tény, hogy minden gyerek utálja, ha puzzle van a Kinder tojásában. én mégsem így fogtam fel, mert csak azt láttam, hogy ezt össze kell rakni. Mindig is azok voltak a kedvenc meglepetéseim ebben az édességben, amiket össze kellett rakni és hát a nővérem meg eléggé furcsán nézett, mikor közöltem, hogy "Nekem ez tetszik. Én nem cserélek!". Szerintem titkon örült neki, mert ő amúgy tényleg nem rajon a kirakósokért. Ment is a szomorkodás ezerrel, mikor egyszer a keresztapuéktól mindketten kirakóst kaptunk. Az volt az első igazi, nagy puzzlem és nagyon boldog voltam és izgatott ellenben a nővéremmel, aki csak megjátszotta, hogy örül és végül az összes csokimat odaadtam neki csere gyanánt az ő ajándékáért. Addigra egyébként a szobám falát már több kicsi kész kirakós díszsítette, mert én mindig felragasztottam őket egy rajzlapra, hogy kitehessem a falra.
Aztán az idő előrehaladtával mindenki a rokonságból és a baráti körökből tisztában lett a hobbimmal és mindenféle kirakóst kaptam ajándékba meg speciális ragasztókat hozzá, képkeretet... Szóval mindenféle ilyent, ha éppen nem kispárnát, de az más téma.
Mondja el nekem valaki, hogy van-e jobb dolog a pihe puha dolgoknál? Ha valaki ránéz az ágyamra a lakásban, szerintem azt hiheti, hogy valami kisiskolás fetreng rajta minden este, de aztán látja, hogy ez ahhoz túl nagy és kénytelen elfogadni a tényt, hogy márpedig ezen egy huszonéves lány alszik, meg alkalomadtán más is ha úgy adódik, de mostanában erre nem került sor. Na de szóval inkább elmesélem a kispárnák történetét, ami egészen hat éves koromig nyúlik vissza, amikor az unokatestvéreméktől kaptam egy nagyon nagyon puha darabot szülinapomra. Szegény szüleim kénytelenek voltak nézni, hogy ha akárhova mentünk, a párna jött velem mindenhova, mármint utazásra értem. Mindig ott volt a bőröndben. Aztán következő évben megint párnát kaptam szülinapomra tőlük és akkor már két párna utazgatott velem, ha nyaralni mentünk. De hát istenem, olyan puhák! Még most is megvan mind a kettő egyébként és semmit sem vesztettek a puhaságukból. Azonban mégsem ezek a kedvenceim mind közül, hiába ezek az elsők. Több kispárnát is vettem már magamnak, az óriás plüssökről nem is beszélve, mondom, hogy szerintem egy kisiskolásnak szavaznák meg az ágyamat elég sokan, de mentségemre szóljon, hogy nem mind van az ágyban, hanem a fotelokban meg a kanapén is van egy-kettő. Na de, szóval a kedvencem igazából furcsa, de egy ufós, amit még egy régi barátomtól kaptam, Elliottól és az a furcsa, hogy azóta sem éreztem úgy, hogy sikerült volna még egy olyan barátságra szert tennem, mint amilyen vele volt. Szóval az ufós párnát tőle kaptam és azt tartom a legnagyobb becsben mint közül, annak ellenére is, hogy hogyan tűnt el az életemből. Emlékszem, tizenegy éves volt, mikor valami elitista bentlakásos suliba íratták a szülei és csak karácsonykor meg nyáron jött haza. Persze leveleztünk, de az nem volt olyan mint fogócskázni vagy pancsolni a medencében és búvárosat játszani meg azt, hogy értem e a víz alatt ha mond valamit meg hasonlók. De mentségére szóljon, hogy mikor otthon volt, igyekezett kárpótolni, rengeteget szánkóztunk és több hóembert is építettünk télen, nyáron meg a már korábban említett tevékenységek mellett még oly sok mindent. Ő volt a legjobb barátom, de mikor elköltöztek, akkor megváltozott minden, hiszen nem csakhogy kevesebbet tudtunk emiatt abban a rövid időtartamban is találkozni, de emiatt a levelezéseink is egyre szűkebb szavúak lettek és végül abbamaradtak. Valahogy úgy éreztem, hogy elárult engem, mert azt mondta, mindig mellettem lesz, meg azt is, hogy mindig számíthatok rá, de ez nem így lett. Az istenért, hiszen már azt sem mertem neki akkor megírni, hogy a szüleim épp válnak és, hogy mennyire kikészültem lelkileg. A párnát is kidobtam az ablakon az udvarra, de öt perc múlva kimentem érte és megkértem anyut, hogy mossa ki. Annak a párnának túl sok érzelmi kötődése van és éreztem, hogy ha én akkor ott azt mondom, hogy nem kell, azzal nem csak Elliotot, de az életem egy szakaszát is a kukába akarom hajítani, egy csodálatos időszakát és ezért lett ez a párna a kedvencem, mert ha bármi baj van, rossz a kedven, akkor csak összegömbölyödök a fotelben, kezemben ez a párna és akkor minden rendbe jön. Minden.
Egy gyerekre nagy hatással van a szülei válása és ezen állítás alól én sem voltam kivétel, de a nővérem szerencsére igen. Ő erős maradt és próbált végig a támaszom lenni és tudom, hogy ez nem volt neki könnyű. az az időszak senkinek sem volt az, de szerintem neki volt a legnehezebb. látta, ahogy a szüleink idillinek hitt kapcsolata darabokra hullik és azt is, hogy az addig oly boldog kishúga teljesen magába fordult és olyan mint valami valami depressziós zombi. Igen, ő élt ezzel a hasonlattal, én pedig hiába akartam volna cáfolni, nem tettem, mert valamilyen szinten egyetértettem azzal, amit mond. A sok apróság, az hogy Elliot magamra hagyott és az, hogy a szüleim váltak vezetett oda, hogy végül magamban kezdtem a hibát keresni. Úgy éreztem, hogy biztos minden miattam történt, én tehetek az egészről, eltaszítom az embereket, csak nem tudtam hogyan. Alaposan végiggondoltam a dolgokat és végül addig fajult a helyzet, hogy teljesen magamba zuhantam. Kerültem az embereket, a társaságot és gyakran nyúltam a penge után. Túl messzire szerencsére nem sikerült utóbbival mennem, de a nővérem tudatosította a szüleimben, hogy nem vagyok jól, mert nekik az egészből semmi sem tűnt föl. Josie mondta, hogy ne csináljam, de mégis, én folytattam és ez volt a probléma. Ez nyugtatott meg, ez tudta levenni a terheket a vállamról. Hogy végül Josie mit mondhatott a szüleimnek, hogy arra az időszakra félretették a csatabárdot, azt nem tudom, sosem árulta el, de elérte, hogy a szüleim elvigyenek orvoshoz, ha már neki nem fogadtam szót. Jó ideig bent tartottak a kórházban, stabilizálni kellett a állapotomat, visszalökni egy normális pontra és pszichológushoz kellett járnom, akihez még most is el kell mennem három havonta. Ő és az orvosom megbeszélései alapján kaptam a gyógyszereimet, amik közül van, amit elhagyhattam a kezelés után. Azonban vannak bogyók, amiket végül állandóra írtak fel számomra, merthogy instabil vagyok vagy nem is tudom, hogyan fogalmaztak. Mindenesetre most már rendben vagyok, vagyis érzem, hogy rendben vagyok.
A fotózás nagy szenvedélyem. Szeretem megörökíteni a pillanatokat, képeket készíteni furcsa dolgokról vagy éppen fotósorozatokat. Az egész szenvedélyem akkor kezdődött, amikor először fogtam fényképezőgépet a kezemben. Éreztem egy furcsa köteléket a gép és köztem, amit nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem. A gép segítségével az én szememen keresztül mutathatom be a világot és ezt én nagyon élvezem, nemhiába jártam végül fotózással kapcsolatos szakra a gimnázium után. Megesik, hogy egy-egy divatlapnak fotózok, de az is, hogy küldök be a képeimből újságoknak és ők publikálnak belőle. Amit nagyon szeretnék, az egy kiállítás a képeimből, de arra még várnom kell, tulajdonképpen a dalszerzésbe is ezért vágtam bele, hogy ismerkedjek magasabb körökben és azért, hogy gyűjtsem a pénzt egy nagyobb, egy olyan igazi kiállításra.
Emlékszem, mikor az első furcsaságot észleltem. Sötét árnyak röpültek el a város felett és nekem ezt sikerült lencsevégre kapnom. Persze akárhova, ahova vittem a képet,, közölték, hogy biztos csak füst, de én éreztem, hogy valami más, valami megmagyarázhatatlan. Válaszokat akartam, de elég sokan néztek bolondnak, akiktől érdeklődtem, végül egy furcsa társaságnál kötöttem ki, akik az ilyen és ehhez hasonló jelenségekkel foglalkoznak. Hogy mit szóltak a képemhez? Rajongtak érte és egyből indult az ötletelés és a rengeteg összeesküvés elmélet gyártása, hogy mi is lehetett az oka a furcsa árnyak megjelenésének és, hogy mik is lehettek azok.

Tovább nézem a papírt, aztán az asztalra teszem. Nekem ehhez most nincs idegzetem, a pakolás túl sok emléket idéz elő és nyakunkon van az esküvő. A nővérem férjhez megy és megkért, hogy segítsek neki, mert a vőlegénye... Hát maradjunk annyiban, hogy nem éppen az a tortakóstolgatós típus, aki még a díszítés kiválasztásakor a huszadik szalagnál is ugyanannyira figyel. Oké, a tortakóstolásra eljött, mert az süti, de a többit örült, hogy rám hagyhatja és igazából a nővérem sem bánja. Persze mindig kikérjük Edward véleményét is, ha mi döntésképtelenek vagyunk, olyankor eléggé segítőkész, de szerintem attól még érthető, hogy miről beszélek. Most is csörög a telefonom, vagyis inkább sms érkezett. A nővérem az, azt írja "SOS, vészhelyzet az ültetőkártyákkal". Rohannom kell, még sok a dolgunk, ma választjuk ki a paravánt a fényképekhez, én leszek az egyik fotós és... És bocsánat, de tényleg rohannom kell.

Nem vagyok magas, alacsonyabb vagyok az átlagnál, s pont ezért kaptam azt a becenevet, hogy Manó. Mondjuk én nem érzem problémának a magasságomat, szoktam mondani, hogy én legalább kis helyen is elférek, nem igaz?
Állítólag jó alakom van, mert minden jól áll, amit kinézek magamnak. Mázlim van, ugye? Bár a kezeimet gyakran legszívesebben rejtegetném a hegek miatt... Elliot és köztem akkor szakadt meg a levelezés, amikor a szüleim kapcsolata kezdett kisiklani az útról, minden bizonnyal ugyebár ez tett be nekem lelkileg. Persze, neki akkor már nem mertem írni az otthoni dolgokról, mert arra lett volna szükségem, hogy ott legyen mellettem és azért valljuk be: ez az egész nem levéltéma. Szóval igen, abban az időben voltak problémáim és csak pszichológus segítségével sikerült rendbe jönnöm, de azóta jól vagyok - tény, felírt nekem valami bogyót, amit azóta szednem kell, szóval... Ööö... Biztos azért jöttem rendbe na...
De térjünk vissza a külsőmre, igyekszem gyorsan befejezni, mert ezt ezt a témát sosem szerettem igazán részletezni. Sötétbarna félhosszú - vagy inkább rövid (??) - hajam van, melyet vagy egyenesen vagy begöndörítve hordok. A szemeim zöldek, s szeretek sminkelni, főleg inkább az említett részen, de azért akad egy két merészebb rúzs is a készletemben. A ruhatáram színes, mondjuk úgy, hogy színes egyéniség vagyok. Követem a trendeket, de megvan a saját stílusom, így nem mondanám azt, hogy úgy öltözök mint minden második lány az utcán. Ugye ennyi elég lesz?