Rose Granger - Weasley

Az ember nem tudja eldönteni, hová születik, így az ezzel járó esetleges adottságait sem igazán tudja befolyásolni, bármennyire is szeretné. Adottságok? Néha sokkal inkább átoknak érzem őket, mint adottságnak, áldásnak. Hogy miről is beszélek? Hát, például az édesanyámtól örökölt iszonyatosan nagy eszemről, amit boldogan elcserélnék, hát… maradjunk annyiban, hogy elég sok dologra. Igen, a tudás hatalom, de a hatalom teher is tud lenni. Amiből jelenleg köszönöm szépen, de nem kérek. Ja, hogy ez nem választás kérdése? Nagy kár. De valamilyen szinten biztos, mert  azt mondták, figyelembe veszi a Süveg a kívánságunkat. Akkor csak számít, mit akarunk, nem igaz? Egyébként az okosságomon kívül van, aki a hajamat, és van, aki a nagy számat emeli ki, mint pozitívumomat – jó, persze nem így, hanem cserfességként megfogalmazva, de akkor is: a nagy száj, az nagy száj. Amit viszont én is pozitívumként tartok magamban, az a kedvességem és segítőkészségem. Gyakorlatilag bárki, bármikor jöhet akármilyen kis dologgal is, rám számíthat. Persze, ha épp rossz kedvem van, ami havonta legalább egyszer megesik, akkor kicsit morgok, de segítek.

Amit nem szeretnek bennem? Hát, többen többfélét. Az évfolyamtársaim például azt, hogy gyakran szeretnék egyedül maradni. Legalábbis gyakrabban, mint ahogy azt ők elképzelték. Hát, bocs, de egy egész napos fárasztó tanulás után még véletlenül sem az az elsődleges vágyam, hogy pletykázzak velük… mert bár lány vagyok, a pletyka sajnos, nem sajnos, de hidegen hagy. Erre, sajnálatos módon még nem jöttek rá. Az ellenlábasaim pedig nagy valószínűséggel azt, amit a tanáraim és a hozzám közel állók, főként a szüleim nagy bőszen dicsérnek. Nevezetesen az eszemet. A szüleim pedig… hát, leginkább azt, hogy kiállok magamért, és a számomra fontos ügyekért, emberekért, és semmit nem hagyok szó nélkül. Én meg azt nem szeretem, ha megpróbálják megmondani, mit csináljak. Kamasz dolog, tudom, és általában elég szófogadó vagyok, de a lázadó időszak alól én sem vonhatom ki magam, bármennyire is szeretném.

2006. március hetedikén születtem a londoni Szent Mungo Ispotályban, szüleim első gyermekeként. Mióta az eszemet tudom - illetve valószínűleg már korábban is, mert hát miért is változott volna meg a helyzet - szeretetben, békességben éltünk. Anya, apa, Hugo, én, na meg néhanapján - ami nekem néha kicsit gyakorinak tűnt, de hát hiába, nagycsaládban gyakran váltják egymást az ünnepek - a rokonság többi tagja is tiszteletét tette nálunk. James, Albus és Lily Luna, illetve Harry bácsikámék persze gyakrabban jöttek, tehát gyakorlatilag együtt nőttünk fel mi öten. Ez így ment éveken keresztül, míg végül 2017ben én is megkaptam a várt bagolypostát: felvételt nyertem a Roxfortba! Természetesen Albusszal egyetemben.
A King’s Cross állomásra menet végig az járt a fejemben, hogy vajon melyik házba is kerülök. Az a gond, hogy nem tudnám megmondani. Mármint persze, nem is nekem kell, de akkor is… gyakorlatilag minden házból van bennem egy kevés – vagy nem is olyan kevés. Az anyától örökölt eszem alapján egyértelműen Hollóhátasként kellene végeznem, viszont nem vagyok az a félős valaki, ha kell, akkor ravasz is tudok lenni, habár ezt az oldalamat igyekszem háttérbe szorítani. Na meg… ha arról van szó, akkor bárkinek segítek, vagy legalábbis megpróbálkozom vele. Hát igen, ez nem egy egyszerű képlet, úgyhogy nem is foglalkozom vele tovább, úgyis kiderül. Titkon azért reménykedem benne, hogy a Griffendélbe kerüljek, mert tudom, hogy anya és apa is ezt szeretnék. Nem mondják, de ők is oda jártak, természetes lenne, ha a gyermekeiknek is hasonló sorsot kívánnának. Én pedig nem akarok csalódást okozni nekik.
„Ő hát a kis Scorpius. Mindenben jobbnak kell lenned nála, Rosie. Még jó, hogy anyád eszét örökölted.”
Igen. Apa, és az ő versenyszelleme. Na meg az sem segít a dolgon, hogy sosem kedvelték egymást Scorpius szüleivel. Azt viszont nem igazán értem, hogy minket, gyerekeket miért is kell belekeverniük az ő dolgaikba? Semmi értelme az állandó viszálykodásnak. De persze azért bólintok, hogy értettem, és megteszem, ami tőlem telik.
Ennek már lassan négy éve, de a Scorpius és köztem folyó harc nem akar alábbhagyni. A harc természetesen a tanulmányok színterén értendő, hiszen egyébként igyekszem követni szüleim tanácsát, és nem foglalkozni vele… majdhogynem levegőnek nézem. Csak ez nem mindig sikerül, van, hogy sikerül feltüzelnie, felidegesítenie, és akkor minden akaratomra szükség van, hogy továbbra is kerüljem, és ne figyeljek rá. De van, amikor az összes akaratom sem elég hozzá. Ez van, néha nekem is kicsúszik a talaj a lábam alól. Az a gond, hogy van, amikor nem is nagyon akarom megtartani az irányítást, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, ahogy akarnak. Mégis milyen bajok lehetnek belőle? Hát… a Roxfortban minden lehetséges, úgyhogy majd kiderül… mert valami mindig van, itt biztos nem unatkozik az ember.

Körülbelül 160 cm magas, zöldesbarna szemű, vöröshajú, szeplős leányzó néz velem farkasszemet a tükörből. Igen, sikeresen megkaptam a „legjobb tulajdonságokat”, mindkét oldalról. Le sem tagadhatnám, hogy Granger – Weasley vagyok. Viszont jó hír, hogy a családom sem tagadhatna le engem. Még ha akarnának sem. Úgyhogy még szerencse, hogy ilyesmi eszükbe sem jutott. Remélhetőleg. Legalábbis eddig. Általában a roxforti egyenruhát hordom, habár a szoknyát szívesen cserélem farmerre, valahogy kényelmesebbnek érzem a testhezállóbb ruhadarabot.