Giuliano Morgan

Azt mondják, a korábbi időszakomhoz képest már nyugodtabb ember vagyok. Nem szoktam felesleges köröket futni, kertelni, egyenesen elmondom azt, amit gondolok. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy ne játszadozzak ostoba játékokat, és keltsek mindenféle pletykát, vagy keveredjek bele olyan dolgokba, amiből esetleg hátrányom származhatna. Kedves vagyok, és megértő, és az idegeim valami eltéphetetlen kötélből készültek, mert kevesen tudtak felbosszantani eddig. Aki mondjuk igen, az már nem járt ennyire jól, de ez nem az én problémám igaz? Türelmesnek is mondanám magam, és rendkívül jólnevelt vagyok. Nem hiába, a korábbi klasszikus keményvonalas brit nevelés hozzátette a magáét. Vagyis hozzám tette, nem mindegy. Általában mosolygós, és vidám ember vagyok, viszont szeretem használni a szarkazmust, amit valószínűleg elsőre nehéz lesz megérteni, de annyira hozzám nőtt már az évek alatt. Mint a mosolyom. Féloldalas, igéző, sármos. Számos korábbi munkámat oldottam meg úgy, hogy nem éppen tiszta módon közelítettem meg egy-egy ügyfelemet. De ki mondta, hogy az életet mindig tisztán kell játszani?

Túlságosan szarkasztikus vagyok. Néha nem tudom már magam sem eldönteni, hogy mit miért mondtam, és minek szántam. Szeretem az alkoholt, és a fiatalabb nőket. A velem egykorú nőket is. Az idősebb nőket is. Szóval ebből rájöhet mindenki, hogy miért is ment tönkre a házasságom. Vagyis na, ez csak az egyik ok volt.  Emellett pedig, ha felbosszantanak, akkor előbb jár el a pálcám, mint számolnék magamban tízig. Rendszertelen ember vagyok, akinek minden szétszórt az életében, mióta elvált a feleségétől. Nem bánok túl jól a gyerekekkel, és félreértés ne essék, mert nagyon szeretem őket, csak valahogy nem tudok rájuk úgy hatni. És hogy honnan tudom ezt? Van egy nevelt fiam, aki éppen most kamaszodik, és esze ágában sincsen hallgatni rám. De attól még bánhatok jól a gyerekekkel, ugye? És ami a legrosszabb tulajdonságom: túlságosan vajszívű, és lekenyerezhető vagyok. Érzékeny embernek tartom magam, aki szokott sírni, és kimutatja az érzelmeit, még akkor is, ha ezzel kellemetlen szituációt okoz magának és másoknak is.

- Foglaljon helyet, Mr. Morgan. – int McGonagall a vele szemben díszelgő székre. Én viszont továbbra is következetesen csak állok az igazgató szoba egyik sarkában, a kezemmel az államat vakarom, és hümmögök folyamatosan. Egyelőre nem szóltam semmit, még csak azt sem mondtam korábbi átváltoztatástan professzoromnak, hogy jónapot, vagy hogy tisztelet. Vagy bármit. Nem, még nem.
- Egyen egy kekszet, Mr. Morgan. – hümmögve rázom a fejem az újbóli felajánlásra. Teszek két lépést az asztal felé, majd inkább visszafordulok, és újra nézem a festményeket a falon, elmerengve, amíg egyszer csak Minerva hangja szakítja meg ábrándozásomat. - … Merlinre Giuliano, figyel maga egyáltalán rám, vagy újra elővesszük a húsz évvel ez előtti tanár-diák kapcsolatot? – emeli magasra a szemöldökét a nő, én pedig megfordulok a tengelyem körül, és már-már szinte gépiesen ülök le az asztal másik oldalára. A dobozért nyúlok, és az igazgatónő orra alá dugom.
- Egyen egy kekszet, Minerva. – mosolyodom el kellemesen. Csodálkozó tekintetére válaszként csak elkuncogom magam. – Szóval mindketten tudjuk, hogy miért jöttem. – érintem össze ujjaimat mellkasom előtt. – Tudja, hogy elvesztettem egy fél éve a kezemet. Azóta nem alkalmaznak átoktörőként. Szeretnék tanítani. – sóhajtok mondataim végén. Mintha minden egyes szó egy tőr lenne már amúgyis vérző szívembe.
- És miből tudja garantálni, hogy jó munkát tud majd végezni? – emeli magasra szemöldökeit az igazgatónő. Elmosolyodtam. Gondoltam én ne tudnék? Én tudok tanítani. Persze, hiszen a feleségem fiát is én nevelem, én tanítom mindenféle dolgokra. Ha egy gyerekkel elbánok, elbánok én tizenöttel is. Huszonöttel is. Ide nekem mindent. – Minerva, nézzen rám. Én voltam kétszer az év legjobb átoktörője, amikor ide jártam, még maga javasolta nekem, hogy menjek átoktörőnek. Már akkor is leköröztem az összes tanárt. – vonom meg szórakozottan a vállamat. – De ha tudni akarja, a legutóbb ötezer galleon értékben hoztam haza egy inka sírból temérdek kincset, ahol olyan átkok voltak, hogy attól még az öreg Albus is… - emeli fel a kezeit az igazgatónő, mert az egyik portré szórakozottan horkant egyet. – Ugye professzor úr? – fordulok oda a festményéhez, de csak csendet kapok válaszként. Először.
- Szóval, én tényleg, epekedek azért, hogy a fiatal generációnak megtanítsam a rúnaolvasás mindenféle tudományát. – állok fel az asztaltól, és elindulok a kijárat felé. Tudom, hogy az enyém lesz ez az állás, hiszen ki más akarna rúnaismeretet oktatni egy iskolában, amikor átoktörőként annyi pénzt szakíthat le, hogy akár még a dédunokáinak sem kell dolgozni ahhoz, hogy kényelmes életük legyen? Valljuk be, ilyet nem akarna senki.
- Rendben van Giuliano. Találkozunk szeptemberben. De ne okozzon csalódást. – elmosolyodva lépek ki az igazgatói irodából, és indulok a saját magam dolgára.


Megdörzsölöm borostás arcomat, mielőtt elindulnék a tanári szobából a tanórára. A mai nap is ugyanolyan, mint a többi volt idáig, és nem gondolnám, hogy más lenne. Belépek a terembe, intek egyet az ötödikeseknek, lerakom a cuccomat az asztalra, elmosolyodok, és feltűröm az ingem ujjait.
- Vegyétek elő a könyveteket… - tartok egy hatásszünetet. – És dobjátok ki, az ide nem kell. – a diákok reakciója elárulja, hogy nem éppen erre számítottak. Nos, üdv az órámon, kicsinyeim.

Teljesen átlagos magassággal rendelkezem, úgy 178 és 182 cm között valahol. Utoljára 18 évesen mértem meg a magasságom, akkor még utóbbi volt, de az akkori ruháim már nem jönnek rám, így azóta nyilván nőttem. A mindennapokban szeretek ingeket viselni, praktikus, egyszerű, de hétvégéken, vagy szünetekben sokkal jobban preferálom a kényelmesebb viseletet. Fekete hajamat már röviden hordom, arcom borostás, testem pedig ugyan izmos, de mégsem vagyok egy kolosszus. Arcom borostás, vagy éppen nem, mikor milyen kedvem van hozzá, és ami fontos, hogy nagyon kék szemeim vannak. Mármint _nagyon_
Ja, és a bal kezem pedig… nos mindegy, ha sokáig nézed, majd észreveszed.