Antonina Balbina Traversi

Te! Igen, te ott. Ugye érzed ezt a parfümöt? Armani. Nem tudod miért, de valahogy tökéletesen kiegészíti azt az illatot, amit áraszt magából. Rád mosolyog, ravaszul végigsimít az arcodon. Felsegít, beszélget veled, ad egy slukkot, hogy aztán visszanyomjon a porba. És te mégis többet akarsz, angyali mosollyal az arcodon nyúlsz utána észre sem véve, hogy teljesen az ujja köré csavart és a szeplőket nézed az orrán.
Pletyka, pletyka, pletyka… mi az igaz belőle? Minden hazugságban van valami igazság? Akkor ő bárki lehet. És erre te nagyon vágysz, mert pont az lesz, aki neked kell, akire szükséged van. Beléd mászik, kapaszkodik és kifürkészi minden apróságodat. Aztán felhasználja. Közben egy kicsit szerelmes is lesz beléd. Aztán elmúlik. Mert minden elmúlik, így amíg a pillanat tart meg kell élni.  Kötelékekkel hálózza be magát, mégis mindig egyedül van. Te leszel az, aki tényleg fontos neki? Meglehet. Éppúgy ahogy az ellenkezője is. Ő a középpont, ő a szélről figyelő zöld szempár. A minden és a semmi akar lenni egyszerre.
Így szereted. Ahogy van. Szereted benne, hogy ártatlannak tűnik, naivnak, angyalarcával feléd pillant. Szereted azt, hogy vidám, hogy őrült, hogy sosem irigy, hogy érdekled, hogy szép. És szereted azt is, hogy elsőre könnyen adja magát.
Mert aki ezer darabra töri magát, abból jut mindenkinek.

Az intrikák, a pletykák, a szavak hatalma. Egyetlen mondatommal a földig rombolok kapcsolatokat, másikkal pedig felépítek újakat. Magabiztos vagyok és fura. Igen, szeretem azt, hogy nem vagyok idevaló mégis befogadnak. Szeretem, hogy szeretnek. És azt is ha nem. Szeretek nő lenni és ezt élvezni, használni. Sokat inni, bámulni a csillagokat, és minden reggel más ágyában ébredni. Úgy adni oda magam, hogy közben mégis csak az enyém vagyok. Érezni mindent teljes szívből. Tüzesnek lenni majd a jeges árnak. Nagy kanállal falni az életet.  A rúzsaimat. És azt is, hogy lehetek névtelen. Minden este más.
Amúgy meg úgyis én csinálom a legjobb spagettit egész Angliában.

Mikor ébredsz már rá, hogy kést mártott a hátadba? Vajon tudatosul benned végre, hogy úgy táncoltál, ahogy ő fütyült? Felocsúdsz és látod azt a végtelen szomorúságot és magányt a szemében. Azt, amiért mindezt teszi? Haragszol rá. Nagyon, és azt hiszed, hogy sokáig. Aztán úgy kér bocsánatot, hogy összefacsarodik a szíved és megrepedezik a sarka. Pedig tudod, hogy nem kéne…
Lehet, hogy elég okos vagy és elkerülöd, kimaradsz a játszmáiból. De távolról figyelve akkor is rémisztő, mert az, aki. Az az önpusztítás, az a kiszámíthatatlan vihar, aminek az útjából időben el kell ugranod. Tudod, amivel leginkább nem tudsz mit kezdeni, hogy nem tudni mikor mond igazat és mikor nem. Hol kezdődik a valódi és hol a játék? Mi a határ az álarc és az én között?
Amúgy ha túl sokat iszik még azt is idegesíti, aki egyébként mindent megtesz, hogy ne lehessen észrevenni. De hát komolyan, lehet nem észrevenni?

Egyszer az erkélyen állva Firenzében végiggondoltam mindazt, ami miatt ugranék. Azt, hogy nem engedem, hogy valóban én legyek. Hogy legyen egy igazi én. Nem szeretek mások érzelmi játékszere lenni, ezért én játszom másokkal. Azokat a mérhetetlenül magányos estéket, mikor már nem marad más csak a csend, ami bekúszva a fülbe sértő fejfájást okozva könnyeket fakaszt. Azt, hogy valahol mégis kiszolgáltatom magam nekik, és élvezem. Mert itt mégis enyém az irányítás. Azt a tomboló mágiát, amit félek, hogy nem tudok megfékezni. A tudatot, hogy mennyire érzem, a Föld csak körülöttem forog. És azt, hogy mennyire vágyom arra… hogy egy kicsit őszintén szeressenek…
Hátrébb léptem és elmosolyodtam. Nem ugorhattam, a borosüveg fele még tele volt.

- Te, akkor most mi lesz?
- Mi lenne? - megvontam a vállam és elpöcköltem a csikket az erkélyről.
- Hát tudod… - kérdezte Ana rákönyökölve a korlátra. Megforgattam a szemeimet.
- Pff..
- Szóval akkor odaköltözik - vonta le a következtetést. Az a helyzet, hogy Ana igazából elég jól ismert. Nem hittem volna, hogy annak idején Firenze utcáin pont úgy tudom felszedni az egyik barátnőmet, hogy lesmárolom a kezét fogó srácot. Aztán kiderült, hogy elég sok közös van bennük, így néha együtt lógtunk. Nem mondom, hogy örökké egyetlen legjobb barátnőmnek fogadtam, de időnként jó volt együtt berúgni és nézni a fekete eget, amin a fényszennyezéstől nem látszott egy csillag sem. És amúgy ő kezdett el Bambinak hívni, amit különös módon szerettem.
- Felőlem mehet a retkes fenébe is - fejeztem ki a véleményemet ismét megvonva a vállam, majd ittam egy kortyot a borból. Fanyar, savanykás, testes íze összerántotta a számat.
- Te, apádat nem zavarja?
- Apát? Aki rendszerint más nőt kúrogat reggel mint este? - felhorkantam. Amit mondott elképesztően képtelenségnek tűnt, holott tudtam mire érti. Néha, amikor apa még felbukkant, hogy elvigyen, vagy csak úgy benézett, anyával általában volt egy jó estéjük a hálóban. Megráztam a fejem. - Gondolom meglesz az adagja nélkül, más ölekben kell keresse a boldogságot. Különben sem baj, sosem tudtak túl hosszan egy légtérben maradni… vagy ordibálás vagy szex volt a vége. Vagy mindkettő - röhögtem fel felidézve néhány emléket. Nem bántam, hogy a szüleim nincsenek már együtt, mert jobb volt így mindenkinek.
- Na és ha jönne az öccse is? A múltkor láttam a téren, hát hallod, ha te nem csapsz le rá… - nem tetszett az a mindent akaró vigyor Ana arcán.
- Ohó, csak nem máris szerelmes vagy? - kérdeztem csúfondárosan. Ana sosem volt szerelmes. Mindig pontosan megtartotta a határt és sosem volt túl sok az érzelem. Na, ebben rettentően különböztünk. Meglökte a vállam az incselkedésre.
- De ami azt a bizonyos öcsit illeti, nézzük meg kinek az ágyában kel egy pár hét múlva.


Nem emlékeztem hogyan kerültem oda. Csak azt tudtam, hogy ez az este más. Valamivel több. Akkor még nem tudtam, hogy azért más, mert akkor találkoztam Veled, erre csak később ébredtem rá. Talán a hazai, olasz szavak húztak oda, vagy aranyfonalamat követtem, mint annak idején az a bizonyos Théseus a labirintusban.
Kicsit már támolyogtam, ahogy beléptem a sikátorba követve a hangokat, amik elhaltak egy ajtócsapódást követően, így tudtam, hogy azon az ajtón be kell mennem. De nem találtam. A sikátor szűk volt, de különös módon tiszta. Ám a falon kívül semmi nem látszott. Anélkül, hogy elővettem volna a pálcámat elmotyogtam egy Alohamorát bizonytalanul kinyújtva a kezemet. Semmi. Mérgesen toppantottam egyet, és ezzel kezdődött… a talpam alatt papír zizzent. Lehajolva egy elegáns kis kártyát fogtam a kezeimbe. Édeskés illatot árasztott magából, aranyszegélyes krémszínű papír volt, apró szőlőindákkal körülfonva. Elfintorodtam.
- Micsoda giccs - megráztam a fejem, majd elolvastam mi volt ráírva. „Bacchus Szentélye“ ez állt a fejlécen, majd kisebb betűkkel szedve egy mondat:
- A kankalin sötétben virágzik - nem értettem, de hangosan mondtam ki a szavakat. Amikor felpillantottam, már tudtam, hogy valami megváltozott. Az aranykilincses ajtó ott állt előttem csak rám várva. Elvigyorodtam, a zsebembe tűrtem a papírt és beléptem.
Aztán megláttalak. Úgy álltál ott, mintha rám várnál. A tekinteted felcsillant, és én már tudtam, hogy össze leszünk kötve. Te, én és ez a szentély.


Csípőm egyből felvette az ütemes mozgást, és ajkaim rögtön rátaláltak az övére is. Felnyögtem, ahogy a mellemre markolt. Újabb és újabb lökések késztették a vég felé. Nem tetszett az arca, ezért lehunytam a szemem. Így sokkal élvezhetőbb volt. A combomba markoló kezek, a maradandó nyomok a bőrömön, a ruha finom, drága anyaga. Ismét felsóhajtottam. Élveztem, mert tényleg jó volt, ha az arca nem is az én ízlésem szerinti volt, egyből szerelembe estem a testével. Mert nem számított, hogy ki ő és ki én, csak a gyönyör maradt, amit egy utolsó morranással beteljesített, hogy aztán egymáson pihegve várjunk néhány percet. A francba is, egy kicsivel több kellett volna nekem is…
Végigsimított az arcomon, és belebámult a szemembe. Elmosolyodtam. Nagyot sóhajtott, majd felült. Tudtam, hogy mennie kell, ezelőtt sem maradt sokáig, ami azt jelentette, hogy élvezhettem a kényelmes hotelszoba örömét egész éjjel. Egyedül.
Amikor felöltözött nyakkendőjét megragadva még visszahúztam egy utolsó hosszú csókra.
- Ez az én borravalóm - néztem bele a szemeibe, ahogy elővette a tárcáját. Fizetett. Rendesen megfejelte, de a vigyort csak akkor engedtem az arcomra kúszni, mikor már csukódott mögötte az ajtó. Ledőltem az ágyra és csak bámultam a plafont. A tapéta fura mintáit amint kanyarogtak erre-arra… majd az éjjeliszekrény felé fordultam és az arcomból kiszökött minden vér. Egy jegygyűrű hevert ott.
Morcosan rángattam magamra egy köpenyt, hogy felkapva a gyűrűt utána rohanjak.


Egyáltalán nem érdekelt, hogy melyik házba oszt be a Süveg. A közönyösségem valószínűleg meglephette, mert elbizonytalanodott. Igazából nem tudtam, hogy most hálás legyek-e, hogy elkezdődik a cserediák időszak vagy vágyjam inkább az otthoni megszokott rutint. Otthon, Olaszországban a Schola Magica Alba Longa teljesen más rendszer szerint működött, nem bentlakásos iskola volt, sokkal kisebb közösség, és… más. Itt viszont teljesen új lehetőségeket kaptam. Nos.. nem feltétlen a Roxfortban, hanem inkább Londonban a nyár alatt. A Bacchus elég jól menő forgalommal rendelkezett, aminek Te is örültél és én is. Azt hajtogattad, az angyalarcom a legnagyobb fegyvered és egy csúnya giccses angyalszobrot vettél legutóbb. Utáltam és te is, de vicces volt. A mi viccünk. Most elmosolyodtam az emlék hatására.
A süveg krákogott, én fészkelődtem.
Mi van már?! Ne gondolkozz annyit, legyen a Mardekár és kész! Feltételezem, ha valaki gondolatban pöröl a Teszlek Süveggel az annyira nem számít megfelelő magatartásnak. Még három percig csendben volt a fejfedő, aztán hangosan elkiáltotta magát.
- Mardekár! - na, ez lesz az. Lehúztam a fejemről a ronda kalapot, és elindultam a zöldek asztala felé.

//A karaktert részben a Baby című olasz sorozat ihlette.//

Az illat az első. A tökéletes harmónia ami körbelengi és a parfüm. Azután formás, nőies alakjára esik a pillantásod. Ha férfi vagy azért nézed mert cseszettül jó nő, ha pedig nő, akkor azért, mert megöl a sárga irigység. Nem csontosan vékony, hanem szépen kerekedik ahol kell. Legalábbis mostanra.
Az arca. Angyali, zöld szemek pillantanak rád, sokat ígérnek, túl sokat; ravaszkás mosolyra húzódnak az ajkai. Azok a telt, érett cseresznyék. Hm… gyere közelebb! És akkor már látod is az apró szeplőket megülni orra hegyén. Sötét haja kontrasztot alkot világos bőrével, de éppen ez az ellentét adja a szépségét. Meg az a rohadt magabiztos kisugárzás amivel közelít, már érzed a leheletét, hogy aztán felnevessen és elhúzódva forduljon meg. Elindul, de még azért hátranéz és rád kacsint.