Dominique Weasley

Gondoskodó: Mindent megteszek a szeretteimért, a családomért pedig még a pokol legmélyebb bugyraiba is elmennék, ha ezzel megmenthetném őket. Nagyon jól bánok a legendás lényekkel is, valahogy különös módon vonzódnak hozzám (ez főleg a sárkányokra igaz, nem hiába készülök annak, aminek), sokkal hamarabb elfogadnak, mint más boszorkányokat, vagy varázslókat. Biztosan megérzik, hogy mennyi szeretettel fordulok feléjük.

Karizmatikus: Könnyen ráveszem az embereket arra, amit el akarok érni. Kifejezett tehetségem van hozzá, én pedig alaposan ki is szoktam használni, ha úgy hozza a helyzet. Még úgy is sikerül sokszor rábeszélnem másokat valamire, hogy igazából nem is tervezem meg előre, ez pedig igen csak hasznos tulajdonságnak bizonyult már nem egyszer. Főleg visszaemlékezve, hányszor, de hányszor beszéltem ki magam valamelyik professzornál, hogy miért is kóborolok az éjszaka közepén a Roxfortban…

Vidám: Rólam azt mindenképpen el lehet mondani, hogy az esetek többségében mosoly ül az arcomon, és pozitívan állok hozzá az élet dolgaihoz. Próbálom mindenben meglátni a jót – még akkor is, ha ez sokszor nehezen megy -, és csak mosolyogni, és mosolyogni. Szeretem felvidítani a szomorú embereket a közelemben, és ha találkozok eggyel, akkor biztos hogy az válik az elsődleges célommá, hogy mosolyt varázsoljak az arcára. Mert szeretem, ha mások is mosolyognak.

Dinamikus: Mindig mozgásban vagyok. De tényleg mindig. Nem tudok öt percig nyugodtan egy helyben maradni, vagy járkálnom kell, vagy mozognom valamit, de sosem voltam az a típus, aki órákig képes egy könyv fölött görnyedve olvasni. Talán régebben pont ezért is nem voltam valami jó tanuló, mert amikor az elméleteket kellett tanulnom, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Mindig is inkább a gyakorlat embere voltam, nem az elméleté.

Nyílt: Minden gondolatomat gond nélkül a világ elé tárom, igazából képtelen vagyok sokáig titkot tartani. Nem azért, mert nem szeretnék, egész egyszerűen minden rá van írva az arcomra, onnan pedig tökéletesen leolvasható bármi. Ha pedig valaki már nagyon ismer, annak gyerekjáték kiszűrnie a szánalmas próbálkozásaimat a füllentésekre. Így hát jobb, ha inkább meg sem próbálom.

Merész: Nem hiába mondják rám azt, hogy merész vagyok. Ez már nem bátorság, hanem sokszor inkább botorság. Akkor is belevágok bármilyen párbajba, ha csekély az esélye annak, hogy győzhetek, meggondolatlanul vágok bele bármilyen veszélybe, mindenféle félelem érzet nélkül. Ez régen is így volt, és most is így van.

Konok: Ha valamit én elhatározok, az úgy is lesz. Ha van egy kitűzött cél a szemem előtt, akkor bármilyen nehéz is lenne azt elérni, én a végsőkig próbálkozom, fáradhatatlanul. De ez rossz értelemben is ugyanúgy igaz, még akkor is védem az igazamat, ha tudom, hogy nincs is igazam. Az éremnek mindig két oldala van, ugyebár…

Szeszélyes: Pár pillanat elég hozzá, hogy megváltozzon a hangulatom, amit a környezetemben nem sokan tolerálnak. Mondjuk ezt meg is tudom érteni. Az egyik pillanatban még jó kedvem lehet, majd a másik pillanatban, egy apró, teljesen ártatlan dolgon is képes vagyok felkapni a vizet és bedühödni.

Figyelmetlen: Hajlamos vagyok az apró dolgok felett elsiklani, ennek köszönhetően már rengeteg apró tárgyamat elhagytam, vagy nem figyeltem fel egy beszélgetés kényes pontjaira, mert igazából nem is figyeltem. Egyszer a saját fejemet is el fogom veszíteni, ebben biztos vagyok. Főleg úgy, hogy képes vagyok elfelejtkezni arról is, hogy egy lépcső van előttem, pedig már jó pár alkalommal lementem rajta.

Ügyetlen: Igen, nehezen vallom be, de ügyetlen is vagyok. Én vagyok az, aki a saját lábában is képes elesni, akivel mindig történik valami, és érdekes mód, nem is legtöbbször a sárkányokkal történik bármilyen baleset, hanem csak úgy. Mert az élet láthatóan szeret velem szórakozni.

Rendetlen: Bárhol képes vagyok széthagyni a cuccaimat, általában a szobám úgy néz ki, mintha bomba robbant volna benne. A pakolásra nehezen veszem rá magam, azt vallom, hogy én a káoszban ismerem ki magam, de ezt sokan gyenge kifogásnak tartják. Pedig tényleg így van! Amikor a nővérem egyszer nem bírta tovább nézni a szobámban lévő rendetlenséget, és fogta magát, hogy rendet rakjon, utána hónapokig nem találtam meg ott semmit.

Türelmetlen: Én vagyok a türelmetlenség mintapéldánya. Ez pedig nem vicc. Még öt perces várakozás után is majd megőrülök, bezzeg én elő szeretettel szoktam késni, de az nem számít. Hiszen az igazán nem az én hibám, mert mindig közbejön valami, akárhogyan igyekszem is odaérni valamilyen megbeszélt időpontra.

Lusta: Azt hiszem ezt nem is igazán kell ecsetelgetnem. Legyen elég annyi, hogy nem vagyok valami büszke erre a tulajdonságomra sem.

Beszédes: Ez valamikor jól jön, de a legtöbbször inkább bosszantó lehet egyesek számára, hogy be nem áll a szám. Szeretek beszélni. Szeretek másokat meghallgatni, de én bármiről képes vagyok jó hosszú ideig fecsegni, a kedvenc témám természetesen a sárkányok, a második a barátom, és így tovább… Szóval sok kedvenc témám van.

Kíváncsi: Minden létező dologba beleütöm az orrom, természetesen olyanba is, amibe nem kéne. Ez egyáltalán nem jó tulajdonságom, mert sokszor így olyan dolgokat is megtudok, amikről egyáltalán nem akartam tudni, de hát senki nem lehet tökéletes, ugye?

A tenger kellemesen sós illata már a bőrömbe ivódott, mégis képtelen vagyok rávenni magamat arra, hogy bemenjek a házba. A nap már kezd eltűnni a horizonton és a nővérem is megunta már a kint létet és ő inkább anyának segít a vacsorakészítésben, míg mi apával továbbra is a parton tartózkodunk.
- Kincsem… – Szólal meg apa, mire egyből vágnám rá, hogy eszem ágában sincs még bemenni, de a mondat végül máshogy folytatódik, mint amire számítottam eredetileg. - Lenne kedved homokvárat építeni? – Egyből felcsillannak a szemeim és mellé pattanok, ragyogó arccal.
- Ezt igennek veszem. – Nevet fel azon a szívet melengető hangján, mire én csak vigyorogni kezdek és szó nélkül kezdem felhalmozni a homokot.
- Építsünk sárkányt is! – Követelem, szinte ellentmondást nem tűrően, mire apa megint felnevet.
-Rendben. Hercegnőt nem akarsz? – Kérdezi gyengéden, mire csak megrázom a fejem, de olyan vehemenciával, hogy a tőle örökölt lángvörös fürtjeim csak úgy repkednek az arcom körül.
- Nem. A hercegnő lesz a sárkány. – Jelentem ki, mire apa csak még jobban mosolyogni kezd.
-Legyen így. – Egyezik bele habozás nélkül. Sokáig csendben építjük a várat és a sárkányt, a csend pedig igencsak szokatlan az én részemről, hiszen már nagyon korán egész szavakat mondtam, miután az első szavam elhagyta a számat, ami a határozott nem volt. Azóta akkor is beszélek, ha senki sem kért rá, de most túlságosan is lefoglal az, hogy a lehető legszebb várat építsem a sárkányhercegnőnek.
-De szép lett, apa! – Kiáltok fel hosszú idő elteltével, amikor észreveszem, hogy a sárkány már elkészült. A nap időközben már teljesen eltűnt a láthatáron, és lassan, de biztosan a sötétség kezdi átvenni az uralmat a tengerparton.
-Szerintem is. De most már ideje bemenni, Kis Sárkány. – Kivételesen nem kezdek el tiltakozni, csak bólintok, és már emelem is felé a karjaimat, hogy becipeljen. Mosolyogva már fel is kap a karjaiba, én pedig elégedetten fúrom az arcomat a vállába, beszívva a megnyugtató „apa-illatot”. Mire beérünk a házba, én már édesdeden alszom a karjai között, álomországban járva, sárkányként.


A virágok teljes pompájukban ontják magukból a bódító illatukat, és nem győzök csodálkozni azon, hogy mennyi szépség létezik a világban. Ma is, mint szinte minden más napon, amióta jó idő van, kint töltöm a szabadban, élvezve a friss tavaszi levegőt és a virágok kellemes illatát. A nővérem nagyon sokszor csatlakozik hozzám, főleg azért, hogy vigyázzon rám, mert nem egyszer merültem el annyira a kis fantáziavilágomban, hogy véletlenül majdnem a sziklák alján találtam magam. Vic ezek után állandó felügyelőm lett, ha éppen a szüleink nem értek rá, de én ezt egy cseppet sem bántam. Főleg azért nem, mert neki is mindig olyan őrült ötletei támadtak, mint amik nekem is szoktak. A mai nap viszont inkább a nyugodtság jegyében telik. Vic éppen a hajamba próbál fonni pár szépen sárgálló virágot, de már öt perc tétlen ücsörgés után is unatkozni kezdek, és ficergek-mocorgok, indulásra és tettre készen.
-Domi, csak még egy percig maradj nyugton, kérlek. – Fedd meg egy kicsit a nővérem, mire kicsit duzzogva bár, de abbahagyom a mozgolódást.
- Utána én fonom be a te hajad. – Mondom már most lelkesen várva a beígért tevékenységet.
-Kész vagy. – Fejezi be Vic a fonást, mire lelkesen felpattanok és óvatosan kitapogatom a hajamban lévő fonatot és virágokat.
- Most te jössz! – Már fogok is pár százszorszépet és igyekezve követni a tanultakat, elkezdem fonni a haját. Mindig is szörnyen irigy voltam az ő aranyló szőkeségére, főleg amikor a napfény úgy esik rá, mint most, amitől egyenesen ragyogónak tűnik. Elmélázva forgatom az ujjaim között a tincseit, teljesen megfeledkezve arról, hogy mit is terveztem eredetileg.
- Húgi, elfelejtetted, hogy kell? Megmutassam újra? – Gondolataimból Vic kedves, lágy hangja ébreszt fel.
- Nem, nem, menni fog.  - Állok neki újra, igyekezve félrerakni a féltékenység érzését, ami oly gyorsan ütötte fel bennem a fejét.



Tőlem szokatlanul kedvtelenül figyelem Louis játékát. Máskor mindig boldogan, telve energiával csatlakozok hozzá, jó pár ötletet bedobva, főleg olyanokat, amiktől a szüleink haja égnek áll, de most nagyon rossz a hangulatom, hála annak, hogy Vic elment a Roxfortba, engem pedig volt olyan kegyetlen és itt hagyott. Nem mintha Louist nem szeretném, erről szó sincs, de azért Vic, mégiscsak Vic. Olyan most, hogy elment, mintha a házból is eltűnt volna az élet, pedig ez igen csak meglepő, főleg hogy itt vagyok és ez máskor elképzelhetetlen lenne, mert mindig törném némi rosszalkodáson a fejemet. Mindig is én voltam az, aki a legvadabb dolgokba belerángatta a testvéreit, de Vic nélkül még ezek a vad ötletek sem tűnnek izgalmasnak. Érdekes abba belegondolni, hogy így érzek, miközben sokszor kívántam magamban azt, hogy a nővérem bárcsak eltűnne, mert mindig mindenben ő volt a követendő példa. Ha valami rossz fát tettem a tűzre – ami, gyakran előfordult –, mindig ő volt ott példaként, hogy miért nem tudok úgy viselkedni, mint ő? Hamar nőtt bennem az az érzés, hogy bárcsak tényleg olyan lehetnék, mint amilyen ő. Szőke, gyönyörű, jól nevelt, kedves, szelíd, olyan valaki, aki mellett mindig megnyugszik az ember, aki mindig jó tanácsot ad, ha szükséged van rá. Most pedig, hogy elment, rá kell jönnöm, hogy alig bírok meglenni nélküle, hiába kívántam régebben, azt, amit. Szörnyű embernek érzem magam, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben, mert most, hogy valóra vált, nincs nálam nyomorultabb ember a világon. Sírni és tombolni lenne kedvem, törni-zúzni, mindenkivel veszekedni, hogy levezessem az önutálatomat, valamin, bármin, ami segítene ezen a szörnyű érzésen.
- Domi. Gyere játszani. – Zökkent ki Louis a búskomor gondolataimból.
-Megyek. – Erőltetek magamra egy mosolyt és leülök mellé, mert tudom, hogy a nővérem is ezt tenné most, ha itt lenne.


-...és van egy nővérem, meg egy öcsém. Apa pedig azt mondta, bármelyik házba is kerülök, nagyon büszke lesz rám. – Magyarázom az egyik mellettem álló lánynak, de ő annyira sápadt, hogy csodálkoznék, ha egyáltalán hallaná, amit mondok neki. Ez az apróság viszont nem akadályoz meg abban, hogy tovább beszéljek.
- Sokkal szebb a nagyterem, mint ahogy elképzeltem. Vajon mi lesz az asztalon az ünnepi vacsora? Vagy ez mindig ugyanaz? Elfelejtettem megkérdezni Victől. Nézd azt a fiút, szegény milyen ideges, ahogy ott ül a széken! Vajon elájul? És...
-Miss Weasley! Csendesebben! – Szól rám a felügyelő tanár, mire szégyenkezve elvörösödöm és a továbbiakban igyekszem kommentár nélkül végignézni az előttem lévők beosztási ceremóniáját. Bevallom, ez igen csak nehezemre esik.
-Weasley, Dominique! – Hallom meg a nevem egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, mire kicsit talán túl lelkesen, felpattanok a székre, és éppen hogy nem borulok fel az ülőalkalmatossággal együtt. Zavartan vigyorgok csak és izgatottan várom a süveg érkezését… ami benyeli a fejemet, annyira nagy rám. Minden elsötétül.
-Hm… egy újabb Weasley… Ugyancsak megvan benned a bátorság, így erősen hajlok a Griffendél felé… viszont olyan rejtett tulajdonságaid is vannak, amik igazán egy másik házban tudnának kibontakozni. – Sokáig nem szólal meg újra a fejemben, én meg már hangosan rá akarok kérdezni arra, hogy ez mégis mit akar jelenteni, amikor…
-HUGRABUG! – Eltátom a számat, így mindenki megcsodálhatja a döbbent arcomat, amikor lekerül rólam a süveg. Hunyorítok a hirtelen fény áradattól, majd még mindig döbbenten, de leugrok a székről, hogy aztán futva meginduljak a Hugrabug asztalához. A nagy sietségben viszont sikeresen megbotlok a saját taláromban, és képes vagyok tökéletes bemutatkozás gyanánt felsúrolnom a padlót. Kitör a röhögés, és egyből én is nevetni kezdek magamon, ahogy gyorsan feltápászkodom és elfoglalom a helyemet a háztársaim között. Azért még a vacsora előtt küldök egy szomorkás pillantást a nővérem felé, jelezve ezzel, hogy azért sajnálom, hogy nem kerültünk egy házba, mielőtt belemerülnék a mellettem ülővel egy érdekes beszélgetésbe.


Ez lehet nem volt életem legjobb ötlete, de mégis ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége?
-Nos? Miss Weasley, meg tudná nekem magyarázni, hogy miért randalíroztak az iskola folyosóin azok a tüzes rákok, ami a ma délutáni Legendás Lények Gondozása órán kerültek volna bemutatásra? – Kérdezi szigorúan az igazgatónő, mire még jobban lehajtom a fejem.
-Az úgy volt, hogy... – Kezdek bele sóhajtva a történetbe. Eszembe se jut hazudni McGalagonynak. Az egész terv már napok óta érlelődött a fejemben, mióta láttam szegény, ártatlan rákokat a ketreceikben sínylődni. Tényleg csak az volt a szándékom, hogy megízleljék a szabadság mámorító érzését, csakis ezért nyitottam ki a ketreceiket. Arra nem számítottam, hogy az útjuk nem az erdőbe vezet majd, hanem a kastélyba.
- Sajnos túl sokan voltak és nem tudtam őket megállítani, bármennyire is próbáltam... – Vallom be szégyenkezve. Az igazgatónő csak sóhajtva masszírozza az orrnyergét a történetem végére.
-Miss Weasley… Nem ez az első alkalom, hogy panaszt hallok magára. Nem figyel az órákon, éjszaka csámborog a folyosókon, párbajokba keveredik és még ez is... mégis mihez kezdjek magával, mondja? – Kérdezi, mire csak még jobban összehúzom magam és kivételesen hallgatok, mint a sír.
-Na jó, menjen… A szüleit már értesítettem és levonok ötven pontot a Hugrabugtól. A büntetőmunkájára jelentkezhet a Legendás Lények Gondozása professzornál. – Csak csendesen bólintok és kisomfordálok az irodából. Vic meg fog ölni, ha ez kiderül, márpedig az ilyen dolgok mindig kiderülnek…


- Engedjétek el, vagy szétátkozlak titeket! – Fenyegetem a négy igazán jól megtermett mardekáros és griffendéles srácot, a pálcámat rájuk szegezve. Már nem egyszer láttam, hogy bántják ezt a szerencsétlen fiút, de most először végre tudok is tenni ellene valamit.
-Hah… húzz arrébb, különben te is kapsz párat. – Mondja az egyik fölényesen, mire teljesen felmegy bennem a pumpa.
- Petrificus totalus! – Érkezik a hátába a jól irányzott átkom, majd egy határozott lökés után hamar a padlón köt ki. A többi három a hirtelen támadástól meglepődve először csak bambán merednek rám, de sajnos így is túl hamar előkerülnek a pálcáik és az első átkok és rontások sem váratnak sokáig magukra. Viszonylag fürge vagyok és a kis termetem is segít abban, hogy kikerüljem, vagy kivédjem a legtöbbet, de ha a földön fekvő fiú nem gáncsolná el az egyiket, akkor biztos, hogy eltaláltak volna.
- Alarte ascendare! – Küldök egy újabb átkot, ami bár célba ér, de csak pár pillanatig tudja elterelni az egyik támadónak a figyelmét.
- Tűnjünk el innen! – Ragadom meg az időközben már álló fiú karját, és amilyen gyorsan csak tudok, immáron vele együtt futni kezdek. Szégyen a futás, de hasznos, főleg ha ennyire túlerőben van a másik fél. Az utolsó pillanatban sikerül felrántanom az egyik festményt, ami egy titkos folyosóra vezet, és kell pár pillanat, mire kapok elég levegőt ahhoz, hogy újra megszólaljak.
- Azt hiszem leráztuk őket. – Mosolygok a fiúra.
- Jól vagy? Amúgy Dominak hívnak. – Mutatkozok be egy még szélesebb mosollyal, és már most érzem, hogy ezeket a szemeket sosem fogom tudni elfelejteni.


Végtelenül unva magam és nagyokat sóhajtozva lapozgatok a tankönyvben, miközben a lábammal türelmetlenül toporgok is.
-Domi… lassan végzünk, ne legyél ennyire türelmetlen. Utána belóghatunk a konyhába egy forró csokira. – Hallom Dev megnyugtató hangját, mire ha nehezen is, de abbahagyom a dobolást a lábammal.
-Megígéred? – Kérdezem áthuppanva mellé, magára hagyva az eddig olvasni próbált végtelenül unalmas tankönyvet, és helyette nekidőlve belelesek az ő könyvébe.
-Meg… de öhm… így nem fogok tudni koncentrálni… – Mondja, úgy, mintha kicsit zavarban lenne, ezért távolabb húzódom tőle, de eszem ágában sincs visszatérni a saját tankönyvemhez. A megismerkedésünk óta szinte elválaszthatatlanok vagyunk, szinte mindenhova együtt megyünk, és amikor csak tehetjük együtt töltjük a szabadidőnket. Igaz, hogy Dev egy évvel felettem jár, de ez sem igazán akadályozott meg abban, hogy együtt kezdjünk tanulni délutánonként. Ez egyrészt jó hatással van rám, mert így legalább ráveszem magam arra, hogy egyáltalán leüljek bármilyen tankönyv mellé, de másrészt.. másrészt így több időt tölthetek vele. Már várom azt, hogy mikor mondja, hogy túl sok vagyok és, hogy vegyek vissza, mert általában mindig én vagyok az, aki elrángatja például a Roxmortsba, vagy kitalál közös programokat. Kicsit tartok attól, hogy túlságosan erőszakosan próbálok a barátja lenni, de az ilyen csendesebb pillanatokban, azt veszem észre, hogy neki sincs ellenére a társaságom, mert ő is azért el-elhív ide vagy oda. Ez pedig egy kicsit megnyugtatja a háborgó bizonytalanságomat, ami sokszor elfog, annak ellenére is, hogy senki se feltételezné rólam.
- Végeztél már? – Kérdezem újra közelebb csusszanva hozzá, mire látom, ahogy elfojt egy mosolyt.
-Addig úgy sem hagysz békén, amíg nem megyünk a konyhába, ugye? – Kérdezi, mire én csak egyetértően bólogatok.
-Na jó, legyen. – Csukja be a könyvét, mire lelkesen felpattanok és már rohanok is kifelé a klubhelyiségből, bízva abban, hogy Dev hamar követni fogja a példámat.


-Miért rohantál el? – Kérdezi Dev halkan, mire zavartan birizgálni kezdem a hajam, és most először teljesen elveszettnek érzem magam. Én magam sem értem, hogy mi ütött belém. Először fogom magam és megcsókolom, teljesen hirtelen, minden előjel nélkül, utána pedig egyszerűen csak úgy döntök, hogy lelépek. Nem csodálom, hogy kérdések vannak benne, főleg hogy azóta kerülöm, mert képtelen voltam a szemei elé kerülni. Most is olyan, mintha a régi, magabiztos Domi, mintha teljesen a múlté lenne és most is nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy egyáltalán ránézzek. Már elég régóta érlelődik bennem az érzés, az érzés, ami azon a délutánon is felülkerekedett bennem, aminek a következménye az a bizonyos csók lett, de továbbra is szörnyen nehéz róla beszélni, főleg akkor ha az ember lánya retteg attól, hogy a fiú, akit szeret, csak egyszerű barátként néz rá, és most ezzel a tettével mindent elrontott.
-Megijedtem. – Vallom be töredelmesen, továbbra is a földet fürkészve.
- Megijedtem attól, hogy ezzel a lépéssel mindent elrontok, ami eddig közöttünk kialakult. Az egyik legjobb barátom vagy Dev, és ezt semmiképpen sem szeretném elveszíteni, bármi is történjék. De azután, hogy… – Nyelek egy nagyot, és zavartan felnézek a szemeibe, de egyelőre nem nagyon tudom kiolvasni onnan a gondolatait.
-Nem kellett volna elrohannod. – Mondja végül, halkan, kicsit talán vádlóan is.
-Pláne nem kellett volna kerülnöd utána. – Teszi hozzá, és már épp várnám azt, hogy elküldjön a francba, de végül nem teszi meg. Helyette megsimítja a karomat, majd mielőtt rá is ébredhetnék, hogy mi történik, közelebb húz magához. Nagy szemekkel figyelem, aztán végül lassan, kis bizonytalanul, de elmosolyodom, és megint megcsókolom, ezúttal eltervezve, hogy nem fogok elmenekülni, akármi is történjen.


Szomorkásan figyelem az előttem heverő leveleket, és kezdem úgy érezni, hogy az életem összeomlik. Utolsó évem a Roxfortban, pontosan tudom, hogy mik a terveim a jövőre nézve, de ezeken kívül semmi, de semmi sem biztos, és én sem vagyok biztos saját magamban. A nővérem, akire mindig féltékeny és irigy voltam, de aki egyben egy biztos pont is volt az életemben, úgy döntött, hogy elmegy, és csak néha-néha küld magáról életjelet. A szerelmem, akire szintén mindig számíthattam, és aki mellettem volt, most már az akadémián tanul, és alig tudunk találkozni. A féltékenység zöldszemű szörnye itt is felébredt, az önmagamba vetett bizalmam pedig egyre erőteljesebben kezd eltűnni, főleg mert tudom, hogy mennyi csinos lány lehet az akadémián, sokkal csinosabbak, vagy jobb természetűek, mint én, és már csak a gondolatába is beleszakad a szívem, hogy ha arra gondolok, hogy Devet elveszíthetem. A frusztrációim miatt még paranoiásabb vagyok, még többet veszekszünk, főleg az én hisztijeimnek hála, és már csak azt várom, hogy mikor sodródik a kapcsolatunk arra a pontra, amikor ő azt mondja, hogy elég volt, nem akar így tovább velem lenni. Vannak barátaim, persze, sok is, akikre számíthatnék, de ezeket a dolgokat soha senkivel sem osztottam meg, mert nem éreztem úgy, hogy kellene. Mindenki csak a vidám, mosolygós, energikus Domit ismeri, aki mindenkivel kijön, aki habár néha idegesítő és sokat fecseg, de a vidámságával képes mindenkit egy kicsit felvidítani. Ők nem ismerik ezt az oldalamat, ami bizonytalan önmagában, folyamatosan a nővéréhez méri magát, vagy Devhez, hogy tökéletesebb legyen, hogy megfeleljen mindenkinek. Nem tudják, hogy vannak olyan éjszakák, mikor álomba sírom magam. Fogalmuk sincs arról, hogy vannak olyan gondolatok a fejemben, amiknek talán sosem kellett volna ott lenniük. Az egyik levélre egy könnycsepp zuhan, de gyorsan letörlöm az arcomat, és inkább újra magamhoz veszek egy üres pergament, hogy a szokásos, boldog, lelkes énemként kezdjek bele a válaszadásba, bízva abban, hogy ha még sokáig játszom ezt a szerepet, akkor előbb, vagy utóbb, a mostani, elviselhetetlen énem eltűnik, mintha sosem létezett volna…

Az egészen biztos, hogy nem a magasságommal fogok kitűnni a tömegből, ugyanis összesen csak 162 cm vagyok mindössze. Ami viszont egyből feltűnhet neked az a lángoló vörös hajam, és a világító kék szemeim. Igen, a szemeimre határozottan büszke vagyok. A bőröm elképesztően sápadt, és habár télen nagyrészt megszabadulok a szeplőimtől, de nyáron a nap hatására mindig előjönnek. Én nem igazán szeretem őket, de hát nincs mit tenni. Ezek mellett borzasztóan hamar leégek, igen érzékeny a bőröm, de mivel gyakran tartózkodom a szabadban, nyáron szinte kötelező az, hogy úgy nézzek ki, mint egy főtt rák. Az is hamar szembetűnő lehet, ha zavarba jövök, ugyanis ilyenkor a fejem egy paradicsomra hasonlít inkább. A testalkatom törékenynek látszik, de nem az, igazából elég izmos vagyok hála a sok mozgásnak, meg annak, hogy képtelen vagyok sokáig egy helyben maradni. Tehát a látszat csal. Igenis viszonylag erős vagyok a kis termetem és a vékony alakom ellenére.

Hogy milyen ruhákat hordok? Inkább a sötétebb színeket kedvelem, és habár sokáig igen csak sportosan öltözködtem ez mostanra egészen megváltozott. Most már nem vetem meg a nőies ruhadarabokat, szeretem a szoknyákat, és az egyberuhákat, de a farmereket sem vetem meg. Magas sarkút ritkán veszek fel, mert tudom, hogy hajlamos vagyok a saját lábamban is megbotlani, így inkább lapos talpú cipők, bakancsok, és sportcipők vannak a ruhatáramban, azokban amúgy is könnyebb rohanni mindenhova. Télen a sálat-kesztyűt-sapkát hajlamos vagyok elhagyni, így inkább megelőzésképpen fel sem veszem, plusz ilyenkor is hajlamos vagyok szoknyákat hordani, még akkor is, ha hideg van odakint. A hajamat általában kiengedve hordom, sokat nem variálok rajta, néha hullámosra varázsolom. Gyakran kócos hála a rengeteg rohanásnak. Néha, amikor valamilyen mozgásnál útban van, akkor felkötöm, vagy befonom, de igazán nagyon frizurákkal nem szoktam kísérletezni, csak olyan alkalmakra, amikre megéri. Smink tekintetében egyre inkább szeretek vele kísérletezni, de nem szoktam túlzásba vinni. Szeretem kiemelni a szemeimet, vagy az ajkaimat, főleg különleges alkalmakkor. Ezen kívül van jó pár tetoválásom, amiket az idő többségében fedő bűbáj, vagy ruha takar, mert nem akarok senkit sem megbotránkoztatni még így iskola alatt, de én imádom mindegyik darabját, és eszem ágában sem lenne másképp dönteni, mint amikor elkészültek.