Vasilisa Romanova

Okos vagyok. Azt hiszem mondhatom ezt az egyik legnagyobb - és talán egyetlen - erényemnek. Kedvenceim a reál tudományok, tudjátok, azok, amiket mindenki utál. Matematika, fizika, kémia és informatika. A humán résszel elvagyok, de nem igazán kötnek le az alliterációk és metaforák, ahogy a nyelv és a történelem sem érdekel. Ha hasonlítanom kéne magamat valakihez, akkor Foxfacet mondanám a The hunger gamesből. Mindössze annyi a kár, hogy ő elég szánalmas véget ért a történet végén. Én nem ilyenre vágyom.
Ha jó tulajdonságokat kéne még keresnem magamban hirtelen kettő jutna eszembe, az egyik a munkám iránti elkötelezettségem. Mind a kettő iránt. Ha választanom kéne, akkor azt mondanám, hogy a kémkedést és az információk kiderítését jobban szeretem. Talán sokkal inkább negatív, de imádok belemászni az emberek magánügyeibe és tudni róluk mindent, de tényleg mindent. Tulajdonképpen inkább úgy foglalnám össze, hogy szeretem tudni a dolgokat, mert a tudás hatalom, ha - szerencsére -, mást nem is, ezt a felfogást mindenképpen apámtól örököltem. A másik jó tulajdonságom a hűségem, ami megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan. Ha valamiben - vagy szinte soha valakiben - hiszek, akkor ahhoz a végletekig menően hűséges vagyok, ha kell az életemet is áldoznám érte, bár jobban örülnék, ha ez utóbbira nem kerülne sor.
Azt kell mondjam szeretem a humort, a jót. Nekem elvileg nincs, amit hajlandó is vagyok elfogadni, de azt nagyra értékelem, ha valaki engem nevettet meg.

Rideg. Ez az a jelző, amit mindig kivétel nélkül megkapok. Bár ezen sokszor az emberek meg sem lepődnek, hiszen orosz vagyok, a hideg Oroszországból, milyen is lehetnék. Én sokkal inkább távolságtartónak és érdektelennek mondanám magam, mivel két kezemen megtudom számolni, hogy mennyi dolog és hány ember érdekel tulajdonképpen ezen a világon. Ha hirtelen kitörne egy világjárvány bizonyosan nem érdekelne, hogy kivel mi történik egészen addig, amíg én meg a maroknyi barátom - inkább ismerős - túléli. Ohh wait, most hogy jobban belegondolok 2020 van… . Mindegy is, tehát a lényeg, hogy nem vagyok az érzelmek embere, nagyon ritkán vezérelnek, leginkább soha. Egy alkalmat sem tudnék mondani, ahol felindulásból, nem pedig a józan eszen alapján cselekedtem volna.
Bosszúálló, nem nem a nevetséges marvel filmes világra gondolok, hanem arra, hogy igazán bosszúálló természet vagyok. Ha valaki keresztbe tesz nekem, akkor oda ütök neki, ahol a legjobban fáj. A törvényesség, mint olyan nem különösebben szab nekem határokat, de azért, ha éppen nem a Szindikátus parancsára cselekszem, akkor igyekszem betartani a meglehetősen tágkörben értelmezett törvényeket. Szeretem vezetni a kis mágikus rendezvényszervező vállalkozásom, aminek vannak olyan ügyfelei is, akik talán nem néznék olyan jó szemmel, ha a minisztériumban kötnék ki.
Ezen kívül még ide sorolhatom a kárörvendő és nagyképű, manipulátor, valamint a szarkasztikus jelzőket is, bár ez utolsó szerintem inkább létszemélet, semmit bármilyen tulajdonság. De határozottan a felső kettő írja is le a legjobban, hogy milyen vagyok. Jaj, majd elfelejtettem. Szeretem a tisztaságot, legalább annyira, mint a tökéletességet. Egyesek szerint ez már-már mániákus, szerintem azonban normális, hogy valaki igényes és ad a környezetére. Arról nem is beszélve, hogy nem törlök port napjában kétszer, csak egyszer... ne nézz így, a fehér bútorok vonzzák a port.

- Maga nem érzi úgy, hogy gonosz lenne, hogy rossz, amit csinál? - szűrte kétségbeesettem a fogai között a férfi, miközben a tekintetét le sem vette rólam. Szinre éreztem, amint lyukat fúr belém a pillantása, ám én eddig rá sem hederítettem. Nem azért voltam itt, hogy beszélgessek vele. Tulajdonképpen ez nem is az én feladatom lett volna, mindössze csak egy beugró voltam, akit gyorsan lehetett pattintani, mert ráért.
Lassan, minden érdeklődést nélkülözve emeltem a tekintetem a kezemben tartott tabletről, az emberre. Megkötözve és megverve üt előttem, mégis azt hitte, hogy van esélye menekülni, hogy nem veszem észre, amint a kezét minduntalan próbálja kiszabadítani a kötelek fogságából, ezzel lefejtve a csuklóján lévő bőr és hús rétegeket. Szánalmas. Tudni kéne méltósággal veszteni, hiszen ez nem egy mugli akciófilm volt, ahol mindjárt kinyílik az ajtó és beront egy felmentő sereg, engem pedig szitává lőnek. Persze, reménykedni lehetett, de ostobaság volt.
A kérdése viszont elgondolkodtatott. Nyilván sejtettem, miért tette fel. Azt várta, hogy elmerengek az életemen, a tetteimen, itt most megbánok mindent, aztán segítek neki kijutni. Hát… mint mondottam: ez nem egy akciófilm egyik jelenete volt, hanem a valóság. Ahol ez a szánalmas nyomorult kellett a Szindikátusnak, már pedig ha a Szindikátus akart valamit, akkor azt meg is kapta.
- Nem - válaszoltam végül némi habozás után. - Én tulajdonképpen nem csinálok semmit, csak ülök és szalvétákat rendelek. Ez csak nem bűn? Ha akar, segíthet - vontam meg a vállam, mire a férfi felhördült, majd különös, fuldokló nevetésbe kezdett. Mintha olyan vicces lenne, amit mondtam. Pedig nem hazudtam, tényleg szalvétákat néztem, méghozzá fehéreket, fekete mintával illetve feketéket fehér mintával, egy temetésre.
- Ugye most csak viccel? - éreztem a leplezetlen döbbenetet a hangján, mire felsóhajtottam. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy közbeszóljak, tudtam, hogy jön a folytatás. - Megvertek, kikötöztek és a gyerekeimmel zsarolnak. Ez semmi? Magának ez semmi?
- És én tettem bármelyiket is? - tártam szét a karom, majd a fekete alapon egy fehér rózsával díszített szalvétát félretettem. Bár Kyle Briggs nem volt gyerek és még véletlenül sem volt ártatlan, mikor meghalt, de ez kiváló fricska lesz mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy a családja imádni fogja. Már most is úgy viselkedtek, mintha a kisfiúk egy szent lett volna. Az anyját nekem kellett lebeszélni egy aranyozott, puttókkal körbevett arcképről. Még most sem tudtam eldönteni, hogy a gyász beszélt-e belőle, vagy tényleg ilyen nevetséges ízlése lenne. Lehet komikusabban alakulnak majd a dolgok, ha hagyom. Megnéztem volna a varázsvilág vezetőinek arcát, amint meglátják.
A férfi nem válaszolt. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta azt. Megakasztottam a rendszert. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy nem én bántottam. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Nem is kívántam. Túlságosan mocskos volt, már az én ízlésemnek. Amúgy sem voltam kifejezetten gyilkosságpárti. Nem mintha bármi erkölcsi aggályom lett volna. Ha volt is, azt már jó régen - olyannyira, hogy nem is emlékszem rá -, kiirtottak belőlem, egyszerűen engem nem ezért tartottak. Én informátor, kém vagy kettős ügynök voltam, mikor éppen mire volt szükség. Néha hacker, de az is csak akkor, ha a saját munkámhoz kellett valami. Multicégek és bankok rendszerének bedöntése és feltörése nem az én reszortom volt. Unalmasnak és hosszúnak találtam, no meg feleslegesnek. De erről hallgattam, nyilván.
- Nem - nyögte ki végül a férfi, mire felvontam a szemöldököm. Kellett jó pár pillanat mire rájöttem, hogy korábban kérdeztem tőle és arra válaszolt. - Minek dolgozik nekik? - jött egy újabb kérdés, mire már nem tudtam megállni egy szemforgatást. Nem igazán értettem, hogy miért jó ez neki. Mire szeretne játszani ebben a végtelenül reménytelen helyzetben, melynek már csak két kimenetele lehetett. Meghal vagy beadja nekik a derekát. Tulajdonképpen, jobban belegondolva: hidegen hagyott mi lesz vele, de a makacssága alapján az elsőre tippeltem volna.
- Mert jó valahová tartozni - zártam le végül a tabletet. Amilyen beszédes kismadár volt ez, esélytelennek tartottam, hogy bármi előrelépést is tegyek a Briggs temetés kapcsán. Már a szalvétákon kívül. A szalvéták azok legalább megvoltak.
Megint nem szólalt meg. Ezek szerint ismét megleptem a válaszommal. Biztos nem erre számított, hanem arra, hogy a pénzt mondom vagy más, hasonlóan egyszerű és sablonos indokot. Valójában nem érdekelt a pénz - holott meglehetősen jól fizettek, nevetséges, hogy az emberek és varázslók mennyi pénzt képesek voltak kicsengetni egy-egy információért -, ha kedvesnek nem is, de a maga módján nagylelkűnek mondhattam a családom, hiszen amint nagykorú lettem kaptam tőlük egy elég vaskos összeggel ellátott bankkártyát. Mind ezt azért, hogy soha többet feléjük se nézzek. Hiszen nem tartoztam közéjük, ahogy az ő nézeteik szerint a varázsvilághoz sem, nem volt varázserőm, nem voltam méltó arra, hogy a nagy múltú Romanov család tagja legyek. (Szívás, hogy a nevem megváltoztatására nem kötelezhettek.) De a muglik közé sem tartoztam. Túl sokat tudtam, így a világuk szürke volt és unalmas. Mókuskerékszerű. Hiányzott belőle a mágia nyújtotta izgalom, még úgy is, hogy én magam sose voltam, vagy éppen leszek képes rá. Ebből jelentett kiutat Olga, majd Desdemona és tulajdonképpen az egész Szindikátus. Itt mindegy volt, hogy ki vagyok, hogy bírok e varázserővel vagy sem. Nem raktak ki, mint a varázslók és nem is néztek rám furcsán, mint a muglik. Hirtelen a pálya széléről bekerültem a csapatba. Tartoztam valahová. Ahogy most is. Ahogy mindig is fogok, bármi lesz is.
A férfi mondani akart még valamit, egy apró hangfoszlány is elhagyta az ajkait, azonban kattant a zár. Egy idősödő nő lépett be. Nem ismertem, azonban a férfi megdermed, eddig alma vörös arcából kifutott a vér. Tehát megjött a váltás, jobban mondva az illetékes. Minden bizonnyal végzett a... másik esettel. Unott mozdulatokkal álltam fel és kaptam össze a dolgaim, majd a nő felé fordultam.
- Magától nem fog beszélni, túl ostoba hozzá - osztottam meg a belépővel a tapasztalataimat, majd ledobtam az asztalra egy fehér névjegykártyának tűnő papírt. Egy vörös verebet ábrázolt semmi mást. Én választottam miután elolvastam a könyvet. Részben volt hasonlóság köztem és Dominyika között, azt leszámítva, hogy én nem voltam egy áruló kurva, aki bárkinek is jelentett. És kurva sem voltam, sose várták el tőlem, nem ezért voltam hasznos. A kártyákat ritkán használtam, csak akkor, ha volt értelme annak, hogy megtudják ki vagyok, ki járt ott, hogy a titkuk már nincs biztonságban. Most nem volt szó ilyesmiről, mégis késztetést éreztem rá. Úgyse fogja elmondani senkinek, hogy ki vagyok.
- до свидания - intettem, majd kiléptem az ajtón. Még a folyosó közepén sem voltam, mikor velőtrázó kiáltást hallottam. Vajon egyes emberek miért voltak ilyen átláthatóak?

Hosszú vörös hajam, barna szemeim és halovány szeplőim vannak. Különös módon igen ritkán sminkelek, ha mégis azt természetesen. Sok nővel ellentétben én maximálisan meg vagyok elégedve azzal, ahogy kinézek. Nyilván, tudnék mit változtatni, de nem akarok, felesleges lenne.
Ruházat tekintetében általában a fekete és sötét darabokat preferálom, ám ha olyan az ügyfél, vagy éppen a rendezvény, arra az esetre egy-egy színesebb vagy világosabb ruha is van a szekrényemben. Járni gyakorlatilag bármiben tudok, alkalom függő, hogy mihez és mit veszek fel. Egy estélyre egészen biztosan magassarkúban jelenek meg, ám ha be kell törni valahová, akkor azt mindenképpen jobb bakancsban intézni. Főleg ha sár van és földút, akkor a cipő rettenetesen le tud süllyedni. Nem, inkább nem is kérdezed...
Tetoválásom nincs, bár néha elgondolkozom rajta, de mindig rájövök, hogy felesleges, semmi olyan nincs amit örökre a testemen viselnék. Akkor már inkább egy piercing.