Gwendolyn Goldsmith

A jó tulajdonságaim egyben a rosszak is. Talán. A legtöbb helyzetben. Szeretem a rendet, a tisztaságot és a fegyelmet. Törekszem a harmóniára, néha már megszállott módon, ami sokszor mások idegeire megy. Persze a munkámban és odahaza is hasznomra válik ez. Nem vagyok egy kapkodós típus, inkább megfontoltság jellemez, amit sokan lassúságnak tudnak be. Összességében azt hiszem nehéz nekem megfelelni.

Sóhajtva hajtom össze a frissen mosott, illatos talárokat a téli szünet végéhez érve. Mindig nehéz ez az időszak, ha csak belegondolok, hogy újabb hónapokig nem fogom látni az öcsémet. Figyelek arra, hogy minden kis ránc kisimuljon a ruhákon, mielőtt még a ládájába kerülnének. Megsimítom az apró, hímzett mintát rajta. Nem olyan szép, mintha anyánk csinálta volna, de legalább rá emlékezteti az öcsémet. Tudom, hogy sokszor borzalmasan viselkedem vele, máskor meg inkább vagyok egy féltő szülő, mint egy őrült nővér. De nem róhatja fel nekem senki, hogy olykor megkeverednek ezek a szerepek, a mi életünkben ez a megszokott. Anya biztosan örülne neki, ha látná, hogy ennyire egymásra támaszkodunk. Azt hiszem az volt életem eddigi legszebb napja, mikor három évvel ezelőtt végre felnőttem a feladathoz, hogy gyámságom alá vegyem a család legfiatalabb tagját. Tudtam, hogy menni fog, hisz Linda néni is valahogy így csinálta. Ráadásul duplán. És ez persze nem azt jelentette, hogy a magunk lábán kellett boldogulnunk, hiszen az idő nagy részében úgysem volt ideje arra, hogy velünk bíbelődjön. Annak még nem jött el az ideje, hogy új lakásba költözzünk, de már ez az állapot sem tart sokáig.
- Mindent elraktál? - nézek az öcsém frissen nyírt ábrázatára. - Megvannak a könyveid? Nem fogom utánad küldeni őket.. - fenyegetem meg, de mindketten tudjuk, hogy úgyis megteszem, ha a szükség ezt kívánja. Előre sajnálom a baglyunkat, hisz törvényszerű, hogy minden szünetben itthon hagy valamit.
- Nem is láttam, hogy tanultál volna a szünetben... - koppintok az orrára, de hangomban nincs meg a számonkérő él, mint máskor. Láttam rajta, hogy most szüksége van a pihenésre és Linda néni isteni diós kalácsára ahhoz, hogy boldogságban teljenek az ünnepei. Tudom, hogy gondterhelt, és nagyon bánt, hogy még mindig nem jártam sikerrel. Csak idő kérdése, hogy megtaláljam azt a férfit, akit évek óta példaképének tekint. Sőt, remélem, mire az első levelemet küldöm neki, már beszámolhatok neki az első találkozásuk időpontjáról is. Bár nem gondolnám, hogy egy züllött alak - legalábbis a pletykák és híresztelések szerint az lett belőle - lenne a követendő példa, akinek a doppingbotrányáról még a Próféta is címoldalon írt, de nem mondhatok ellent, míg személyesen meg nem bizonyosodtam arról, hogy nem ő a kompetens személy az előttük álló feladatra.
- Ne aggódj már.. - borzolom össze a haját, ahogy közelebb húzom magamhoz egy ölelésre, amit persze a háta közepére sem kíván már kamaszként. - Mindent megoldunk, ez sem fog ki rajtunk! - jelentem ki egyszerűen, mintha ezzel eldöntött lenne a kérdés. Azért kétlem, hogy ennyire könnyű dolgom lenne, de nem szoktam megfutamodni. Szóval kedves Travis Macmillan, bárhol is bujkálsz, ideje találkoznunk!

A szüleimtől nem örököltem azokat a géneket, melyeket az öcsém - talán mert nem ugyanaz az apánk -, nem nőttem magasra. Alkatom inkább karcsú, izomzatom laza, bár szeretek magamra időt fordítani. Öltözetemet, ízlésemet többnyire nagynéném kifinomult és nőies ruhatára ihlette, melyet mára személyre is szabtam. A sötét talárom alatt gyakran viselek színes ruhadarabokat.
Arcomat barna tincsek keretezik, melyeket csak munkában és különleges alkalmakkor szorítok kontyba, szeretem ha szabadon sepregeti a vállamat. Mogyoróbarna szemeim nyíltak és többnyire barátságosan csillognak, de ha felszítják bennem a tüzet, szikrát is hánynak. Szeretek sminkelni, de nem viszem túlzásba, a természetességre törekszem.