Devon Selwyn

Mit mondhatnék magamról? Nem vagyok valami nagymenő srác, sem pedig népszerű. Visszahúzódó vagyok és alkalomadtán zavarba jövök, ha szónokolnom kell. Sosem voltam a szavak embere és valószínűleg már nem is leszek. Inkább meghúzódok a háttérben és bőszen figyelek.
Sosem tartottam magam akkorára, hogy nagy dolgokat vigyek véghez. De akkorára igen, hogy hozzájáruljak a nagy tettekhez. Jó megfigyelő vagyok, ha szószóló nem is.
Kiszúrom azt, ha valami nem stimmel és noha nem vagyok spicli, ha valami kínosan fontos, azt bizony jelentem a legalkalmasabb személynek. Talán bátorságra vall, talán őrültségre. Ezt majd az idő eldönti.
Noha számomra teljesen új volt a varázsvilág egy jobb oldala amint bekerültem, hamar megtaláltam a közös hangot a hozzám hasonlókkal. Én magamat különcnek nevezném. Meg elég későn érő is voltam, sokszor voltam céltáblája másoknak is és eleinte hagytam is megvallom őszintén. De csak amíg nem éreztem kínosnak azt, hogy egy szép napon pont egy lány fog megvédeni. Talán tizennégy lehettem.
Mondhatni menten megkedveltem. Később pedig megszerettem. Most azt hiszem amolyan se veled se nélküled kapcsolatban vagyunk, hol túl jó, hol pedig az egész elviselhetetlen. De próbálunk összeszokni. Azt hiszem kellőképpen romantikus típusnak tartom magam ha már itt járunk...  
Hű, de várjunk csak, valamit kihagytam! A barátok, igen.  A másik oszlopos része annak, hogy talpra álltam azok a barátaim akiket még a suliban ismertem meg. Minden valamire való ismertségemet megbecsülöm és igaz barátnak gondolom őket. Már most többet tettek a céljaikért, mint én de semmi gond, majd behozom a lemaradást.
Alapvetően nyugodt és higgadt vagyok, olyankor úgy érzem, minden rendben. Azért nyitok a külvilág felé, tele vagyok bizakodással, merek az lenni, aki szeretnék. És szeretem is ezt a fajta hozzáállásom. Szabadidőmben ha épp nem a munka vagy beadandó fölött görnyedezek amibe akkor is bele vagyok temetkezve, ha otthon vagyok, akkor időt szánok a kapcsolatok ápolására, a barátnőmre aki miatt már most borzalmasan sokat aggódok és az ügyre, amit nagyon is a szívemre vettem, hogy tennem kell érte. Személyes ügyemnek tekintem megoldani a problémát, amivel egyre sűrűbben találom szemben magamat. Olykor kegyetlenül aggaszt mi lesz, ha az egész tevékenykedés egyszer csak teret hódít és kitör a káosz. Márpedig ki fog, érzem. Ha túlpörgök a sok aggasztó dologtól, vagy csak aggasztanak a mindennapok, inkább elmegyek kikapcsolódni és futok egyet. De elkezdtem erősíteni is, ki tudja, talán a pálca egyszer csak nem lesz elég.
Alapvetően egészséges életmódot igyekszek folytatni, pontos időbeosztásom van és megválogatom mit eszek. Ügyelek arra, hogy aludjak eleget, noha olykor csak forgolódok és nem tudom lehunyni egy pillanatra sem a szemeimet. Gyakran ülök le olvasni valamit vagy egy jó parti varázslósakkra. Megéri, kikapcsol teljesen.

Mindig:
* Csokibéka
* Dominique
* Könyvek
* Kviddics
* Nagy tervek az életre
* Vajsör
* Őszinteség
* Varázslósakk

Na ezeket aztán soha:
* Vérfarkas
* Szarkeverők
* Kétszínűség
* Hazugságok
* Élettelenség
* Töklé
* Arrogancia
* Rémálmok
* Illúzió

Koppan a cipőm sarka a sötét kifényezett járólapon, miközben a kivilágított folyosón sétálok végig. Épp egy listát tanulmányozok, hogy mindenkit összeírtam-e a közelgő összesítésre, ki követett el muglik ellen szabályszegést. Hosszú a lista és egyre hosszabb. Ha nem tudnám, hogy más területeken is vannak változások, már ez is felkeltené önmagában a figyelmemet. Számos varázstudó mutatkozik meg muglik előtt, akik vagy túlélik a találkozást vagy nem. A legtöbbjüket már tébolyultan találják meg, van aki sokkot kap, van olyan is aki szervezeti kárt szenvedett mint hogy elvesztette egy ujját. Kissé brutális a gondolat, mi lenne ezekkel a szegény emberekkel, ha így maradnának. Azok a nehéz esetek, amikor valami nyoma is marad a szabályszegésnek. Az már sajnos nem az én dolgom, hogy ezeknek a figuráknak a körmére nézzek. Csak egy suhanc vagyok a képzésről.
Halk koppanás társul az enyém mellé. Nem különösen foglalkozok vele, hisz nem egyedül dolgozok itt. De mintha egy kissé felgyorsulna az övé az enyémekhez képest, majd egy sétabot mintázott végét pillantom meg a vállamon pihenni. Megtorpanok.
- Jól gondold meg fiú, hogy mit adsz át, mert megütheted a bokád. Sok olyan személy van azon a listán, akik arra várnak, hogy a magadfajtákon megtorolják a sérelmüket. - rekedtes hang csendül fel. Ismerősen rekedtes hang, melyhez megfordulnom sem kell, hogy tudjam ki az. Nem is szükségszerű. Nem érezhetem úgy, hogy vásárra viszem a bőröm, miért rajtam verné le a fenyegetéseit?

Sorsszerűnek éreztem mindig is az életemet.  Akkor már volt egy bátyám, így a másodikként érkeztem a családba. Greg négy évvel volt idősebb nálam. Igazából csodálom, hogy örültek egyáltalán, mert lányt vártak helyettem. Szóval nem is értem, miért lett végül így. Valamit nagyon elnézhettek.
A kiskorom jól telt, bár bátyám árnyékában nem volt könnyű. Mindig ő volt a család szeme fénye, én meg csak utána következtem. Talán emiatt is alakult ki később az, hogy annyira bizonytalan lettem mindenkivel kapcsolatban. Kicsinek ő sokkal előbb mindent megkapott, mint én, ha veszekedtünk, sosem ő volt a hibás, ha pedig odacsapott, mert akaratosan ragaszkodtam egy játékomhoz, akkor is csak rászóltak, hogy „Nem szabad” és ennyivel letudták, hogy rendet tettek köztünk. Elég rosszul esett. Később ez még jobban visszaütött, mikor Greg magántanulóként iskolába kezdett járni. És még hozzá jól is tanult. A szüleink csak még inkább el voltak tőle telve, én meg teljesen mellőzött lettem, és ez egy óvodásnak elég nagy trauma azért. Mindig csak azt hallottam, hogy ilyen okos, meg olyan okos. És ha egy pirospontot hozott haza, már vettek neki egy új játékot. Az lett volna illő, hogy akkor én is kapjak valami kis apróságot, de kénytelen voltam beérni a régi játékaimmal és várni a karácsonyt. És csak legeltethettem a szemem az új csodajátékain, a drága távirányítós autókon és a hőn vágyott varázskönyveken. Persze ő nem volt hajlandó kölcsönadni akár egyiket is, arról álmodnom sem szabadott. Minden tabu volt, megtiltotta. Igazi utálatos bátty volt, a rosszabbik fajtából. Ha a nagyobbak bántottak, ő cserbenhagyott. Sosem segített. Én pedig nem tudtam megvédeni magam, esélyem sem volt a barátai ellen. És eleinte csak a játszótéren művelték ezt, majd mikor Greg elhívta hozzánk őket, akkor is bántottak. Mindig fejjel lefelé fellógattak a kertben a fára és egymásnak lökdöstek, én pedig hiába kiabáltam kétségbeesetten. Ha a szüleink otthon voltak, persze jól viselkedtek. És sajnos hiába panaszkodtam, egyszerűen nem hitték el, hogy a bátyám ennyire gonosz.

Sorsszerűnek éreztem azt is, amikor megjött a bagoly a levelemmel: felvételt nyertem a Roxfortba. Senki nem értette sem a baglyot, sem a levelet. Én mindazonáltal valahol a szívem mélyén éreztem, hogy ez így van rendjén, nekem is ott a helyem. Nem tudtam mi várt rám a későbbiekben. Egy igazi kaland kezdődött számomra életem ezen fejezetében, noha fogalmam sem volt hova csöppentem. A suli klassz volt, ahova kerültem, de nem értettem miért piszkálnak néhányan.

Sorsszerűnek éreztem a találkozást a barátaimmal, akikkel a mai napig szoros kapcsolatban állunk, tudjuk egymásról, hogy miben számíthatunk segítségre és ott vagyunk egymásnak amikor szükséges. Különösen indult az egész, pedig csak fedezni akartam magam az engem degradáló mardekárosok elől. Nem bántam meg, még akkor sem ha tudom, most igen nagy dologba vágták a fejszéjüket. Én is hasonlóképp tettem. Szeretnék törekedni az ellen a rossz ellen, ami kialakulóban van, noha borzalmasan nagy a kockázata. Mi van, ha semmit sem ér a törekvés? Ha az ilyen aljadékok továbbra is odakint szaladgálnak?

Sorsszerűnek éreztem, amikor néhány mardekárostól megvédett egy lány. Nem volt egy álomszerű a találkozásunk, nem mondhatnám, hogy abban a helyzetben különösebben fiúsan viselkedtem volna. Amikor láttam, hogy megsérült, kiálltam elé és hagytam hogy inkább lealázzanak. Mi mást tehettem volna? Egyiküket telibe találtam valamivel, a másik kettő meg addig kihasználta a mennyiségi előnyt. A lány miatt azonban jobban aggódtam, mint magam miatt. Az incidens után összeismerkedtünk és most alakul valami egészen különleges közöttünk. Azt hiszem szerelmes vagyok. És rettentően féltem a kialakuló állapottól. Mi van ha baja esik?


Sorsszerűnek éreztem, hogy viszonylag korán rájöttem, mi a számomra kijelölt hivatás. Sosem akartam porondon lenni és különösebben vásárra vinni a bőröm a politikában. Nem vonzottak a varázslények és az irodai munka sem. Az aurori pályát választottam. Vagy inkább az választott engem? Egy esemény is elég volt ahhoz, hogy erre a pályára taszítson. Láttam egy muglit. Teljesen hitetlenkedve, falfehér arccal jött szembe velem, mint egy tébolyult. Nem találta a helyét, összeroskadt a játszótér korlátjának tövében és motyogott csak: elgáncsolt, elgáncsolt... láttad? Elgáncsolt. Megpróbáltam kiszedni belőle, mi történt. Össze-vissza hadovált, mutogatott valamit a térde alá, de nem értettem mit mond. Később mint kiderült egy imppel találkozott, valaki jól tréfát űzött belőle.  A srác rémült, tévelygő tekintete azonban megmaradt bennem és az is mennyire tehetetlennek éreztem magam, amikor megpróbáltam neki segíteni.


Aggaszt a jövő, mindenki jövője, az enyém, a miénk. Pedig már amikor jobban összeismerkedtem a nagyvilággal, akkor tudtam, hogy mit szeretnék elérni. Törekedni a békére, végre kicsit boldognak lenni. Úgy éreztem, hogy ilyen családi háttérrel kaptam egy esélyt és ez nem véletlen. Mikor elvégeztem a Roxfortot, fogtam magam és leléptem otthonról. Soha többé nem fordultam hátra.

- Ezeknek a személyeknek már mindegy, elkapták őket, Mr. Humbold. - fordulok végül féloldalasan neki, halovány mosollyal biccentve. Nem fogok tőle megriadni. Mindketten tudjuk, hogy veszélyes játékot játszik és azt is hogy jelenleg ő van nyeregben. Ne maradjon ez így, rossz érzés kerülget mindig, ahányszor csak meglátom őt.
- És most elnézését kérem, de sietnem kell. - zárom le a beszélgetést szűkszavúan. Nem fogom hagyni, hogy az ilyen utálatos alakok a kedvemet szegjék. Szeretnék tenni a jövőért, az enyémért és a miénkért.

Ahhoz képest milyen kisfiús voltam, jól megnőttem. Megerősödtem, fontossá vált számomra a testedzés, az erőnlét. Hatalmas nagy kék szemekkel rendelkezem, hajam világosbarna, olyan középrövid, bezselézett. Noha még első ránézésre sokszor tűnök nagyon kölyökképűnek, korábbi önmagamhoz képest nagyon megváltoztam. El sem hinnék sokszor, hogy mondjuk mennyit tesz egy egynapos borosta. Csak nem szoktam meghagyni, mert kissé viszket az állam tőle.
Adok a megjelenésre, igaz nem töltök el órákat a tükör előtt. Van egy stílusom, van egy bizonyos szintű igényem magamra és fontosnak tartom a megjelenést, főleg ha jelenésem van a leendő munkahelyemen. Talán túl lényegesnek is tartom a külsőségeket néha, de ez így van a mai társadalomban. Mindezek felett nem vagyok hajlandó megváltoztatni sem az öltözködési stílusom, sem mást. Fogadjanak el így. Precízen válogatom össze a ruhatáram, még arra is oda szoktam figyelni, hogy a színek összepasszoljanak. Ruhatáramban megtalálható az egészen pasztellszínektől kezdve az élénkebbekig minden. De vannak amiket nem vagyok hajlandó felvenni. Sem a rózsaszín, mályva és egyéb hasonló színek, sem a lila, sem a csipkés, giccses és régimódi ruhákat. Azoknak már csak a gondolatától is vakarózhatnékom van, mintha körbejárt volna egy macska.