Charlotte Aurora Walsh

Aurora nem tudná megmondani, hogy ő kicsoda. Ahogy a Világ sem tudná megmondani ki is Aurora. Hiszen még senki nem ismeri őt, a Világ sem. Mivel Ő nem Charlotte. Ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy omlik a hajuk a vállukra, ugyanazokkal a szemekkel néznek a világra, de mégsem egy és ugyanazon személy.

Charlotte vagány volt és belevaló. Tudta, hogy neki áll Világ, ha pedig nem, úgy intézte, hogy így legyen. Nem fogadott el mást. Olyan kisugárzással rendelkezett, mint kevesek ezen a planétán. Ha belépett egy helyiségbe, óhatatlanul mindenki felé fordult, ha nem is többre, de egy pillanatra mindenképpen. Ennek tudatában is volt, használni sem átallott.  Fontos volt neki az előre jutás, talán a legfontosabb. Egy keze elég lett volna ahhoz, hogy felsorolja azokat, az embereket, akiken nem gázolt volna át. Mind a vérrokona volt. Mégis szerették őt, kiválóan játszott, ha vele beszéltél, elhitted, hogy különleges vagy. A mosolya, a szavai, a testbeszéde, minden erről árulkodott, mert azt akarta, hogy ezt hidd.  Ha ismered te is szeretted volna. Mert okos volt. Pokolian okos, amihez ravaszság társult. Azt pedig tudta kamatoztatni, erről árulkodott az az örökké a szája szegletében bujkáló, néhol idegesítő mosoly. Azonban sosem volt óvatos, nem volt a kenyere, ezt tettekben és szavakban is megmutatta. Auror akart lenni, a legjobb, bizonyítani akart, küzdött érte, jobban, mint bármiért, eddig. Ki nem mondott bosszút hajtott, igazságot, dicsőséget. Ez lett a veszte?

Aurora nem törtető, még a céljait sem igazán tudja szavakba önteni, a bosszú sem hajtja. Nem is igazán ért hozzájuk. Ő egy furcsa, még a különcök között is különc idegen, aki képes rácsodálkozni a nap melegére és annak narancsos árnyalataira; rámosolyogni a napraforgóra, ha az felé fordul és köszönteni a pillangót, ha az az ujjára száll. Ugyan nem tudja hogyan kell megülni egy seprűt és a pálcahasználattal is bizonytalan, de őt ezek nélkül is varázslat veszi körül, hiszen látja a színek ezerféle kavalkádját, érzi az illatok tavaszi játékát és rozoga biciklijéről is észreveszi a döngicsélő méhek táncát. Nem tudja mit akar kezdeni magával, minden új és ismeretlen, izgalmas és ijesztő. Néha egész nap a szobájában kuksolna és az olajszagban, kócosan, mindenhol színes foltokkal borítva festene, máskor pedig örömét leli az ismerkedésben, örökké sütit hozó szomszédnénitől kezdve, a mindig morgós portáson át bárkivel, aki az útjába kerül és hajlandóságot mutat rá. Nem nevezhető butának, bár nem tudja felsorolni a szív aorta részeit - abban sem biztos, hogy vannak részei -, de érdekli a művészet minden ága és formája. Ha az aortáról nem is, de Monet festészetéről, de Vinci szobrászatáról és Poe költészetéről bárkivel bármikor elbeszélget. De ugyanilyen kiváló téma számára az idő is. Szeret az időről beszélgetni. Örömét leli az esőben és a napban is. Mosolyog, mert hiszi, hogy így a világ is visszamosolyog rá. Elsírja magát a legtöbb Disney mesén és tudja, hogy a vasárnap reggeli palacsinta illatánál nincs is jobb széles e világon.

Aurora tehát nem Charlotte, ahogy Chalotte sem Aurora. Egyazon személy és mégis mások. Olyanok ők, mint kellemesen meleg, ezerillatú, szivárványszínben ébredező tavasz és a hirtelen, ellentmondást nem tűrően berobbanó örökké más arcát mutató ősz. Nem létezhetnek egymás nélkül, hiszen egyikük a múlt, míg másikuk a jelen. Az azonban még mindenki előtt rejtve van, hogy kié a jövő.

Lassú, komótos mozdulatokkal kevergettem a festéket, hogy megfelelő állaga legyen. Sokan nem úgy gondolták, de én szentül hittem, hogy az első lépés a jó festmény felé a megfelelően kikevert festék. Nem csak a színe, az állaga, a hígítása is fontos volt. Nem lehetett sem túl folyós, sem pedig túlságosan összetett. Egyszerűen csak… tökéletesnek kellett lennie. Amint jónak ítéltem belemártottam az ecsetemet, majd a fehér, makulátlan vászonra pillantottam. Emlékek. Hirtelen emlékeket láttam. Keserűeket és fájdalmasokat. Szinte éreztem az ízük a számban, olyasmi volt, mint a zöld almás cukorka, amit a minap kóstoltam.

Fehér plafon. Az első dolog volt, amit tisztán láttam, miután kinyitottam a szemem. Elmosódott arcok vettek körül, a gépek tompán, mint egy elhasznált ceruza hegye, csipogtak mellettem. Nem tudtam hol vagyok. Ez nem igaz. Tudtam! Egy kórházban voltam, azonban minden más zavarosnak hatott. Az emberek, a hangok és én magam is. Bár feküdtem, úgy éreztem szédülök. Hogy kifut alólam az ágy, a világ. Minden idegszálammal a fehér plafonra koncentráltam az állandónak tűnt. Időtlennek.

Óvatosan húztam fel, majd le az ecsetet a vásznon. Tudtam, mit akarok festeni. A kép napok óta élt a szemem előtt, néha már-már az álmaimba is belebegett. Nem hittem abban, hogy ezeknek lenne bármi jelentésük, pont úgy, ahogy a boszorkányokban sem hittem. Mégis az voltam. A gondolatra még a kezem is megtorpant. Esetlenül lógott a levegőben, mintha nem tudná mit kell csinálnia, mi a rendeltetése. Nem csoda, hiszen hozzám tartozott. Olyan volt, mint én. Oldalra pillantottam, az éjjeli szekrényre, ahol a pálcám pihent. A rávetülő árnyékoktól a fa bézs színe sötétbarnának tetszett. Nem is egyszerűen sötét barnának, hanem olyan barnának.

Barna póló volt a férfin, aki az ágyam mellett ült. Különös árnyalatú barna, nem tudtam felidézni, hogy láttam e már ilyet korábban. Tulajdonképpen semmit sem tudtam felidézni, ami a korábbi életemmel, velem, volt kapcsolatos. A felsője barnája illett a szeme alatt sötétlő karikákhoz. Biztos nem hozzá öltözött, de ment hozzá. Kellemes egységet alkotott a farmerjával és a székre akasztott kabátjával.
A kezemet tördeltem. Apró roppanások hasítottak ki egy-egy darabot a kórteremre nehezedő csendből. Tanulmányoztam őt. A vonásait. A szemének fáradt kékjét, hajának kopott barnáját, arcának markáns vonalait, vagy éppen az orrának állását. Kerestem. Kerestem valamit, ami hasonlatos kettőnkben. De aztán rá kellett jönnöm: felesleges. Tükör nélkül még a tulajdon arcomat sem tudtam felidézni. Hogyan találhattam volna bármi hasonlóságot is az övével?
- Sajnálom - leheltem végül, talán még a pollen gyűjtő méh döngicsélésénél is halkabban. - Nem emlékszem magára… rád - ráztam meg a fejem. Az orvosok elmondták ki Ő. Ő is elmondta. Kék íriszeiben érzelmek villantak. Szomorúság? Aggodalom? Csalódottság? Valami mélyebb, valami szavakba önthetetlen ősi?
Elkaptam a tekintetem. Ugyan nem emlékeztem semmire, de őt nézve olyan érzésem volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem ismertem őt, mégis, a szívem majd bele sajdult abba, hogy szomorúságot… csalódást okoztam neki. Sírni akartam. Óvatosan ismét rá pillantottam. A pólója még a nap fényében is ismeretlennek, már-már nem e világinak tetszett.

Megráztam a fejem, hátha így elűzhetem a nem túl messzire nyúló múlt ködös homályából fel-fel bukkanó képeket. Olyan szép nyugodt, halk vasárnap volt ez. London még a maga hangos módján csöndesnek volt mondható, hallani lehetett az ébredező madarak énekét és a víz csobogásának hangját. A nyitott ablak mellett kellemes, tavaszeleji szellő járt-kélt. Igazán boldogító idő volt. Ahogy kilestem az utcára, még az egyik, fejkendős, minden bizonnyal a piacra induló néninek is intettem egyet. Furcsán nézett rám, majd válaszul biccentett és folytatta az útját. Az égre, a nap felé emeltem az arcom, szemeim becsukva hagytam, hogy a nap lágyan, melegen simogassa az arcom. Még erőtlen volt ugyan, de kellemes. Az igazi.
Nem tudom meddig lehettem így. Órákig, percekig, egy örökkévalóságig? Úgy éreztem, mintha az idő folyása megállt volna, nem létezett más kerek e világon, csak én és a felkelő nap aranyló sugarai.
Ismét a képnek szenteltem a figyelmemet. A korábban felvitt sötétkék festéken még látni lehetett a fény játékát. Nem volt száraz. A kék mellé kevert lilába mártottam a munkaeszközöm. Pontosan olyan színe volt, mint a padlizsánnak és megannyi másnak.

Lila szoba. Szegényes polcok. Állott levegő. Ezek voltak az első benyomásaim a szobáról, ahová beléptünk. A férfi… nem… az apám keze a vállamon nyugodott, kicsit talán fogta is azt. Mintha attól félne, hogy elszaladok. Igaza volt. El akartam szaladni, úgy éreztem magam, mint Alice a minap olvasott mesében. Csak ő Csodaországba, én pedig a Varázslók világába csöppentem. Noha elsőre a kettő nem sokban különbözött, bár nem volt tapasztalatom, úgy hiszem itt sem lehetett felelőlenül meginni és megenni bármit.
Az orvos… nem… medimágus javítottam ki magam napján megszámlálhatalanadszorra, tehát a medimágus becsukta az ajtót, majd hellyel kínált minket. A székek kényelmetlenek voltak. Vagy csak én éreztem magam kényelmetlenül? Nem láttam túl sok különbséget. Az orv... medimágus is helyet foglalt, majd beszélni kezdett, de nem velem. Úgy hiszem, azt feltételezte, hogy nem vagyok kellően felkészült erre a társalgásra. Igaza volt. Hiába füleltem nem sok mindent értettem. Persze, nem a nyelvvel volt problémám, hanem az elhangzó kifejezésekkel, mint például Obliviate és auror. Bár ez utóbbiról tulajdonképpen pont tudtam mit jelent. Hiszen apa is ekként dolgozott. Ez büszkeséggel töltött el, pont, mint egy iskolást, amikor megjegyzett valami újat. Vagyis gondolom ilyen érzés lehet, mivel nem emlékszem rá. És ha jól értettem, nem is nekik köszönhetően fogok. Inkább a padlizsán lila fal felé fordítottam a tekintetem, úgy éreztem hosszú lesz még ez az emelkedett eszmecsere.

Egy elégedett mosoly kíséretében figyeltem, hogy a képem kezd életre kelni. Persze nem úgy, ahogy azt a varázsvilágban szokás volt. Hanem egyszerűen. Olyan…normálisan. Muglisan. Még sok minden hiányzott róla, a csillagok, a fa, az állatok, de a kékes-lilás hátteret tökéletesnek találtam, az átmenetre senkinek sem lehetett panasza. Nem mintha apán kívül valaki más megnézné majd. Nem volt közönségem, de ez nem zavart, nem éreztem problémának. Magamnak festettem, és a napsütésnek, és a szellőnek, és a ház előtt elrepülő madárnak, és színeknek. Hogy egy történetet alkothassanak egy történet legyenek. Ez pedig már majdnem mesélt is, csak a fekete hiányzott róla. A sötét fekete.

Fekete napló. Bőrkötéses, könyvjelzővel ellátott. Elegáns volt és komoly. Az ágyam alatt találtam, tehát biztos ez enyém volt. Az elején is ott szerepelt a nevem. Charlotte A. Walsh. Mégis oly idegen volt. Oly távoli. Nem illett hozzám, ahogy néztem és többször is végig húztam a szépen kidolgozott, érdes felületen a kezem arra jutottam, hogy tulajdonképpen nem is szeretem a feketét. Legalábbis nem így. A maga módján fontos szín, a legfontosabb, nélkülözhetetlen, mégis… Ki az aki egy gyászszínű naplóba írja le a gondolatait?
Ismét kinyitottam. A bőr és a ragasztás halkan nyikorgott, nekem mégis bántotta a fülemet. Kellemetlen érzés lengett körbe. Mintha bűnt követnék el, mintha valakinek a magánéletében turkálnék. Pedig olybá tűnt, ez az enyém. Végigsimítottam a tollal írt cirádás betűkön. Nem az én írásom volt. Még csak nem is hasonlított rá. A betűk íveltek voltak és szögletesek. Az én mozdulataim lazábbak lehettek, a betűim pedig mindenképpen kerekebbek. Az én naplóm, de nem az én írásom.
Remegett a kezem, amint lapoztam még egyet. Olvasni kezdtem. A betűk a percek gyorsaságával megegyezően folytak el a szemem előtt. Nem volt hosszú, mégis, többször abba kellett hagynom, majd újra nekiállnom. Mintha csak egy regényt tartottam volna a kezemben, egy gyatrán, de lényegre törően megírt regényt. Mikor a végére értem becsuktam, majd arrébb tettem. Mi tettem? Hajítottam. Ez nem az én naplóm volt, nem csak az írás miatt, hanem a benne lévők miatt. Én soha nem tettem volna ilyeneket, nem viselkedtem volna így emberekkel, nem akartam verekedni és auror lenni. Veszélyesnek hangzott én pedig utáltam a veszélyt. Felhúztam a térdeim, majd átkulcsoltam őket. Nem néztem a szénfekete napló felé. De ha nem Charlotte voltam… akkor kicsoda?

Meglepve kaptam a fel a fejem. Hangokat hallottam a konyha felől. Halk, ismerős puffanás. Hirtelen nem tudtam hová tenni. Az idő tengerén le kellett folynia jó néhány másodpercnek, mire megértettem, hogy mit volt ez. A hűtő. Ezek szerint apa felkelt. Egyre könnyebb és könnyebb volt így gondolni rá, holott hangosan még nem mondtam ki. Párszor megpróbáltam már, de a félelem jeges indái mindig visszahúztak, az utolsó pillanatban. Nem csak magam miatt, hanem miatta. Hiszen bár úgy néztem ki, mint a lánya, mégsem ő voltam, nem éreztem magam annak. Charlottenak. Sóhajtottam egy mélyet, kisimítottam pár kósza, szőke tincset a hajamból. Éreztem, hogy festék kenődik az arcomra, de nem zavart. A maga módján kellemes volt, mire befejezem a művem úgyis lesz még sok ilyen. Tulajdonképpen szerettem is.
Folytatni akartam a festményt, de ekkor mennyei illatok szállingóztak be az ajtón. Palacsinta. Apa palacsintája. Édes, bánatos mosolyra húztam az ajkaim. A rajz tehetségen kívül egy valami közös volt bennem és Charlotteban. Egyetlen egy dolog. Imádtuk apa hétvégi palacsintájának illatát.
Letettem az ecsetet, mély levegőt vettem. Azt hiszem, mindenkinek jót tesz egy kis szünet, nem de?

Hosszú, enyhén göndörödő szőke haj omlik a vállára. Korábban sokszor vasalta ki, ám a történtek óta nem tartja szükségesnek. Jobb szereti így, természetesen.
A szekrényében rengeteg nadrágkosztüm és elegáns ruha található, Aurora azonban nem ezeket hordja, hanem a kinyúlt, kifakult pulcsikat és hozzá farmerokat. Szeret lazán, színesen és kényelmesen öltözni. Tulajdonképpen nem sokat ad a divatra, vagy éppen a márkára, azt veszi fel, ami kényelmes és ami tetszik neki.
Szemei kékek, rá kellett jönnie, hogy azt az édesapjától örökölte - míg a haját az édesanyjától. Nem nőtt túl magasra, bár a maga 168 centijével különösebben alacsonynak sem mondhatja magát. Szerencsére a szemei jók, nincs szüksége szemüvegre. Gyakran vannak festék foltok az arcán és a ruháin. Mást talán zavarnának, de ő szereti őket. Ahogy nyáron ruhát is szívesen hordana.