Travis Macmillan

- Elnézést, szabad egy szóra? - bevágódik elém egy zöldfülű. Bírom az ilyeneket, akkor találnak meg, amikor nem vagyok rózsás kedvemben.
- Mit akarsz? - kérdezem közömbösen tőle. Nem fogom mindjárt ledörmögni a fejét, mert hozzám szólt, még akkor sem, ha tudom, mi lesz a következő kérdése.
- Érdekelne, hogy milyen érzés egy tündöklő csillagból hullócsillaggá válni. - igen, ez az amire számítottam. De milyen frappánsan fogalmaz. Nevetés tör fel belőlem, amolyan jóízű, mint mikor az ember már túl van a harmadik, vagy negyedik korsóján is és elengedi teljesen magát.
- Jópofa vagy, tudsz róla? Milyen lenne? Szar érzés. Ezt akartad hallani? Elégedett vagy? De hogy jobban kielégítsem a nyomorult perverz fantáziádat... olyan, mint amikor a tiszta emelvényről a nyakig szarba dobnak, jól meghempergetnek benne, megtaposnak, rád hugyoznak, rád köpnek, aztán otthagynak, fulladj meg a szarodban, amit csináltál magad köré. Jó lesz ez így? Vagy érdekel még valami? Szar volt, a sikereket elfelejteni, amit addig összehoztam, mint ha nem is lettem volna. Nem vagyok megkeseredve, én inkább úgy mondanám, mámorosan szép az élet.
- Szóval iszik mostanában? - gyilkos tekintettel meredek rá.
- Te meg kicsit túl kukacoskodó vagy. Mást kérdezz... - vetem oda ingerülten, visszafogva magam. Nem fogom egy taknyos kis majomnak megadni az örömöt.
- Jó, jó, bocsánat. De nem veti meg a mocskos életet, nem? - megforgatom a szemeimet, sóhajtok. Úgy érzem, hogy nem szabadulok meg ettől a szerencsétlentől egyhamar.
- Az érdekel, hogy nem vetem meg a nőket, néha legurul pár korty és szarok a világra? Mert akkor igen, jóra gondolsz. De mondd csak fiacskám, te mit tennél akkor, ha téged rántanának bele abba a jó illatos gányadékba? - megragadom a ruhája nyakát és az asztalra rántom. Közel hajolok hozzá, hogy jól hallja minden szavam és a szemembe nézzen, jó mélyen.
- Mit szólnál hozzá, ha mindenki szarban hagyna téged, elvesztenéd a létezésed célját és nem tudnál mit lépni? Tudod... amikor azt érzed, hogy kisember vagy és nyomnak felülről, te pedig belegebedsz. Hogy érzed a kínt, a fájdalmat a zsigereidben, miközben kiégetik a lelked. - lassan mondom ki a szavakat, a szivar pedig vészesen közeledik a tenyere felé. Időnként, egyre jobban arrafelé néz, rémült tekintettel, nyöszörög, hagyom, hogy szenvedjen, kiélvezem... majd komótosan elnyomom a hamutartóban a csikket. Ennyire még én sem vagyok köcsög.
- Érted már miről beszélek? - bólogat, én pedig lassan eleresztem, lökve rajta egyet.
- Most pedig takarodj a szemem elől és egy betűdet se lássam sehol, mert az arcodba ékelek egy gyönyörű heget.

Ez az igazi adrenalinbomba. Mikor a szél fütyül a fülembe, és közben valahol a háttérben a közönség szurkolása hallatszik. Tudom, hogy az mind nekünk szól. Hazai pályán vagyunk, a Appleby Arrows szurkolótábora kiteszi a nézők háromnegyedét is ilyenkor. És épp ez az ami buzdít legfőképp, hogy elkapjam a cikeszt, és a játékot befejezhessük. Fent a magasban egyre csak körözök, egyelőre semmi dolgom, mint megtalálni azt a verdeső parányi arany foltot. Ma valahogy nincs szerencsénk, eddig csak egyszer vettem észre, akkor is mikor elindultam felé, egy gurkó térített el az utamból az utolsó pillanatban, és mire a hirtelen felrántásból visszakormányoztam a seprűt, az aranycikesz már sehol sem volt. A másik fogó is szerencsére így járt eddig, de nem fogom megadni a lehetőséget neki, hogy előbb észrevegye. Én fogom kiszűrni, pont olyan speckón, mint ahogy az eddig is történt.
Egy pillantást vetettem az égre. A meccs elején tündöklő napsütésből már semmi nem volt, az eget felhők borították be, méghozzá igen csak sötétek. Ez csak annyit jelentett, hogy egy választásom van. Vagy elkapom a cikeszt mielőtt elered a zuhé, vagy kereshetem egy ködfátyolon keresztül sokkal kevesebb sikerrel. Ahogy azonban végigpásztáztam a pályán, az egyik felhő mögül előbukkanó utolsó napsugár megcsillanni látszott valamin. Hát persze, a cikesz! Mindjárt előredőltem, hogy leszánkázzak egyenesen a palánkig. Az apró eszköz közel cikázott a földhöz, szinte apró kis köröket leírva. Nem is volt igazán nehéz dolgom, de pechemre a másik fogó kiszúrta, mire készülök. Úgy vágódott be mellém az egyenesbe, hogy kilendültem oldalra. A közönségben hangos moraj harsant fel, de nem hagytam annyiban. Így is jó egy fej hossznyit nyert. Éreztem, hogy be kell vetnem az adumat. Nem csak hogy a sebességet megnövelni, de azt a jól begyakorolt dugóhúzóforgást is bevetni, amivel sokkal nagyobb sebességre kapcsolok. Mikor gyakoroltam, Kim azt mondta, hogy szerinte veszélyes. Tény, hogy nehezen lehet felrántani a földtől. És most igen csak közel kellett érkezni. Na jó, lássuk a medvét...
Úgy érzem magam, mint ha egy evezőlapáttal kólintottak volna fejbe. A fejem sajog még picit, ahogy lassan nyitogatni kezdem a szemem. Egyből Suet pillantom meg, ahogy mellettem ücsörög egy széken. Várjunk csak... én most a Mungóban vagyok? Mindjárt élénkebben nyitom fel a szemem, ahogy ez tudatosul bennem.
- Mi történt? Nyertünk? - teszem fel mindjárt az első két kérdésemet, mire a velem szemben ücsörgő számomra igen csak fontos nőszemély a fejét kezdi csóválni. De nem válaszképp. Látom a szemében, hogy rosszallóan grimaszol most.
- Megmondtam, hogy nem fogod tudni irányítani. - ezzel már mindenre magyarázatot ad. Szóval becsapódtam a földbe, vagy ha szerencsém van csak felszántottam a pályát hosszában, ha máshogy nem hát a palánknak csattanva. De akkor... most nyertünk vagy sem?
- Most... haragszol? Nyertünk? - kérdezem ismét, mire a válasz csak egy hitetlen sóhaj, és hogy oldalra fordítja a fejét. A szekrényt kezdi szuggerálni. Szóval morcos, haragszik, mert... aggódik.  Ilyenkor csak mosolyogni tudok, hogy mennyire megtesz mindent értem. Én meg állandóan a frászt hozom rá. Óvatosan feltápászkodok, már amennyire sajgó karjaim engedik és felülök. Ha most vissza akarna nyomni sem tudna. Most először nyúlok a fejemhez és megállapítom, hogy bizony bekötözték. Akkor kaphattam egy enyhe agyrázkódást. Különben mi a fenének ne esne ki az utolsó kép? De most igazából ez érdekel a legkevésbé. Sue karja felé nyúlok, és gyengéden megsimítom. Látszatra semmit nem reagál, de lefogadom , hogy jól esik neki. Mivel nem is ellenkezik, így ujjaimat a karjára fűzöm és odahúzom magam mellé az ágyra. Tudom, hogy ha hadirokkantat játszok, sokkal engedékenyebb a gesztusaimra, mint mikor nem vagyok az. És ugyanezzel a lendülettel adok is neki egy lágy puszit az arcára.
- Ne haragudj, nem akartalak ennyire megijeszteni. - magyarázok halkan, kicsit talán bűntudatosan is. Egy pillanatig a tekintetét fixírozom, mely rám szegeződik, és újabb mosolyt csal vele az arcomra. Most már sokkal határozottabban csókolom meg, amire csak bosszúsan mellbe vág, mint ha most ezzel róná ki rám a büntetést. Tudom, hogy ennyivel nem úsztam meg. Még otthon folytatjuk. Jön a következő ellenkező mellbevágás is, amire már elnevetem magam.
- Nem vicces jó? És ha rosszul esel? Kell állandóan azt a nyomorult cikeszt akkor elkapnod, amikor olyan helyen van, ami rizikós.
- C'est la vie, édes. Erről szól a kviddics. - vigyorodok el még kajánabbul, mert ezzel most tudatosul bennem, hogy mégis elkaptam azt a parányi labdát. De még milyen bukás lehetett utána, hogy megkaparintottam. Bele sem merek gondolni. De a lényeg, hogy itt vagyok, és nem történt semmi egyéb bajom, mint fáj a fejem még, sajognak a végtagjaim, és gondolom akad itt-ott zúzódás. Suet meg majd megbékítem otthon.


Szakad az eső, gyakorlás közeleg. Parányi szigetországunkban megtehetjük, hogy a tenger felett eddzünk, ha szükséges. Néha igen, most pedig alkalmas az idő arra, hogy egy kis nehezítést kapjunk. Miért lenne más tenger fölött gyakorolni szélcsendben, mint a füves pályán? Pont ez a kihívás, hogy változnak a körülmények. Első sikeres évem után nehéz döntést hoztam meg.
- Macmillan, nekem aztán ne fogd vissza magad! - kiáltja oda egy lelkes csapattársam. Látom rajta, hogy fosik a vihartól. Igazából én is, de hát mi bajunk lehet? Ez csak víz, mi meg varázslók volnánk, az ég szerelmére. De akkor adok neki. Lazán suhintom meg az ütőt a kezemben. Néhány borulás után rájöttem, hogy nekem sokkal testhezállóbb a gurkó terelgetése, mint a cikesz hajkurászása. Volt pár csúnya sérülésem és a menyasszonyom megfenyegetett, hogy otthagy, ha nem váltok. Hát... igaza lett, ez sokkal jobban megy. Nem esett nehezemre a cikesz sem, de a gurkó... na ez hazai pálya, úgyis mindenki azt mondja rám, hogy kíméletlen seggfej vagyok. És milyen igazuk van! De már nem kék színben röpködök, immár a Falmouth Falcons csapatát erősítem.
- Fiúk, készen álltok? - kérdezi a csapatkapitány, mire mindenki csak bólint. A seprűk a magasba emelkednek, egyenesen a tenger fölé és megkezdődik az edzés. Az eső ellen felvett szemüvegen szinte alig látunk ki, olyannyira eláztatja vagy ezer apró csepp, a páráról nem is beszélve. De a hangot annál jobban halljuk ebben a szélfújásban. A villámok időnként lecsapnak, olykor mellettünk is, de ez minket nem zavar. Csak a cél lebeg a szemünk előtt, hogy ez elég masszív edzés ahhoz, hogy elsöpörjük a következő mérkőzésen az ellenfelet.


Az újságok állandóan rólunk cikkeznek, "A Falmouth Falcons most éli fénykorát!" A Reggeli Próféta főrovatának címszereplői vagyunk, de a második és a harmadik oldalon is a csapat és a nemrég készített interjúk szerepelnek megannyi mozgó képpel. Megnyertünk egy újabb bajnokságot, rég volt sorozatban ennyire erős a csapat. A népszerűségünk is kezd a tetőfokára hágni, tetszik, hogy felismernek az utcán és odaszaladnak autogramot kérni, váltani pár szót, vagy lefotózni. Tetszik a népszerűség, még akkor is, ha Sue nem nézi jó szemmel, hogy a lányok körülrajonganak. Ezzel jár a népszerűség, nem igaz? Nemrégiben érkezett egy felkérés, hogy szerepeljek a nemzeti válogatottban, mint terelő. Örömmel mondtam igent rá, annak ellenére, hogy tudtam, ezzel még kevesebbet leszek odahaza.


Az élet bejött, majd jól arcon csapott. Végre voltam valaki, végre ismerték a nevem. Az érdekelt, hogy most hozzak ki mindent magamból, mert tudom, hogy ez az a szakma, ami nem tart örökké. Van egy pont, ahol abba kell hagyni, én pedig fiatal voltam és mohó. Észre sem vettem, hogy minden mást teljesen sarokba szorítok. Nem vettem észre az apró jeleket, hogy baj van. Nem vettem a célzást, amikor Sue azt mondta, kivesz egy hetet, én is szüneteltessek és menjünk együtt el valahová. Nem vettem észre azt sem, hogy már nincs rajta a jegygyűrű. És azt sem vettem észre, hogy éjszakánként nem bújik hozzám, nem hízeleg, nem mondja azt, hogy szeret. Nem vettem észre, hogy az élet elsétál mellettem a nagy lehetőségével és már csak akkor eszméltem fel, amikor az üres ház fogadott. Zárt ajtóra találtam, nem adott magyarázatot, nem fogadott vissza, én már számára egy senki voltam.


Közel tíz év játék után újabb pofont kaptam az élettől. Az udvaron szereltem odahaza a seprűt, amit egy kissé átalakítottam, hogy kényelmesebb, gyorsabb és a lehető legsportszerűtlenebb legyen. Na már nem játékra, csak úgy használatra, ha utazni akarok. Susanne már nem járt a fejemben, azt hiszem nagyjából túltettem magam rajta, fontosabb célom volt nekem akkoriban. Bajnokságra készültem, később mint kiderült, az utolsóra... A csapatkapitány látogatott meg, azt mondta, hogy "Travis, fogd a motyód, bemegyünk. Nem repül a sas..." Akkor már éreztem, hogy baj van és ő sem viccel. Valakinek nem hiányoztam a válogatottból, sem a csapatból. Doppingszert találtak a véremben, ami miatt eltiltottak. Kizártak a bajnokságról, a csapatból is kikerültem. Nem voltam már senki. A kirakatokban szépen lassan eltűnt minden velem kapcsolatos dolog. Mint ha kitöröltek volna a történelemből, pedig még Durrbele Dai Emlékérmem is van, kettő is. A hirtelen jött hidegzuhany után mérgemben mindent összeszedtem, ami csak létezett kviddicsre emlékeztető holmim és elzártam egy ládában, azt pedig levittem a pincébe, egy szekrény legaljára eltüntetve.


Lefelé vezetett az út, csakis lefelé, a züllés felé. Hanyaggá váltam, nem érdekelt semmi egy időben, de rendszeresen vedeltem. Épp morgolódtam csatak részegen amiatt, hogy mennyire szar az életem és miért ver ennyire, amikor hirtelen haragomban az egész üveg alkoholt a kandallóba dobtam. Mondhatni a lángok örömmel csaptak fel erőre kapva, utat törve a szőnyegen egyenesen felém. Nem gondolkoztam tisztán, pánikba estem és menekülőre fogtam. Másnapra a fél ház leégve fogadott, ami maradt belőle meg a tűzoltók oltották el. Életveszélyesen lakhatatlanná vált, bezzeg az a kicseszett láda teljesen ép maradt. Otthagytam az egészet a francba, felkerestem egy ismerősömet. És hogy még ő is belém rúgjon, utánam hozta azt a telibecseszett ládát az összes cuccommal együtt. Azóta Sue egyszer meglátogatott, megkérdezte tőlem, hogy "ezt az életet választod?". Persze, kioktatni akart, a sérelmeire revansot venni. Csak rohadtul nem talált jó kedvemben. Elhordtam mindennek, pedig tudom, hogy csak észhez akart téríteni. Akkor láttam őt utoljára, valami mezei keljfeljancsihoz ment hozzá, ha jól tudom.



- Hé, bácsi! Te vagy azon a képen ugye? - szólít meg egy nagyobb növendékgomba az utcán. Csodálkozva pillantok rá, már épp morrannék rá, hogy "hordd el magad, kölyök", mikor meglátom a csapatot, rajta bizony magammal. Kis mosoly ül ki az arcomra, tenyerem kócos fürtjeire illesztem, megpaskolom párszor, majd leguggolok hozzá. Nem lehetek egy barátságos teremtés morcos, szőrös pofával, de próbálok nem ormótlannak festeni.
- Aláírod nekem? Te vagy a kedvencem a csapatból. - cincogja tovább lányos vékonyka hangján és az orrom alá biggyeszt egy pennát. Készséggel teszek eleget a kérésének, az ilyen apróságok olykor jól tudnak esni mostanság. Kár, hogy ilyen csak ezerévente egyszer fordul elő, akkor is véletlenül.

Elég szikár termettel áldott meg az ég, a magam 190 centijével. Vállaim szélesek, a sportnak és a sok edzésnek köszönhetően izmaim szépen ki vannak dolgozva.  Szemeim kék színben tündökölnek. Tekintetemből sokak szerint árad a nyugalom, bizalmat áraszt és sokszor veszem észre, hogy a másik belefeledkezik a bámulásába. Meglehet.
A hajamra sok mindent lehetne mondani, de hogy kezelni könnyen lehet, azt nem. Erős szálú, legegyszerűbb ha pár centisre lenyíratom, vagy pedig veszem a fáradtságot, hogy beállítsam, áh, szarok bele, jó lesz hosszan csapzottan is.
Nem nehéz megkülönböztetni a másiktól, már önmagában a puszta megjelenésemmel kitűnök a hétköznapokban. Szórakozott fickó vagyok, és ez a puszta megjelenésemről is lerí. Többnyire többnapos borostával látni.
Amit még megemlíthetnék, az a nézésem. Rájöttem, hogy képes vagyok sok mindenre, pusztán a tekintetemmel. Nem egyszer sikerült már így gyakorlatilag egy csajt sem levetkőztetnem.
Elsődlegesen említésre méltó néhány apró horzsolás, zúzódási nyom a meccseken elszenvedett sérülésekből. Ezen kívül van egy anyajegyem a bal combom belső felén. Illetve nyakamban állandóan viselek egy medált, amit még nagyon régen kaptam. Az öltözködésemre azt mondhatom, hogy viszonylag követi a muglimentes divatot. Trikó, póló, egyszerű farmer általában... ja meg bakancs, legalább két mérettel nagyobb.
Hanyag vagyok, szörnyen rettenetesen hanyag. Régebben, míg kviddicseztem, adtam magamra. Most már nem, veterán játékos vagyok, sokan fel sem ismernek, annyira megváltoztam az évek múlása alatt. Ismertségem pedig az utóbbi időben megkopott. De nem csodálkozok, amilyen piperkőc voltam és amilyen időket ma élünk...