Dashiell Winters

Kíváncsiság – Ha új ötletekről van szó, akkor én pontosan az az ember vagyok, aki elsőként jelentkezik arra, hogy megtapasztaljon új dolgokat. Sosem hezitálok, ha emiatt esetleg ki kellene lépnem a komfortzónámból. Nagy a képzelőerőm, nyitott vagyok mindenre, mindent meg akarok tudni, amit még nem tudok és ami érdekel. Ez magával hozza azt is, hogy sokszor mindenbe beleszólok, de általában az is jóindulatból történik.

Jó megfigyelő – Ez igaz az emberekre is, de a szituációkra is, amikbe bele szoktam keveredni. Könnyen kiismerem azokat, akikkel beszélgetésbe elegyedek, és nagyon hamar rájövök arra, hogy milyen mederbe kell terelnem a beszélgetést ahhoz, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Egy pillanatot sem szalasztok el abból az életből, ami körülöttem folyik.

Energikus – Rengeteget tudok beszélni, szeretem megosztani a gondolataimat az emberekkel. Szinte sosem tudok egy helyben maradni, állandóan pörgök, mindig van energiám, még azután is hogy azt feltételezné mindenki, hogy épp a végkimerülés határán kellene lennem. Képes vagyok egy lenyomott koncert után is ugyanolyan energikus és vidám lenni, mint előtte, sőt, mintha az csak még jobban rátenne erre egy lapáttal.

Kiváló kommunikációs készségek – Imádok beszélgetni. Legyen szó ez akár csak apró csevegésről az időjárásról, vagy mély, hosszú diskurzusokról, sosem utasítok el egyetlen lehetőséget sem arra, hogy beszélgessek az emberekkel. Természetes módon, erőltetés nélkül tudom úgy szőni a szavaimat, hogy a téma olyan irányba forduljon, amit én szeretnék, és a beszélgetőpartnerem sem érzi soha úgy, hogy kínos csöndben álldogál mellettem, valahogy én azt is elérem, hogy azok is pillanatokon belül megnyíljanak nekem, akik alapvetően egyáltalán nem olyan egyszerűen beszélgetnek másokkal. Azt hiszem ez amolyan természetes varázsom.

Nagyon népszerű és barátságos -  Nagyon jól alkalmazkodom az emberekhez, és spontán vagyok, ez pedig magával hozza azt is, hogy sokan megközelíthetőnek, érdekesnek és izgalmasnak találnak, ezért rengeteg barátom van, és nagyon kevés olyan ember van, akivel képtelen vagyok megtalálni a közös hangot. Én vagyok az, aki egész biztosan előáll egy őrült ötlettel, ha úgy érzi, hogy kezd unalmassá válni valamilyen szituáció, és én vagyok az is, aki megoldja, hogy senki se érezze magát zavarban, akkor se, ha életében először találkozott ismeretlenekkel.

Befejezetlen ötletek – Ha ötletekről van szó, verhetetlen vagyok, de ha a megvalósításukról van szó… az már egy másik dolog. Van persze egy-kettő, ami mellett tűzön-vízen át kitartok, de az ötleteim többsége azok is maradnak: csak ötletek. Ha nincs ott mellettem valaki, aki hideg fejjel, teljes mértékben megtervezi az ötleteim minden egyes kis lépését, akkor valószínűleg én elveszek egy újabb ötletben. Túlságosan idealista vagyok, és néha nem realizálom magamban, hogy ez bizony nem fog működni, néha le kell rángatni a földre.

Nehezen tud fókuszálni – Gyűlölöm az olyan helyzeteket, mikor le kell ülni, és be kell magolni valamit. Egyszerűen el nem tudnám magamat képzelni egy irodában ülni egész nap, dokumentumok fölött, vagy az iskolában… elég volt kibírni a Roxfortot is, onnan is alig vártam már, hogy leléphessek. Képtelen vagyok sokáig egy dologra fókuszálni, kivétel ez a dalírás. Olvasni is pont ezért nem szeretek annyira, képtelen lennék leülni és egy helyben csak olvasni órákon keresztül. Nálam ez maximum tíz percig működik így, utána megunom és mással kezdek el foglalkozni. Ugye senki nem csodálkozik, hogy eléggé pocsék jegyeim voltak még iskoláskoromban?

Túlgondol dolgokat – Mindenben a mögöttes tartalmat látom, még a legegyszerűbb cselekedetben is. Egyáltalán nem szokatlan, hogy alig alszom éjszakánként, azt kérdezgetve magamtól, hogy ezt most miért is tette valaki úgy, ahogy, hogyan értette, és hogy mit tehetnék én az egésszel kapcsolatban. Ez sok félreértéshez is vezet, bár általában ki tudom vágni magam. Mindenesetre ez az egyik legrosszabb tulajdonságom.

Könnyen stresszel mindenen – Mivel túlgondolok mindent, általában én iszom meg a levét. Nagyon törődöm más emberek érzéseivel, a népszerűség pedig azt hozza magával, hogy rengetegen fordulnak hozzám segítségért és tanácsért. Ezzel nem is lenne semmi baj, de nagyon bánt, ha valakinek nem tudom teljesíteni a kérését, és ezen nagyon sokáig szoktam emészteni magam. Kevés szabadidőm van általában, főleg most, hogy kezd beindulni a karrierem, de mindent megteszek annak érdekében, hogy azok, akik számomra fontosak számíthassanak rám. Ha pedig ez nem megy… hajlamos vagyok túlhajszolni magamat.

Nagyon érzelmes – Nem szeretem hangoztatni, de így van. Mindent szenvedélyesen élek meg és csakis úgy. Ha dühös vagyok, akkor nagyon az vagyok. Ha szomorú, akkor pedig nagyon szomorú. Nincs átmenet a kettő között, és akármennyire és végtelennek tűnik az energiám, sajnos nem végtelen. Vannak hirtelen kirohanásaim, amiket nagyon sokan nem szeretnek.

Felelőtlen – Igen, nagyon az tudok lenni. Az vagyok, akit egyáltalán nem érdekel, ha például nincs étel a hűtőben, általában csak napokkal később veszem észre, vagy éppen azt, hogy már hetek óta ott rohad bent valami. Valamikor annyira beszippant a dalszerzés, hogy azt sem veszem észre, ha már egy egész napja nem ettem semmit. Szörnyen életképtelen lennék, annak ellenére is, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy elismerje mindenki, hogy egyedül is tökéletesen meg tudok állni a lábamon, de ez igazából nem teljesen így van. Tudok főzni, de nem szeretek, utálok az olyan dolgokkal foglalkozni, amik elengedhetetlenek, mint például törődni a pénzzel, vagy azzal, hogy valahogy ki kell fizetni a számlákat a hónap végén. Szeretek napról napra élni, és utálok minden olyan ügyet, ami teljes komolyságot igényel. Ennek fényében teljes csoda, hogy még mindig életben vagyok, igazából csak a bandának köszönhetem, hogy ezekkel még nem nagyon akadt problémám. Meg persze a barátaimnak és a családomnak, mert valamelyikük mindig rám néz, hogy ettem-e már, vagy hogy befizettem-e, amit be kell. Ha rajtam múlik, akkor a lakásomban se fűtés, se villany, se meleg víz nem lenne.

A szegényes, és kissé nyomorultul berendezett folyosó kong az ürességtől, amikor a fiatal nő végig halad a folyosón. A férje csendben követi, nem szól egy szót sem, mert érzi, hogy most ennek nincs itt az ideje. Mind a ketten már a házasságuk előtt eldöntötték, hogy a közös gyermekeiket árvaházból fogják kihozni, és habár az eredeti terveikbe becsúszott egy vér szerinti gyerek, az elhatározásukat ez sem igazán tudta letörni, sőt, mintha még jobban megerősítette volna ez a döntésükben. Aliza ezt a döntést, már egészen fiatal korában meghozta, az egyetlen probléma az volt a dologgal, hogy az első férje nem igazán támogatta ebben az ötletben. Barney viszont teljesen más volt ebből a szempontból, és ez így volt tökéletes. Csendesen egymásra mosolyognak, majd végül a nő a lelki megerősítés után, belép az egyik ajtón.
-Üdvözlöm Mr. Winters, Mrs Winters. – Mosolyog rájuk egy kedves, habár elképesztően fáradtnak tűnő nő.
-Már vártam magukat. Ahogy Dashiell is. – Pillant le az elmélyülten játszó kisfiúra, aki annyira belemerült a játékába, hogy először észre sem veszi a belépőket. Amikor végül mégis felfigyel rájuk, egyből szélesen elmosolyodik, és habár még járni is alig tud, felkel a földről és hozzájuk siet. A pár le sem tudja venni a szemeit a kisfiúról, aki olyan lelkesedéssel fogadja őket, mintha mindig is ismerte volna őket, annak ellenére is, hogy életében most látja őket először. Aliza egyből leguggol hozzá és mosolyogva megsimítja az arcát, majd habozás nélkül megölelgeti, amit láthatóan a kisfiú egyáltalán nem bán.
- Nagyon energikus gyerek, az volt az első alkalom, hogy leült játszani, amikor bejöttek. Most lett két éves, nagyon értelmes és könnyen tanul. A szülei varázslók voltak, sajnos egy balesetben életüket vesztették, azután került ide hozzánk, alig egy évesen. – Avatja be a fontosabb információkba Barney-t, halk hangon, hogy a kisfiú ne figyeljen fel ezekre az információkra, nem mintha értené még. A férfi szomorkás mosollyal bólint, miközben továbbra sem veszi le a szemeit a feleségéről, aki amióta a karjaiba kaparintotta Dashiellt, el sem engedi.
-Úgy látom jó helye lesz. – Jegyzi meg a nő azért mosolyogva.

-Fiúk! Megjöttünk! – Kiabál be apa boldogan, mire én is egyből pattanok, hogy az ajtóhoz rohanjak, hogy aztán érdeklődve figyeljem a belépő, félénk kisfiút, aki annyira megijedt a hirtelen berohanásomtól, hogy egyből elbújt apa lábai mögé.
- Ne aggódj, nem eszlek meg. – Vigyorgok rá barátságosan, de nem igazán használ, továbbra is elég félénken tekinget a körülötte lévő világra.
-Hagyd, Dash, még nem szokta meg a helyzetet. – Mondja anya egy gyengéd mosollyal, mire én csak bólintok. Lassan a bátyám és méltóztatik megjelenni, hogy szemügyre vegye az új jövevényt, majd egy halvány, de azért barátságos mosollyal ő is tudomásul veszi a fiút.
- Hogy hívnak? – Kérdezem kíváncsian, próbálva minél többet látni belőle, de nagyon ügyesen kerüli a tekintetemet, végül pedig mielőtt további kérdéseket tehetnék fel neki, hirtelen berohan a konyhai asztal alá, mintha ott nagyobb biztonságban lenne, mint a szüleink háta mögött. Kicsit csalódottan figyelem, de amikor a tekintetem anya mosolyára téved, egyből visszatér az összes jókedvem. Ez csak azt jelenti, hogy még minden nagyon új neki. Valószínűleg nekem is az volt, mikor először ide hoztak. Julian szintén érdeklődve figyeli a jelenetet, de nem úgy tűnik, mint aki egyből kezdeményezni akarna.
-Ki éhes? – Kérdezi közben anya, miközben beljebb lép, és egyből a konyhában kezd el sürgölődni. Én továbbra is teljesen az új testvérünkre összpontosítok, aki még mindig az asztal alatt húzza meg magát. Végül, egy hirtelen ötlettől vezérelve berohanok a Juliannel közös szobánkba, és kihozom neki az egyik játékomat, majd pedig mosolyogva letérdelve nem messze tőle, felé nyújtom. Először nem úgy tűnik, mint aki el akarja fogadni, de végül mégis kinyújtja a kezét, én pedig elégedetten elmosolyodom. Érzem, hogy most kezdődött közöttünk egy igazán erős kapcsolat.

-Erre gyertek! – Kiabál Julian vigyorogva, miközben nagy ugrálás közepette halad előre az erdőben. Én nevetve követem a példáját, és ha ez ugyan lehetséges, még nagyobb ugrásokra késztetem magam. Chris aki időközben teljes mértékben beilleszkedett a kis életünkbe, szintén nagy mosollyal figyeli a bolondozásunkat, miközben a legújabb testvérünk kezét szorongatja. A másik oldalról Rosie, az ügyeletes legjobb barátunk is támogatja a még mindig szipogó lányt, aki azóta képtelen megnyugodni, mióta megérkezett.
- Jasmine, ide nézz! – Kiáltok neki, és annyira arra figyelek, hogy minél jobban szórakoztassam, hogy ne lássam többé sírni, hogy nem veszem észre az előttem lévő fát, és teljes erővel neki megyek. Egyből el is terülök a földön hála az erős ütközésnek. Egy pillanatra megfagy a levegő, aztán Rosie jóízűen felkacag, mire lassan mindenki követi a példáját, még Jasmine is.
- Nem ér kinevetni! – Szólok rájuk dühösnek szánt hangon, de ez annyira nem    hihető, főleg úgy nem, hogy az én vállam is rázkódik a nevetéstől, attól függetlenül is, hogy sikerült alaposan lehorzsolnom az arcomat.
- Őrült vagy, Dash. – Jegyzi meg Rosie már-már kétrét görnyedve a nevetéstől, de látva az öcsém és közötte lévő lányt, hogy ő is ugyanígy nevet, úgy érzem tökéletesen megérte az az ütközés a fával.

- Te most komolyan eltaláltál? – Meredek döbbenten a húgomra, aki viszont nevetve csak újra pofán vág egy hógolyóval.
- NA ezért megfizetsz! – Kiáltok fel és teljes lendülettel meg is indulok felé, mire sikítva menekülni kezd, és egyből elbújik Chris háta mögé.
- Csaló. – Jegyzem meg, nem túl boldogan, miközben felmarkolok egy jó nagy adag havat, várva a tökéletes alkalomra.
-Egyetértek. – Jegyzi meg Chris, majd vigyorogva eláll Kyra elől.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, öcskös! – Kiálltok fel vidáman, mire már repül is a hógolyó a húgom felé.
-Hé, ez egyáltalán nem ér! Chris, miért árultál el? – Kérdezi sértetten, majd ennek örömére, most Christ kezdi el bombázni a hógolyókkal. Ez viszont tökéletes ahhoz, hogy én pedig őt célozhassam, mindenféle akadály nélkül. Egészen addig, amíg jól fülön nem talál egy igen csak erős hógolyó. Felháborodottan nézek az orvtámadás irányába és egyből Rosiet látom a kis gonosz vigyorával.
- Óóóó…. Szóval így játszunk… – Jegyzem meg, szinte csak magamnak, majd már meg is indulok felé. Rosienak esélye sincs végül elmenekülni előlem, mert egyből leteperem a hóra, és elkezdek minden szabad felületére havat juttatni. Természetesen ez nem tetszik neki és minden erejével próbál küzdeni ellenem, de csak akkor ér el eredményt, mikor Julian is becsatlakozik, és engem kezd el támadni. Az eset után pedig mindannyian lázasan fekszünk egész téli szünetben…

-Csak te lehetsz Dash, akinek ilyen csodás ötletei születhetnek. – Csóválja a fejét Ian, de én csak vigyorgok.
- Igen is szuper ötlet! Hát milyen menő már éjszaka csónakázni a Fekete tavon? Ugye, hogy ugye? Ismerjétek el, hogy ez az év legjobb ötlete. – Mondom vigyorogva, miközben Chris segítségével próbáljuk a csónakot a vízre lebegtetni a csónakházban.
-Ja és veszélyes is. Azért nem engedtelek el titeket egyedül, még a végén az óriáspolip belefojt titeket a tóba… – Mondja a bátyám szemforgatva.
- Ian, ne morogj már! Jó buli lesz. – Mondom egyre elégedettebben, mert végre sikerült a csónakot a vízre juttatni.
- Gyere, Rosie, hölgyeké az elsőbbség. – Hajolok meg a lány előtt előzékenyen, és kicsit eltúlozva, és még a kezemet is kinyújtom neki, hogy besegíthessem a csónakba.
-Na már csak az kéne. Ne legyél ostoba, előbb én szállok be, még veszélyes lehet. Majd onnan én segítek neki. – Ian ezzel már ugrik is be a csónakba, hogy aztán ő nyújtsa a kezét Rosie felé. Ő egy pillantást vet rám, majd végül mégis elfogadja a bátyám kezét és beszáll ő is a csónakba.
- Oké, akkor Chris te jössz, majd én leszek az utolsó. – Mondom egy kis csalódott sóhajjal.
-Rendben. – Mondja az öcsém habozás nélkül, és most már mind a hárman arra várnak, hogy én is csatlakozzak hozzájuk, miután a két tesóm a kezükbe vették az evezőket. Én utolsóként egy nagyot taszítok a csónakon, majd én is beugrok melléjük, mire a csónak veszélyesen inogni kezd.
- Vigyázz már. – Fedd meg Ian, de én megint csak vigyorgok. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a csodálatos döntésemmel mindannyiuknak elintézem azt, hogy három hétig büntetőmunkában legyünk…

Boldog mosollyal rohanok végig a Roxfort folyosóin, és csak akkor lassítok le, amikor az egyik professzor mellett elhaladva, ő elég rosszallóan vonja össze a szemöldökét. Amint viszont újra kikerülök a látóköréből, egyből újra rohanni kezdek, ugyanis Rosie ki fog nyírni, ha késünk a randinkról. Így is eléggé késésben vagyok, mert elhúzódott a meglepetésem, és csak abban bízom, hogy ha a lehető leggyorsabban száguldom át a kastélyt, akkor nem fogok öt percnél többet késni. Végül mikor odaérek az előcsarnokba és látom, ahogy eléggé dühösen, és némiképp türelmetlenül vár rám, egyből tudom, hogy az az öt perc bizony biztos volt tíz is.
-Késtél. – Jegyzi meg szemrehányóan, mikor lefékezek előtte.
- Ne haragudj, kérlek. Elment az idő és nem figyeltem oda… – Mondom bűntudatosan, miközben átkarolom a derekát. De ezzel nem hatom meg, mert egyből el is tol magától.
-Szóval rám nem figyeltél oda? – Kérdezi sértetten, de ezzel nem tud elüldözni. De nem ám. A látszat ellenére egész nap alig vártam, hogy végre vele lehessek.
- Rosie… – Ölelem át hízelgően, majd apró puszit adok az arcára. Még mindig úgy tesz, mintha meg lenne sértődve, de most már nem lök el magától, ami már jó jel.
- Mi lenne, ha életed legjobb randijával engesztelnélek ki? Hidd el, megvolt az oka a késésemnek. Egy új dalon dolgoztam,  csak neked. – Most az ajkára adok egy puszit. Ez láthatóan már sokkal jobban hat rá, vagy talán inkább a szavaim, mert tudom, hogy ő is ugyanannyira oda van a zenéért, mint én.
- Talán, hangsúlyozom, talán megbocsátok, ha tényleg annyira jó az a bizonyos szám, mint ahogy sejteted. – Mondja végül, mire csak újra visszatér a széles mosolyom, és mielőtt igazán tiltakozhatna ellene hosszan megcsókolom. De, ahogy észreveszem, nem is nagyon akar tiltakozni ellene…

Érzem az adrenalint, a boldogságot, az érzés egész egyszerűen felemelő, hogy mindenki ránk figyel, hogy mindenki tombol, táncol és üvölti velünk a dalszövegeket. Ez az utolsó alkalom, amikor a Roxfort színpadán diákként felléphetünk, így pedig még fergetegesebbnek, és jobbnak érződik az egész. Itt van mellettem Rosie, együtt énekeljük a számokat, mindenki imád minket, és ennél boldogabb már nem is lehetnék. Hiszen minden megadatott nekem az életben, amiért boldog lehetek. Egy csodás család, egy gyönyörű barátnő, akit teljes szívemből szeretek, és a zene, ami teljesen az életem részévé vált. Nem tudom, hogy pontosan mennyi számot énekelünk el, az idő teljesen lényegtelenné vált ebben a pillanatban. Ha kell, akkor egész éjszaka itt fogok állni a színpadon, még akkor is, ha esetleg a végén már összeesnék a fáradtságtól. Végül mégis a bulizók azok, akik előbb elfáradnak, így lassan, de biztosan mi is végzünk egy lassú, búcsúzó számmal. A kis koncertünk végén, átölelem Rosie derekát, és még mindig adrenalintól fűtve felkapom a karjaim közé, miután letettem a gitáromat az egyik biztonságos helyre. Már félig csókolom, miközben leugrok vele a színpadról, így épp hogy csak elkerülöm hogy ne essek vele együtt pofára, de valahogy az ösztöneim megmentenek minket az eséstől. Őrülten fog hiányozni, miután elballagtam a Roxfortból, de nincs mit tenni, így igyekszem minden percet kihasználni, ami még nekünk adatott a mindennapokból. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy vége lenne a kapcsolatunknak, még csak az kéne, nem… csak kevesebbet fogom látni, mint eddig.

-Szóval ezt így eldöntötted? – Kérdezi apa, de szerencsére nem hallok semmilyen haragot a hangjában.
- Igen. Ne haragudj, de nem nekem való az akadémia. Tudod jól, hogy sosem voltam jó a tanulásban, eszemben sincs újra a padot koptatni, örülök, hogy végre kijártam a Roxfortot. – Tartok egy kicsit attól, hogy ezzel csalódást fogok okozni neki. Hiszen… Iannál olyan természetes volt, hogy az akadémiára megy és politikával fog foglalkozni, míg nálam… csoda volt az, hogy egyáltalán bukás nélkül kijártam az órákat. Félek attól, hogy egy nagy csalódás leszek csak a szemében, aki semmire sem vitte azért, mert nem akar tovább tanulni.
-És mit szeretnél csinálni? – Kérdezi, mire egyből feltűnik egy kis mosoly az arcomon.
- Zenélni. Amióta megvettétek az első gitáromat másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy egyszer nagy zenész akarok lenni. Aki híres, annyira, hogy bejárja az országot a bandájával. Aki képes megérinteni másokat a dalaival. – Magyarázom szenvedélyes fénnyel a szemeimben. Apám elmosolyodik és megveregeti a vállamat.
- Akkor kövesd az utadat, fiam. Már meg is van az első rajongód. – Mondja, mire kicsit elérzékenyülve, ölelem át hirtelen. Nem is kívánhatnék ennél jobb családot, örülök, hogy anno engem választottak.

-Akkor a sikereinkre! – Mondja az egyik bandatag, majd pedig egy intésre mindannyian kihúzzuk a jó alaposan felrázott pezsgőkből a dugót. Nem hiába ünnepelünk, ez az első igazi turnénk, amihez lassan a végéhez közeledünk, és őrületes sikert arattunk. Meg is volt benne a munkánk az biztos. A boldogságba mégis költözik egy kis szomorúság. Rosie… minden egyes alkalommal, mikor igazán boldognak kellene éreznem magam, a lány képe mindig beúszik a gondolataim közé. Hónapok teltek el, de képtelen vagyok kiverni őt a fejemből, még ha tisztában is vagyok azzal, hogy ő volt az, aki nem jelent meg azon a bizonyos találkozón, akármennyit is vártam rá. Ez pedig egyértelmű válasz volt a levelemre. Nem jött el, szóval úgy döntött, hogy inkább egy másik életet választ, nélkülem, de attól még mindig ugyanannyira fáj a döntése, akármennyi idő is teljen el.
-Dash! Ne kalandozz el, inkább ünnepelj te is! – Veregetnek hátba, mire magamra kényszerítek egy széles mosolyt, és visszatérek a valóságba. Ami sajnos azt jelenti, hogy Rosie nélkül kell élveznem a hírnevet, és azt az életet, amire mindig is vágytam… kivéve, hogy őt is mindig magam mellé képzeltem, mikor erről álmodoztam.

Fáradtan nyitom ki a lakásomba vezető ajtót, utána pedig még meg is kell erőltetnem, hogy teljesen be tudjak lépni az előszobába. A padlót annyira elborítják a felbontatlan levelek, hogy lépni is alig tudok tőlük, úgy látszik sok rajongói és baráti levél is bekerült a kupacba, csoda, hogy a baglyok sem szállták meg a lakást, habár az egyből feltűnik, hogy a végterméküket attól függetlenül bizony itt hagyták. Nagyot sóhajtva úgy döntök, hogy ez legyen a holnap problémája és inkább beljebb furakodok a kis lakásba. Nem is merek a konyhába menni, mert félek, hogy ott még horrorisztikusabb dolgok fogadnának, mint némi bagolypiszok, ezért inkább egyből a hálóba megyek és levetem magam az ágyra, nem törődve azzal, hogy még mindig teljesen fel vagyok öltözve, és azért egy zuhany sem ártana. De most érzem úgy igazán mennyire elfáradtam. Imádtam a turné minden egyes percét, de az tagadhatatlan, hogy az ember nagyon el tud fáradni, főleg ha állandóan színpadokon ugrál, és ha van is némi kis szabadideje, akkor azt próbálja arra kihasználni, hogy várost nézzen, vagy a többiekkel szórakozzon, vagy éppen tartsa bennük a lelket, ha már nagyon hiányoznak nekik az otthoniak. Majd holnap mindent elintézek… meglátogatom a családot, kitakarítok, bevásárolok, megnézem a leveleket, ha kell válaszolok is rájuk és talán… talán Rosiet is meglátogatom. Az utolsó gondolatom is ő, amikor végül elragad magával az álom. Rosie… hamarosan újra találkozunk…  

Általában elég hamar kitűnök a tömegből először is a magasságommal, ami 188 cm körül mozog, na meg az sem utolsó szempont, hogy általában mosolyogva lehet látni. A hajam koromfekete, kicsit hosszabb, mert így szeretem. A másik meghatározó dolog, amit egyből észre lehet venni, azok a szemeim. Kék szemeim vannak, de ha valaki jobban megnézi, akkor felfedezhet bennük egy kis sárga hatást, ami még inkább feldobja a színét. A testfelépítésem atlétikus, nem nevezném magamat izompacsirtának, de nem is panaszkodhatom az izmaimat illetően. Nem nagyon sportolok rendszeresen, viszont amennyit ugrálok a színpadon, az bőven kimeríti egy edzés fogalmát. Az öltözködésemet inkább kényelmesnek mondanám, és inkább mugli ruhákat hordok. Mivel mindig mozgásban vagyok, ezért inkább a sportosabb vonalon szoktam haladni, nagyon ritkán veszek fel öltönyt, és nem is kifejezetten szeretem. Az iskolai egyenruhát is ki nem állhattam, áldom az eget, amiért már nem járok iskolába.