Lustán nyújtottam előre a mancsaimat, majd toltam hátra a hátsófelem, hogy rányújtózhassak. Hiába aludtam az elmúlt két, másfél órában a tagjaim attól még meglehetősen elgémberedtek. Egy benyomódott doboz teteje minden volt, csak nem jó fekhely, főleg, ha minden második auror Merlin adta kötelességének érezte, hogy megsimogasson. Aki nem tette, az pedig az orra alatt morgott, hogy ez munkahely, nem pedig állatmegőrző. Mégsem paterolt ki senki. Hagytak pihengetni a kényelmetlen dobozon. Óvatosan lépdeltem párat egy helyben, majd leugrottam a kemény padlóra. Szerencsére a puha tappancsaim felfogtak valamennyit, ám egy szőnyegért igen hálás lettem volna. Majd legközelebb megemlítem Potternek, bár nem úgy tűnt, mintha foglalkozna olyan dolgokkal, mint a berendezés. A falon lógó órára pillantottam, délután öt óra ötvennyolcat mutatott, ami azt jelentette, hogy két perc múlva a lejár az irattáros munkaideje, a váltása pedig csak nyolckor fog érkezni. Ez a kiesett két óra pedig pont elegendő volt számomra, hogy visszategyem a nálam lévő képeket a megfelelő aktába, majd megnézzem a következőt. Nyílt az ajtó én pedig lesben álltam, pont mintha a prédámra vadásztam volna. A férfi le sem nézett, könnyedén surrantam be az ajtó nyílásán. A folyosón sötét uralkodott, ám könnyen tájékozódtam benne, pontosan tudtam, hogy hová megyek. Volt némi segítségem, arról nem is beszélve, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ezt csináltam. Mondhatni volt benne gyakorlatom, de eddig még egyszer sem buktam le. Az aranyos állatokra senki sem gyanakodott. Még jó, hogy macska voltam és nem pedig elefánt. A megfelelő ajtó előtt ismét felvettem a saját alakom, csináltam pár vállkörzést - nem volt egyszerű egy macska élete sem -, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Fény áradt a szobából. Összevontam a szemöldököm, ez minden volt, csak normális nem. Biztosan valaki égve felejtette a villanyt, mégis szinte minden ösztönöm kiélesedett. Nem szerettem, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy arra számítottam. Főleg nem egy ilyen kritikus szituációban, mikor konkrétan a munkámmal játszottam, hogy besurrantam a szigorúan titkos akták tárába, ahová - nyilvánvalóan - nem volt bejárási engedélyem. Óvatosan néztem körbe, de semmit és senkit sem láttam, vagy éppen hallottam. Halk motozás volt mindössze, de az szokásos háttérzaj volt, áthallatszódott máshonnan. Kicsit nyugodtabb lettem, némileg a figyelmem is lankadt. A múltheti emlékeim alapján léptem a polchoz, majd kezdtem keresni a nekem kellő mappát, azonban az sehol sem volt. Gyorsan elővettem a gyilkosságról készült képet, majd leellenőriztem a hátán lévő aktaszámot. Az emlékeim nem csaltak, az mégsem volt itt. A picsába! Ez határozottan olyasmi volt, amivel nem számoltam. Ki vihette el pont azt az aktát és miért? Nem mondom, hogy kétségbeestem, attól messze voltam, de ez egy kellemetlen meglepetés volt. Mélyet sóhajtva fordultam oldalra, valami kapaszkodót, vagy bármit keresve. Magam sem tudtam mit akarok - reményt. Ekkor pillantottam meg egy, a polcok mögül kikandikáló asztal sarkán egy koszos barna dossziét. Szinte hívogatott. - Nem lehet - leheltem halkan a semmibe. Olybá tűnt, mintha csapda lenne. Esetleg lehetetlen. Mégis lassú, már-már macskaszerű léptekkel indultam meg felé. Áldottam az eszem, hogy a szokásos magassarkúval ellentétben ma tornacipő volt rajtam. Az előbbibe szinte lehetetlen lett volna így mozogni. Ahogy a sor végére értem még meggondolhattam volna magam, visszatáncolhattam volna, de… nem tettem. Felsejlettek előttem a múlt képei. Az, hogy miért teszem, miért kockáztatok mindent, amitért öt évig keményen dolgoztam. Kinyújtottam a kezem, de az aktát már nem tudtam elhúzni. Valami.. valaki fogta. Döbbenten kaptam fel a fejem; hasonlóan döbbent kék íriszekkel találkoztam. Reflexszerűen tettem egy lépést hátra. Egyből felismertem a férfit. Walsh! Az ausztrál mugli. A hideg is kirázott. - Hogy jutottál be ide? Miét vagy itt egyáltalán? - szegeztem neki a kérdést, nyilvánvalóan tudtuk egymásról, hogy nem kéne itt lennünk. Ahogy azt is, hogy az illetékeseken kívül ide mindenkinek szigorúan tilos volt a belépés. Hirtelen bűntársak lettünk. Meg sem próbáltam mentegetni magam. Ha ilyen terveim lettek volna menekülnék, nem pedig beszédbe elegyednék vele. - Minek neked ez az akta? Mi közöd hozzá? - biccentettem a tárgy felé, amit még mindig fogtunk mind a ketten. Oka volt, hogy kellett neki én pedig meg fogom tudni, hogy mi. Minden részlet fontos lehetett. Minden.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
A legkönnyebb része a költözésnek talán az időjárás megszokása volt, lévén az időm nagy részét egyelőre a Minisztériumban töltöttem. Sose voltam tipikus aktakukacnak mondható, azonban egy idegen ország auror parancsnokságán még bizonyítani kellett, mielőtt túlságosan beavatják az embert. Ezt némileg oldotta, hogy a varázsló háború idején már jártam itt, kezdő aurorként, tehát nem volt mindenki teljesen ismeretlen. Sokat nem változott a Minisztérium, ami egyesek szerint jó, mások szerint nem kifejezetten, engem annyira nem érdekelt, hogy állást foglaljak. Annak megvolt a maga előnye, hogy a helyiségek nem változtak, legalább tudtam, mikor hová kell mennem. Vagy legalábbis nagyjából nem tévedtem el, és könnyű volt kideríteni, akkor is, ha nem reflexből tudtam, miről van szó. Amikor Potternek megírtam áthelyezési kérelmem okát, nem voltam benne egészen bizonyos, hogy emlékszik rám, hogy tudja, ki vagyok, és miket csináltam, hiszen annyi ember vette körül, számtalan idegen, és még több ismeretlen. Azt hiszem nem is ezért engedélyezte, hanem mert szükségük volt az emberekre, és addig, amíg a munkámat teljes mértékben elláttam, nincs senkinek oka panaszkodni azért, mert a saját ügyemen is dolgozgatok. Ha valaki régebb óta ismert, mint öt perc, az tudta rólam, hogy nem kifejezetten voltam az a barátkozós típus, azonban mindig volt érzékem ahhoz, hogy kit mivel lehet lekenyerezni. A bizonyíték raktáros hölgyek például néhány bók, és egy szép virág után olyan mosollyal fogadtak minden alkalommal, mintha legalább a Mágiaügyi miniszter jött volna velük szemben. Vagy talán őt nem is kedvelik ennyire, ki tudja. Ellenben Griffiths, aki általában az irattári feladatokat látta el, nos, ő kicsit keményebb dió volt. Egészen addig, amíg meg nem tudtam, mekkora kviddics szurkoló, aztán már csak a kedvenc csapatát kellett kideríteni, és amikor a kezébe kapta a két jegyet egy szombat esti meccsre, mondanom sem kell, olyan aktákhoz is hozzáfértem, amikhez más esetekben soha. Ez volt az oka, hogy a délutánom egy részét az aktákat bújva töltöttem, hogy megtaláljam azt a bizonyosat. Az ember nem is gondolná, hogy mennyi Black van, és azokról mennyi feljegyzés, persze sokszor szépen cenzúrázva, a politikai hatalom mindig jól jön. Engem azonban ez kevésbé érdekelt, nem a pikáns részletek miatt zavart, hogy megtudhassak valamit, és felhasználjam aztán, inkább a részletek hiánya miatt újra kellett volna kezdenem a nyomozást egy igen régi ügyben. Átkozott aranyvérűek, meg a kicsinyes játékaik. Amikor felfedeztem a törékeny kezet az aktán, amit épp az asztalnál lapoztam volna, felvont szemöldökkel néztem fel annak gazdájára. A Black lány. Preston szerint eszes, és a terepen is megállja a helyét, és ha ő valakiről legalább két jó tulajdonságot tud mondani, az már nagy szó. Két nagy szó. - Bejöttem az ajtón. - Válaszoltam nemes egyszerűséggel, mert tulajdonképpen így történt. - Mert itt vannak a Black-akták. - Mutattam a dossziéra, amit olyan nagyon meg akart az előbb kaparintani. - Bár elég hiányos, szóval sokat nem érek így vele. Még egy régi cikkben lehetett olvasni a gyilkosságról, azonban akkor, kegyeleti okoból, és mert pénzzel bármit meg lehet vásárolni, nem került ki kép a holttestről. Éppen ezért nem gondoltam volna, hogy több közöm lehet hozzá annál, minthogy együtt érzek a családdal, akik hasonló dolgon mentek át, mint mi. Egészen addig, amíg Griffiths nagy lelkesen el nem szólta magát egyszer, de valószínűleg összekeverte az aktákat, mert ebben bizony egy darab kép se volt. - Össze akartam hasonlítani néhány képet egy nyolc évvel ezelőtti üggyel. A testek elhelyezése elvileg nagyon hasonló, azonban minden lényeges adatot cenzúráztak, képek meg nincsenek. - Az asztalon lévő másik mappában a saját nyomozásom adatai voltak, vagyis a lényegesebbek, nem nevezhető épp vékonynak. - Ha tényleg van összefüggés, akkor ez legalább négy esetet érint. - Az iratokra néztem, majd vissza a lányra. - És te mit keresel?
