Walter Montgomery

"Jól van Univerzum,...elég volt a szívatásokból"

Nem: Férfi

Kor: 100

Vér: Ha varázsló lennék aranyvérű, de így csak tiszta vámpír

Születési hely: Maidstone

Iskola/ház: Minek az?

Munka: Hivatalos nincs

Családi állapot: Egyedülálló

Patrónus: Az, mi?

Pálca:Ott a fa

Amit szeretnek bennem

Nos talán, ha eltöltenél velem egy kis időt találnál párat. De ne várd el tőlem, hogy én mondjam meg. Szerintem én egy pöcs vagyok, akinek az a legjobb, ha békén hagyják és hagyják elpusztulni valahol.

Ami zavar bennem másokat

Nem fogok könyvet írni neked, de hogy lásd tudok kedves is lenni mondok párat. Bunkó, paraszt vagyok és morgok, ha valaki a közelembe van és hozzá nyúl a dolgaimhoz. Nincsen túl sok érzelmem. Nem vagyok egy ragaszkodó típus, aki képes hosszútávon megőrizni egy élőlényt. Bár unalom űzésnek tökéletesek a növények. Meg, hát muszáj is az én esetemben.

Életem története

1930

- Walter! Walter! Hol vagy?! - hallom a hangot alólam. Lassan kinyitom a szemem és a fa törzsére pillantok. Hallom idegesítő öcsém hangos lépteit. Komolyan, miért nem tud békén hagyni? Miért van ennyire rám szállva?
Jack lassan eléri azt a fát, aminek ágain pihentem. Ez a szerencsétlen sosem néz fel. De minél figyelmetlenebb annál hangosabb. Ha vadásznának rá egy órát sem bírna ki. Komolyan...miért egyeztem bele, hogy legyen egy kis tesóm? 3 év van köztünk, jó 7 évesen senki sem várja el tőle, hogy komoly legyen, de igazán megérthetné a helyzetünket. Nem hiába élünk elzárva az emberektől és minden más elől. A vért is csak azért kapjuk a kórházaktól, mert apánk elintézte.
Újra behunyom a szemem remélve, hogy, Jack elhalkul. Naiv ábránd. Még hangosabban rákezd és már az egész erdőt felverve kiabálja a nevemet.
- Maradj már, te mitugrász! Felébreszted az erdőt és anyu megint mérges lesz! - ugrok le elé. Jack meghátrál és tesz pár lépést. Arcán látszik, hogy megszeppent és a sírás határán van, de nem tud izgatni. Karba fonva nézek Jack-re, aki lassan összeszedi magát.
- Mit akarsz, amúgy? - kérdeztem meg végül, mert láttam, hogy nem jutunk sehova, ha megvárom, míg lenyugszik.
- Anya keres... - motyogja lehajtott fejjel.
- És, miért? Nem mondta?
- Igazából apa keres, hogy segíts neki elintézni pár dolgot. - hallva a teljes sztorit nagyot sóhajtok. Apám tisztában van vele, hogy nem marad velünk sokáig. Öreg már. 172 éves. A vámpírok átlag életkora 190 év. A maradék idejét arra akarja szentelni, hogy megtanítsa nekem, hogy boldoguljak, majd kint az emberek között. Nem értettem, miért én, hiszen Jack-nek erre nagyobb ambíciója van. Aztán rájöttem. Ő még fiatal. Én meg az első szülött vagyok és komolyabb, mint ő. Ilyen szemszögből én alkalmasabb vagyok, hogy átvegyem a családfő szerepét.
Sóhajtok és elindulok a ház felé. Észre sem vettem eleinte, hogy öcsém nem követ csak, mikor megállapítottam nagy a csönd. Hátra fordultam és láttam, hogy Jack a földet bámulja és oda fagyott a fa gyökeréhez.
- Na mi van, nem jössz? - kérdezem. Erre Jack felém nézett. Majd, mintha minden bú eltűnt volna lelkéből újra vigyorra húzta a száját és elindult felém, hogy tartani tudja a lépést.

1940.

Lihegve futok az utcán keresztül, magam után húzva 17 éves öcsémet. Ennyi volt. Mindennek vége. Egy faladatom van csak, amit megkel tennem bármi áron. Megkel védenem Jack-et. Vérző fejjel és karral vonszolom sokkos testvéremet. Szüleink már nincsenek többé csak mi maradtunk. Mi vagyunk az utolsó Montgomery-k.
Hallom üldözőink hangját mögöttünk. A fenébe! Túl lassú vagyok! Mit tegyek? Nem bújhatok el, a vérem miatt megtalálnának minket. Futni sem tudok örökké. Mit tegyek, mit tegyek? Rejtsem el Jack-et? Nem. Még ha el is csalóm azokat a férgeket akkor sem lennék biztos benne, hogy Jack megússza. És ezt a kételyt nem engedhetem meg magamnak.
Pár kanyargós sikátoron áthaladtunk és hirtelen megtorpanok. A kikötő... Nem, Nem, Nem! Hol rontottam el?! Hol fordultam le rosszul?! Pánikolva néztem körbe, de túl nyílt volt a terep esélytelen, hogy eltudnánk menni a nélkül, hogy megsérülnénk, vagy meghalnánk. A víz... De, Jack nem tud úszni. Mit tegyek?
A másodperc töredéke alatt futottak át az agyamon a lehetséges menekülési útvonalak. De késő. Beértek minket. Magam mögé húzva öcsémet védtem a testemmel. Vicsorítottam, meresztettem szemfogaimat. Kész voltam, hogy rájuk támadjak, de ekkor megéreztem egy ölelést. Hátra néztem és Jack bújt oda hozzám.
- Walter... Szeretlek. - azzal egy határozott mozdulattal bedobott a vízbe. Meglepődtem, ez nem volt kifejezés. Ahogy beestem a vízbe elvesztettem eszméletemet.
Lassan kinyitottam a szemem és levegőért kapkodtam. Fájt mindenem, ordíthatnékom volt. Ahogy felnézek egy férfit látok meg magam előtt. Mindketten vizesek voltunk és még javában este volt. Lassan felültem és körbe néztem. A víz elsodort messzire. A férfi aggódva kezdett kérdezgetni, jól vagyok e kihívjon e orvost. Nemet mondtam. Azaz csak akartam volna, de éreztem valamit. Az őrjítő éhséget, ami követelte, hogy igyak. Rosszul lettem. Ellen akartam állni, de éhségem csak nőt rohamosan. Megragadtam a férfi vállát. Értetlenül nézett rám, mire én kimeresztettem fogaimat. Mielőtt bármit is tehetett volna a férfi, már a nyakába mélyesztettem fogaimat. Nyöszörögve próbált eltaszítani. Éreztem, hogy nem kis vér ömlik a számba. Valószínűleg elharaptam az ütő ért. Próbáltam annyi vért kiszívni, amennyivel csökkenhetem éhségem. Mire végeztem a férfi már élettelenül hullott a földre.
Úgy tűnik ennyi volt. Mindennek vége. Egyedül maradtam. Sajnálom...Sajnálom, Jack. Nem tudtalak megvédeni. Elbuktam. Elbuktam, mint család fő, mint testvér. Én már nem vagyok semmi. Nem érek semmit. Egy szemét vagyok. Nem vagyok jó semmire... De, nem adom fel. Nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy a Montgomery család így haljon ki. Élnem kell. Már csak Jack miatt is. Nem azért áldozta fel magát, hogy én meghaljak. És nem is fogok.

2019. Nyár

Utálom a nyarat. Hosszú nappalok és rövid éjszakák. Egyszerűen semmit sem tudok csinálni. Jó reggelente kénytelen vagyok kimenni és kiengedni a tyúkokat és megetetni őket. Meg meglocsolni a növényeket, de ezen kívül ott punnyadok bent és csodálkozom, hogy nem kezdett el benőni a pókháló. Bár tény eléggé szép teljesítménynek tartom, hogy eljutottam idáig. Van egy házam Roxmorts-ban, van kertem, állataim, éhen dögleni már nem fogok.
Hangtalanul sétálok este a fák között. Kicsit távolabb élek a várostól, hogy senki se zavarjon meg. Megszoktam a magányt és az elzártságot. Még is... Néha hiányzik, Jack. Ez engem is meglep, de olyan fura, hogy nincs itt körülöttem és idegesít halálra.
Apró zörejre leszek figyelmes az egyik bokorban. Oda lépve két nyuszit pillantok meg. Egy nagyot és egy kicsit. Eszembe jut, Jack, hogy mennyire szerette ezeket a bolyhos rágcsálókat. Sosem értettem, miért.
Az egyik pillanatban már a nagyobbik nyulat fogom, aminek kicsavarodott a nyaka. Megfőzőm. Meg van a mai vacsora.
Ahogy lépkedtem volna haza hátra néztem. A kisebbik nyúl követ engem. Biztos, azért mert a mamája, vagy tudom is én kijét cipelem éppen. Leguggoltam és megnéztem magamnak a csöppséget. Legyen. Magammal viszem őt is. De nem ölöm meg. Nem tudom, miért, de felfogom nevelni...Tapsit. Egek. Így nevezte el, Jack is a nyulát anno évekkel ezelőtt. Nem is emlékszem, mi lett végül Tapsi sorsa.

Ha tükörbe nézek

Magas vagyok, hajam is kicsit hosszabb, ami kiemeli szemem színét. Anyám mindig is oda volt a szememért és imádta bámulni, mikor keze közé fogta arcomat. Arcom évek óta nem tükrözött semmilyen érzelmet. Hosszú, hegyes szemfogaim vannak, amikkel max a vértasakot lyukasztom ki és iszom ki a tartalmát. Általában, aki meglátja sápadt bőröm és arckifejezésemet a minimum 10 lépés távolságot meghagyja.

Családom

George Montgomery. Egy szigorú, illem mániás, ám kedves vámpír. Mindig is fontos volt neki a család és a két Montgomery gyerek. Ám miattam jobban aggódott, mint öcsém miatt. Szerinte érzelmileg bezárkózott vagyok és meg kéne tanulnom kiengedni azt, ami bennem van. Nem érdemelte meg a halált, de az emberek előítéletesek. Ennek ellenére arra nevelt minket, hogy ne bántsuk az embereket és mindig gondolkodjunk, mielőtt cselekszünk. De én nem vagyok az a személy, aki ezt be tudja tartani...ellentétben öcsémmel.

Nora Montgomery. Kedves, anyáskodó, kissé túl aggódó nő. Mindig a sarkunkban volt és hajnalodása előtt egy órával, ha nem voltunk a házban elkezdett pánikolni és fel-le rohangált. Apám sem tudta lenyugtatni. Pedig csak vigyáztam szeleburdi öcsémre, ahogy azt anyám rendszeresen kérni szokta.

Jack Montgomery. Drága, öcsém. Szerintem az egész életem során ő volt a legidegesítőbb személy, akit ismertem. Szeleburdi, komolytalan és az állandó nyúl mániája az agyamra megy. Évekig könyörgőt szüleinknek, hogy had kapjon egy nyulat, majd mikor meglett állandóan magánál tartotta és hozzám dörgölte, hogy simogassam meg. Szívesen hagytam volna ott valahol a semmi közepén, hogy boldoguljon ahogy akar, de nem tettem. Sosem mondtam neki, de szerettem. Ő az öcsém szeretem őt és még mostanra sem tudom elfogadni, hogy nincs többé.

Apróságok

Vér. Mit nézel, mire számítottál? Na, jól van. A sült csirke és a virágok is szóba jöhetnek.

"Oly hatalmas, oly ragyogó. Még sem tűr meg színe előtt."

Szeretetre és az öcsém. De kuss erről nem tudsz!

Olvasás. Esetleg növény gondozás. Tapsi csak a szerencse miatt él még ne lepődj meg, ha holnap már nem lesz.

Esernyő mindig legyen kéznél és nem az eső miatt.

Megszeretni valakit és bántani.

Gyerekek. Olyan idegesítőek tudnak lenni, mint az öcsém.

Nagyon nincs ilyen.
Az már rég elveszett.

Minden. Motiválatlan vagyok. Egyedül az életben maradás számít nekem.

Hm...had gondolkodjam...Talán, mert összehoztam egy olyan szállást, ami több vámpírnak is megfelelő lenne.

Erősebb lennék és meg tudtam volna menteni az öcsémet.

Szakállasan, őszen ülök a kanapén és olvasok. Csendben békében. És senki sem zavar meg.

Vámpír vagyok.