Natalie Dorina Mendes

Általában kedves, mosolygós ember vagyok. Mindig optimista próbálok lenni és ezt átadni más embereknek is. Sok beteget megtudok nyugtatni a jelenlétemmel. Ezt pedig ők is igazolják, azt mondják, hogy a belőlem áradó nyugalom és optimizmus az ami őket is vissza tudja hozni az életbe, ami megtudja nyugtatni őket, amivel sikerül átvészelniük a nehéz időszakokat. Kitartó vagyok, céltudatos és elég bátor ahhoz, hogy minden áron megpróbáljam véghez vinni a dolgaimat és elérjem céljaimat. Bájos, némiképp kislányos kinézetemből mindenki azt gondolja, hogy éppen olyan naiv vagyok, mint ahogyan az látszik. Lehet, hogy valami van benne, főleg most. Ám általában véve helyén van az eszem, nem vagyok hiszékeny és megvezethető sem. De néha valamiért mégis azzá válok. Nagyon gyors a felfogásom, hamar megtanulok dolgokat és könnyen meg is értem azokat. Szeretek új dolgokat megismerni, új ismeretségekre szert tenni. Sokat olvasok regényeket, tudományos dolgokat és minden mást. Imádok kirándulni, új emberekkel megismerkedni. Azt tartják rólam, hogy könnyen megtudok barátkozni bárkivel, de mégis van bennem valami titokzatos, amit minden férfi figyelmét felkelti. Ha megbarátkozom valakivel akkor is tartok némi távolságot mindenkitől, pont azért, hogy fenntartsam ezt a titokzatosságot. De persze ha jobban megismersz akkor más tulajdonságaim is előtérbe kerülnek.

Kissé rendmániás vagyok, utálom ha körülöttem minden úgy néz ki, mint egy árvíz után. Ösztönösen mindent elpakolok, ami engem zavar vagy úgy gondolom nem jó helyen van. Persze ez sokaknak nem tetszik, idegesítőnek találják. Nem is tudom miért. Na de mindegy. Makacs vagyok és vakmerő, amit a fejembe veszek azt véghez is viszem. Ez talán azért mondható negatív tulajdonságnak, mert szinte rögeszmésen ragaszkodom elképzelésemhez. Eléggé nehezen telik be nálam a pohár, sokáig képes vagyok eltűrni mindenféle rágalmazást, sértegetést vagy mást. Ám egy idő után már én sem tudok uralkodni magamon és akkor az a bizonyos pohár szétrobban, dühömet pedig kivetítem arra a bizonyos személyre, aki előidézte ezt. Ilyenkor előbb beszélek, mint hogy gondolkodjak. Nagyon megsértve ezzel embereket, persze utána rögtön meg is bánom azt. Hajlamos vagyok túlhajszolni magamat, ki sajtolva magamból minden szuszt. Kissé szeszélyes vagyok és nagyon szenvedélyes is. Valami oknál fogva vonzóm rossz pasikat és hajlamos vagyok minden szavukat elhinni ha tetszik nekem az illető. Így járta legutóbb is, sajnos...

Amerikában születtem többed magammal hiszen van egy ikertestvérem, aki pár perccel hamarabb érkezett a világra. Ám ő sosem vágott fel ezzel, mindig jó testvérek voltunk. Anyám Angliai medimágus, vagyis most már tanár a Roxfortban, apám pedig Amerikai auror volt. Azt hiszem én inkább anyámra ütöttem még szakmámban is, ikertesókám pedig az apánkra.
Szóval, mint ahogyan azt említettem jó testvérek voltunk, alig veszekedtünk egymással. Persze néha azért nálunk is megesett ez néha. Emlékszem már kiskorunktól kezdve sokszor én mentettem ki anyánál, mert ő mindig valami rosszban sántikált. Aztán pedig elcsórtam anyám táskájából a fertőtlenítő szert meg kötöző szereket és szépen elsősegélyben részesítettem a testvérkémet, több kevesebb sikerrel. Nem akartam, hogy anya megszidja őt vagy megbüntesse. De valahogy mindig rájött a turpisságra, talán a kissé félresikerült kötések miatt vagy nem tudom. Pedig én mindent jól csináltam. Legalább is szerintem mindent.
Mindig is boldog családként éltünk én úgy gondolom. Már kiskoromban is tudtam, hogy én medimágus szeretnék lenni, akárcsak az anyám. Ehhez pedig az első lépés az volt, hogy felvételt nyerjünk az Ilvermory iskolába, ami sikerült is. Még élénken él az emlékezetemben az a nap, amikor nővéremmel a kezünkbe foghattuk a levelet, ami teljesen megváltoztatta az életünket. Annyira boldogok voltunk, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. Lelkesen, ujjongva mentünk el bevásárolni a szüleinkkel. Úgy néztünk a varázsdolgokra, mintha most láttunk volna életünkben először olyanokat. Igazi gyerekek voltunk, akik minden újdonságnak örvendtek. Azt hiszem én akkor voltam életemben a legboldogabb, meg talán az Ilvermorys évek alatt.

Mintha itt lenne előttem az a nap, amikor beléptem az Ilvermory kapuján. Maga volt a megtestesült tökéletesség. Hatalmas épület volt, mindenfelé tele varázslényekkel és tárgyakkal. Emlékszem egymás kezét fogtuk ahogyan átléptük a küszöböt, szánk egész idő alatt tátva tartottuk a csodálkozástól. Aztán a beosztási ceremónia alatt úgy izgultunk, mint valami kisgyerekek az orvosnál. Kissé szomorú voltam, amikor nem egy házba kerültünk és azt hiszem a nővérem is. De aztán elfogadtuk a helyzetet. Így is nagyon sokat találkoztunk és szinte mindent megosztottunk egymással.
Az iskolai éveim elég hamar elteltek, túl hamar is. Bevallom én még kicsit élveztem volna az iskolai időszakot. Na de hát, megy az élet tovább. A tanulmányaimat nézve elég ügyes voltam, nem voltam éppen mindenben kitűnő de azért elégtelen sem. Igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni.
A drága kedves nővérem miatt elég sokszor kerültem az igazgató szemei elé, na meg sok intőt is kaptam. Ám én egy pillanatra sem bántam ezt, eszemben sem volt elárulni a testvéremet. Pedig szinte mindig ő volt a hibás, ő sántikált folyton rosszban. Én csak próbáltam megmenteni őt, vagy lebeszélni bizonyos dolgokról. Ezért követtem őt mindenhová. Hát gy kerültem bajba szinte mindig. Na jó nem fogok mindent a kedves nővéremre, nem illik. Bevallom én sem voltam azért az a szende kis jó kislány, én is csináltam rossz dolgokat néha. De azért a nővérkém nálam sokkal csintalanabb volt, valljuk be.

19 éves voltam, amikor az apám meghalt. Életem legszörnyűbb időszaka volt. Hiába voltam már szinte teljesen felnőtt nagyon megviselt a dolog. Emlékszem sokat sírtam bezárkózva a szobámba, hogy senki se hallja, még anya se. Tudtuk hogy apa veszélyes munkát végez, hisz auror volt. Tisztában voltunk azzal, hogy a legrosszabb forgatókönyv is megtörténhet vele, mégis nem akartuk elfogadni ezt. Aztán megtörtént amitől féltünk. Elvesztettük. Apa itt hagyott minket. Borzalamas időszak volt ez mindannyiunknak. Majd ha ez nem lett volna még elég a nagyi is itt hagyott minket, beleroskadt a fájdalomba. Így két vesztességgel kellet szembenézünk egy hét leforgása alatt. Maga volt a rémálom.
Anya nem bírta elviselni a fájdalmat, az ürességet ezért egy nap bejelentette, hogy vissza megy Angliába. Nehezen de lefogadtuk ezt a döntését. Az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és jól érezze magát ott ahol van. Sokszor levelezünk, beszélünk egymással szinte minden nap így olyan mintha velünk lenne.    

Anyámhoz hasonlóan én is a Amerikai St. Blasio Medimágia Tudomány Egyetemre adtam be a jelentkezésemet az iskola után. Ez a tervem gyerekkorom óta semmit sem változott. Kitartóan ragaszkodtam ahhoz, hogy medimágus szeretnék lenni.
Medimágusi éveim alatt nagyon sok mindent megtanultam, élveztem minden percét. A professzorok szerint én voltam a legígéretesebb medimágus az egész évfolyamban. Ám én nem tartottam magam éppen ennyire jónak. Szerintem közel sem voltam olyan ügyes, mint egyesek az évfolyamomban. De mindegy.
Már medimágus tanoncként segítői állást kaptam az egyik legnevesebb medimágusi klinikán, ahová később fel is vettek. Eleinte átlagos volt az egész. Aztán megismerkedtem egy számomra nagyon jóképű férfival, aki nagyon hamar elcsavarta a fejemet. A betegem volt, megsérül valami harcban. Azt sosem mesélte el milyen harcban én pedig nem voltam kíváncsi rá. Ittam minden szavát és mondatát. Egész napom alatt csak arra vártam, hogy legyen egy kis szabd időm és bemehessek hozzá. Az hogy vele beszélhettem a napom fénypontja volt. Teljesen belezúgtam, a rózsaszín ködtől nem láttam semmit. És ez volt a vesztem. Ilyen még sosem fordult elő velem.
Anyámnak és a testvéremnek nem mondtam semmit se az egészről. Várni akartam vele, addig amíg minimum eljegyezzük egymást vagy valami. Mikor felépült is sülve főve együtt voltunk. Nem kérdeztem a múltjáról és ő sem mondott semmit sem róla. De bár megtettem volna, bárcsak kérdezősködtem volna akkor talán nem jutok el idáig.
Nagyon boldog voltam vele, sokat kirándultunk, nevetgéltünk, szórakoztunk és bolondoztunk. Maga volt a mennyország minden perce, még akkor is ha néha hetekre eltűnt szó nélkül. Legalább is én azt hittem, hogy ennél szebb és jobb már nem lehet semmi.
Majd terhes lettem. Én naiv módon azt hittem örülni fog ennek a hírnek, de nem így lett. Szinte őrjöngött, amikor megtudta. Folyamatosan azt hajtogatta ezt nem lehet, nem most.  Ezt nem szabad. Kérte, hogy vetessem el de én nem akartam. Hallani sem akartam róla. Ő pedig eltűnt, fogalmam sincs merre lehet. Semmit se hagyott hátra, az egész lakása tiszta üres volt, mikor elmentem, hogy ott keressem. Nem hagyott mást hátra csak egy medálos láncot, amit tőle kaptam. Na meg az embereit vagy micsodákat, akik ott létemkor rám támadtak. Kerestek valamit és azt hitték nálam van.  Nem tudtam védekezni olyan hirtelen jöttek és kicsavarták a pálcát a kezemből. Majd Crucio átokkal próbálták kiszedni belőlem merre van az a dolog. Borzalmas kínokat éltem át. Már- már azt hittem itt a vég, de valaki megmentett. Nem tudom ki. Nem láttam, csak a körülöttem reppenő átkokat, bűbájokat. Aztán mindenki eltűnt.
A klinikán ébredtem fel ahol én is dolgoztam. Anyámnak és nővéremnek nem mondtam semmit sem az estről és a kisbabámról sem. Eldöntöttem, hogy Angliába megyek, ott talán biztonságban leszek üldözőim elől. Jelenleg a Roxfortban besegítek a medimágusnak. De hogy fogom elmondani anyámnak a történteket?

Ha valaki rám néz azt hinné, hogy félvér vagyok. Pedig kreol bőrömet csupán apámtól örököltem. Külsőben talán inkább rá ütöttem de jellemem az inkább anyámé. Barna bőrömhöz hosszú, mogyoróbarna haj tartozik valamint barna őzike szemek, amik sokszor rabul ejtik a férfi tekinteteket. 168 centimmel nem tartozom éppen a középmezőnybe de a túl magasak közé sem. Magasságomhoz szerencsére a jó Isten kellőképpen telt és nőies idomokat adott, így nem olyan feltűnő a hosszúságom. Szeretem kiemelni adottságaimat csinos, nőies ruhadarabokkal, de a sportos stílust sem vetem meg. Hajamat legtöbbször inkább kiengedve hordom, egyedül a munkahelyemen szoktam befonni vagy bekötni, hisz ott így kérik.