Willy Longbottom

Neville bácsi: Te vagy a világ legkíváncsibb kisfiúja.
Goldie: Olyan kedves tőled, hogy segítesz a palántákkal…
Frankie: Törpe! Nem gondoltam, hogy odáig felmászol! De most hogy jössz le?
Anya: Látod, mondtam, hogy előbb-utóbb sikerül majd. Gyakorolj csak tovább!
Apa: Büszke vagyok rá, mert az én fiam!
Algie dédi: Végre! Pattog. Tehát nem kvibli…

Neville bácsi: Nem fogytál még ki mára a kérdésekből?
Goldie: Te megvesztél?! Nem adhatsz csokit Xera-nak!
Frankie: Algie! Szakadj már le rólam!
Anya: Hagyd abba a pörgést! Nem vagy te búgócsiga! Fogmosás, lefekvés! Most!
Apa: Az én fiam! Így tökéletes, ahogy van!
Algie dédi: Marianne! Megint fejre esett a gyereked…

Szent Mungó szülészeti osztálya. Hajnali két óra. A nagy kétszárnyú ajtó előtt egy férfi és egy nő karol egymásba. Arcukon temérdek érzelem cikázik. Hát ma tényleg megtörténik. Ma szülök lesznek. De mikor? Mindig eddig tart a vajúdás? Mi lehet odabent az ajtó túl oldalán? Minden rendben van? Mindennek rendben kell lennie. Egyszerűen nem lehet másként. Túl sokat vártak már erre a pillanatra. Túl sokat. A férfi nem bírja tovább. Idegesen fel-le kezd járkálni a folyosón. Az asszony leül egy hozzátartozóknak kirakott székre, hogy onnan nézze a férjét. Ritkán látni ilyennek. Szinte soha. Máskülönben a férfi a megtestesült hidegvér. Most mégis képtelen magára erőltetni a megszokott nyugodtságát.
Odabent az ajtó túl oldalán egy fiatal lány vajúdik. Túl fiatal. Talán 16 sincs. Hosszú barna haja verejtéktől izzadtan tapad a szép arcához, melyet a szülés fájdalma torzít el. Még néhány pillanat és hangos sírás jelzi egy új jövevény érkezését.
- Kisfiú. Egészséges. - jelenti be a szülést vezető medimágus. A lány fáradtan hanyatlik vissza az ágyra. Kimerült. Nem sokkal később egy fiatal nővér tér vissza a szobába a kis jövevénnyel. Kérdezi a lányt, hogy kívánja-e megfogni a gyermeket, de csak nemet int a fejével. Tudja, ha egy pillantást is vetne rá, akkor képtelen volna megtenni. Akkor mindkettejük életét tönkre tenné. Nem. Így lesz a jó. Mindenkinek. Az arcán könnycseppek gördülnek végig megállíthatatlanul. Nem a fizikai fájdalomtól. Ezek a lemondás könnyei. Tudja jól, örök életében lesz egy hiány a szívében. Ezt a hiányt siratja, ahogy a nővér távozik az újszülöttel.
A fiatal nővér végül kilép a dupla szárnyú ajtó mögül, egyenesen az odakint várakozó párhoz. Átadja a babát az asszonynak. A férfi átkarolja egyik kezével a nő derekát, a másikkal a baba pici kezét érinti meg. Félve óvatosan.
A nővér hosszasan nézi őket. Eszébe jut, hogy nemrég beszélgetett a városi könyvtárosnővel. Az asszony azt mesélte neki, hogy ő maga és a férje is örökbe fogadtak egy csecsemőt. Egy kislányt. Több, mint 18 éve már. Azt is mondta, hogy szerinte 90 %-ban a nevelés, és csak 10 %-ban a genetika határozza meg, hogy milyen ember lesz felnőttként valaki. Aztán megérkeztek a könyvtárba. A férj és az örökbefogadott lány. A nővér alaposan megnézte akkor a fiatal lányt. Az apa mozdulatait, és az anya szavait vélte felfedezni benne. Ha nem tudta volna, hogy örökbe fogadták volna, akkor bizony sosem mondta volna meg. Most, ahogy a párra néz ugyanezt látja. Teljesen biztos benne, ha egyszer 18-20 év múlva újra látja a fiúcskát, akkor ezt a férfit, és ezt a nőt látja majd benne. Minden jól van így. A lehető legjobban.
......

Az asszony eltöprengett a szuszogó gyermekkel a karjaiban. Vajon más anyáknak is meg kell küzdeni olyasmikkel, mint a "Még egy mesét anya!", az ágyon ugrálás késő este alvás helyett, a "Nem eszem meg! Nem szeretem! Csokit akarok!" ebédnél, és ezernyi ilyen kis apró momentummal, a hét minden napján? A kifogyhatatlan temérdek kérdésről nem is szólva. Mintha hajnalban felhúznának egy kis búgócsigát, ami késő estig meg sem áll. Szerette ezt a kis búgócsigát. Mindennél jobban. Nem volt olyan nap, hogy ne csalt volna mosolyt az arcára, valami teljesen ártatlan dologgal. Ezért megérte minden fáradtság. Most is mosoly ült ki az arcára.
Csak nem rég mentek el a vendégeik. Neville a férje rokona, ezzel együtt gyakori vendég a családjával náluk. A három gyerek egész nap egymással játszott odakint, a hatalmas birtokon. A birtokon egy kis patak futott keresztül. A gyerekek szerettek arra játszani. Minden alkalommal, amikor itt voltak. Persze azért valamelyik szülő gondos tekintete mindig rajtuk volt, miközben megbeszéltek egymással olyan felnőttes, és jelentéktelen dolgokat, mint az aktuális politikai, vagy sport események. A mai is egy ilyen csodálatosan jól sikerült családi nap volt. Talán az egyetlen negatívumként a férje késését említhetné meg. De gyakran előfordult, hogy sokáig dolgozott. Ezt már mindenki megszokta tőle.
Most pedig gyengéden fektette le a saját ágyába a rengeteg játékban, nevetésben, Neville bácsinak és Hannah néninek feltett ezernyi kérdésben kimerült, békésen szuszogó fiát. Mert az ő fia volt. Ehhez semmi kétség sem fért. Az ő kicsi búgócsigája. Minden kérdésével, fáradhatatlan ugrálásával, és minden lehorzsolt térddel, könyökkel, kék folttal, amikor nem sikerült olyan tökéletesen egy mutatványa, mint ahogy a kis szeleburdi agyában kigondolta. Adott egy jó éjt puszit a homlokára, és lekapcsolta a kis lámpát, ahogy kilépett a gyermekszobából, és becsukta maga mögött az az ajtót.
.....

Vannak dolgok, melyekről azt gondoljuk, hogy csak másokkal történhetnek meg. Másokkal igen. De velünk nem. A mi családunkban kizárt, hogy ilyesmi történjen. Nem lehet. De vannak dolgok, amik nem válogatnak családokban, nemben, vagy korban.
Szent Mungó gyermek osztály. Este tíz óra. Apa és anya nézi az alvó gyermekét. A gyermeket, aki betegesen sápadt. A teste tele kék-lila-zöld foltokkal. Olyanokkal, melyeket egyszerű játék közben szerzett, de már réges-rég  fel kellett volna szívódnia. Mostanában hamar elfárad. Túl hamar. Valami nem jó így. Nincs rendben. De a medimágusok csak vizsgálódnak. Nem mondanak semmit. Miért nem? Ez olyan ideg-tépő. A tehetetlen bizonytalanság.
Másnap délelőtt. Tudtátok, hogy a leukémiának 6 fajtája is van? És azt hogy az akut limfocita leukémia (ALL), az a fajtája, ami leggyakoribb a gyerekeknél?  Egyben a leghalálosabb is? Na, és azt, hogy ha nincsenek testvérei egy gyereknek, akkor szinte lehetetlen megfelelő csontvelő donort találni? Még a vér szerinti szülők is csak igen kis eséllyel megfelelők.
Hát a három gyerek sem tudta ezeket. Legalábbis addig nem, amíg ki nem osontak a kórteremből, ahol lenniük kellett volna. Addig nem, amíg az osztályos medimágus, és a szülők beszélgetését véletlen ki nem hallgatták. Legalábbis egy darabig, amíg a szigorú főnövér rajta nem kapta őket, és vissza nem terelte a triót a megfelelő helyre.
De mit jelent az, hogy vér szerinti szülők? Frankie biztosan tudja. Ő olyan sok mindent tud. Csakhogy ez egy olyan kérdés volt, amiről aztán soha többé nem beszéltek. Nem számított.
Az apa egy üvegablakon keresztül nézte a fiát. Az izmai lassan kővé merevedtek. Órák óta szinte meg sem mozdult. Aztán váratlan egy gyengéd, de határozott szorítást érzett a vállán. Neville. Az unokatestvére. Egy pohár kávét nyomott a kezébe, a lenti büféből. Nem szóltak semmit. Csak nézték az alvó fiúcskát. Ebben az egyszerű emberi gesztusban minden benne volt, amit szavakkal nem lehetett volna kifejezni. Neville nem szerette ilyennek látni unokaöccsét. Tán még nem is látta soha ilyennek azelőtt. Több napos borosta, kialvatlan karikás szemek, megviselt, nyúzott arc, gyűrött ing. Ami pedig Willy-t illeti. Nos, aludt. Túl sokat aludt. A nap nagy részében. Ezt még rosszabb volt látni. Mintha egyenes ellentéte lenne önmagának. Ha ébren is volt, már nem ugrált az ágy tetején, nem kérdezett annyit, sőt még mosolyogni is csak ritkábban mosolygott. Már nem viccelődött, és a bohóc medimágusok trükkjeit sem akarta megtanulni, de talán még nagyon játszani sem akart velük. Már rajtuk sem nevetett olyan intenzitással, mint az első hetekben. Pedig mindent megtettek, hogy felvidítsak. Mint mondták: A nevetés a legjobb gyógyszer. De most nem segített. A valódi gyógyfőzetek mellékhatásaként szinte hétről hétre változott a súlya, hol egész pufinak tűnt, hol csont soványnak, és a kedélyállapota is ugyanígy ingadozott. Még Frankie és Goldie is hiába viccelt vele, hogy most zöld steril köntösben, és orvosi maszkban pont úgy festenek, mint az apjuk valami elszabadult növény kísérlete. Pedig ez minden alkalommal elhangzott, ahányszor csak megengedték nekik, hogy meglátogassák a trió legkisebb tagját.
Az apa kiitta a kapott kávé maradékát, és ökölbe szoruló kezében gyűrte marokra a papírpoharat. Mintha csak az tehetne minden bajáról. Aztán mintegy mellékesen hajította be egy közeli szemetesbe, hogy azután egyenletes, gyors léptekkel távozzon az épületből. Nem. Ezt nem tudta tovább nézni. Képtelen volt rá. Tennie kellett valamit. Bármit. Ez nem mehet így tovább.
Két nappal később a férfi maga sem tudta pontosan hogyan került London egy kevéssé előkelő városnegyedébe. A tekintete megállapodott egy olcsó büfé cégtábláján. Ezt a nevet kapta a többedik beváltott minisztériumi szívesség gyanánt. A minisztériumban szinte minden szinten, szinte mindenki tartozott már neki valamilyen szívességgel. Ő volt az épület probléma, és varázsbaj elhárító embere, akárkinek, akármire is volt szüksége, ha hozzá fordult, biztos lehetett a hatékony megoldásban. Most pedig ideje volt törleszteni. Nem is neki. A fiának. Aki nem érdemli, hogy naphosszat egy kórházi ágyhoz legyen kötve. Jelen pillanatban még ezek a szívességek is átértékelődtek a szemében. Ahogy minden egyes túlóra, és feleslegesen munkával töltött perc is. Mert mind-mind időt raboltak tőle. Nem. Nem is tőle. A családjától. A fiától, a feleségétől, az unokatestvérétől, és az ő családjától. Minden ilyen alkalom egy nem felolvasott mesével, egy lekésett családi piknikkel, egy kihagyott közös sátorozással, az utólag a felségétől kapott korholó szavakkal, melyeket csak félszeg nyugodt mosollyal hallgatott, volt egyenértékű. Ebben a pillanatban döbbent rá erre, és döntötte el, hogy többé nem engedi a munkájának, hogy közé és az igazán fontos dolgok közé álljon.    
Belépett az olcsó büfé ajtaján. Helyet foglalt egy hátsó boxban, és tekintetével a még mindig túl fiatal kinézetű pincérnőt kereste. Nem lehetett könnyű munkát találnia úgy, hogy még a Roxfortot sem fejezte be. Nem lehetett könnyű élete sem. Eddig ebbe bele sem gondolt. Nem akart. Tudni sem akart róla. De miért is nem? Ha jobban megnézzük élete legnagyobb ajándékát kapta ettől a lánytól. A fiát. A lány kedves, meleg mosollyal lépett oda az asztalához. A férfi megkérte, hogy üljön oda hozzá. A lány eleinte tiltakozott. A főnöke nem szerette, ha túl sokat időzik egy-egy vendég kiszolgálásával. De férfi csak mosolygott, és azt mondta, hogy ne aggódjon ez miatt. Ha problémája lenne a főnökének, azt majd ő elrendezni. A hangjában volt valami mély és megnyugtató. Valóban. Amikor megjelent a nem túl barátságos tulaj, a férfi csak néhány mondat erejéig vonta félre. Közben pedig egy nagyobb erszény galleon cserélt gazdát. A legegyszerűbb megoldást választotta, bár lettek volna más módszerek is a kezében. Lefizette a kicsit sem szimpatikus főnököt. Ami azt illeti túl is fizette. Az ilyen alakok nem értek ennyit. Sőt semennyit sem. Ez azonban nem érdekelte. Sokkal többet is fizetett volna, ha a fia életéről van szó. De azt is tudta, most olyasmivel áll szemben, amit a Gringotts összes széfjének összes kincsével sem tudna megoldani. Van olyasmi, amin a pénz, és a vagyon, de még a politikai befolyás sem segít.
Visszaült a lányhoz, és mesélni kezdett, miközben színes, izgő-mozgó fényképeket pakolt ki az asztalra. Beszélnie kellett. Tán életében nem beszélt ennyit egyhuzamban. Mesélt a fiáról. Mindkettejük fiáról. Mesélt a kedvenc meséjéről, a Locsi-fecsi nyusziról, amit szinte minden este felolvastatott, bár már kívülről fújta. A családi sátrazásokról, melyre többnyire Neville vitte a három gyereket. Az egyik képen a trió épp egy nagy barna sátor előtt áll egy varázslény rezervátumban. Akkor sem volt ott. A képet Neville készítette a gyerekekről. Elmondta, hogy gyűjti a csokibéka kártyákat, otthon a szobája tele van velük. Elmesélte, hogy egyszer a pálcájáról kérdezte, és ugyanolyat akart mint az övé, mert azt gondolta akkor büszke lenne rá. Persze így is büszke volt rá. Attól a másodperctől fogva, hogy életében először pillantotta meg. Ugyanakkor ez volt az a másodperc az életében, amikor eldöntötte melyik nap nem fog biztosan dolgozni. Még akkor sem, ha minisztérium éppen a totális káoszban semmisül meg, és maga a mágiaügyi miniszter könyörögne neki térden állva. Ha a fia 11 lesz, és megkapja azt a bizonyos Roxforti levelet, az csak a kettejük napja lesz. Mesélt a hatalmas birtokáról. Arról, hogyan mászott fel egy fára a fia, hogy megnézzen egy madárfészket, esett le, és törte el a kezét. Mesélt a patakról, melybe gyakrabban gázolt mezítláb, csurom vizesen mint kellene. Mesélt arról, amikor a szülinapja után pár nappal megfázott, mert kint felejtett valami akkor kapott játékot a kertben, és az éjszaka közepén zuhogó esőbán állt neki keresgélni, mire észrevették, hogy nincs az ágyában már teljesen átfagyott, és csurom víz volt. Még a játékot sem tudta pontosabban megnevezni. Miért is nem? A felesége tudta volna. Mesélte, hogy mezei virágokat szedett Goldie segítségével anyáknapjára, és Frankie-t nyúzta, hogy tanítsa meg repülni a seprűjén. Egyszerűen el kellett mondania, hogy milyen jó gyerek, és mennyire szerencsés, és boldog, mert az élete része, és teljesen megváltoztatta azt. Ki sem tudná szavakban fejezni mennyire. Pedig vele nem sűrűn fordult elő, hogy ne találta volna meg a megfelelő szavakat. És elmesélt még tucatnyi apró anekdotát a gyermekéről. Végül mégis kifogyott a történetekből, és fényképekből. Végül rá kellett térnie látogatása valódi okára, arra miért pont őt kérte, hogy üljön mellé... Végül, amikor lány sírva pattan fel, és rohan el a büféből, ő meg sem próbálja megállítani. Tudja. Túl sok, ez egyszerre. Tán nem is áll jogában ilyesmit kérni tőle. Egy darabig még ül ott egymagában, végül összeszedi a kipakolt fényképeket, és sietős léptekkel távozik.
Újabb napok peregnek le lassan. A helyzet pedig nem változik. Nem jobb, és nem rosszabb. Csak a lelket öli meg lassanként a tehetetlen várakozás. Ekkor egy ismerős-ismeretlen arc bukkan fel az ispotály folyosóján. Végül megáll egy üvegablak előtt. Néhány percig csak némán nézni az odabent megint alvó kisfiút.
- Megteszem. De nem akarom, hogy ő tudja. - az eddig csendben várakozó férfi pusztán némán bólint. Itt nincs szükség több szóra. Már mindent elmondott abban a büfében, amit akart. Udvariasan, és előzékenyen kíséri el a lányt fia, nem is... a fiúk medimágusához, hogy megtehessék a következő lépéseket...
Mindeközben odalent a büfében három anya sírt együtt egy kerek asztalnál. Egyikük a két éves iker fiaira gondolt, a másikuk a 15 éves lányára, a harmadik pedig örökbefogadott fiára, aki már az egészen az övé volt. Mind tudták. Ha nem történik valami csoda, akkor hamarosan elveszítik a gyermekeiket. Örökre. De hármójuk közül csak egyiküknek nyílt meg a halvány reménysugár egy fiatal pincérlány személyében.
Goldie, és Frankie látta a kis Willyn, hogy fél. Nagyon fél. Attól is, ami rá vár, és attól is, hogy talán már soha nem tér haza, az otthonába. Nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy szavak nélkül is tisztán kiolvasható legyen abból a szinte könnyes tekintetből. A felnőttek odakint a medimágus irodájában beszélgettek. Csak hárman voltak a kórteremben. Két Neville bácsi félresikerült növénykísérletére emlékeztető tetőtől talpig steril zöldbe öltözött gyerek, és a szoba hónapok óta állandó kis lakója. Bár mindhárman tudják a steril szabályokat, tudják, hogy nem hozhatnak be semmit kintről, még a saját pálcájukat sem, Frankie mégis a zöld köpeny alá nyúl a nadrágzsebébe. Egy aranyló kis golyót húz elő. Mindössze néhány hete élete első kviddics meccsén kapta el, amit a Hollóhát ellen játszottak. Egy cikesz. A cikesz. Willy kezébe adta. Onnantól ez lett hármuk kimondatlan titka. Valami ami az összetartozásukat jelenti. Bármi is történik. A kis aranyló labda mindig azé, akinek a legnagyobb szüksége van. Akinek bátorítás kell, akinek éreznie kell, hogy vannak, akikre mindig számíthat. Bármit is hoz az élet. Ma Willy-nek volt erre szüksége.
- Ha hazajössz, és megint egészséges leszel, akkor megtanítalak seprűn repülni. - ígérte meg végül az idősebb fiú a kisebbnek. De végül ideje volt búcsuzni, és menni.
......

A felnőttek egy ételekkel, és italokkal megrakott piknikezőasztal mellett álltak a bekösztöntő tavasziszünet és napsütte jóidő kettősében. Tekintetük a nem is olyan távoli puha zöld füves területre vándorolt. Valamennyiük arcára mosoly ült ki. Hónapokóta az első, igazi mosoly. Mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna. Talán tényleg nem történtek meg. Vagy ha mégis, akkor örökre elfelejthetik. Mintha semmi sem változott volna a legutóbbi családi piknik óta. Pedig valami megválozott. Mindegyikük lelkében. Ezt ők is tudták, vagy legalábbis érezték.
Tekintetük két fiún állapodott meg. A nagyobb próbálta repülni tanítani a kisebbet. Mert hát az ígéret az ígéret. Persze a kisebb első próbálkozására szinte rögtön leesik, és végig pattogja szó szerint a zöld területet, mint valami gumilabda, hogy a patakban állapodjon meg. Persze. Mért is ne ott? Edmund hónapok óta először valóban derűs, vidám arckifejezéssel indul meg a páros felé. Ez most az ő köre, hogy kihalássza a fiát a patakból, a másikat meg megnyugtassa, hogy az ég világon semmi baj sincsen. Talán csak a seprűlovagás olyasmi, amit Willy-nek még nagyon sokat kell gyakorolnia, hogy menjen neki. Közben azért fél füllel még hallja a nagyapja megjegyzését a pattogásról, és kvibliségről. Meg valami zöld ugráló dologról, amit vennie kell, de elfelejtette hogy is hívják. De még ezen is csak derülni tud ebben a pillanatban. Érzi, hogy minden rendben van, és rendben is fog maradni.
.....

Végül pedig a Roxforti levél is megjön. A család élete pedig úgy tűnik immár teljesen normális és megszokott mederben zajlik. Leszámítva talán azt az évente egy napot, amikor meg kell látogatniuk a Szt. Mungót kontroll vizsgálatra. Még jó pár évig. De azt az egy-egy napot valahogy csak kibírják. Utána mindig nagy családi ünneplést tartanak, hogy megünnepeljék az újabb negatív eredményeket.
Willy pedig nem sokat változott. Talán csak annyiban, hogy most még nagyobb igyekezettel próbál felfedezni, és kipróbálni mindent. Újabban a "nem" szóval is akadnak gondjai. Hiszen néhány másodéves griffendéles éppen arról győzködi, hogy milyen jó móka lesz éjjel beszökni sütizni a konyhába, de ez úgye szabály ellenes. De talán mégis egy jó kis kaland. Na most mi legyen?
Egyszerűen csak meg akar élni minden pillanatot, és azt vidáman, és nevetéssel teli módon. Olykor talán túlzásokba esően is. De talán még ezzel sincs semmi baj az ég világon.

Barna haj, zöldesbarna szemek, kölyökkép. A világ legátlagosabb kinézete. Igazán beleolvadok a szürke tömegbe. Már ha nem esek hasra a saját lábamba, és leszek nevetség tárgya a folyosón. Legtöbbször egyenruhában vagyok. De szeretem az inget farmerral is. Frankie is szereti ám.  És a karórája! Hűű… Apa kaphatok én is olyat szülinapomra?