“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Mindig úgy gondoltam, abban, amit a családom művel - az illegális tevékenységek és bizniszek – nem az az igazán kockázatos rész, amikor betörnek valahová, kirabolnak valakit vagy valamit. Hisz amikor összedolgozunk olyanokkal, akikkel együtt nőttünk fel, akiket jól ismerünk, akik úgy gondolkodnak, ahogyan mi - és itt most nem okvetlenül az IQ-ra gondolok, sokkal inkább arra, hogy ugyanazok az elvek és célok vezérelnek - akkor a legtöbb dolog adott, hogy egy akció sikeres legyen. Ismerjük egymás gyengeségeit és erősségeit, tudjuk, hogy milyen helyzetben ki hogyan reagálna, kire milyen szituban lehet és érdemes támaszkodni, és így tovább. A kockázat akkor nő meg, amikor ismeretlen változók is belépnek az egyenletbe, például amikor el akarjuk adni a szajrét, amit szereztünk. Hisz sosem tudhatjuk, ahogy a vásárló megbízható-e, mik a valódi szándékai, mennyire érdemes alkudozni, és mennyire érdemes kiadni magunkat, hogy mi megbízhatónak tűnjünk.
Ezért van az, hogy mindig baromira óvatos voltam, amikor rám hárult a feladat, hogy elpasszoljak valamit, és többnyire vagyok annyira elővigyázatos, hogy ha a lehetőség adott, akkor ne a saját “arcommal” üzleteljek, hanem a matemorf mágiát használva változtassak magamon, és így senki ne tudjon rólam leírást adni. Csak hát vannak szituációk, amikor ez nem ilyen egyszerű, mert nincs lehetőségem alakot váltani, mert túl sokan vesznek körül, vagy mert egy ismerős ismerőse keres meg, és személy szerint tőlem, vagy egy Shelbytől akar vásárolni, ez esetben pedig nem előny felvenni egy nem létező vadidegen alakját, épp ellenkezőleg.
Ma is így volt ez. Végre találtunk vevőt azokra a ritka, drága bájital összetevőkre, amiket a múltkor bájitalboltokból hoztunk el Harveyékkal, amikor egy este egyszerre több helyre is betörtünk, és azt hiszem, egyszerűen csak túl lelkes lettem, hogy végre megszabadulok a cuccoktól, aztán nem voltam elég elővigyázatos. Bár őszintén egyelőre meg sem tudom mondani, hol szúrtam el, hol nem vettem észre az intő jeleket, amik tutira ott voltak az orrom előtt. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de megbíztam a kuzinomban, és kérdés meg mindenféle alaposabb előkészület nélkül mentem oda, ahová Huxley mondta, akkor, amikor mondta... Aztán már csak azon kaptam magamat, hogy a faszi, akinek el akartam adni a kis doboznyi fiolát, felvillantja a jelvényét, majd közli, hogy le vagyok tartóztatva.
Az agyam vészesen jár, próbálok időt nyerni, kitalálni, mit mondjak vagy mit ne mondjak, milyen történettel járnék a legjobban, ezért inkább egy kérdésre sem válaszolok, legfeljebb valami flegmát és elutasítót, hogy ne csak ők izzasszanak meg engemet. Mert a kihallgatást sajnos így sem kerülhetem majd el, de mire arra kerül a sor, remélhetőleg lesz valami épkézláb ötletem. Vajon mennyire hihető, ha azt mondom, hogy én is csak találtam a ládikát, és csak próbáltam rájönni, mennyit érhet? Vagy ha azt mondom, hogy felültettek? És ha azt állítom, hogy én magam is csak vettem egy gyanús alaktól, és így próbáltam egy-két plusz galleonhoz jutni?
A két kezem szoros bilincs bűbájban van a hátam mögött egymáshoz szorítva - csak feltételezem, hogy abban, hisz még sosem tartóztattak le ezelőtt - amikor megérkezünk a Minisztérium Átriumába. A napnak ebben a szakaszában nincs kifejezetten nagy nyüzsgés és mozgás itt, aminek örülhetnék, mert legalább nincs túl sok tanúja annak, hogy elvezetnek, de ha tömeg lenne, igazából kevésbé lennék feltűnő, és senkinek nem lenne lehetősége így megbámulni. Így viszont tökéletes rálátása van minden jelenlevőnek a jelenetre, ahogy a túlbuzgó fiatal auror a pálcáját rám szegezve megbilincselve a lifthez kísér, és a legrosszabb az, hogy a bámészkodók között Theo apja is ott van. Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben, vagy elbújnék egy láthatatlanná tevő köpeny alatt. Pedig ez az ember aztán már látott sajnos ennél valószínűleg kínosabb helyzetben is korábban, és egy mumusnak köszönhetően személyesen láthatta megelevenedni a legnagyobb félelmeimet is.
“Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.”
Hollyn & Theodore
Draco és Pansy esküvője óta úgy éreztem, mintha valaminek a vékony, ingatag peremén állnék. Kitartóan egyensúlyoztam, próbáltam nem lenézni a mélységbe - bármit is rejtett és jelentett ez -, de valami kisiklott abban a másodpercben, hogy a mumus apám alakját magára öltve kimászott a szekrényből. Egyszerre telepedett rám érzelmi tompaság, mintha vastag, homályos üvegfalon át szemléltem volna mindent, és valamiféle lelki agitáltság. Néha úgy éreztem, belülről csak valami kilátástalan, kásás massza tölt ki, nem tudtam formát adni a gondolataimnak és érzéseimnek. Van ez az új gyógyszer, eddig nagyon pozitívak a visszajelzések - mondta a pszichomágus, bizonyára biztatásnak szánta, de bennem csak szorongást ébresztett. Megrémített az újabb sikertelen próbálkozás statisztikailag nagy eséllyel bekövetkező lehetősége. Minden rendben, szívem, csak tudod hogy megy ez, idő kell, amíg sikerül beállítani az új bogyót - mondtam Nonnak, mikor először tett óvatos megjegyzést a kiújuló inszomniámra és étvágytalanságomra. Hétvégente nem borotválkoztam, mert képtelen voltam szabadulni a késztetéstől, hogy ártsak magamnak. Pótcselekvésekre, helyettesítő viselkedésekre hagyatkoztam, az elmúlt egy hónapban tizenöt könyvet olvastam végig, bár a tartalmát egyiknek sem tudtam volna elmondani, pörgettem a lapokat, anélkül, hogy mélyebben befogadtam volna a szavak jelentését. De addig sem borotvákon, köteleken és kitárt ablakokon járt az eszem. Erős felszólalás volt - dicsértek rendszeresen az országházban, mire én majdnem azt feleltem, hogy köszönöm, a kokain beszélt belőlem, de végül csak a szétrombolt demokrácia felett érzett felháborodásomról hajtogattam elcsépelt közhelyeket. Automata túlélő módra kapcsoltam, de a szekrényből kimászó apám képe nem akart eltűnni. Soha nem lesz vége. Soha nem szabadulok.
- Mi az? - ráncoltam a homlokom, amikor Draco a könyökével oldalba lökött az átrium kandallói felé tartva. A fejével a csarnok közepe felé intett, ahol azonnal megakadt a szemem egy ismerős sziluetten. - Merlin faszára... Visszafelé hozz nekem is egy kávét, jó? Azzal magára hagytam Dracót, nem kellett hozzá különösebb magyarázatot fűznöm, hogy miért nem tartottam vele az Abszol útra a szokásos parlamenti ülés után elfogyasztott kávénkra...
Az esküvőn történtek után bár sokat gondoltam Hollynra - és még többet a mumusára, Non szinte perzselt a haragtól, amikor aznap éjszaka a szobánk magányában megosztottam vele a kéjes tekintetű vénember emlékét -, szinte biztosra vettem, hogy többet nem fogunk találkozni. Okos lány volt, kellő büszkeséggel, egyértelműnek tűnt, hogy rövid időn belül kihajítja a fiamat. Tévedtem. Hollyn Shelby talán mégsem volt olyan értelmes, mint amilyennek a feleségemmel gondoltuk - továbbra sem szabadult meg Theótól, még azután az eset után sem, amin az iskolának felajánlott megszámlálhatatlan mennyiségű galleon is alig segített (Merlinre, mit művelt a fiam azzal a szegény sárvérű fiúval?). Most pedig Hollyn itt volt, bűbájjal hátrabilincselt kezekkel, kerülve a szemkontaktust a bámészkodó minisztériumi dolgozókkal.
Határozott(nak színlelt) léptekkel átszeltem az átriumot, még éppen időben beérve az aurort és Hollynt, mielőtt becsukódott volna utánuk a liftajtó. A fiatal auror szólásra nyitotta a száját, de egyetlen lesújtó pillantással beléfojtottam minden ellenkezést. - Egy szót se, amíg nem jön az ügyvéd - fúrtam a tekintetem Hollynéba, bízva benne, hogy legalább annyi józan ésszel megáldották, hogy most az egyszer hallgatott valakire. A lift megállt a Varázsbűn-üldözési Főosztály emeletén, ahol Hollynék kiszálltak, helyet cserélve az irodák irányából érkező féllábú Jerry Prestonnal és Holden Briggsszel, akiknek szinte a tarkójukig szaladt a szemöldökük a megbilincselt kislány láttán, de végül nem tettek rá semmilyen megjegyzést.
* * *
Minden igyekezetem ellenére is Hollyn legalább két órát töltött az Aurorparancsnokság egyik kihallgatószobájában, türelmesen(?) várakozva, amíg a neki iderendelt - borsos áron dolgozó - ügyvéd elintézte, hogy hazaengedjék. (Egyszerre találtam rémesen viccesnek és lehangolónak, hogy mindeközben zavartalanul fel tudtam szívni egy csíkot a Parancsnokság férfimosdójában.) Az ügy korántsem zárult le, de Hollyn abba a kivételesen szerencsés helyzetbe került, hogy nem kellett egy fogdában éjszakáznia a Zsebpiszokból begyűjtött narkósok és zsebtolvajok felemelő társaságában. Nem kellett hosszan győzködnöm a fiatal aurort, hogy engedjen be a szobába, hadd közöljem én a lánnyal ezt a remek hírt. - Azt hittem, te okos lány vagy - csuktam be magam után az ajtót. - De ezek szerint túl optimistán ítéltem meg a képességeidet.
“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Miért? Miért bíztam egyáltalán abban az idiótában? A rablás során is bizonyította, hogy egy igazi tökfej, aki semmit nem tud rendesen megszervezni. Igazán tanulhattam volna abból az esetből, és minimum kikérhettem volna Harvey véleményét előbb. Csakhogy erre nemigen volt már lehetőségem, annyi időm sem lett volna a kuzinom hívásától a találkáig, hogy rendesen mérlegelni tudjak, meg amúgy is túl lelkes voltam ahhoz, hogy a hibát keressem a dologban. A bátyám viszont ezután tuti a fejemet fogja venni, ha rájön, hogy vakon mentem, amerre Hux mondta. Vagy az övét veszi le. Esélyes, hogy mindkettőnkét. Kivéve persze, ha tényleg lecsuknak, mert az Azkabanba már aligha tudna utánam jönni és lefejezni. És tudom, szánalmas, hogy most ezen aggódom, vagy inkább szórakozom magamban, miközben épp megbilincselnek, és visznek kihallgatni a Minisztériumba, de ha túl komolyan venném a szituációt, még pánikba esnék, vagy idegessé válnék, az pedig a rám váró vallatás fényében egyáltalán nem volna jó.
A szégyenmenetem a minisztérium átriumában a kandallóktól a liftig igazi látványosságot biztosít a jelenlevőknek, hála a túlbuzgó aurornak, aki most lefogadom, irtó büszke magára. Legalább ő, ha már nekem amúgy is el kell süllyednem szégyenemben, nem igaz? Lehajtott fejjel vonulok mellette, és elnyomok egy “Ó bakker, ne már!” sóhajtást, amikor az utolsó pillanatban Mr. Nott is csatlakozik hozzánk a liftben. Ehelyett kipréselek magamból egy “Oké”-t a nekem szegezett szavait hallva, bár nem igazán értem, meg amúgy sem terveztem mondani semmit.
A liftből kifelé tartva a roxmortsi zavargásokból és a roxforti járőrözésekből ismert aurorok mellett haladok el, akiknek arcára kiül az egyértelmű csodálkozás. Remélem, akad a közelben tök véletlenül egy firkász is, aki megörökíthetné ezt a képet, hogy holnap a fél varázsvilág a Reggeli Próféta hasábjairól olvashassa majd a letartóztatásom izgalmas történetét, mert még nem ég a pofám eléggé úgysem.
Egy kihallgatóba kísérnek, ahol újra és újra különböző kérdéseket szegeznek nekem, és egy idő után már nem is igazán tudom eldönteni, hogy valóban engem akarnak, vagy azt, hogy a családom egyes tagjai ellen valljak, és valójában rájuk pályáznak, de tök mindegy, mert a legtöbbször amúgy is csak hallgatással válaszolok, vagy csak valami oda nem illővel. Ami, azt hiszem, egyre kevésbé tetszik a kihallgatóimnak, és már csak azért is hagynak inkább főni a saját levemben egyedül. Épp az asztalra borulva pihengetek magányosan, amikor befut az ügyvédem is. Mr. Nott szavai nyomán még nem voltam biztos benne, hogy a kijelölt ügyvédre céloz-e, akit majd a minisztérumtól kapok, vagy hogy esetleg szól a családomnak, és ők küldenek valakit... VAGY ő maga intézkedik, de ahogy a pasas belép a vallatószobába a méregdrága ügyvédi taráljában, hát már szemernyi kétségem sem marad, hogy melyik variáció is áll fenn. A fazon már ránézésre is egy igazi cápa, még meg sem kell szólalnia. Minek következtében természetesen elgondolkodom, hogy mégis miért, vagy... egyáltalán hogyan leszek képes ezt visszafizetni?
Aztán további legalább harminc-negyven percet ücsöröghetek egyedül, amikor végre újra nyílik az ajtó... és élesen szívom be a levegőt, amikor Mr. Nott sétál be rajta.
- Hmm... Ezek szerint - bólintok, miközben kihúzom magamat a székben. - Végül is a fiával randizom, ebből már gyaníthatta volna, hogy hajlamos vagyok néha... érdekes döntéseket hozni. - Szeretem Theot, de attól még mindketten tudjuk, pont úgy, ahogy nagyjából a fél Roxfort tudta az elmúlt egy évben, hogy egy idióta vagyok, amiért kitartok mellette. - Miatta küldte nekem az ügyvédet? Nem fogom tudni visszafizetni – ingatom a fejemet, aztán hanyagul hátra dőlök, és keresztbe fonom magam előtt a karjaimat.
Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.
Hollyn & Theodore
Ahogy ott ült velem szemben, a mellkasa előtt ödszefont karokkal, tinédzserekre jellemző daccal az arcán, kísértetiesen Theóra emlékeztetett - jobb napjain persze, mert hiányzott a tekintetéből a fiamra olyannyira jellemző gyűlölet. Hollyn Shelby inkább elgyötörtnek, enyhén rémültnek (a helyzethez képest különben jól tartotta magát) és védekezőnek tűnt. - Nos, ebben tényleg van igazság... - Szerettem a fiamat, még ha Theo megszállottan is hitt ennek az ellenkezőjében. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy szegény lány többet érdemelt annál, amit Theo nyújthatott neki. Az, hogy most Hollyn itt ült, egyedül és minden segítség nélkül, bárminél jobban bizonyította, hogy elsősorban stabilitásra és biztonságra lenne szüksége. Ezzel a fiam nem szolgálhatott. Kiszámíthatatlan, impulzív volt, az önzetlenség legapróbb csírája nélkül. Majd kinövi, gyerek még - nyugtattuk egymást Nonnal, és tulajdonképpen láttunk is rá reményt, hiszen valóban csak egy buta kamasz volt még. Hollynnak viszont nem volt ennyi ideje. Neki most kellett egy biztos kapaszkodó. Viszont... - - De az ember nem választhatja meg, hogy kit szeret, nem igaz? Ezt némi ízlésficam és a kevés önbecsülés számlájára írtam. Én már csak tudtam, hogy senkinek sem volt beleszólása abba, kihez vonzódott. Bárcsak lett volna... - Ezt viszont, - mutattam körbe teátrálisan a kihallgatószobában - igencsak nehéz a tapasztalatlanságból fakadó alacsony elvárásaidra fogni, nem gondolod?
Ha egy pszichomágus belépett volna a helyiségbe, talán arra az elhamarkodott következtetésre jutott volna, hogy valamiféle tekintélyt próbáltam sugározni és ezért maradtam állva az egyik üres szék elfoglalása helyett. A valóság azonban az volt, hogy csak így próbáltam ellensúlyozni a rám telepedő nyugtalanságot - részben a kellemetlen helyzet, részben a mosdóban felszívott csík tehetett róla. - Talán nem fog éhen halni a családom, ha nem fizeted vissza - forgattam a szemem, meg sem próbálva leplezni a hangomba költöző gúnyos élt. - De nem, igazából nem Theo miatt küldtem az ügyvédet. Neki ebből semmi hátránya nem származhat, amúgy is ennél nagyobb zűrökbe keveri magát folyamatosan. Nekem sem okoznál problémát. Tulajdonképpen senkit sem érdekelsz. Ha esetleg egy szemfüles újságíró kapcsolatba is hozna téged, Theot és engem, egyszerűen átterelném a szót a lecsúszott munkásosztály korlátozott lehetőségeire és az anyagi kényszerre, ami idejuttatott. Hidd el, azonnal valamilyen baloldali szentnek kiáltanának ki engem és nem veled foglalkoznának vagy ezzel a piti rablással. És még csak hazudnom sem kéne... Mert hát tényleg erről van szó. Senki sem választhatja meg, hogy hova születik és te csak hozod a várt mintát. Jelenleg egy szomorú statisztika vagy, Hollyn, semmi több.
Végül kihúztam a Hollynnal szemközti széket és leültem, noha nagy volt a kényszer, hogy mozgásban legyek. - Teljesen őszinte leszek veled, Hollyn. Valószínűleg még senki sem volt az, szóval éppen itt az ideje. A Roxfortban biztos azt mondták neked, hogy nagyon okos vagy, tehetséges és sokra viszed majd az életben. Az első kettő igaz, a harmadik nem. Senkit, de tényleg senkit nem érdekel, hogy jó jegyeid voltak-e az iskolában, hogy hány szakkörre jártál, hogy mennyire ügyes prefektus voltál, de még az sem, hogy írtál egy szép akadémiai felvételit. Tőled ez nem elég. Kis szerencsével megcsíphetsz egy középszerű állást, de ennyi, semmi több. Ha ennél többre vágysz, akkor nem hibázhatsz, érted? Hiába mondják Briggsék, hogy a hozzám hasonlók ideje leáldozott, de mindketten tudjuk, hogy nincs így. Nem számít, hogy a fiamnak milyen jegyei vannak, ahogy az sem, hogy Sven Munterrel félholtra vertek egy fiút. Úgyis bekerül varázsjogra, egyszer valamikor el is végzi, mert úgyis addig fogom fizetni neki a tandíjat, amíg méltóztat lediplomázni. Utána pedig a legjobb ügyvédi irodákhoz vagy a Wizengamotba kerül majd, mert Nott a neve, ez pedig olyan anyagi és társadalmi tőkével jár, amit te el sem tudsz képzelni. Nyilván negyedannyira sem érdemli meg a sikert, mint te, de attól még így van. Elkövethet millió ostoba hibát és akkor is biztonságban lesz a jövője. A tiéd nem. Rövid szünetet tartottam, hogy Hollyn megemészthesse a szavak súlyát. - Te nem engedheted meg magadnak a botlásokat. Sem ezt a mostanit, sem ennél kisebb hibákat. Vagyis megengedheted, de akkor ugyanott fogsz kikötni, mint az anyád és az apád, a gyerekeid pedig egyszer ugyanitt fognak ülni, pontosan olyan esélytelenül az életben, mint te. Csak valószínűleg nekik nem lesz ekkora szerencséjük és senki sem fog normális ügyvédet keresni nekik.
“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Elfintorodom, amint nem túl burkoltan ízlésficammal vádol, amiért a fiával vagyok. Szép kis apa. Jó, tudom, én utaltam úgy Theora, mint egy önkéntelen hibára, és igen, igaza van, a szívének az ember nemigen tud parancsolni, de baszki, ő mégis csak az apja. És persze, vágom, hogy Theoval többnyire rühellik egymást, de... Na mindegy, hagyjuk! Az én apám még arra sem venné a fáradtságot, hogy ide dugja az alkoholista képét, és megnézze, hogy amúgy mizu velem. De fogjuk arra, hogy nem tudja, letartóztattak. Mert hát nyilván, ha tudná, mindent eldobva rohanna...
Magam is körbe hordozom a pillantásomat, amint teátrálisan körbe mutat, majd egy fintorral megvonom a vállam. Még mindig nem értem, mi a francot akar, mit vár tőlem, vagy minek küldte az ügyvédjét? Arra számítanék, ha majd szépen végre előáll vele, ehelyett egy egész szentbeszédet kapok. Uhh, bassza meg, látszik, hogy politikus, tuti imádja hallgatni a saját hangját. Annak ellenére, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez, én tényleg igyekszem figyelni mindenre, amit mond, abban a reményben, hogy a végére majd esetleg megértem, hogy hová is akar kilyukadni, mi a lényeg, és hogy miért is van itt pontosan...? De őszintén, minél többet beszél, a gyomrom annál inkább összezsugorodik, és keserű íz keletkezik a számban, de a legszebb: lassan-fokozatosan olyan szinten felhúzom magam, és elönt a harag, hogy a mágiám szinte vibrál körülöttem.
- És azt gondolja, hogy én mindezt eddig nem tudtam?! - csattanok fel végül előre hajolva, mikor befejezi, pedig igazából talán nem is rá vagyok ennyire dühös. Inkább magamra, meg úgy nagyjából az egész világra. Mert igen, én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy félvérként, Shelbyként nagy hátránnyal indulok az életben, és hogy sosem fogok olyan esélyeket kapni, mint a varázsvilág nemesebbik fele. Őszintén, nem is vágytam soha annyira magasra törni, a Wizengamotba kerülni, meg ilyen szarságok, éppen csak kitörni abból a közegből, amibe beleszülettem, többre vinni, mint a családom legtöbb tagja, és boldogulni akartam egyedül is a saját lábamon, tisztességesen. Ennyi. De most ebben a pillanatban, hála Mr. Nott-nak, kurva igazságtalan helynek tűnik az egész világ, és valahogy úgy érzem, igazából nem fogom feleannyira sem vinni, mint elképzeltem. Megvan rá az esély, hogy tényleg egyszer majd évekre az Azkabanban végzem, vagy ha nem én, akkor a szeretteim, mert igen, sem én, sem a fivéreim nem igazán ismerünk ennél jobbat. De amúgy neki ehhez mi a fasz köze van? - Most komolyan, mi volt a célja azzal, hogy ezt így az orrom alá dörgöli? Azt akarja közölni, hogy sosem leszek elég jó a fiához, vagy mi? - tárom szét a karomat értetlenül. - És még mindig nem árulta el, ha nem miatta küldte az ügyvédet, akkor miért? Vagy én vagyok az e heti jótékonysági ügye, amitől majd néhány napig jobb embernek érezheti magát? Csak mert én nem kértem a segítségét - ingatom a fejemet, mielőtt újra összefonnám magam előtt a karjaimat. És bárcsak azt mondhatnám, hogy a kirohanásomtól kicsit jobban érzem magam, de épp ellenkezőleg. A gyomromat szorító érzés időközben felfelé haladt, már a torkomat is fojtogatja.
Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.
Hollyn & Theodore
Másodpercről másodpercre idegesebb lett - az arca megfeszült, a tekintete hol gyilkos indulattal fúródott az enyémbe, hol kerülte a szemkontaktust, a levegő pedig szinte izzott a haragjától (nem véletlenül állapítottuk meg Nonnal újra és újra, hogy a Roxfort tulajdonképpen egy időzített bomba: mégis mennyire jó összezárni egy seregnyi érzelmileg ingatag mágiahasználót?). - Ha tudtad is, akkor mostanában megfeledkeztél róla, nem? - dőltem hátra a székben. Számomra is érthetetlen módon kezdett szórakoztatni a helyzet, kísértetiesen emlékeztett a fiam kamaszos felháborodására, a különbség csupán az volt, hogy Hollynnak nem én voltam az apja. Nem nekem kellett elszámolnom a nevelési hiányosságokkal és tulajdonképpen nem is az én felelősségem volt, hogy a lányból értékes felnőtt lesz-e, ha majd egyszer kilép a nagybetűs életbe. Bár az alattomos kérdés azért ott motoszkált a gondolataim peremén: na jó, de akkor mégis kinek a felelőssége és feladata? Mert a saját szüleié biztosan nem... Egyszer láttam Mr. Shelbyt és ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy feltegyem egy képzeletbeli polcra. Reménytelen, haszontalan, lecsúszott proli... Természetesen Hollynnal nem terveztem megosztani a véleményemet, bár lehetséges, hogy egyetértőn bólogatott volna. - Elég jó? - Önkéntelenül kitört belőlem a nevetés. Milyen mentális gimnasztikával sikerült erre a konklúzóira jutnia? Megkérdeztem volna, de jelenleg nem tűnt reális elvárásnak, hogy logikusan gondolkodjon és viselkedjen. Bármennyire is próbált keménynek tűnni, valójában csak egy rémült kislány volt, akit úgy hurcoltak be ide a túlbuzgó fiatal aurorok, mintha magára Corban Yaxley-re bukkantak volna rá. - Bármit is gondolsz rólam és bármivel is tömi a fiam a fejedet a családi hátterét illetően, szeretem őt. Akkor is, ha egymásra halmozza a nagyobbnál nagyobb hibákat. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy te jobbat érdemelnél annál, mint amit ő a jelenlegi nos... megzavarodott állapotában nyújtani tud neked. Viszont ő az egyszem fiam és azt is látom, hogy jó hatással vagy rá. Talán te helyre tudod rázni, talán senki sem, nem tudom, de az biztos, hogy a társaságod jót tesz neki. Szóval nem, nem gondolom, hogy túl jó hozzád és szerintem te is tudod, hogy nem ez volt a monológom lényege. Bármennyire is abszurd, meglehetősen jól megértettem Hollyn értetlenségét. Sokáig nekem is nehéz volt elhinni, hogy létezik a világon önzetlen segítség vagy éppen feltétel nélküli szeretet. Teljesen más életutat jártunk be és mégis... Az abúzus ennyire univerzális emberi tapasztalat lenne? Mindenkiből ugyanazokat a védelmi mechanizmusokat hozza ki? - Persze, egy füzetben gyűjtöm a piros pontokat, minden hétre próbálok beütemezni egy jó cselekedet, hónap végén pedig megjutalmazom magam, ha sikerül teljesíteni az elvárt mennyiséget. - De jó lett volna, ha ennyitől jó embernek éreztem volna magam. Hosszú másodpercekig hallgattam, mérlegeltem, hogy az őszinteségnek milyen mértéke fér bele. Hazudni jól tudtam, éppen csak megtanultam beszélni, de már tökéletesen elsajátítottam, hogyan ferdítsem el az igazságot - részben önvédelemből, részben apám elvárásainak megfelelve. De az őszinteség a mai napig nehéz volt. Bárcsak itt lett volna Non, nálam sokkal jobban megtalálta volna a tökéletes szavakat... - Nyilván nem kértél segítséget. Soha nem szoktál, igaz? - Ahogy én sem. - Csinálhatunk úgy, mintha egyikünk sem emlékezne arra, ami Dracoék esküvőjén történt, de ez nyilván nincs így. Nem fogom szóba hozni, tudom, hogy van, amiről az ember nem tud beszélni. Legalábbis sokáig nem. De attól még ott van a fejedben, minden nap, minden rohadt percben és bármennyire is kapálózol, úgyis utolér. És ha ezt cipeled magaddal, akkor előbb-utóbb megbotlasz, igaz? Csak hát a világ nem kíváncsi rá, hogy miért baszol el mindent újra és újra. Mindenki empatikus, amíg tőle távol van a baj és amíg egy tökéletes, kedvelhető áldozat vagy. Azt már nem szeretik, ha hülyeséget csinálsz, akkor máris nem érdekelnek senkit a körülmények. "Miért nem hozol jobb döntéseket?", "Miért nem tudod levetkőzni, amit beléd neveltek?", "Miért nem tudsz már túllépni, hát olyan régen volt?" Hát basszák meg, igaz, Hollyn? Felesleges lett volna konkrétumokról beszélni. Mindketten láttuk, amit láttunk azon a napon, amikor az a mumus kimászott a szekrényből. - Elszúrtad. Nagyon. De nem érdemled meg, hogy emiatt összeomoljon az egész nyomorult életed. Én nálad sokkal jobban elbasztam ugyanennyi idősen és kaptam még egy esélyt. Tessék, megkapod te is, aztán eldöntöd mit kezdesz vele. Talán neked sikerül kimászni ebből a posványból, nem tudom és nem is az én dolgom.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Nem tudom, mi van velem, miért megyek át azonnal passzív-agresszívbe - súrolva a simán csak agresszív határát - amint Mr. Nott belép az ajtón. Eddig nem kifejezetten volt vele gondom, persze tudom, hogy a viszony közte és Theo között finoman szólva is szar, és ha választanom kéne, gondolom nyilvánvaló, kit támogatnék, de eddig nem kellett választanom, és maradhattam udvariasan távolságtartó a fószerrel. Vagy valami olyasmi. Most pedig, hogy felajánlja nekem a segítségét, a drága ügyvédjét, automatikusan úgy kezelem, mintha az ősellenségem volna. Bár mentségemre szóljon, alapból is elég fos kedvem van, elárulva érzem magamat a családom által, legbelül meg közben tudom, hogy amúgy is én voltam az idióta, hogy egyáltalán megbíztam Huxban. Fel kéne hívnom Harveyt, aki elvileg a Shelbyk egyik legértelmesebbje, gyakorlatilag meg a franc tudja, mennyire volna okos ötlet őt is belerángatni, mikor egyébként ő is személyesen is ott volt a rablásnál mellettem, ami miatt be akarnak varrni. Ez az egész helyzet úgy szívás, ahogy van, bele sem merek gondolni, mi lesz ennek a végkimenetele, és nem mondhatnám, hogy most ezekben a szent pillanatokban könnyen meg tudnék bízni bárkiben is. Ez alól Theo örege sem kivétel. Az embereknek mindig van valami hátsó szándéka, meg elvárásaik, meg mit tudom én. A férfi meg amúgy is olyan könnyen hozza ezt a tenyérbemászó seggfej formát, hogy nem nehéz elhinni, ez az alapbeállítása, és ne is várjak tőle semmilyen önzetlen segítséget. Csak az jár a fejemben először, hogy komolyan muszáj még a kioktatását is végig hallgatnom?
Komolyan azt gondolom, tudhatom már, mire számítsak tőle, vagy épp mire ne - végül is ismerem már eléggé a fajtáját, és ára lesz annak, hogy a megmentésemre sietett. Már ha egyáltalán tényleg sikerül innen kijuttatnia. De a kiselőadásra nem voltam felkészülve, és nem is sok türelmet érzek magamban hozzá. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy miután a tudtomra hozza, a családom, a származásom, a neveltetésem és a pénztelenségem okán a büdös életben nem fogom sokra vinni ebben a világban, megfordítja a beszélgetés irányát, és végül praktikusan közli velem, hogy túl jó vagyok Theohoz. Az első pillanatban ettől még kicsit olyan érzésem van, mint mikor valaki ezt szakítós dumának igyekszik felhasználni, “nem veled van a baj”, meg “jobbat érdemelsz nálam”, és igazából ilyen módon taktikát váltva próbál lekoptatni, elszakítani a fiától. Aztán rá kell eszmélnem, hogy bakker, komolyan gondolja. Annyira meglep ezzel, hogy nevetni is elfelejtek, megrekedek egy csodálkozás és nevetni készülés közötti állapotban.
- Őszintén, én már tényleg nem tudom, hogy mi a mondandójának a lényege, vagy hogy akkor mit is akar tőlem - ingatom a fejemet. Komolyan össze vagyok zavarodva. Nem vagyok az a típus, aki szereti játszani a hülyét, maradok inkább csendben, ha az szolgálja az érdekeimet, de nem szokásom szándékosan adni az értetlent. - De Theonak igazából nincs szüksége a “megmentésemre”, vagy hogy “jó hatással legyek rá”, hanem csak... Csak arra van szüksége, hogy legyen mellette valaki... valaki, aki mellette van, kitart mellette, bármit is tesz, bármi is történjék. Egy biztos pontra van szüksége, mert az elmúlt évben eléggé a feje tetejére állt a világa. - Nem tudom, miért osztom ezt meg, miért mondom el. Talán mert megvan az esély, hogy itt ragadok egy időre, és nem szeretném, hogy Theo magára maradjon.
Megvonom a vállam, amikor kérdés helyett tényként jelenti ki, hogy sosem szoktam segítséget kérni, de ezt veheti egyetértésnek is akár. - A tapasztalatom, hogy az sosincs ingyen. Semmi sincs ingyen – jegyzem meg kicsit keserűen. Persze úgy biztosan egyszerűbb az élet, amikor valakinek faltól falig tele van galleonokkal a Gringotts-beli széfje.
Hogy őszinte legyek, amire a legkevésbé sem számítok ebben az egyébként is irtóra kellemetlen szituációban, hogy felhozza a Malfoy-esküvőn történteket. Azt, amit a mumusaink megmutattak. Már csak saját maga miatt sem. Feltételeztem, van annyira büszke aranyvérű, hogy még csak az esélyét sem adná meg újra, hogy szóba kerüljön élete legnagyobb félelme és gyengesége. Mégis itt tartunk. Bár a szavait olyan köntösbe csomagolja, mintha rólam volna szó, mégis érezhető, hogy mindkettőnk nevében beszél, hisz tudja, hogy tudom, a traumáink nem is annyira különbözőek. Ez pedig végre elhallgattat, lecsillapítja bennem a dacot és háborgást. Mondhatnám azt is, hogy kicsit megtör, ugyanakkor kicsit érezteti velem azt is, hogy nem vagyok egyedül. Ezzel a helyzettel pedig pont annyira nem tudok mit kezdeni, mint amennyire hálás vagyok... Legalábbis a hála csírája kezd lassan kibontakozni bennem, ahogy apránként felfogom, valamiért tényleg törődik velem. Eléggé ahhoz, hogy itt legyen, személyesen, és a szavaival felrázzon, észhez térítsen.
Miután befejezi a monológját, néhány pillanatig nem jutok szóhoz. Némán fürkészem hol Mr. Nottot, hol a saját körmeimet, amelyekről már lepattogott a fekete körömlakk egy része. Van mit megemésztenem, és fogalmam sincs, mit mondhatnék. Az őszintesége, nyíltsága kicsit letaglózott. - Szeretnék kimászni... ebből a posványból, ahogy maga mondta. - Még mindig nehéz felfognom, hogy miért... és miért éppen én vagyok az, akinek segítő jobbot nyújt, miért érdekli egyáltalán, mi lesz a sorsom, de úgy döntök, nem akadékoskodom tovább, csak élek a lehetőséggel, aztán majd lesz valahogy. - Szóval... mi lenne a következő lépés?
Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.
Hollyn & Theodore
Hollynnak valami egészen romantikus kép élt a fejében arról, hogy a fiamnak mire volt szüksége. Minden ember rászorult az önzetlen, támogató szeretetre, de ez önmagában nem rángatott ki senkit a gödörből, aki egyszer már beleesett. Félreértés ne essék, nem hittem benne, hogy bárki is megmenthető - Non, Draco és a környezetemben élők mindent megtettek annak érdekében, hogy a felszínen tartsanak, de legtöbbször ez sem volt elég. Viszont Theo befolyásolható volt, rossz társaságba keveredett és ebben Hollyn tudott segíteni, elmozdíthatta egy olyan irányba, amely távolabb vezette a fiamat a Sven Munter-féléktől. - A megmentésedre biztosan nincs szüksége, senkit sem lehet megmenteni saját magától. De nem hiszem, hogy a fiam problémáira önmagában megoldást jelentene, ha feltétel nélküli támogatást kap. Theo viselkedése kórosan aggasztó... Mindegy, erről majd máskor beszélünk. - Továbbra sem tudtam elhessegetni azt a félelmet, hogy Theo viselkedése talán több volt, mint egyszerű érzelmi kiborulás és tinilázadás. Alig voltam idősebb nála, amikor először veszítettem kontrollt. Féktelen, impulzív döntések, állandó bajkeresés, bulik, drogok, mértéktelen alkohol, az egész egy túlpörgetett delírium volt. Aztán mintha egyetlen éjszaka alatt kiszállt volna belőlem minden kimeríthetetlen energia és életkedv. Mindennél tisztábban emlékeztem rá, hogyan latolgattam az öngyilkosság legideálisabb módját. Csak egy hajszál választott el attól, hogy megtegyem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Theo talán ugyanezen megy keresztül. De gyűlölt engem - részben éppen azért, mert a rosszul huzalozott agyam sosem engedte, hogy stabil szülői támasza legyek - és soha nem engedett volna elég közel magához, hogy belelássak a lelki világába. Hollynt viszont igen és talán jelenleg ő volt az egyetlen. Ez viszont egy másik nap feladata volt és jelenleg még nem tudtam, hogyan kéne tálalnom az elméletemet Hollynnak anélkül, hogy a bipoláris zavarra vonatkozó gyanúm részletesebb okát megosztanám vele.
Hamarabb jöttek a szavak, mint hogy lehetőségem lett volna mérlegelni azok hosszú távú következményeit. De talán értelme sem lett volna, mégis mit ronthattam még a helyzeten? A lány látta kimászni a mumusomat egy szekrényből, ahogy én is láttam az övét - azóta sem tudtam elfelejteni az öregember kéjes tekintetét, a köntös zsebében matató aszott kezeket... Osztoztunk ezen a szégyenérzeten és valami máson is. Aki nem tudja, milyen otthon tojáshéjon járni, félni attól, hogy az árt neked, akinek szeretnie és óvnia kéne... az sosem érthette meg. De mi tudtuk. Generációk és társadalmi osztályok választottak el minket, de mégis megvolt egy borzalmas kapocs, amit lehetetlen lett volna megmagyarázni. Ha voltak is kételyeim a saját józan eszemet illetően, sikerült félretennem őket, amikor megláttam a Hollyn arcára kiülő változást. A szavaim célt értek. Talán csak erre volt szükség. Megértésre? Annak az érzetére, hogy nincs egyedül? Hogy valaki osztozik a kimondhatatlanban? Bizonyára ezek összessége hozta meg az áttörést. - Az új ügyvéded elintézte, hogy ne kelljen itt éjszakáznod. A büntetlen előéleted, a fiatal korod és némi kenőpénz megtette a hatását. - Vártam néhány másodpercet, hogy feldolgozhassa a hallottakat. - Voltak persze feltételek. A családod... előéletét figyelembe véve jobb, ha velük jelenleg személyesen nem érintkezel, a tárgyalásig semmiképp. És lehetőleg egyéb olyan emberekkel sem, akik nem mintapolgárok. Mielőtt azt hinnéd, hogy valahol a Zsebpiszok közben kell laknod egy sikátorban, megnyugtatlak, hogy erre nem lesz szükség. Theo bizonyára nagyon boldog lesz, ha nálunk vendégeskedsz egy darabig. Már jeleztem a házimanóknak, hogy készítsenek elő neked egy szobát. Felőlem persze lakhatsz Theonál is, őszintén nem érdekel, amíg nem csináltok belőlem nagypapát. A helyzet komoly élét szerettem volna elvenni ezzel a remek viccel, de mire kimondtam, már sejtettem, hogy Hollyn valószínűleg nem találja majd túl mókásnak. - Két hét múlva lesz a tárgyalásod. Ha előadod a bűnbánó, eltévelyedett kislányt, aki bánja ezt a kivételes botlást, könnyen meg fogod úszni. Majd konzervatív jókislánynak sminkeled magad vagy mit tudom én, biztos vagyok benne, hogy feltalálod magad. Az ügyvéd szerint megúszod egy nyári közmunkával és ennyi. Én személy szerint előbb mennék Azkabanba, mint hogy másnak a szemetét szedjem nyilvános helyen, de ezzel biztosan egyedül vagyok. - Viccen kívül: tényleg kényszeríteni sem lehetett volna a szemétszedésre. - Még van néhány órám egy meeting előtt. Elviszlek a kúriába, mert egyedül nem fogsz bejutni a birtokra, a roxmortsi események óta tettünk néhány óvintézkedést. Majd elintézzük, hogy te is tudj hoppanálni a birtokról, de az nem egy kétperces mutatvány lesz. Bármi kérdés?
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
