Már a rengeteg szélén voltam, mégsem mertem használni a pálcámat, hogy kicsit megvilágítsam a helyet. Attól, met azt mondtam, hogy nem parázok bemenni egyedül az erdőbe, még nem jelentette azt, hogy feltétlen szeretném felhívni magamra a figyelmet és ezzel ingyen áldozattá válni az itt rejtőző lényeknek. Sőt, kifejezetten nagyon örültem volna, ha el tudom kerülni őket. Unikornis? Laza, nincs velük bajom. Thesztrálok? Sose láttam őket, mármint úgy rendesen nem látom őket, szóval az sem gáz. Na de a kentaurok és akromantulák azok már nagyobb falatok, amiket nem szeretnék lenyelni. Talán menne – kit álltatok, nem menne – de inkább nem próbálkoznék velük. Még egyszer visszanézek a gyökér háztársaimra, akik szerint nem is vagyok igazi Griffendéles, mert hiába nyögte ki szinte egyből a süveg, hogy melyik ház lesz a nyerő, még mindig kételkedtek bennem. Pedig biztosra mondom, hogy bátrabb voltam, mint ők, eleve én kilógtam volna, nem szóltam volna a prefektusnak, aki mindig elkap és visszaküld, hogy aludjak csak szépen. Most bezzeg ki tudott minket engedni. Azon csodálkozom, hogy nem kaptak el minket. Jó, csak hárman jöttünk, én, a prefektus, meg a másik srác az évfolyamomról. Magamban bezzeg puffogok, hogy ezt bevállaltam. Hülyeség volt részemről így utólag, mert ezzel csak azt értem el, hogy én kerülök majd a legnagyobb bajba, ha elkapnak minket. Bár ha Val kap el, akkor ő talán elhinni nekem, hogy nem én vagyok a hibás. Mert egyébként tényleg nem, eleve a fiú húzott fel azzal, hogy beközölte, gyáva és gyenge vagyok. Főleg az zavart, amikor közölte, hogy a bátyámhoz képes semmi sem vagyok. Hiszen én eleve nem okoztam annyi bajt, mint ő az első pár hónapban, meg hát… Lány vagyok. Vagyis nem lehetek olyan veszélyes. Pedig én sokkal ijesztőbb vagyok, mint a testvérem, én tudok rájuk olyan illúziót küldeni, hogy egész éjszaka sikítani fognak. Most viszont azt várják, hogy majd én riadok vissza. Bár sötét van, szinte látom, ahogyan gúnyosan vigyorognak rám, ami csak még jobban felhúz, így morogva, de végre beljebb merészkedem a rengetegbe. Persze a bátorságom konkrétan az első 5 méter után elszáll, s ahelyett, hogy fejvesztve rohannék egyre mélyebbre, most már csak óvatosan merek lépkedni. Nagyon figyelek, nehogy megreccsen a falevél vagy ág lábaim alatt, hogy biztosan ne lépjek semmi undiba, s hogy semmilyen bestiának ne hívjam fel a figyelmét. Arcomat csípi a hideg, de mit sem zavar, hiszen otthon ennél sokkal hűvösebb van. Mégis, most rosszul esik, mintha nem is orosz lennék, mintha nem lennék olyan kemény, mint anno a Durmstrangban, pedig ez nem így van. Egyszerűen csak… Annyi szörnyű sztorit hallottam erről a helyről, s bár szerintem jó vagyok a harcban, nem elhanyagolható tényező az sem, hogy csak egy 15 éves kölyök vagyok. Messze nem vagyok olyan ügyes, mint egy végzett diák, egy aurorhoz képest meg aztán még annyira sem érek fel. Így aztán minden apró neszre felkapom a fejem, de mivel tiszta sötét minden, sok esélyem nincs arra, hogy megállapítsam mit hallok. Amit nem látsz, az téged sem lát. Ezzel próbálom nyugtatni magam, noha rengeteg mágikus lény lát a sötétben, vagy másmilyen érzékszervre támaszkodik, amik nyilván sokkal kifinomultabbak mint az enyéim, de valamit csak mondanom kell, ami remélhetőleg lelassítja hevesen verdeső szívem. Egy idő után viszont már biztosra mondom, hogy valami van itt velem, mert érzem, hogy figyel, s ha meg is állok, hallom, ahogyan követ. – Kevin ez rohadtul nem vicces! – kiabálok rá a háztársamra, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ő az, s már veszem is elő a pálcám, hogy megvilágítsam az arcát… A fiú helyett viszont egy hatalmas pók szemei pislognak rám, én pedig egy pillanatra megdermedek, még a sikoly is bennem marad, a következő mozdulattal pedig bénító bűbájt küldök rá, de azt se nézem meg, hogy eltalálta-e, csak rohanok kifelé. Vagyis asszem kifelé?!
em szokásom drogos faszokra hallgatni, főleg mert szerintem a drognál nagyobb hülyeség nincs is a világon - alkohol párti vagyok, bocs skacok -, most valahogy mégis összekeveredtem a hulla kinézetű Flarestormmal. Talán az edzés miatt, talán mert a tököm tele volt mindennel és ő pont jókor volt jó helyen, de valahogy elkezdtünk beszélgetni… Aztán elhívott magával szívni, amire nem tudtam nemet mondani mert ennyire jó arc vagyok, úgyhogy mentem vele. Először a kert hátsó részében lógtunk, de ő elkezdett fázni és közölte, hogy “mozognunk kéne hogy ne fagyjon be a seggünk”, és hogy “mekkora buli lenne beállva bemenni a Rengetegbe”… Igaz, én mindössze egyetlen slukkot fogadtam el a varázsfüves szarjából, úgyhogy nekem ez nem lett volna hatalmas élmény, mégis elmentem vele, mert nem akartam egyedül hagyni a szarban. Elég hírhedt volt az az erdő ahhoz, hogy inkább el akarjam kísérni. Lebeszélni nem volt esélyem természetesen. Egy darabig csak a szélén mászkáltunk, nem mentünk be túlságosan a göcsörtös fák meg a köd és a sziklák közé, ennyire azért egyikünk se volt öngyilkos hajlamú, de aztán hangokat hallottunk, úgyhogy beljebb mentünk, hogy ne kapjanak el minket. És most itt tartunk, az egyik sziklánál ücsörgünk és várjuk, hogy elhúzzon az az akárki innen, közben Flarestormnak nem áll be a pofája az akromantulákról - elvileg odavan értük, de csak mert szerinte azok a nagytestű rokonai az ő szaros kis tarantulájának. Mi is a neve? Pitypang? Vagy Kakukkfű? Tudja a faszom! Mindenesetre nem szeretnék kedves Pitypang rokonságával találkozni, mert akármennyire is vagyok harcias meg agresszív, azért egy hordányi “Nyolclábú Hálólövő Köcsöggel” már én se bírnék el! Viszont mintha a hangok egyre közelebbről érkeznének, lépések, levélcsörgés, meg néhány szó egy ismerős tónusban, aztán a távolban villanás; a legmélyebben rejtőző “denevér” ösztöneim - mert ugye ehm, Batman - azt súgják, hogy ez bizony a húgom lesz, úgyhogy elő is mászok a szikla mögül, éppen akkor amikor ő ideér, és így izomból belém is rohan. Épp csak sikerül elkapnom, mielőtt a földre tudna tarolni. – Te meg mi a faszt keresel itt?! – förmedek rá azonnal, s kissé el is tolom magamtól, hogy szemügyre vehessem, de nem engedem el a vállait még most sem. – Tisztában vagy vele, hogy milyen kibaszott veszélyes ez a hely éjszaka? – Mondom ezt én, de nekem itt van Flarestorm magyarázatnak, hiszen valakinek vigyáznia kellett rá… Hallom is, ahogy zörög alatta az avar, gondolom végre feltápászkodott ő is. – Jól vagy? Megtámadott valami? – Mert menekült, ez egyértelmű… Ó, ha valamelyik kis Roxfortos köcsög szívatta meg, biztosan megölöm! Mármint a kölyköt, nem őt. Körbe is pillantok inkább, de egyelőre nem látok semmit sem ebben a szutyok sötétségben. Aztán a drogosra nézek, vagyis néznék, ugyanis nincs se a szikla mögött, se sehol, feltételezem felfalta Pitypang egyik unokatestvére… Marha jó, majd engem szednek elő a halála miatt. – Hát ez remek… – morgom magamnak, aztán a húgom felé fordulok. – Szépen visszamegyünk a kastélyba. És Sofiya… Ha még egyszer itt talállak, esküszöm seggbe foglak rúgni, világos?
Sosem állt tőlem messze az, hogy csupán a szórakozás kedvéért hlálos helyzetekbe kevertem magam, bár egy szó, mint száz, mindig sikerült élve kikeverednem mindenből. Legtbbször barátokkal mentem, mert ugye odahaza éppenséggel akadtak, akiket bírtam, akik kiálltak mellettem, s nem csak zaklatók hadával találtam magam szembe, ahol csupán egyetlen egy fiú volt, aki nem akart nekem ártani, aki szinte már tárt karokkal fogadott, s aki az első pillanattól fogva éreztettem velem, hogy csak jót akar nekem. Ez persze nem a testvérem volt, hanem az a bizonyos Hollóhátas fiúcska, akivel az első találkozásunkkor is már kézen fogva sétáltunk, mert… Tetszett nekem, s ő sem volt éppen közömbös irántam. Vis bezzeg megölné! Értem én, hogy a bátyám, de nem kell védelmeznie, mert én is képes vagyok rá! Bár tudom, anyu kedvenc története, mikor először megláttam a bátyám, s csak őt voltam képes nézni utána. Mintha tudtam volna, hogy a testvérem, megéreztem, vagy nem is tudom… De le se bírtam venni róla a szemem, szinte hisztiztem, ha el akartam vinni mellőle. Most is elég sokat veszekszem, ha Vis elmegy valahova én pedig nem mehetek. Ezért tartok most itt, ezért járok a Roxfortba, s egyébként közvetve emiatt kell most a Rengetegben sétálgatnom az éjszaka kellős közepén. Mondhattam volna nemet, nyilván! De akkor félős lennék, én pedig nem vagyok az. Igenis bátor vagyok és vakmerő – meg egy picit talán ostoba is… Ez leginkább akkor bizonyul jogosnak, mikor hátam mögött megjelenik az óriási pók, amire csak rásuhintok – mert asszem eltaláltam – s utána rögtön futásnak is eredek. Passzolok merre megyek, igazából pont le se szarom most, a lényeg, hogy minél messzebb kerüljek innen, mert bár nincs bajim a pókicákkal, azért nem akarok a vacsorájuk lenni! Még meg kell hódítani magamnak egy francia srácot, aki nem francia, de tud franciául, ami majdnem ugyanaz ugyebár… Szerencsémre – nem amúgy nagyon nem – sikeresen bele is rohanok valakibe, de úgy teljes erőből, még hangosan fel is nyüsszentek, amiért egy kemény mellkasba orrolok bele, magamban pedig azt kívánom, hogy bár feldőlt volna, hogy aztán futhassak tovább, mert mit érdekelne engem, ha mást eszik meg?! Val nem jönne ide ki, onnantól meg majdnem mindegy, de sajnos túl ismerős a fiú hangja, s így csak félve nézek fel rá. Bár ez is hamar elmúlik, mikor elkezd taszigálni, s közben még mindig a vállamat fogja. El is kezdek ficánkolni. – Eressz el, te barom állat! – Utálom, mikor így lefog, mert nem fair! Így hogyan mossak be neki?! – Jaj mintha Oroszország annyira biztonságos lenne… Amúgy meg ne pofázz te is itt vagy! – 13 hónap van köztünk nem 13 év, hogy annyival több joga legyen itt lennie, vagy kioktatnia, hogy ez mennyire egy veszélyes hely… Amúgy is már feltűnt, de kössz a figyelmeztetést tesó. Kérdése meglep egy pillanatra, s csak ekkor jut eszembe, magam mögé nézni, de még éppen nem látom a szőrős szutykot. – Megvagyok, de haladjunk, ha nem akarsz egy mazsola lenni reggelre. – már fogom is meg a csuklóját – nem, eszem ágában sincs a kezét – s el is kezdeném rángatni, ha közben nem kezdene el nézelődni, meg keresni valamit, valakit, teszek rá! – Jó na persze, csak menj már! – S most már tolom, húzom, minden amit lehet, mert tudom, hogy az a förtelem nem halt meg, csak idő kérdése lesz, hogy ránk talál… Vagyis ránk is talált, szemem sarkából látom az árnyékát. – Faszom beléd Vissarion! – Mert egyértelműen az ő hibája, hogy megint futni fog kelleni, amint elkábítottam ezt a szart… MEGINT!
em fogok hazudni, szerintem Flarestorm hülye mint egy kő. De most tényleg, nem is értem mit keres a Hollóhátban, amikor folyamatosan az agysejtjeit pusztítja a francos szereivel, ráadásul józanon sincsenek túl jó ötletei, és ahogy hallottam a kviddics meccseken is érdekes stílusban játszik… Egy szóval szerintem szimplán csak félreértés történt a beosztási ceremónián, talán részeg volt a Teszvesz Sityak, bevodkázott az évnyitó ünnepség előtt vagy valami hasonló. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy igaza lett volna és Brozi eszes kölyök. Úgy értem nézzetek már rá, hát ez csak egy kétlábon járó szerencsétlenség! És persze éppen engem kellett kiválasztania a közös szíváshoz, mintha nekem annyi kedvem lenne védeni az ő seggét mikor majd bajba kerülünk… Mert szinte biztos, hogy bajba fogunk keveredni, ha nem is egy tanár talál ránk és buktat le, hát majd megesz minket valami gusztustalan faszállat a Tiltott Rengetegben. Mert ugye ott nagyon sok undormány éldegél, nyálkás meg szőrös kis köcsögök, akiknek már majd’ kipattan a szemük az éhségtől! Mindegy, hát végül csak sodródok az árral, megyek az elfuserált Jack Skellington után az erdőben, először csak a szélén, majd természetesen a hangok hallatán nem kifelé kezdünk menekülni hanem befelé, tök logikus, értelmes döntés… Egy szikla mögött kötünk ki, ahol ő csak folytatja tovább az agysejt pusztítási rituáléját, én meg várom, hogy vajon most fog-e megenni minket valami, vagy még van esélyünk a mai nap túlélésére… Csakhogy a hangok közelednek, s ismerős kislány hiszti is párosul hozzájuk, így a szikla mögül kilépek, hogy aztán a saját kedves kis húgicám rajtam próbál ki egy elbaszott rögbis mélyfogást, csak éppen nem mélyből fog, hanem egy az egyben nekem jön és majdnem földhöz is vág a lendületével. – Ereszt a halál! A végén még összetöröd magad! – Biztos lehet benne, hogy nem fogom elengedni ameddig harcképtelenné nem válik. És mivel arra sose fog sor kerülni, nos… Nem engedem el. – De Oroszországban nincsenek lóméretű pókok, ebben a nyomorult erdőben viszont egy egész kolónia él! Szerinted miért kísértem el ezt a faszt? – mutatok a szikla felé, ahonnan szerintem Flarestorm azóta se mászott elő. Viszont mindegy is, mert alig két pillanaton belül a húgom mazsolának nevez, ami sokkal jobban leköti a figyelmemet, mint a narkós hülyegyerek. – Mazsola? Mi a faszról beszélsz?! Tudod, hogy utálom a mazsolát! – De ő rángatni kezd, én meg megint Flarestormot keresem, mert most már tényleg nincs a szikla mögött… Szerintem megette valami… Istenem, megint kurva nagy bajba fogok kerülni. – Mi van? Ne tologass már! – Ekkor veszem észre, hogy valami mozgolódik a közelben. De Sofiya megint csak eltereli a figyelmemet. – Ne káromkodjál basszameg! – förmedek rá, aztán automatikusan pálcát rántok, na nem mintha ez annyit segítene… Na majd adok egy öklöst annak a “Nyolclábú Potrohos Óriásgecinek”, aztán csak leshet! És a húgom még képes volt egyedül idejönni… Egyedül!! – Sofiya Fedora Smirnova, ha az emberi hülyeséget testbe kéne zárni te lennél rá a tökéletes alany!
Nem vagyok félős, nem, komolyan nem, csak éppen nem bírom azokat az izéket, amik meg akarnak enni így random, mert úgy döntenek, hogy finom falat leszek aznap estére. Így tök logikusan vagy felpofozom őket egy jól irányzott átokkal, vagy futok. S mivel kicseszett nagy pókokkal éppenséggel még soha nem volt dolgom, este van és egyedül vagyok, így jobb ötlet híján először a menekülést választom, mint egyébként annyira nagyon kiváló opció. És esküszöm, hogy ez egy jó terv lett volna, mert így megkíméltem volna magamat a felesleges bunyótól, meg attól, hogy lebukjak a tanárok előtt, mikor másnap random találnak egy döglött nyolclábú kis gecit, aki állítom nagyobb, mint én. Szóval igen, éppen rohantam volna, hogy mentsem a saját bőröm, de nem gyávaságból teszem, hanem mert okosan nem akarok nagyobb bajba keveredni, mint amibe most tehetném. De az a 20-as IQ-jú sötét bátyám mindig tudja, hogy mikor tud a rossz helyen lennie és hát nem pont belé kellett futnom? Hacsak egy kicsivel magasabb volna, vagy éppenséggel vékonyabb… Sötét haja lenne, cuki mosolya, akkor nyilván nem úgy reagáltam volna, hogy egyből megpróbálom ellökni őt magamtól, hanem teszem azt bújtam volna… Áh! Nem, nyilván nem Vattacuki volt itt, hanem ez a gyökér, s próbálnék is kiszabadulni a szorításából, mert eleve utálom, hogy kisebb vagyok nála – meg gyengébb, mellékes – és ezt kihasználva nem engedi, hogy mentsem a saját életem, meg most már potenciálisan az övét is. – Max te törsz össze, szóval eressz csak el szépen! – Kevésbé ordibálva kérem meg, hátha véletlenül használ ez is, bár erősen kétlem. -Faszt? – Igen, ez ragadta meg a figyelmemet és elkezdek nézelődni a szikla mögé, hogy lássam kire is gondol. De nem sokat segített, szóval csak szemet forgatok. – Szarok rá! Tudok vigyázni magamra köszöntem. – Amúgy meg eddig hol is volt?! Bezzeg mikor csesztetnek a suliban, akkor nem tud vigyázó bátyus lenni. Akkor ne is legyen semmikor! De nem vagyok köcsög kistesó, meg ha nem viszem magammal, akkor sose jutunk ki innen, szóval figyelmeztetem és inkább el is kezdem rángatni magam után, mert nem szeretnék egy kiszáradt kis hüvely lenni reggelre, vagy hát amúgy 1 órán belül, mert ezek a fosok villámgyorsan megesznek minket! Csak nem veszi a lapot, itt szenved, én meg már seggbe is rúgom, hacsak nem tér ki előle, hogy mozogjon már. – Akkor szedjed a csülkeidet, vagy esküsöm itt hagylak a faszba! – Nem tenném meg, pedig néha tényleg könnyebb lenne az élet, ha le tudnám szarni a testvéremet, mondván meg tudja saját magát védeni, nem kellek én ehhez. A pókica viszont hamarabb megtalál, mint gondoltam, s előkapom a pálcámat, hiába szid le a bátyám. – De káromkodom, kurva élet! – ordibálok rá vissza, s hiába kábítja el az izét, én megküldöm, had égjel el a gecibe. – Én?! Ugye most csak viccelsz? Mondod te, aki annyira nem képes, hogy egyszer ne legyén akkora fasz, mint az Elizabeth torony és ne csapasd ki magad ebből a suliból is. – S mivel rendes vagyok, így kézen fogva kezdem el húzni magam után kifelé.
